Nagyon sok mindent köszönhetek a családomnak. Az apám és az anyám is aranyvérű varázsló volt, így a Roxfort mellett ők is remek tanáraim voltak, amennyiben szükségem volt rájuk. Egyengettek a saját kis utamon, de nem fogták teljesen a kezemet, ami szerencsére és sajnálatos módon végül rettentő nagy hasznomra vált a későbbiekben. Összetartó család voltunk, vitára pedig aligha volt példa köztünk, egy-két tényleg elenyészően apró összeröffenéstől eltekintve. Az életemben történteknek közvetlen köze van ahhoz, hogy már másfél éve a Főnix Rendjének is tagja vagyok. Teljességgel megvetek minden Halálfalót, a vezetőjükkel az élen, és elképzelni sem tudnám, hogy én valaha is csatlakozzak hozzájuk.
Alapvetően nem vagyok egy túlzottan barátkozós típus. Az életemben történteknek köszönhetően vagyok most ilyen igazából. A negatív érzéseimet, vívódásaimat, fájdalmaimat általában magamba fojtom, és nem mutatok semmit ebből a világnak - már egész szakavatott lettem az évek során ebből. Mindezektől eltekintve nagy szívem van, és ha a bizalmamba tudlak fogadni - amihez elég rögös út vezet általában -, akkor máris jobban meg tudok nyílni neked. Könnyebben viccelődök, akár a múltam fájó pontjaiba is beavatlak, és úgy összességében jobb a közelemben lenni, ha már egyszer valakinek megadtam ezt az esélyt, a bizalmamat, amit nehéz kiérdemelni ugyan, de maradandó legalább.
Mai hivatásomat tekintve Auror vagyok, és a Főnix Rendjének egy fiatal, ámde tapasztalt tagja. A koromnak nem szabadna senkit sem megtévesztenie, mert ahogy említettem, nagy szerelmem volt a tanulás, és ennek meg is lett az eredménye. A szüleim eleve tehetséges varázslók voltak, szóval az ő segítségük kritikus volt abban, hogy ma még élek. Ők ajánlották nekem, hogy az animágiával kezdjek el foglalkozni, mert ki tudja, még lehet jól fog jönni nekem a későbbiekben. Győzködni nem kellett túlságosan, magam is ilyen terveket állítottam magam elé. Ebben az évben viszont olyasvalamik történtek, amik gyökerestül felforgatták az életemet.
Nem számítottam arra, hogy néhány nappal az éppen soron következő hazamenetelem előtt félre fognak hívni néhányan, hogy beszéljenek velem. Fogalmam sem volt, hogy miről lehet szó, mert tudtommal semmi szabályt nem szegtem meg egyszer, a tanulmányi eredményeimmel messze a felső kategóriába tartozom, és semmilyen elmaradásom sincsen, amit feltétlen pótolnom kell, mielőtt hazatérhetnék. Már akkor rossz érzés és gyomorgörcs kerített hatalmába, mikor nem csak az igazgatóval álltam szemben, hanem még számos jeles tagjával az iskolának. Beavattak, hogy mi történt a szüleimmel. Nem tudom, hogy részletekbe nem akartak, vagy nem tudtak belemenni, mert csupán annyit árultak el nekem, hogy Halálfalók végeztek velük. Fogalmam sem volt, hova kellene tennem a hallottakat, és nem is mutattam semmi mást az előttem álló varázslóknak, mint az elfogadást. Emlékszem, egy kisebb szünet után, míg rendeztem a gondolataimat, az első kérdésem az volt, hogy: „Elmehetek?”
Ezt követően pedig folyt tovább az élet úgy, ahogy eddig. Tudom, furán hangzik, majdhogynem lehetetlennek, de így volt. Nem tehettem ez ellen már semmit sem, ami történt, az megtörtént. Visszahozni úgysem tudom őket. Persze mindez csak egy kellemes kis hazugság volt, ha nem is feltétlen így fogalmazva, de az igazságtól valamelyest eltért. Kívülre nem mutattam ugyan, de belül rettentően szenvedtem. Egyik pillanatról a másikra nem maradt senkim. Szüleimnek nem voltak testvéreik, az ennél távolabbi rokonokkal pedig nem hogy nem tartottam a kapcsolatot, még csak nem is találkoztam velük. Ott maradt hát nekem egy szép nagy ház, ami olyan szinten üres volt és síri csend lengte be, hogy nem is jártam ezek után haza.
Nem valami vészesen sokan tanultuk ezt az animágiát, de azzal a kevés emberrel viszont rettentő jól kijöttem. Ők voltak a mankóim ebben az időszakban, hogy ne forduljak teljesen önmagamba és legyek egy lelki roncs. Továbbra sem mutattam ki azokat az érzéseimet, amit a szüleim halála keltettek bennem, de az idő múlásával ezeket jelentősen elnyomta a barátaim körében érzett boldogság – és később pedig a szerelem.
