Ha most megkérdeznék a nevem, csak állnék bambán öögve, mint aki nem tudja melyik korban, hol van.
Zihálok kivont pálcával egy sikoltó emberektől zsúfolt folyosón, ádáz robbanások, cikázó vörös-zöld fények gyűrűjében. Épp csak annyi lélekjelenlétem volt, hogy fekete énem húzzam elő. Azt, amelyik nem olyan tökéletes, rakják rá csokibéka kártyákra, nyeri el a Szombati boszorkány legbűbájosabb mosolyának különdíját, csak épp bátor, olyan szavakat használ, mint a fosik, sárkányidomár, elképesztően menő és egyébként sosem izgul semmin, nem úgy mint az alap esetben Clive.
Lobog a sötét haj, mégis feszít mellkasom, mert ezt a helyet támadták meg, ahol Ő van, a nagyon kék szemeivel, azzal a borzasztó szívdobogtató mosolyával, ami azóta is visszajár és zaklat álmaimban.
Bárcsak sárkányoktól hemzsegő szigeten lennék, bármilyen lény őrjöngő karjaiban szívesebben, mint ennek a csatának kellős közepén.
Rohanok, meg-megállok, pajzzsal hárítok törmelékeket. Részt vettem a Rend gyűlésén, hűséget fogadtam, rettenthetetlen hősként kellene bajba jutott aurorok segítségére rohannom, halomra átkozva a halálfalókat, mégis folyton azon kattog agyam hol kínozzák Őt. Vagy mit mond? Talán hozzá szegődik, nem tűnt elkötelezettnek, sőt szóba sem került melyik oldalon áll.
Nevetséges milyen hevesen ver szívem és hányszor összeszorítottam már fogam, vagy köptem szembe tükörképem, csikorogva nyögve: ő egy férfi. Felfogom én, hogy csatába rohanok valami ismeretlen gyógyító srácért?
- Draven
Nyögöm, nem hallani, kétségbeesetten kémlelek körbe, de nem látom. Oldalt bekerítettek valakit, stuport küldök az egyik halálfaló felé és rohanok tovább, hangosabban zihálva, ordítva a nevét
- Draven!
Nem fogok arra gondolni, talán már… Ez most a fekete hajú énem, akire nem hatnak babonák, nevetve viseli a fájdalmat, a seprűn villámként száguldozik, tekintélye van a sárkányok előtt. Ki fogom hozni, nem hagyom, hogy meggyőzzék, a következő Dravent már üvöltöm.