Andromeda & Nadia

Libbenő léptek nesze az örökmozgó lépcsők nyomán, az ablakokon erőszakosan koppanó esőcseppek hangja, az ólomüvegek között sunyin besurranó hideg érintése és a mélyre száműzött fájdalom szívfacsaró felsejlése... ezek kerítettek hatalmukba, amíg arra vártam, hogy kinyíljon a nehéz tölgyfaajtó és végre bemehessünk a tanterembe. Túl akartam már lenni rajta, le akartam végre vizsgázni mindenből, lehetőleg kiváló eredménnyel, ahogyan azt elterveztem. Feleslegesnek tartottam ezeket a gyakorló órákat itt az utolsó tíz méteren, de ha jönni kellett, hát nem ellenkeztem, majd csak elvegetálok valahogy, ahogy általában.
- Jó napot! Kérem fáradjanak be a terembe és foglalják el azokat a helyeket, amelyeket előzetesen kijelöltem maguknak. Képességeikhez mérten mindegyikük kapott egy partnert, akivel ma dolgozni fog! – jelent meg a tölgyfaajtó fejfája alatt McGalagony professzor és átható pillantással végigmért a zöld-kék színekben pompázó társaságon.
A nép lassan elindult befelé és mindenki kutatni kezdett a neve után. Én egyből megpillantottam az N. Karkarovot takaró macskakaparást (McGalagonynak elnézhető ez az írásmód), s ma olyan idegennek tűnt ez a név. Ha három évvel ezelőtt nem történt volna meg az a bizonyos eset, ami gyökeresen  megváltoztatta az életemet, sosem tudnék megszabadulni ettől a szembeötlő billogtól. Pontosan ma lenne a napja, hogy Ivan Karkarov örök hűséget fogad nekem és ezzel halálomig e név folytogató béklyójába zár. De Ivan nincs többé. Csak az az A. Black nevezetű cédula, amit a mellettem lévő padra helyeztek el.
Black. Óvakodj a Blackektől! Sose bízz meg egy Blackben! Vérárulókkal teli család, még a sajátjaikat sem tudják megrekcumozni, sosem tudhatod, mikor árulnak el! ... Instrukciók, amelyeket anyám táplált belém Angliába érkezésem előtt. Minden szavára emlékszem. Soha, egyetlen egyszer sem beszélt velem azelőtt ilyen hosszasan, mély nyomot hagyva bennem. Ha nem Ekaterina ajkai közül törtek volna elő azok a szavak, azt is hihettem volna, hogy ez az anyai féltés jele. De abban a pillanatban inkább tudtam örülni annak, hogy életében akkor először talált más valakit, vagyis valakiket, akiket helyettem szapulhat.
- Nagyszerű napnak nézünk elébe! – mormoltam el az orrom alatt egy mély sóhajt követve, s egyenes háttal helyet foglalva vártam, amíg Andromeda lesz szíves idetolni a s’ggét és megpróbálja kicsikarni belőlem az orosz szennyest, ahogy azt egy Blacktől már megszokhatta egy Karkarov.

Choking on the truth,
our cries go unnoticed.

- Jó napot! Kérem fáradjanak be a terembe és foglalják el azokat a helyeket, amelyeket előzetesen kijelöltem maguknak. Képességeikhez mérten mindegyikük kapott egy partnert, akivel ma dolgozni fog! -
Még épp elcsípem McGalagony professzor mondatának végét, amikor a többi mardekárostól némileg lemaradva én is átesek az átváltoztatástan terem ajtaján. A lelkesedésnek kicsit híján vagyok - sok minden foglalkoztat ezerszer jobban, mint az, hogy az utolsó pillanatig kitartóan járjak az óráimra, de ebben tényleg nincs sok választásom. Sosem voltam az a fajta ember, aki félvállról vette volna az iskolát - vagy aligha gazdagíthatnám a prefektusok sorát -, és nem épp az utolsó hajrában akarok szégyen hozni... nos, abban már nem vagyok biztos, hogy kire, vagy mire nem akarok szégyent hozni pontosan. Talán egyszerűen csak magamra nem. Mert ami a családomat illeti... ó, nem. Nem akarok a családomról beszélni. Legalább akkor nem, amikor nem muszáj. A házamat illetőleg pedig... nos, Lumpsluck biztosan csalódott lenne, ha katasztrofális eredménnyel zárnám le iskolai pályafutásomat a vizsgák során, de nem tudom, érdekel-e ez engem még. Bár az biztos, hogy ha valakinek a véleménye érdekel a Mardekárban, az még mindig inkább Lumpsluck lenne.

Egy-egy pad peremén ujjaimmal végigzongorázva indulok meg a sorok között, az A. Black címke keresésére. Előbb megtalálom, mint számítok rá, a harmadik padon a második oszlopban, és nem kell nagy agytrösztnek lenni, hogy tudjam, a padban helyet foglaló N. Karkarov nem véletlenül ül ott, hanem mellém osztották be. McGalagony szerintem élvezi ezt valahol. Bár igaz az is, hogy nem ez az első óra, és nem ez az első tantárgy, ahol a párkák különös fintorának hála kénytelen vagyok Nadiával együtt dolgozni. Persze, ez a csúf megfogalmazás, hogy kénytelen vagyok... sosem tudtam igazán, minek tudható be. Igaz, hogy ez nem a mi partnerválasztásunkat dicséri (vagy épp minősíti), vagyis tanári utasításra tényleg kénytelenek vagyunk együtt dolgozni, de talán mutat ez a szóválasztás valamit abból is, miképp vélekedünk a másikról.
De nem, még ez sem helytálló. Inkább arról van szó, miképp vélekedünk a másik családjáról. És ez egyáltalán nem ugyanaz.

