Ahogy ölelem Ness meztelen testét, megszagolom a hajában az apánktól kapott parfümöt, az az érzésem támad, hogy együtt zuhanunk, lefelé. Boldog vagyok mellette, a nyár utolsó holdfényes éjszakájában, a partvidéket dúló vihar nem jött el idáig, az éjszaka hűvös, az ikerhúgom teste pedig puha, fehér és forró, de tudom, hogy ez véget fog érni. Egy napon mindketten megházasodunk, gyerekeink lesznek, becsületes munkát fogunk végezni a Rosier család nevének fenntartásáért, egymásra mosolygunk az asztalnál, és szép emlékként fogunk visszaemlékezni erre. Gyűlölöm ezt a jövőt, és ha arra gondolok, hogy mi határoz meg a legjobban ezen a világon, akkor ez az érzés, ez a vesztett háború az. Kapálózok csak, de bármennyi varázserőt nyelek magamba, bármennyire keményen húzok, bármennyire keményen harcolok, bárhogyan szorítalak magamhoz, bárhogy könyörgök magamban bármilyen kompromisszumért, ajánlok fel némán különféle darabokat magamból cserébe, minden hiába van. A talaj közeledik. A boldog jövő nem létezik.
Ahogy az arcodra nézek, eszembe jut apám érintése a vállamon, amitől olyan megalázóan könnyekben törtem ki. Eszembe jut az a szeretet, az a büszkeség, az a mosoly, amire egész életemben vágytam tőle, és amit eddig egyszer kaptam meg. Tudom, hogy nem vagyok elég apámnak, hiába gondolkodok párszaszóul, hiába vagyok képes nonverbális mágiát használni Parselia nyelvére gondolva, hiába mutattam mindig szorgalmat, erőt, kitartást, fegyelmet, hiába feleltem meg neki mindenben. Utolsó mentsváramnak tűnik az a tavaly kezdett törekvésem, aminek lassan a végére fogok érni: eldobom a végtagjaimat, eldobom a hallásomat, eldobom a hajamat, eldobok mindent, és magam is kígyóvá válok. Valamiért nincs senki, aki erre gondolt a Rosierek közül, pedig ez lehet a tökéletesség a mesebeli Parseliába, amire mindig vágytunk: kígyóvá változni. Én leszek az első, aki kígyóvá válik.
Tudom, hogy bármennyi tökéletességet halmozok fel, apám nem tűrné el ezt az egészet Nesszel, ha tudna róla. Ez a döntés nem csak az övé, egy nyílt házasság a jelenlegi politikai helyzetben összezúzná az aranyvérű társadalmat és apámat- talán ha egyszer Lord Voldemort hatalomra kerül, engedélyeznék, hogy én vegyem el a húgomat, de nem merek mástól megoldást remélni. A külső körülmények, a szerencse, a remény mind a hülyék barátja, én pedig nem reménykedek, mióta tizenegy évesen, naivan beadtam Parseliáról azt a házi dolgozatot. Ha van bármi megoldás, bármi kiút, azt a saját erőmmel érhetem el.
Először azért nyeltem magamba a tudást, a könyveket, az újabb és újabb varázsigéket, mert szerettem a legendát, ami a parseliai Rosierekről, a nagy tudósokról és feltalálókról szólt, azután elkezdtem pragmatikusabb célokért tanulni. Először azt akartam, hogy apám felnézzen rám, tiszteljen engem, szeressen engem, hogy segíthessem, támogathassam a testvéreimet, megmenthessem a Varázsvilágot a disznók népétől. Átölelem Nesst. Most mindent a közös jövőnkért teszek. Valahol, valamilyen módon ott kell lennie a megoldásnak, talán részleteket, darabokat szedek össze, talán feleslegesnek tűnő helyeken, de végül semmilyen tudás nem felesleges. Talán pont a hiányzó darabokat találom meg útközben. Olyan vagyok, mint az a nagy, tátongó örvény, a Sötét Száj, ami kilométer szélesen üvölt Parselia északi partvidékén: ha elég hajót nyelek el, előbb-utóbb hegy épül belőlük, és egyszer, az egyik árbockosárból végre láthatom a felszínt. A legkisebb csónak is építi a hegyet.
