Nem tudom, mire számíthatnék.
A cipőm fényes orrát bámulom a folyosó hideg - és ferde, érzésem szerint megbocsájthatatlanul ferde - falát támasztva, és épp olyan vagyok, mint a korridor: üres, egy a sokból. Ez akarok lenni, megnyugtatóan simul rám a közöny nagy boltozata, csak itt-ott világlik valami lélek a pontos makettem mögött. Egy a sokból: a szüleim felháborodnának a gondolaton, hogy egy Greengrass tégla akar lenni gyámkő helyett, hogy egyszerű, lőrés ablak a világra a nagyszabású rozetták helyett, de a szüleim halottak, és nem nyilvánítanak már véleményt politikai nézeteimről. Semmi másról sem, ami azt illeti: gyomorsav öklendeződik fel és fel a torkomban, mint kürtőben a rossz szelelés.
Nem tudom, mire számíthatnék.
Kihúzom a hátam, mert én vagyok az új Mr. Greengrass, az egyetlen, a család következő feje, a felelősséget mindegyikünk tetteiért vállaló. Nem mentünk haza, azok után nem lett volna bölcs döntés: szorítottam a nővérem kezét, a puha női kezet, amit apám szégyellt volna - szerettem volna becsukni a szemem is, az ölelésébe temetkezni és onnan gyerekként szétnézni, de ez nem az az idő. Én vagyok Mr. Greengrass, és nyűgös gyermekénem befekszik elődeim mellé a koporsóba. Falak vagyok, erőd vagyok, vastag falak vagyok és gátja annak az őrültnek.. De most felteszem megszokott gőgös arckifejezésem - ha úgy tetszik, pléhpofám - és válaszolok a pszichológus kérdéseire. Üldözési mániám felüti fejét, szeretné, ha most egyszerűen elsétálnék, magamban küzdenék csak a gyász vissza-visszatérő tervrajzával és talán sírhatnék is kicsit dühösen, gyerekesen.
De nem tudom, mire számíthatnék.
Még magamtól sem.
- Hivatott, uram?

Kérésének eleget téve lépek be, nem is esem ki szerepemből. Oly hosszú évek kovácsolták ezt a ridegséget, hogy a gyász, a bizonytalanság és a félelem nem kezdhetik ki, nem omlik össze, erősebb a konzol, erősebb a kupola annál, hogy valóban embernek tűnhessek. Ezt kívántam, ezt mantráztam magamban, és most, hogy felépült, tökéletes, nehezen mondok le róla. Talán nem is kell, nem mondhat olyasmit, amely enyhítene a súlyán.
Egy pszichológus nem lehet ellenfele - úgy foglalok helyet, mint aki csatába indult, de kelletlenül, férfias hevület nélkül. Ismerem őket, a módszereiket, a negédes frázisok mögött kikacsintó állatot, ami kiszagolja titkainkat, kufárkodik felettünk önnön nagyszerűségének tudatában. Nem rajta akarom megbosszulni mindazt, amit kollégájától elszenvedtem, de nem tudom magam rászorítani - nem is igen akarom - hogy őszintén fogadjam el a kezét.
- Köszönöm jól, uram. Egészséges vagyok. - látszólag, fizikailag, tapinthatóan. Nem borítják a csuklóm vágásnyomok, nem ütöm a fejem éjjelente titokban nehéz tárgyakba, nem égnek ibolyaszín karikák a szemem alatt. Kifogástalannak tetszem, márványnak, ahogy kívántam. Bólintok, mikor tegeződést ajánl - mit érnék el vele, ha elutasítanám? Csak még több itt töltött időt. - Köszönöm.. Evan. A te sorod is jól megy?
Tegyünk hát úgy, mintha régi ismerősök lennénk, végül is, mindegy is, nem számít igazán. Eltekintek a helyzet abszurditásától, beszélgessünk a hétköznapok dolgairól, apróságairól, találjuk a beszéd tényét magát értéknek és kielégítőnek, én nem leszek elrontója semminek.