Sosem kérdeztem a szüleimet, voltaképpen mi bajuk Karkarovékkal. Szerintem nem sok alapja volt az udvarias bazsalygásba csomagolt ellenszenvüknek, pusztán az, ami egyébként is örökös kór az aranyvérű családok között. Versengés. A gyengeségekbe történő minduntalan belekapás. A saját területük foggal-körömmel védése. És persze, jelen esetben... a tény, hogy Karkarovék érdekes időt választottak arra, hogy hazájukból ("vagy tudja fene, a pokol melyik bugyrából másztak ezek elő"- ahogy apám mondaná) áttelepedjenek ide. Sosem érdekeltek ennek okai, és miértjei, felszínes vetélkedésnek, természetükből fakadó bizalmatlanságnak ítéltem ezt az egészet, de igaz az is, hogy nem sokat tettem annak érdekében, hogy ez legalább az iskolába ne kússzon be. Nadia és én is pont úgy viselkedtünk egymással, mint a szüleink, egy nüansznyival sem jobban. Udvariasan, távolságtartón, és ha lehetőségünk adódott rá, csak odaszúrtunk valami kelletlen megjegyzést a másiknak... noha igyekeztem, hogy ennek minél kevesebb ereje legyen.
- Nadia - biccentek a lány felé, amikor elfoglalom a számomra kijelölt helyet, és többet nem is fűzök hozzá. Megvárom a professzor utasításait, hogy min is kellene ma dolgoznunk, ahelyett, hogy kicsinyességekre vetemednék máris.

Andromeda & Nadia

Az évek során felhalmozódó keserűség, a bennem örökösen tomboló düh, a vágy, hogy valakit utáljak, megvessek, kárörvendjek a szenvedésén vagy ne adj’ Merlin okozzam azt, olyannyira a részemmé vált, hogy magam sem tudtam már ki is valójában Nadia Viktorija, szigorúan a Karkarov nélkül. Hahh... nevetséges, hogy egy ember mint képes egy név mögé bújni, feloldozva magát minden borzalmas tette alól. S míly megvetendő az, hogy egy másik embert képesek vagyunk a neve alapján elítélni anélkül, hogy igazából ismernénk teljes valóját. Néha már undorodtam magamtól, mert kezdtem olyanná válni, aki ellen mindig is kűzdöttem, akit mindvégig gyűlöltem.... s lám, mindhiába.
- Szia. – köszöntöttem én is hűvös hangon anélkül, hogy ránéztem volna. Talán mégsem most kéne megváltozni. Talán igaza volt anyámnak és nem lehet bennük bízni... ha eddig kibírtam mellette így, azután is menni fog. Hamarosan úgyis végleg elhagyjuk a Roxfort varázslattal átitatott falait és onnantól kezdve.... én megint egyedül leszek a sötétség ellen. Vajon ő szokott ezen gondolkozni? Hogy ez így nem fair velünk szemben?
- Kérem foglaljanak helyet, nem érünk rá egész nap! – zökkentett ki gyászos gondolatmenetemből MacGalagony szigorú hangja, amint néhány csellengő diákot próbált a helyükre irányítani. – A feladatuk ma két részből fog állni. Első ízben ezeken a madarakon fognak gyakorolni. – rántotta le a vörös leplet a katedrán lévő nagy kalitkáról. A különböző alakú és méretű tollas jószágok izgatottan csivitelni kezdtek és ide-oda röpködtek szűköcske börtönükben. – Az elvégzendő bűbájok, akarom mondani az eredmény, amit el kell érniük, le van jegyezve egy-egy cédulára, amit a madarak lábához rögzítettem. Kérem vegyék komolyan a feladatukat! És ne feledjék, a lényeg a csapatmunka! -  alig láthatóan intett a kalitka felé, mire az, akár a legkönnyebb selyem, amit a legapróbb szellő is képes messze repíteni, úgy lebbent tova szabadjára engedve türelmetlen rabjait.
Kinyújtottam a bal kezem, hogy a nekünk szánt tollas könnyebben meglelje a számára kiszabott párost, s amint megérkezett az aprócska jégmadár, meg is szabadítottam mázsásnak tűnő terhétől. Eleinte magam akartam kinyitni a papírcédulát, de fülemben még ott csengtek “a lényeg a csapatmunka” szavak. Tudtam, hogy McGalagony nem hiába mondta ilyen hangsúllyal ezt az utasítást, valami bűbájt biztosan kutyult még a mieink mögé. Átadtam hát a lapot Andromedának, hogy övé lehessen a megtiszteltetés.
Nem szóltam semmit, vártam, hogy ő tudassa velem a feladatunk mikéntjét, s hogy addig is lefoglaljam magam, szemügyre vettem a csodás színekben pompázó csöppséget, akinek egy lágy lüktetésként a szívverését is érezni lehetett.
Nem egyszer volt már arra példa, hogy Andromedával ugyanazt a csapatot erősítettük, és ezidáig egy alkalmat kivéve, mindig tökéletesen oldottuk meg a feladatunkat. Ha a lányban magában nem is, a szaktudásában mindenképpen megbíztam. Okos volt és körültekintő, olyan ember, aki képes elválasztani a kötelezettségeket a hátsó szándékoktól. S mivel ő sosem akart ártani a nekünk kiszabott feladat elvégzése alatt, mondhatni bátran álltam védtelenül a pálcája elé.
- Várjuk az utasításaidat! – mondtam tettre készen, ujjamon a fekete-gyöngyszemű madárkával, aki tán nem is sejtette, mi vár még ma rá. McGalagony valószínű nem hiába hozzánk irányította egyik legkisebb termetű szolgáját, bizonyára azt feltételezte, hogy mi képesek leszünk eltalálni egy kisebb célpontot is a pálcánk hegyével. Kezdtem kedvet kapni az órához, mert undoromat lassan lekűzdötte a kíváncsiség, hogy mi sülhet még ki ebből…

Choking on the truth,
our cries go unnoticed.