Nem bírok aludni, hányingerem lett. Kifordulok oldalra, halkan sziszegve fogalmazom meg a párszaszó verset, amit a mai éjszakán sikerül végre tökéletesítenem. Talán én vagyok jelenleg az egyetlen élő ember, aki költeményeket alkot ezen a nyelven, a szavakból, illatokból álló rezgő sziszegés pedig igazabbnak hangzik bárminél, amit angolul ki lehetne mondani. A muglik nyelvén nem lehet megérteni a világot. Rengeteg álmom, gondolatom fogalmazom meg emiatt a kígyók ősi nyelvén.
Felsóhajtok, ahogy a vers végére érek. Nem várom a Roxfort utolsó évét. Tudom, hogy mindenem meglehetne, amit mások akarnak: gazdag vagyok, kiváló minden tantárgyból, a Hollóhát prefektusa vagyok már harmadik éve, jóképű vagyok, harmadik óta veszek részt Slughorn klubösszejövetelein, a tanáraim kedvelnek. Nem igazán érzem magam túl jól a legtöbb évfolyamtársammal, nem tetszik, hogy azt gondolják, hogy azok a magányosan, a szobában töltött hétvégi napok, amikor felveszem az egyik kapucnis talárt, hasonlítanak az ő serdülő angstjükre. Nekem valódi problémáim vannak, engem tényleg nem érthet meg senki, és fogalmuk sincs róla, hogy mennyi módon tudnám megátkozni őket, amikor gúnyolnak. Nem teszem persze, beérem azzal, hogy a lehető leginkább morbid vicceket sütöm el feléjük, amikor megnyílik az alkalom. Nincs szükségem erre, nem akarok tizenhét-tizennyolc éves koromig élni boldog tudatlanságban, hogy azután, felnőttként rádöbbenjek arra, amire ők fognak: hogy nem vár rájuk semmi odakint, a kalandjaik véget érnek, és a szorgalmuknak megfelelő társadalmi osztályban élik le az életüket, egy jó vagy egy rossz válasz dönti majd el, hogy milyen pozícióban. Gyűlölnék most elsüllyedni, becsukni a szemem, élvezni a zuhanást, és egy napon arra ébredni, hogy a becsapódás napja van. Mégis- sokszor irigylem ezt az egészet. Sokszor szeretnék barátokat. Bizonyos szempontból kellemesek azok az összejövetelek, még Malonenál sem éreztem, hogy sárvérű, amikor próbaképpen lefeküdtem vele, és néha tényleg jó érzés, ha szóba állnak velem.
Újra az arcodra nézek. Bármennyire összetett ez az élet, bármilyen különlegesnek születtünk, én egyszerű lény vagyok. Úgy érzem, nem érdekel semmi egyetlen egyszerű, szimpla célon kívül: téged akarlak, örökre. Ezért pedig semmi nem túl nagy ár.

Még mindig szeretném hinni, hogy az álom legalább egy része igaz. Tizenegy éves koromban megkaptam életem első és egyetlen Hanyagját, Mágiatörténetből, miután leadtam Parselia történetét dolgozatként. Tizenhat hüvelyk volt, részletesen leírtam mindent, leírtam a Kígyók Tanácsát, leírtam az általunk ismert demográfiát, leírtam még a történeti földrajzot is, és hogy hol helyezkedhet el, varázslattól védve. Akkor azt hittem, hogy valami nagy titkot tárok fel, osztok meg, mert végeredményben mindenki megérdemli a bejutást őseim csodás szülőföldjére, de úgy tűnik, már tudtak erről az egészről. Nem csak felületesen, nagyjából úgy, ahogy én leírtam. És azt gondolják, hogy az egész hazugság. Apám soha nem mondta el, hogy tényleg az-e. Sokszor, a legsötétebb pillanataimban azt hiszem, hogy az egész hazugság, és igazak a történelemkönyvek állításai arról, hogy a Rosierek tolvajok, csalók és gyilkosok voltak, a Varázsvilág gonosztevői, és az egyetlen különleges vonásunk, hogy milyen nagy arányban termeltük azokat a pszichopatákat, akik mindenkin átgázolva növelték vagyonunkat és társadalmi befolyásunkat.
