bob hughes-hallett

maradék szemérmem némasága ez

bobbi kutyánk, a kis leleményes piktor    


36 éves


prominens ősök ezerszer kitagadott leszármazottja


nem, köszönöm.

-


mágiahasználó


laura pergolizzi


sajátmintarossznyavalya

Csak játék volt, pezsgőízű nevetés, anyám csuklott és ivott, csak játsszunk, Roberta, ne ficeregj, gyere vissza, ha mondom, az Isten verjen már meg, te kis komisz, gyere, gyere szépen, azapádfaszát, gyere, ne félj, ez nem fáj, csak játsszunk, nézd, máris milyen csinos vagy, ne, te kis butus, ne töröld le, így sokkal szebb, van rajtad egy kis szín, még a végén mindenki azt hinné, hogy beteg vagy, halálos beteg, ótvaros, hah, ótvaros, ne félj a bácsitól, drágám, nem fog bántani, csak játsszunk egy kicsit, és ha azt mondtam, anyám nem kurva, kinevettek, még én is nevettem volna, mert a gyerekek olykor igazán kegyetlenek, de közel sem annyira, mint a bácsik, akik mindig jöttek, akik trükköket akartak látni, pezsgőt ittak és a térdükre ültettek, anyám pedig a hajam simogatta, csak játsszunk, és ha éjszaka sírtam, a karjába vett, shhh, kicsi Bobbie, shh, meglátod, Anyuci mindent megad neked, milyen babát szeretnél, ugye, azt a kék kalaposat, jó, holnap megveszem neked, így cirógatott, míg el nem aludtam.

Augusta Hughes-Hallett azelőtt hagyta el a családját élete negyedik nagy szerelméért, mielőtt az ilyen kicsapongás divatossá vált volna, megszült engem, és eltemette apámat. Magára maradt egy gyerekkel, éppen abban az időszakban, amikor a Hughes-Hallettek belterjességét kezdte felkapni a sajtó – anyámért szinte soha senki nem fizetett. De abból, amit rajtam keresett, akár egy hónapig is jól éltünk.

Csak játék volt, és mindig nevettem, valami édes melankóliával, ami a lelkembe ágyazódott, ami széttört a fejem felett, mikor anyám sipítva felém hajította a tintatartót, ugye, nem gondolod, és az arca vörös volt a dühtől, ugye nem gondolod, te hálátlan ribanc, hogy csak így itthagysz, ittfelejtesz, azapádfaszát, minek képzeled magad, etettelek, ruháztalak, még vásznat is kaptál, ráment kéthavi kuporgatott pénzünk, erre te, erre te, erre én, erre én kiléptem az ajtón, pedig sosem voltam bátor, sőt, mindig függtem tőle, mindig függtem a jóindulatától, a tetszésétől, a cirógatásától, ahogyan homlokon csókolt, ahogyan a kezembe nyomta a kék kalapos babát, fésülgesd egy kicsit, és fésültem mélázva, törökülésben ülve a padlón, pedig már elmúltam húszéves. Rendszer voltunk, ő és én – ha elhúzódott, utána mentem, ha elmenekültem, magához vont, nem élhetsz nélkülem, a testemből vagy, hallod, Roberta, kicsi, kicsi Bobbie, a méhemből vagy, és undorodtam ettől a szótól. Méh.

Úgy jöttem el, mint amikor a gyerekek járni tanulnak. Bizonytalan lépések, hátra tekintés, minden tulajdonom egy zsákban. Pedig sosem voltam bátor. Mindig inkább csak ültem a fa alatt, az árnyékban, ízlelve, hallva, szagolva, érintve, érezve – megragadva, elképzelve mindazt, amiből az életem állhatna, ha felállnék. Terveim se voltak, mint ahogyan én magam is terven kívül maradtam – nem szabtak rám valót. A szobám ablakába kucorodó napfény, a porszemek a könyvek gerincén, a szőnyegen kavargó ormótlan, göndör szöszök és szálak – ez volt minden, ami kijutott. Még azután is, hogy anya takarítani kezdett, mert a bácsik szemében túlkoros lettem.