Mindig volt valami az átváltoztatástanban, ami végtelenül lenyűgözött. Talán volt valami még McGalagony professzorban is, ami lenyűgözött. De leginkább az, ahogy egy dologból lehet valami egészen más. Ha az ember azt hinné, csak a természet képes a hernyóból pillangót csinálni, akkor nem valami ügyes boszorkány. De természet, vagy mágia, az átváltozás folyamata valahogy azt is mindig képes volt elhitetni velem, hogy az emberekből is lehet valami más, mint amik, vagy mint aminek születtek. Sőt. Hogy lehet belőlem is más, mint ami vagyok, és aminek születtem. Ha nagyon erősen hiszek benne, talán lehetne Bellából is valami más, mint ami, de voltaképpen ez már egy kicsit túlzásnak tűnt ahhoz, hogy igazán elhiggyem. Mindenesetre a konklúzió mindig az, hogy az alagút végén lehet fény, és még a legsötétebb időkben is lehet remény… ha az ember mer hinni benne.

Újabban ugyancsak szentimentálisnak érzem magam néha, hogy egy madárka kalitkájának elegáns lebegése ilyen gondolatokra képes ragadni a képzeletemet. Pedig kinek van ideje pont ilyen időkben álmodozásra, meg szentimentalizmusra? Sokszor azon kapom, hogy napok óta nem tettem már egyetlen gyengéd gesztust sem senki felé, és olyankor pedig hirtelen rettentően megijedek. Az idő pereg a homokórában, egyre gyorsabban, én pedig még mindig nem hoztam döntést… vajon Nadia már igen? Villan fel bennem a kérdés, ahogy a lány felé navigálom a figyelmemet McGalagony utasításainak hallgatása közben, a Nadia ujjára telepedő szárnyas láttán pedig megint önkéntelen gondolataim támadnak. De jó is volna madárnak lenni… Madárnak lenni, és elrepülni, hátrahagyni mindent és mindenkit.

Addig is azonban le kell tennem a RAVASZ vizsgáimat, szóval lassan kénytelen vagyok felvenni az óra ritmusát, lelkiekben is megérkezni, és a figyelmemet a feladatra navigálni. Elveszem az instrukciókat tartalmazó papírost a hollóhátas lánytól, és kigöngyölöm azt - Nem aprózta el a feladatok kiszabását… - mondom csendesen, csak Nadiának címezve a szavaimat, a papíroson ugyanis, amit kaptunk, nem egyetlen feladat van, hanem feladatok sorozata - Változtassa meg a madár színeit annak komplemetereire. Változtassa meg a madár tollazatát. Változtassa meg a madár méretét. Változtassa meg a madár fajtáját, egy a testméretével ellentétes nagyságú madáréra – sorolom kissé gépiesen az utasításokat - Bónuszként pedig: változtassa a madarat emlős állattá. A feladatokat végezzék el tetszőleges sorrendben. A sorrend aláhúzva – tolmácsolom még az utolsó részletet is híven a társamnak, hiszen valószínűleg van ennek az egésznek egy megfelelő sorrendje, amiben egyszerűbb elvégezni minden feladatot. Nem teszem fel a kérdést, hogy hol kezdjük, csak udvariasan hallgatva pillantok fel a lányra, a papírost félretéve, és a pálcámért nyúlva.