Azután, amikor elkap egy ilyen sötét gondolat, elég lemennem a rúnakígyóhoz, aki a házunk alatt lakik, és aki sokkal hatalmasabbra nőtt, mint amekkorára kellett volna neki a Legendás Lényeg Gondozása tankönyveink szerint. Nincs neve, nem emlékszik Parseliára, nem tud Parseliáról, de a létezése, a három fej különböző szavai szinte mindig elegendőek hozzá, hogy meggyőzzenek a valóságról, és hogy érdemes hinni. Tényleg könnyű elhinni, hogy ezek a lények sokkal bölcsebbek és mágikusabbak bárminél a világon, és ők tanították a mágiát. Akkor elhiszem, hogy még ha voltak is rossz Rosierek, nagyobb részük a mágia iránti szeretete miatt emelkedett ki, és az tette naggyá őket, hogy hallgattak a kígyókra. Ha lehet hinni az arányoknak a mi generációnkban, szinte mindannyian tudtak beszélni a kígyókkal, de ellentétben a Gauntokkal, mi nem szakadtunk el az emberek világától sem. Nekem is nehezemre esik fenntartani ezt az egyensúlyt, talán nem is sikerülhetne Ness nélkül.
Sokszor érzem azt, hogy kiegészítjük egymást a testvéreimmel.
Ness nem jó a pálcájával, de jó a bájitalokkal, jobb a karddal, és sokkal jobb az emberekkel, a szavakkal, és ami még fontosabb, a felelősséggel. Néha úgy érzem, hogy engem összeroppantanak a kötelességeim, és fogalmam sincs sokszor, hogy ő hogyan bírja- talán én mentem meg őt is, amikor megakadályozom egy kicsit benne, hogy mindent helyesen tegyen, és az ágyamba rántom. Mindent rábízhatok az ikerhúgomra, mindent elmondok neki, és semmit nem szégyellek előtte- apám egyik kedvelt próbája, hogy meztelenül, pálca nélkül kelünk egy kellemetlen helyzetben, emiatt pedig kevés van, amit nem láttam még belőle, ahogy nem láttam őt. Ő vágta le a fülemet, amikor kardokkal játszottunk. Ő adta be az ellenmérget, amikor az asztalról rossz fiolát választottam. Vele vesztettem el, és össze sem tudom hasonlítani azt az egyetlen, mással töltött alkalmat azzal, amit vele érzek. Mindketten imádjuk a könyveket; talán az egész életet el tudnám tölteni vele egy hatalmas könyvtárban.
Evain felé sokszor éreztem enyhe féltékenységet: apámról nevezték el, ellentétben velem, anya neki a biológiai anyja volt, és sokszor úgy éreztem, hogy ő favorit, aki egyszer elveszi majd a születési jogomat. Amikor először láttam sírni egy próba alatt, először láttam küszködni, szenvedni és félni, jöttem rá, hogy nem rivális, hanem szövetséges, és együtt vagyunk ebben az egészben. A Rosier család egy Parselia felé tartó hajó, és nem számít, hogy végül ki lesz a kapitány.
Rengeteg érzés kering bennem Aurora felé. Szánom Aurorát, amiért nem beszél a kígyókkal. Féltem Aurorát, mert kicsinek, naivnak, törékenynek és ártatlannak tűnik: egy tökéletesen gyönyörű porcelánbabának, amit ölelgetni kell, szeretni kell, és amit arra kárhoztattak, hogy napon valami összetörje, úgyhogy ahányszor ránézel, az jut eszedbe, hogy ki kell használnod vele minden pillanatot. Ugyanakkor csodálom Aurorát: félelmetes a pillantása, ahogy lát dolgokat, amiket senkinek nem szabadna látnia, ahogy rád emeli nagy, mindentudó szemét, és érzed, hogy lát, jobban, mint te valaha láthatnád magadat.
Nem emlékszem a biológiai anyámra, aki nem sokkal élte túl a születésünket. Második anyám, az anyám, akire anyaként emlékszek, akit szerettem, aki megszülte Evaint és Aurorát, sokszor mesélt nekünk, ölelt magához, vigyázott ránk, és próbálta puhábbá, kevésbé nehézzé és megerőltetővé, kevésbé fájdalmassá tenni a próbákat, amiket apa kitalált, hogy megkeményítsen minket. Szeretett minket is, mintha a sajátjai lettünk volna, és talán soha nem fogom megérteni, hogy miért nem láttam előre, mi fog történni vele, hogy meggyűlöli ezt az életet, és a halálban keres majd megnyugvást. Nem értem, hogy miért nem jöttem rá, és nem értem most sem, hogy pontosan miért hagyott hátra minket, miért kényszerítette Nesst már akkor, hogy a ház úrnője legyen.
Apám mindenben tökéletes: hatalmas varázsló, a család feje, mindig tudja, hogy mit kell tenni, mi a kötelessége, és soha nem fél, soha nem kételkedik. Mindig olyannak láttam, mint egy kőszobrot, ami nem mesél este, nem ölel át, nem büszke, csak néz, feladatot ad, felügyel, tanít, parancsol, tiszteletteljes távolságtartásból nevel. Akartam tőle azt, amit anyától kaptam- talán még mindig akarom. Talán emiatt sokkolt le, amikor embernek láttam, amikor megismertem új szeretőjét.