Történt ugyanis, hogy megismerkedtem ugyanebben a kisebb csoportban egy lánnyal, akivel ugyanolyan jókat el tudtam beszélgetni, mint bárki mással ebben a körben. Aztán végül ezek a beszélgetések egyre gyakoribbak lettek, a hetek múlásával már nem csak társaságban találkoztunk, hanem kettesben is, a kezdeti jó barátságból pedig egyhamar teljesen más dolog kerekedett ki. Kölcsönösen erősek voltak az érzéseink egymás iránt, és csak úgy repült mellette az idő. Nem éreztem magam korábban ilyen boldognak, mint akkor és vele. Azt sajnáltam csupán, hogy a szüleim ezt nem élhették meg. Megbíztam benne, szóval valakinek beszélhettem végre az érzéseimről, ami az apámat és az anyámat illette, és egek… hatalmas megkönnyebbülés volt megosztani ezt valakivel. Nem akartam, hogy sajnáljon a történtek miatt, egyszerűen csak azt akartam, hogy meghallgasson. Ő pedig így tett. És én is. Sosem untuk meg a másik hallgatását.
Volt egyfajta belső késztetésem is aziránt, hogy a tanulmányaim befejezése után mit kezdjek magammal, de Amelia volt, aki miatt a végső döntést meghoztam. Jó ötletnek tartotta, hogy Aurornak tanuljak tovább, mert úgy ismert meg, hogy a személyiségemhez és az egész énemhez jól illett ez. Az ő szavában pedig mindenkiénél jobban bíztam, mégiscsak már lassan 3 éve együtt voltunk. 3 év… mint a továbbképzés is.
A családi házammal is sikerült egy idő után újra megbarátkoznom, és a Roxfort befejezése után oda is költöztünk. Egymás mellet folytattuk a továbbképzéseinket, én Varázsbűn-üldözési Főosztályon, ő pedig a Mágikus Balesetek és Katasztrófák Főosztályán. Az életemre nem igazán lehetett panasz, már régóta rendeződtek a dolgaim, azóta pedig már több, mint jobbra fordult minden. Eljött hát az ideje, hogy a sors közbe szóljon, és mindent a feje tetejére állítson.
Rettentő rosszul éreztem magamat az egész nap folyamán, szédültem, hányingerem volt, és már élni alig bírtam, szóval amint letudtam az aznapi dolgaimat, mindennél nagyobb vágyam volt, hogy hazaérjek, bedőljek az ágyamba, aztán pedig kipihenjem ezt a rosszullétemet. De, mint kiderült, nem csak egy véletlen gyomorrontásról volt szó, és a rossz közérzetem egy sokkalta nagyobb probléma előjelét jelentette.
Már láttam a távolból a házunkat, és ekkor megkönnyebbültem. Közel már a cél, gondoltam magamban. Alighogy felére csökkentettem a távolságot, hirtelen egy zöld villanást láttam az ablakon keresztül. Ekkor hagyott ki vagy 2 ütemet a szívem. Nem akartam, hogy arról legyen szó, amire gondolok. Nagyon nem akartam. A gyomorgörcsöm egyre erősebb lett, ahogy futólépésre váltottam. Éppen csak annyit láttam, miután beértem a házba, hogy valami zsupsz-kulccsal kereket old az elkövető. Nem láttam belőle sokat, de az alkarján lévő jelet megjegyeztem… Levegőt sem volt venni időm, egyszerűen csak térdre rogytam Amelia mellett, és az élettelen, jéghideg tekintetét néztem néhány másodpercig, míg végül le nem hunytam a szemeit. Miért történik mindig ez velem…?
Túl sok, számomra fontos ember esett már áldozatául a Halálfalóknak, és ezt nem tűrhettem tovább. Nem magam miatt, másokért. Én már többször is átéltem ezt a fájdalmat, és senkinek nem kívánok hasonlót. Sőt, szerettem volna, ha el lehet ezt kerülni. Csatlakoztam a Főnix Rendjéhez, illetve folytattam a képzésemet is, mint Auror. Az érzéseimet tökéletesen el tudtam rejteni még mindig, sőt… rettentően közömbös voltam mindenkivel. Nem engedtem közel magamhoz senkit, nem fogadtam a végtelen bizalmamba egyetlen embert sem. Az emberségemet a tavaly történt esetek kezdték el valamennyire visszahozni. Nem teljesen, de legalább már nem voltam egy robot.