Andromeda & Nadia

Gondolataiba temetkezve Andromeda olyan volt, mint nevének eredeti gazdája, ugyanolyan távolinak, elérhetetlennek és sérthetetlennek tűnt. Vajon ő is megtanulta elrejteni az érzelmeit, ha egyáltalán vannak neki? Áh, biztosan dobog még ott valami legbelül... bár, a nővéreit ismerve - igaz őket is csak távolról - nem lehettem biztos semmiben. Vajon Medában is megvan Bellatrix fel-feltörő tébolya és Narcissa rideg jelleme? A Black-ek sem lehetnek mind ugyanolyanok, mi sem vagyunk azok... legalábbis a saját szemszögünkből nem.
Figyelmesen hallgattam, amíg a lány a tőle megszokott, visszafogott hangon felolvasta McGalagony „mai napra rendelt igéjét”, amit végre kellett hajtanunk. A testméretről szóló instrukciónál gúnyosan felhorkantam.
- Csak nem struccot akar futtatni a kedves professzorasszony? – fintorodtam el és a madárra néztem. A kis állat rémülten nézett vissza rám, amin nem is csodálkoztam. Én magam sem akartam volna rögtön a kalitkából való szabadulás után szárnyaszegett, nagy mamlasz madár lenni. – Csinálunk belőled inkább sárkányt! – nyugtatgattam a kicsikét és megeresztettem egy hűvös mosolyt a partnerem felé is. Meda tettrekészen, pálcával a kezében nézet vissza rám.
Csak egy lélegzet... két szó... és egyetlen zöld fénycsóva kéne ahhoz, hogy örökre elhagyja testemet a lelkem. Meghalni egy Black keze által... nemesebb távozásban reménykedem. És ha mégsem így lenne, kitörne-e a háború a két család között? Minden bizonnyal. Persze csak azután, hogy a kedves rokonaim a tábortűz körül örömtáncot jártak, hogy végre valaki kiírtotta a selejtet a Karkarovok dicső, szigorú odafigyeléssel nemesített rózsakertjéből és van kellő ok ahhoz is, hogy tettlegessé váljon a két család közti viszály.... Bella örömmel megtette volna ezt nekik, de Meda nem ilyen. Legalábbis eddig még nem mutatott hajlandóságot arra, hogy el akarna tenni láb alól.
- Kezdem én. – jelentettem ki, s én is a kezembe vettem a pálcámat. Mégiscsak könnyebb a lelkem így, fegyverrel és védelemmel a kezemben. Nem érdemelnek a Karkarovok olyan ajándékot, hogy én kihulljak a soraik közül. A madárra szegeztem a vörösfenyő vesszőt és rövidke gondolkodás után kimondtam a bűvös szavakat.
- Vicis Contrarium Colore – suttogtam, s a tollas kék-narancssárga színe azonnal felcserélődött. Milyen csodálatos a természet, hogy egyetlen apró teremtményen már alapból ennyi ellentétet nyilvánít meg. A színei már önmagukban komplementerek voltak. A madárka ide-oda ingatta fejét, mintha kissé megrémült volna attól, hogy eddig aranyló hasa már azúrban tündököl. „Na csak várd ki a végét”- üzentem neki gondolatban.
Abban a néhány pillanatban, amíg kis alanyunk túltette magát az első sokkon, volt időm átpillantani a szomszédos pár munkájára. Természetesen két Mardekáros, eszeveszetten hadonásztak a pálcáikkal mindenféle vízzel kapcsolatos bűbájt kiabálva az égő flamingóra. McGalagony futólépésben közeledett feléjük azt szajkózva, hogy ő márpedig se főnixet, se grillcsirkét nem kért a párostól. Más körülmények között még viccesnek is találtam volna a jelenetet, de jobbnak láttam visszatérni a saját feladatunkhoz.
- Te jössz, Black! – mondtam és kicsit arrébb tartottam magamtól a jégmadarat, hogy a lánnyal szemben lehessen.
– El ne szúrd! – tettem hozzá még, bár magam is tudtam, hogy feleslegesen. Andromeda nem szokott tévedni... A csillagok sosem tévednek....



// Ezer bocs (és legalább annyi anyamedve is), hogy eddig várattalak a válasszal. Mélységesen szégyellem magam. : ( //

Choking on the truth,
our cries go unnoticed.

Mozdulatlan ajkakkal kicsit a nyelvemre kellett harapnom, hogy ne közöljem a nyilvánvalót: a sárkányok nem madarak. (És egyébként sem férnének el a tanteremben, még ha sikerülne is végrehajtani a varázslatot, amely kérdéskörre voltaképpen nem kívántam tudni a választ.) Sokkal fontosabbnak tűnt annak érthetetlensége, vajon mi tartja szegény alanyunkat, az ártatlan madárkát Nadia ujján. Az egész valahogy természetellenesnek tűnt, és továbbra is kitartóan magamat láttam benne. Engem sem kényszerít senki semmire - vannak persze elvárások, akarnak tőlem dolgokat, ha rákérdeznék kerek-perec biztosan kimondanák, de ha egy este majd nyáron összepakolnék mondjuk egy bőröndöt, és  hoppanálnék a kertünkből, szerintem nem akadályozna meg senki. Talán utánam jönnének, és fenyegetnének, bántanának, meghurcolnának, de nem tudom elképzelni, hogy fizikai értelemben valaki fogna, visszavinne, aztán bezárna a szobámba, mint ahogy a madarakat zárják fogvatartóik kalitkába. Annál sokkal büszkébb a családom. És ha foltot ejtenék menet közben a Black néven, talán már odáig sem jutnánk el, hogy utánam jönnek...
Egyelőre azonban maradtam, ahol voltam. Maradtam, noha nem kényszerítenek, annak tudatában, hogy rossz dolgok fognak történni. Ahogy a madár is. Természetellenes, látszólagos nyugalommal...

- Csak tessék - biccentek Nadia felé, amikor kezdésre ajánlkozik. Dolgoztunk már együtt máskor is, és be kellett vallanom, hogy soha nem vallottunk kudarcot. Mi több, alapvetően nagyon is jól tudtunk összedolgozni. A súrlódás, ami kettőnk között volt, - sokszor úgy éreztem - inkább a családneveink súrlódása, és ha kellő időre meg tudtunk feledkezni erről, mert egy feladat lekötötte minden figyelmünket, és energiánkat, akkor sosem sültünk fel holmi buta, női drámák miatt. Reméltem, hogy most is így lesz. Már csak azért is,  mert éreztem, hogy nem is vagyok itt annyira, amennyire illene jelen lennem a figyelmemmel, a gondolataim akaratlanul is szerteszét kalandoztak, de nagyon akartam, hogy a feladat lekössön, és elterelje a borúlátásomat.