Félelemmel tekintek az orosz nőre, aki jegyben jár apámmal. Sokszor gondolom, hogy Koldovstoretz a jele annak, hogy nem vagyunk elegendőek, mi nem vagyunk elég jók, mi mind kudarcot vallottunk, és apám úgy döntött, hogy új gyerekeket nevel fel, akik majd tovább vihetik a nevünket. Tudom, hogy ezek a gyerekek, a testvéreim, nem lesznek távolabbi rokonaim Evainnél és Auroránál, de nem fogadom el ezt az egészet, és már most gyűlölöm az eljövendő jövőt velük. Mi négyen vagyunk a Rosierek jövője, és ezt nem lophatják el tőlünk.

Szombat reggel, a fürdőszobában állva, a szívemnek szorított varázsigét halkan suttogva nézem a tükörképemet. Ha az a vihar aznap közelebb jött volna, már elkészültem volna, már teljesen alakot tudnék váltani. Érzem már magamban a változást, és drámai módon, teljes átváltozással akartam először megmutatni magamat, de ma reggel úgy érzem, hogy nem tudok tovább várni. Érzem a lüktető érzést a hasamban, ami sürget rá, hogy cselekedjek.
Hosszú ideig nézem a tükörképemet- néhányan a szobatársaim közül tudják, hogy mit tanulok, és ki tudnák nyitni a zárt ajtót. Ha elrontom az egészet, nagyon fájdalmas lesz a visszaváltozás, a részleges átváltozás visszafordítása pedig egyáltalán nem lenne könnyű, főleg, ha a karjaim a törzsemhez fognak olvadni, de egyszerűen nem tudok tovább várni. Látni akarom a szűk pupillákat, a pikkelyeket, a sárguló bőrt, talán a méregfogakat. Befejezem a kántálást.
Most felöltözhetnék, kimehetnék, csatlakozhatnék Nesshez a reggelinél, és ha a többiek nem figyelnek, talán összejönne pár lopott perc a szobában, amíg ők a napi programjukra mennek. Nagyon régen nem voltunk már együtt, egy testként, és kínzó szorításként érzem a vágyat. Akarom őt, bár tudom, hogy valószínű nem jön össze ma, az egyik szobatársam elég csúnyán köhög hozzá, hogy itt akarjon maradni mára. Leveszem az alsónadrágom, és teljesen meztelenül, szabadon nézek a tükörképemre. Megérintem magam. Nem gondolkozok racionálisan.
Tudom, hogy ez az elfojtott vágy is hozzáad a türelmetlenséghez, ami annyira nem jellemző rám, és tudom, hogy a legokosabb az lenne, ha gyorsan kiengedném ezt a vágyat, és egy frissítő zuhanyt követően csatlakoznék a többiekhez, azután egy könyvvel tölteném a napot, türelmesen várok. A kígyók sokszor hónapokat várnak arra is, hogy ehessenek. Én viszont nem tudok várni, és nem egy két perces fantáziát akarok Nesszel, gyors, magányos és érzelemmentes ejakulációval, hanem jövőt. Valódi jövőt. Ahhoz pedig át kell változnom. Odaadnám most a nyelvemet Aurora szeméért, és tudom, hogy ostobaságot csinálok éppen, de látni akarom azt a jövőt. Behunyom a szemem, és elkezdem az átváltozást.
Furcsa, fájdalmas, recsegő hangok kíséretében, a mosdókagylónak dőlve változok át- ahogy azt vártam, először az ujjaim és a lábujjaim érzékelése válik szarussá, keménnyé, ahogy a testem felkészül rá, hogy beolvassza ezeket a végtagokat, amiket talán a teremtés szeszélye, talán valami nagyhatalmú lény büntetése megtagadott a kígyóktól. Érzem azt a forró, könnyfakasztó érzést a szemeimben is, ahogy megváltoznak, és tudom, hogy amikor legközelebb kinyitom őket, látni fogok valamit. Nem számítok persze nagy eredményekre, de legalább látni fogom, hogy milyen vagyok belül. Tudni akarom, hogy milyen kígyóvá fogok változni, és a kínzó fájdalom ellenére mosolygok- megtettem azt a lépést, amit valamiért egy ősöm sem. Felnyögök, ahogy fájdalmat érzek a fejemben, és ahogy előre dőlök, halom, hogy egy kemény koppanással betörik a tükör. Abbamarad a fájdalom, csak utórengések érnek, ahogy kinyitom a szemem, és magamra nézek.