De jött Párizs, a rézvörös, a mogyoróbarna, a meggybordó, a karodon lecsurgó, az azúrkék, a játék, csak mindig játék,  a Senki földje, a Haza nem mehetek, a Montmartre, a muglik és nem annyira muglik, a hígítatlan abszint - csak egyetlen egyszer -, és a csibuk, a megszámlálhatatlan. Ami a Zsebpiszok-közben nyomorogva csak ócska hobbi volt, jobb híján, ha nevet nem is, de frankot azért szerzett. Roberta pedig úgy mállott le, mint remegés a gyomrodról, miután először szólalsz meg nagyobb közönség előtt, úgy fakult ki, mint a fehér ruha tisztasága, vagy a szemed alatt elkent festék, Roberta, Roberta csak hátráltatott, szemen köpték az egyenjogúságot, és kezdetben volt csak nehéz, idővel könnyű lett, akár a légvétel, felölteni és megszeretni Bobot, mert nem volt ártatlan, sem visszafogott, csak ült a vászonra meredve, csibukozott, és sziget volt, felfedezésre váró, markáns, espressofekete, titokzatos sziget - Roberta sosem értette meg. Bob végre úr. A maga ura.

 Csak játék volt, Frédéric suttogott, és Marie, az én Marie-m, a cseresznyeszájú, a szürkével pacsmagoló, aki folyton kérdezgetett, aki folyton sámlira állt, aki szomjazta a belém rejtett mágiát, akinek a teste úgy simult az enyémhez, mint a kirakós hiányzó darabja, ott feküdt a padlón, hullamereven, mondtuk, hogy ne igya meg az egészet, mi mondtuk, Bob, annyira, annyira – sajnálták, de sose mondták ki, én pedig egy hét múlva végleg eljöttem Párizsból, zakatolt a vonat, zakatolt belül a kisemmizettség, tizenegy év  szenvedélye elfért egy hátizsákban.
Lady Flint kalapján a cseresznyék, a Greengrass-csemeték barackvirágszín orcái, Selwyn kisasszony mézfürtjei, merev arcok rámázott keretekben, kasztrált művészet, ócska téma, de a pénz, az pénz, nincs olyan helyzetben, Bobbi kutyám, hogy válogatós legyen, Lord Flint ebei morogva grasszáltak körülöttem, hiába parancsolt rájuk a ház ura, hogy üljenek rendesen – az örökös kushadt le helyettük, emlékszem a sápadt félelemre a kisfiú arcán, akkor még csak kölyök volt, kutyakölyök. A híres és nagymúltú Black-család otthonában teával kínált a házimanó, mások eljöttek a műterembe, de ők nem, ők kivételesek, különlegesek, a hajadonok orgonasípja, csontropogtatóan hidegtől a páraszerűen átlátszóig, mélyen ülő, sötét szemek, elrejtett örvény, a művész megörökíti, a művész konzerválja, a művész megmenti, mielőtt elporladna, és Crouch, az apa egyenes háta, keze a fia vállán, a fiú ül elől, nem értettem, miért a fiú ül, az asszony folyton le akart mászni a készülő festményről, Művész Úr, parancsol egy kávét, egy kis süteményt, marad vacsorára, Művész Úr, hiszen ez gyönyörű, a férje pedig összevont szemöldökkel vizsgált, Roberta belepirult, de Bob állta a tekintetét, piktor, piktorína. Smaragzöld pázsiton hancúrozó ebek, büszke pávák, a tó feletti eget karcoló jegenyék, Lord Malfoy saját lakrésszel kedveskedett, és olykor rátörte az ajtót Robertára, ha már eleget ivott, Bobbi kutyám, gyeregyere, játsszunk egy kicsit, Bob hideg tudott maradni, neki nem fájt semmi, de Roberta csak két hétig bírta az éjszakai túlórát, pedig drága művésznő, magácska nincs abban a helyzetben, hogy válogasson.
Ez mind csak játék, játék a nemlétben, a sistergő álmokban, a fejemben, a gyomromban, a kék szemekben, milyen lehet, ha azt a szőke tincset az ujjam köré csavarom, milyen lehet érinteni a csuklóján futó ereket, mint megannyi haragoslila folyam, cukorfátyolos bőr, milyen lehet, milyen lehet, ha ő az enyém, ha a szemében ülő játékos fény végre nem a képnek, a bennem átsejlő utókornak, hanem nekem, csakis nekem szól. Érinthetetlen. Felfoghatatlan. Párafelhő a hegyormok fölött. Csak játék.