Szerencsére egy kis részem már azon gondolkodott, mi lenne a feladatok megfelelő sorrendje - könnyen ki lehetett következtetni, hogy bizonyos dolgokat egyszerűbb előbb elvégezni, hogy a nehezebbekkel aztán folytassuk. Nadia választása példának okáért okos, mert sokkal kevésbé nehéz apró dolgok színét megváltoztatni, mint a nagyobbakét. Épp ezen logikán továbbindulva jutok arra a következtetésre,  hogy ebből fakadóan egyszerűbb úgy megváltoztatni a tollazatot is, míg a madár apróbb, mintha nagyobb lenne, és hogy egyszerűbb úgy megváltoztatni a madár fajtáját, ha előtte már eleve a kellő méretre bűvöltük. Nem akartam mondjuk belegondolni abba, milyen érzés lehet ez a madárnak, de reméltem, hogy a varázslat a maga módján humánus, és ha jól végezzük el, nincsenek kellemetlen mellékhatásai... a végén egyébként is szép befejezés lenne, ha mindent vissza is csinálnánk, annak ellenére, hogy ezt a feladat nem kérte specifikusan.
- Vicis affectus avis pluma! - bökök végül a madár felé a pálcámmal, amint Nadia teret enged hozzá, mire a lapos, vékony, simulékony színes tollakból a hollókéhoz hasonlatos hosszú, borzas madártollak növekednek - noha nekem a madár sokkal jobban tetszett eredeti színeiben és tollaival, de kimondottan egzotikus látvány a tűz színeiben, lángokhoz hasonlatos tollazattal. Közben észre sem veszem, hogy valaki egy pergament röptet elém, túlságosan is leköt a feladat megfelelő elvégzése...

Andromeda & Nadia

Igen, láttam ám, ahogy megrebbentette hosszú szempilláit, s azt is, hogy kikívánkozott belőle néhány megjegyzés arra nézve, hogy hogyan is gondolom, hogy a madárból sárkányt tudunk csinálni. Pedig nekünk, aranyvérű harmadikaknak kéne tudni a legjobban, hogy nem szabad felébreszteni egy szabadságáról álmodó rabot. Hadd hihesse a szegény jégmadár is, hogy sárkánylétre hivatott és nem vész el a folytonos viharok durva áramlatai között. Mi sem veszhetünk el, egyre magasabbra kell repülnünk mindaddig, amíg már csak messzi káosznak tűnik az alattunk tomboló szürke viharfelhők játéka.
Andromeda előzékenyen átengedte nekem a kezdés lehetőségét, ahogy kértem. Kezdtem úgy érezni, hogy ő sokkalta kedvesebb hozzám, mint én hozzá... de talán ez is egy Black trükk. Jósággal hatunk a selejtes Karkarovra... hogy fulladnál meg a saját nyáladban drága anyám, hogy mindezt a fejembe sulykoltad!
- Szép! – dícsértem meg semmitmondó hangon a lányt (ez is már valami), ahogy elvégezte szenvedő alanyunkon az újabb frizura váltást. A madár kezdte kényelmetlenül érezni magát és egyre jobban belevájta pici körmeit az ujjamba. Óvatosan letettem hát az asztalunkhoz erősített állványra.
- Szerinted mivel vette rá őket McGalagony, hogy eltűrjék nekünk ezeket a... műveleteket? – kérdeztem kíváncsian partneremtől. A mágusok, főleg az aranyvérűek körében egyáltalán nem ritka, hogy más lényeket előszeretettel taszítanak szolgasorba. A professzorasszony viszont nem tűnt olyannak, aki érzéketlen tárgyaknak nézte volna ezeket a madarakat... de vajon úgy tartja-e, hogy a tudomány szentesíti az eszközt?
Ahogy így elmélkedtünk ki-ki a maga kis világában, a saját gondolataival és démonjaival a feladatunkat végezve, Andromeda előtt megjelent egy röpködő pergamendarab. Eleinte molylepkének néztem, de hamarabb lekaptam a levegőből, minthogy tudatosult volna bennem igazi mivolta. Határozottan kinyitottam és gyorsan végigolvastam a tartalmát, amit egyértelműen nem az én szememnek szántak. Hoppácska! Hát így állunk? Miben sántikálnak ezek itt suttyomban?
- Tessék! Ez a tiéd... – csaptam a lány elé kiterítve a levelet. Eszemben nem lett volna rákérdezni, hogy ki írta a levelet, mi okból és hogy érti azt, amit leírt... de azért megeresztettem felé egy szemrehányóan kérdő pillantást.
Azért, mentségemre szóljon, adtam egy kis időt, amíg Andromeda megemészti a levél tartalmát és remélhetőleg kreál nekem valami hihető választ a ki nem mondott kérdésemre. Ezidő alatt újra a madárra szegeztem pálcámat és kimondtam következő feladatunk varázsszavait.
- Vicis quantitas diomedea! – azzal madarunk olyan gyors ütemben vette fel egy albatrosz méretét és alakját, ahogy a boszrokánygombák nőnek meg egy éjszaka alatt Samhain idején. McGalagony, jó szokásához híven, lassan sétált végig előttünk és megszemlélte újdonsült teremtményünket. Hűvös szigorúsággal bólintott egyet, de én látni véltem a szemeiben egy kis büszkeséget is. Ahogy a professzorasszony továbbált, Andromeda felé fordultam és rákönyököltem az asztalra, mint aki hosszú történetet készül végighallgatni.
- Nos?

Choking on the truth,
our cries go unnoticed.