Kék szempár fogad, vékony pupillák, a bőröm pedig fehér maradt. Szinte látom már magam előtt a fehér színű kígyót, akivé változni fogok egyszer- nem érdekel az sem, ha az átváltozás hiba volt, ha egyedül nem fogok tudni kiszabadulni érzéketlenné vált végtagjaimmal ha a szobatársaim meztelenül fognak elvinni a gyengélkedőre. A legtöbben már úgysem kedvelnek, sokszor még mindig hallok sértő megjegyzéseket a Parseliáról írt dolgozatommal kapcsolatban, de azt hiszem, ezt követően nem fognak nevetni.
Beszívom a levegőt. Győztem, kinyitottam egy ajtót. Ha mérget is fogok termelni, az talán egyedi lesz, és talán új magaslatok nyílnak meg ezzel a Rosierek bájitalfőzése, méregkeverése terén. Elvileg nem befolyásolhatok sokat a külsőmön, de innentől igazán nem lenne nehéz elérni valahogy, hogy hatalmas legyek, hatalmasabb a legnagyobb baziliszkusznál, talán elég nagy hozzá, hogy felfaljak egy sárkányt, ha kell. Az biztos, hogy teljesen meg fogok változtatni mindent, mert bármit határozok el, megcsinálom. Nesst is meg fogom kapni. A szemembe nézek.
Sokáig tart észrevenni a furcsaságot- a kék szempárban húzódó fekete pupilla nem olyan, mint a kígyóké, a csík vízszintes, nem függőleges. Nehezen mozgok, de ahogy felfelé nézek, a pontokra, ahol betört a tükör, két furcsa, barna csavart szarvat pillantok meg kitüremkedni a fejemből. Értetlenül nézek a tükör repedéseire- van kígyó, aminek van szarva, de ismerem az összes fajtát, és nem hasonlít az egész. Nem vág össze. Megfeszítem a felső testem- még érzem a vállaim és a karjaim a csuklóimig, még mindig támaszkodok. Feljebb lököm magam- megérzem, hogy még mindig támaszkodok a karjaimmal a mosdókagylóra.
Úgy érzem, hogy szívrohamom van, ahogy magamra nézek- talán a félresikerült varázslat, talán a Rosierek örökletes betegsége sújtott le rám. Megmerevedek, ahogy végignézek magamon: a sötét színű szarvakon, az elálló, szőrös füleken, a barna szakállon semmi hüllőszerű nincs. Lepillantok a kezeimre, ahol szarus paták húzódnak a végtagok helyén, azután teljesen megmerevedek, mintha sóbálványátok alá kerültem volna, és hangos puffanással, új szarvammal a csempét lekaristolva vágódok el, borulok le instabil lábaimról, amik hasonló sorsra jutottak.
Nem tudok mozogni. Miért történt ez? Hogyan lehet ez? Kígyóként gondolkozok, kígyóként beszélek, a kígyó családjába tartozok! Hogy lehet ez? Mit csináltam rosszul? Én kígyó vagyok! Nem vagyok... nem vagyok ez! Nem vagyok lomha, ártalmatlan és unalmas növényevő állat, nem vagyok préda, én kígyó vagyok! Nekem kígyónak kellene lennem! Szívem szerint sziszegnék, ahogy a szobatársaim egyike kinyitja a zárat, ők pedig mind odagyűlnek, néznek engem, hogy döbbent káromkodásaikat, felkiáltásaikat átadják az aggódással vegyes röhögésnek. Szívesen rájuk sziszegnék, ahogy feltámogatnak, rám adnak egy kék fürdőköpenyt, de csak mekegés hagyja el a számat. Újra röhögnek, mielőtt letakarják a fejemet, és mint egy zsák rejtegetni való szemetet, a gyengélkedőre visznek. Örülök, hogy nem látják az arcomat, de így is hallom, ahogy a viszonylag diszkrét magyarázatok újabb és újabb röhögéseket csalnak ki. Gyűlölöm ezt, gyűlölöm, hogy érzem, elkezdtem könnyezni.
Gyűlölöm a jövőt, és gyűlölöm ezt a kurva tehetetlenséget. Kurvára nem érdekel, hogy mit mond ez a hülye varázslat a belső személyiségről, én akkor is kígyó vagyok. És el fogok jutni Parseliába.