Ekkor történt ugyanis az a szörnyű eset, mikor a Roxfortot Halálfalók árasztották el. Még nem voltam Auror, egy év volt a képzésemből, de a készségeimről már többször is tanúbizonyosságot tettem. Ezen a tanévzárón is azért vettem csupán részt, mert volt a tőlem lentebb lévőekből egy-két ember, akit jól ismertem, és mindenképp szerettem volna ott lenni ezen az ünnepségen. És milyen jó is, hogy ott voltam. Nem tudom, mivel lenne más a helyzet, ha akkor nem vagyok jelen. De egy ember életét biztosan sikerült megmentenem, aki közvetlenül nekem köszönheti az életét. Hangozzék ez akárhogy, a tényeken nem változtat. Viszont nem akartam belefolyni az életébe neki sem, így amint elvittem a Mungóba, nem is próbáltam többé keresni. Nem vártam el semmit. Se hálát, se köszönetet, semmit. Egyszerűen csak örültem, hogy végre valakit meg tudtam védeni a biztos haláltól. És ez kivételesen jó hatással volt rám is. Hordoztam még mindig a saját keresztjeimet, de már legalább nem úgy viselkedtem egyes esetekben, mint egy élőhalott, vagy mint egy törzsgyökeres
faszparaszt taplóállat.
Azóta már eltelt egy év, a továbbképzésem sikeresen befejeztem, és már hivatalosan is Auror vagyok. Azelőtt is voltam néhányszor már a terepen, de így azért teljesen más. Nem voltam esetleges teher, ha a helyzet nagyon eldurvult volna, vagy valamilyen váratlan fordulatot vesz. Az első munkáim egyike volt, hogy egy Halálfaló után eredjünk, és hozzuk be. Ketten vállaltuk a feladatot, de végül egy idő után kétfelé kellett válnunk. Nem vesztegethettük az időt, mert attól tartottunk, hogy így elvesztjük. Amint megláttam a Halálfalót, tudtam, kivel van dolgom. Egy fikarcnyit sem becsültem alá, de a dühöm úrrá lett rajtam és majdnem ez lett a vesztem is. Egy ideig viaskodtunk, de végül ő került fölénybe, a következő emlékképeim pedig rendkívül szakadozottak. Nem emlékeztem semmi másra, csupán a csontomig hatoló kínra és fájdalomra, amit a Cruciatus-átokkal okozott nekem.
Fogalmam sincs, mennyi ideig tarthatott ez. Az időérzékelésem megszűnt teljességgel, és akárhogy is próbálnék visszaemlékezni arra, hogy éltem túl, képtelen vagyok rá. Arról sem volt fogalmam, a lábam miként volt szilánkosra törve, mikor valamennyire magamhoz tértem a Mungóban. Rettentő, majd' széthasító fájdalmak közt ébredtem fel gyakran, és miután már nem bírtam elviselni, újra elaludtam – de inkább elájultam. Eltelhetett jó néhány nap, mire végül ébren tudtam maradni több mint öt percig, és akkor sem pusztultam bele a fájdalmaimba. Ekkor láttam meg, hogy ki is az, akinek a gondjaira vagyok bízva. Hát nem az a leányzó, akit tavaly megmentettem a biztos kimúlástól? Az idő elteltével szerencsére én is egyre jobban lettem, és vele is készségesebben kommunikáltam már egy idő után. Bár… inkább ő volt az, aki beszélt, mert még mindig nem voltam a legtöbbször a helyzet magaslatán, és szívesen hallgattam őt, ha mesélni akart volna magáról vagy valami ilyesmi. Nem tűnt úgy, mint akinek gondot okoz ez. Én is meséltem neki magamról valamennyit, hogy ki, azaz mi vagyok jelenleg, hogy milyen volt a továbbképzésem, és nagyja részt próbáltam elkerülni azt a témát, amik a halállal voltak kapcsolatosak. Próbáltam a könnyű és nehéz, kellemes és viszonylag kellemetlen időszakokat egyaránt felidézni. És azt vettem észre, hogy ő is olyan szívesen hallgatja az én életemet, mint ahogy én az övét. Egy viszont biztos. Az élet szeret velem hülye játékokat játszani. El akartam kerülni Marlene-t, de úgy néz ki, ebbe nem csak nekem van beleszólásom.
Kezdőlap
Nagyon vártam már ezt a karaktert, őszintén reméltem, hogy valaki meglátja benne a lehetőséget és majd elviszi és hát itt is vagy! Szuper előtörténetet tártál elénk, jól kialakítottad a sztoridat abból a szösszenetből amit én "feltételnek" megszabtam. Ugyan szomorú a történeted, a szüleid és a barátnőd elvesztése és mély nyomot hagyott benned, mégis jól viseled a kihívásokat, a munka, az aurorság pedig igazán jól áll a karakternek 
Foglalózz és rabolj el játszani 
Meg persze másokat is! 