Nem igazán tulajdonítok nagy jelentőséget az üres dicséretnek. Egyébként sem zavarna az sem, ha nem kimondottan illetnénk jelzőkkel egymás munkáját, meghagyhatjuk ezt annak, akinek a véleménye itt ténylegesen számítani fog, az pedig McGalagony lesz. Legalábbis... kéne ennek számítani. Ahogy kéne számítania annak is, mennyire leszünk felkészültek a vizsgán, és milyen eredménnyel is tesszük le majd azt a vizsgát, mégsem izgat az egész egy fikarcnyit sem. Nem mintha készülnék a továbbtanulásra bármilyen formában is... nem is hiszem, hogy a szüleim támogatnának efféle terveimben. Talán elviselnék, mint egy újabb szeszélyt, de bizonyára nem lennének boldogok. Elvégre az aranyvérű lányokat ritkán szánják arra, hogy nagy karriert fussanak be – hacsak az anyaság, a háztartás vezetése nem számít karriernek (szerintem mondjuk nem). Szerintem Nadi sem forgat a fejében ilyesmit – ami csak azért ironikus, mert a teremben velünk együtt tartózkodó legtöbb diáktársunkat fél kézzel le tudnánk nyomni. Talán külön-külön is, de együtt meg egészen biztosan. És akkor nekünk kéne bezárkóznunk egy sablonos élet elrettentő unalmába? Kiráz a hideg. Valamit most már tenni kell...

Nadi kérdésére kedveskedő mozdulattal megcirógatom a madárka begyét. Érezni a kis szív heves verését, finoman megremeg az érintésre, de eszébe sem jut elrepülni, ami valóban jogosan vet fel ilyen kérdéseket - Lennének tippjeim – felelem halkan, kissé talán kitérően, de mondjuk fennhangon csak nem fogom megvádolni McGalagonyt azzal, hogy Impreiust alkalmazott a kísérleti alanyainkon, vagy egyéb olyan bűbájt, ami hatással van egy másik élőlény viselkedésére - De a legvalószínűbbnek azt tartom, hogy ő nem is egy madár – mármint, nem igazi. Egy egyszerű áltváltoztatással madarat lehet bűvölni gyakorlatilag bármilyen tárgyból, ezt már alsóban megtanultuk. És ez sokkal kedvesebb gondolat a szívemnek, mint az, hogy mondjuk a professzor asszony direkt felkutatott a fekete piacon egy jégmadarat, ami nem kimondottan honos a ködös Skóciában, vagy akár a szigetünkön. Annak semmi értelme nem lenne... szóval lehet, hogy egy egyszerű székből bűvölt madárka ül előttünk, akinek a tanárnő adta a jégmadár formáját - Talán szép befejezés lenne a feladatok elvégzése utánra, ha megpróbálnánk visszaállítani az eredeti formáját... – vetem fel eltűnődve. Legrosszabb esetben csak újra egy kék-narancs jégmadár fog előttünk ülni, jobb esetben a tanárnő visszakapja a kedvenc bársony puffját, és megemeli előttünk a süvegét. Nem tagadom, jól esne azért egy kis elismerés, vizsgák ide, vagy oda, sötét jövőkép így vagy úgy.

Túl későn veszem mindeközben észre a hozzánk érkező pergament. Nadia elorozza a levegőből, így egy pillanatig csak azt hiszem, ő a levél címzettje, hiszen én nem várok üzenetet senkitől. Amikor azonban elém tolja a széthajtogatott papírt, és én egy pillanat leforgása alatt átfutom annak a tartalmát – és annak tartalma éppenséggel pont eléggé meglepő, még számomra is, és még annak fényében is, hogy valahol mégis csak számítottam erre a közelmúlt történései miatt – kínos gyorsasággal világosodik meg előttem, hogy nem-nem. Ezt a levelet egyáltalán nem Karkarovnak szánták, hanem nekem, és ettől nem csak görcsbe rándul a gyomrom, de szemernyi haragot is érezni kezdek a lány irányába.
A tenyerembe gyűröm az amúgy is megviselt pergamendarabkát, és a zsebembe süllyesztem. Nadia, mintha mi sem történt volna, mintha csak egy fél pillantás erejéig érdekelte volna az egyértelműnek nem nevezhető, de valamit erőteljesen sejtető üzenet, folytatja a feladatok elvégzését, méghozzá hibátlanul, ami csak parazsat ad a csendben szikrázó haragomhoz. Egyetlen pálcaintéssel hozzáigazítom a madár színét mostani formájához, McGalagony közeledtét, majd továbbhaladását pedig csak annyi figyelemmel kísérem, hogy mikor kerül hallótávolságon kívülre.
- Nos, akkor már igazán elárulhatnád, miért nem tartod szégyenteljesnek mások leveleinek elolvasását.

Andromeda & Nadia

Félrebillentett fejjel és összevont szemöldökkel figyeltem a most már korántsem kicsi madarat. Meda feltételezésével teljes mértékben egyetértettem. Láttunk mi már rövidecske életünk során megannyi kegyetlen embert és azok még kegyetlenebb tetteit, McGalagonyról azonban egyikünk sem feltételezett ilyen jellemet. De vajon a Black lány tényleg látott olyan szörnyűségeket, amit a családja követett el? Érezte vajon  tenyerük fájdalmas érintését, ki nem mondott szavaik kínzó szaggatását, pálcájuk engedelmességre bíró erejét? Beleborzongtam a gondolataimba…
- Tegyük hát meg! Kíváncsi vagyok mivé változik vissza. – értettem egyet a lány javaslatával. Annyira... hogy is mondjam... érzelmes ez a lány. Hát kinek jutna eszébe a mi körünkben, hogy a madár jólétével is foglalkozzon? Oh, miért érzem folyton, amikor vele kell dolgoznom, hogy ő másmilyen? Mi mind ugyanolyanok vagyunk, elkárhozott, pokolraítélt lelkek, akik vagy kiélvezik a kénköves bugyrok jacuzzia előtti létet, vagy már jóval a vég előtt feltekintgetnek az ég felé bebocsájtást remélve. Meda határozottan az utóbbi kategóriába tartozott és én titkon  szívből kívántam neki, hogy ha még van remény a számára, legyen képes kiúszni a feketeség tengerének folytogató vizéből. Én már elkéstem... napról-napra süllyedek a mélybe, amit egyszerre vágyok és megvetek.
- Ha jól láttam nem úgy kezdődött, hogy kedves Andromeda Black! – böktem állammal a levél felé és ártatlan pillantással néztem vallatóm arcát. Hát persze, hogy nem voltam ártatlan, én már rég nekiugrottam volna a lánynak, ha ez az incidens fordítva történik. Meda egész diplomatikusan fogadta, csak a tekintetével gyilkolt, de azt kegyetlenül. – Lehetett volna akár az enyém is. S főleg, ha ennyire nem tartozik másra, talán nem az óra kellős közepén kéne éppen ennyire feltűnően repülő molylepkéket küldözgetni egymásnak. Te esetleg másképpen gondolod? – igyekeztem teljesen színtelen hangon beszélni. Se a szemrehányó, se a támadó, se a bűnbánó hangnem nem tűnt volna igaznak.
- Ne rinyálj, Black! Ennyire nem érdekel az életed és az, hogy mit kezdesz vele. – és főleg nem állt eszem ágában sem, hogy bármivel is növeljem a két család közti versengésbeli előnyét annak a megtévesztően szép arcvonású ruszki dementornak, akinek még arra sincs szíve, hogy anyámnak nevezze magát. Na nem mintha megérdemelné ezt a titulust.
- Vissza kéne írnod neki. Biztosan epekedve várja a válaszod az a... hogy is hívják? Na mindegy. – vontam vállat és a füzetemhez hajoltam. Kitéptem egy lapot és azt is a lány orra elé toltam ugyanúgy, mint pár perccel ezelőtt a pergament. Hogy ezt nemtörődömségnek, bocsánatkérésnek vagy békeajánlatnak tekinti-e, rajta áll. De vajon egy volt-e ezek közül ez a gesztus?
Újra a madár felé fordultam, mint aki befelyezettnek tekinti az ügyet, holott majd megvesztem a kíváncsiságtól. Miben mesterkedik ez a lány feltehetőleg a családja háta mögött?
- Vicis nigrities lupa! – suttogtam alig érthetően, csak hogy a pálcám értsen belőle. Ez volt az utolsó McGalagony  által meghatározott feladatunk, én pedig igyekeztem nem csak jól, de értékkel bíróan megoldani. Az albatrosz lassan növekedni kezdett és ébenfeketére változtatta tollból lett bundáját. Külső nézelődőnek félelmetesnek tűnhetett a jól megtermett szuka, de mi, akik szemben ültünk vele jól láthattuk, hogy a tekintete nem egy ragadozóé volt. Oldalvást Andromedára pillantottam, hogy lássam értette-e ki nem mondott, dobogó szívvel megáldott üzenetemet. Ott állt előttünk az asztal tetején teljes valójában az északi kopár sztyepp vad szülötte, a farkas, a fénnyalábokat csillagokként viselő fekete bundájával és vágyódva a jövőbe tekintő szemeivel, melyekből már rég kihúnyt a pusztítás tüzes szikrája.

Choking on the truth,
our cries go unnoticed.

- Igen, én is - márhogy kíváncsi vagyok, miféle bűbájokat olvasott McGalagony arra a valamire, amivel épp dolgozunk. Sosem tudtam, hogy a professzorasszonyt dicséri-e, hogy jó ideje lelkesedéssel tölt el az óráiba rejtett kihívás, vagy hogy hollóhátasokat megszégyenítő kíváncsisággal vetem bele magam a feladataiba; vagy pedig ez tényleg olyasmi, ami természetemből adódóan érdekel. Akárhogy is, így van, és igazán kíváncsi vagyok, hogy messzebbre el tudjuk-e vinni ezt a feladatot, mint ahogy a tanárnő azt kérte.
De még így is, a szemrehányás Nadia irányába nem tűnik el belőlem. Sok energiámat elveszi, hogy a haragot tényleg szemrehányássá szelidítsem, és nem tetszik, hogy ilyesmire kell erőt pazarolnom. Még jó is lehetett volna ez a tanóra, a köztünk feszülő kimondatlan ellentétek ellenére is, de mintha törvényszerű lenne, hogy valaminek történnie kell, nehogy jól érezhessük magunkat. Mintha ez lenne a mi keresztünk.

- Talán megvárhattad volna, amíg a levél ott landol, ahova szánták? A levél feladójának könnyelműsége pedig kétlem, hogy engem terhelne - vitatkozzon erről azzal, aki a levelet küldte, mondja el neki, hogy ez ostobaság, és felelőtlenség volt. Ezzel egyet is értek, épp csak itt nem ez a fontos. Nem is az zavar igazán, hogy elolvasta a levelemet - mármint, minden esetben egyértelmű udvariatlanságnak tartanám, hogy türelmetlen kíváncsisággal csapott le a küldeményre, és soha nem örülnék neki, de ez most egy különösen kínos kérdés. Hiszen ha megfelelően olvassa az üzenetet, akkor bizonyára sejtheti, hogy nem Halálfaló-gyűlésre készülök, vagy nem a szüleim által kijelölt vőlegényemmel megyek kis légyottra, hanem valami olyasmire invitálnak, ami... kicsit sem illik a családom profiljába, ha fogalmazhatok így. És nem akarom, hogy bárki tudja ezt rólam. Még nem. Nadia Karkarov pedig különösen jó lenne, ha nem tudna rólam ilyesmit. Nem bízom benne, ez egyértelmű. De azt a gondolatot is különösen elviselhetetlennek tartom, hogy valami módon csak a fejem felem lengesse ezt a tudást, mint a bárdot, ami bármikor lesújthat. Most megtehetné - vajon megteszi? Megkérdezhetném. De a helyében én is kitérő válaszokat adnék, így pedig nem igen szabadulhatok szorult helyzetemből. Hát hogy ne lennék dühös?!

Farkas.
Farkasok és kígyók mindenütt, én pedig hol báránynak érzem magam, hol szárnyaszegett madárnak, mely magasabban van annál, semhogy elkaphatnák, de már nem fog bírni igazán messzire elrepülni. A családom bilincsként köt ide, láncol az élethez, melyet nekem szántak, én pedig nem szabadulhatok csak akkor, ha mindent megteszek ennek érdekében, ami csak hatalmamban áll. Ez pedig egyértelműen teljes, tökéletes szakítás lenne. Vajon készen állok majd valaha is arra, hogy esetleg soha ne öleljem meg Cissát, és ne hallgassuk megvetően a csendet Bellával egy helyiségben? És Nadia? Mit akar vajon Nadia? Hiszen ez az igazi kérdés.
Fehérré változtatom a farkast egyetlen pálcamozdulattal. Nem lenne muszáj, de a fehérsége jobban esik a szememnek, mint az örök sötétség, ami az életünket uralja - Mit akarsz, Nadia?
Alig ejtem ki a kérdést, McGalagony az asztalunknál terem. Vizsgálódva, hümmögve értékeli a munkánat, csendre ítélve minket. Arca komor, de látok a tekintetében valami elégedettséget, ahogy pálcájával méri fel, milyen varázslatokat használtunk - Szép munka, hölgyeim. Elmehetnek, ha akarnak.
- Igazság szerint szeretnénk még kipróbálni pár dolgot, ha nem bánja, McGalagony professzor - a tanárnő mintha gyanakodva nézne a párosunkra, de csak biccent az engedélyét megadva, míg körözését egy másik asztalnál megtorpanva folytatná.

Andromeda & Nadia

A sötétség, amely már a bölcsőnkben is vészjósló takarót font apró testeink köré, amely mindig ott csillogott szüleink íriszében, amikor egymásra pillantottak félig elköltött vacsorájuk felett, amely része volt minden gyermetegnek tűnő játéknak és minden fájdalmas leckének, amelyeket kénytelenek voltunk saját bőrünkön megtapasztalni... ez a sötétség bennünk volt és mint egy nehezen elpusztítható gyom, úgy terjedt napról napra szívünk virágoskertjében, hogy feleméssze annak ártatlanságát.
Nem foglalkoztam többé a levéllel. A feladó könnyelmű volt, én udvariatlan, Meda pedig óvatlan. Mindünknek megvan a maga hibája, a maga keresztjével, s a múlton sem tudunk változtatni. A lepke el lett kapva, az üzenet el lett olvasva, tehát minden a legnagyobb rendben. Ha Black tovább szándékszik püffögni rajta, hát tessék, váljék egészségére.
Fehér ruhát öltött a farkas. Hogy ezt jelnek szánta-e, néma magyarázatnak vagy csupán csak jobban szereti a fehéret, mint a feketét... sosem fogom megtudni. Még mielőtt szavakba önthettem volna feltételezéseimet vagy hasonló szimbolikával lejelelhettem volna reakciómat, Meda telt ajkait egy súlyos kérdés hagta el.
„Mit akarsz, Nadia?” Visszhangzott újra és újra a fejemben ez a kérdés válaszokat kutatva. Valóban, mit akarok?
- Felébredni. – mondtam magam elé meredve, ahogy a tanárnő tovalibbent párosunktól. – Úgy akarok felébredni, hogy ne az legyen az első gondolatom: Ma talán véget vetnek a szabadságodnak, amit üldöztetésed nyújtott neked, amiből oly sokáig magányod fakadt, s amelyből erőd meríted mind a mai napig. Mert ez az egyetlen olyan dolog, ami igazán a tiéd. – búgtam csendesen, de ahogy kimondtam a szavakat, rögtön meg is bántam. Nem Andromeda Black-kel kéne ezt megtárgyalnom. Nem, nem szabadna kimutatnom a gyengeségeimet, azt hogy félek! Rettegek a jövőtől, amit nekem szánnak és attól, hogy foggal-körömmel sem fogok tudni kitörni belőle. Ivant megúsztam... de hány olyan pszichopata állat kopogtathatott be Vladimir ajtaján, aki házasságot szeretne kötni az egyik sarjával? ... És nekem milyen szerep jut ebben a megegyezésben? Vagy igent mondok apám parancsára, vagy szépen hallgatni fogok örökre elföldelve egy megjelöletlen sírban.
Megtört bennem valamit ez a lány és ha a jéghegy törik, menekülni kell. Mindig is ez volt a stratégiám. Így nem fáj. Így nyugodtan tudok élni... így maradok magányos... Menj, Nadia, menj! Hagyd, hogy végezze be ő a feladatot. És én hagytam. Szótlanul nyúltam a táskám után és lassan elpakoltam a könyvemet és a pálcámat. A feladat tehát az övé lesz, s lesz még egy másik is hamarosan, amelyet mindketten megpróbálunk majd megoldani, s egy fegyverünk lesz csak, a remény, hogy nem hiába álltuk a családunk sarát ennyi ideig.
- Ezt kívánom neked is, Andromeda Black. Az olyanoknak, mint mi, nem adatik túl sok lehetőség. Ne hagyd ki őket! Ébredj fel!