honora isabel indigo

szabadban és szobádban

Nora / Elise


16 / 22


félvér


filkó, pityer és a többi


bűbájtan K


hollóhát


Marine Vacth


három az egyben

Nincs okom panaszra. Anya jófej, apa elfogult, rajongva szeret, és ha hagynám, valószínűleg ma is kapnék esti puszit a homlokomra. A hét törpe közt hatodik vagyok, az a fajta, aki elvész a családi fotókon, a számtalan nagy, színpadra termett egyéniség, életút és dilemma közt. Ez már jól megy - ott állni, mosolyogni, tudva, mennyire kibaszottul láthatatlan vagyok, mennyire nem érdekel senkit, hány K-t kapok az RBF-ekre, amíg Yeva teltház előtt játszik, Yves hetente húsz babát keresztel meg, és JRR mindig megtalálja a módját, hogy róla szóljon a karácsonyi vacsora.

Elisabeth "Elise" McGowan a szüleinek egyetlen gyermeke, a Mandragórába jár, és gyógyító lesz, erre kell a pénz, három cukorral issza a kávét, ritkán mosolyog, diszkrét ceruzaszoknyát visel és hangos sikoltással megy el. Elise sosem láthatatlan.

Én nem akartam, hogy fájjon. Sosem akartam. Egyszerűen csak így alakult, beleszólásom se volt, ezernyi kifogást találhatnék, elkényeztettek, elkapattak, zsákutca vagyok, hatodik a sorban, aki mindig a nővérei kinőtt ruháit hordta, aki mindig egyenes háttal jelentkezik az órán, stréber, aki egy vonat elé is bedobná magát, ha hallhatna érte néhány elismerő szót, a szavak, azok a szavak, mintha a bőrömbe írták volna őket, a tintanyomok a tenyeremen, a karomon, a medvecukor-ízű mosoly, a feledékenység, a folyton rohanás, a szamárfüles oldalak, mert mindig van egy könyv a hónom alatt. A fűben fekve megosztott titkok, george sikító röhögése, ami valahogy mindig összecseng az enyémmel, a hajjal teli fésű, a szívecskés-virágos rajzok a pergamen szélén, a sustorgó pletykálkodás, a könnyed mozdulat, amivel rád fogom vágni az ajtót, ha az apámról kérdezel, vagy ha a nagynénémhez hasonlítasz, de a testvéreimről szívesen mesélek. Van mit, csak a stílust kéne megtalálni.

 És apád mit szól ahhoz, hogy kurva vagy, a szivarfüst bágyadtan tekereg, begombolom a blúzt, anyámé egyébként, de már az én csontos mellkasomon is szinte tökéletesen mutat, és nyikorog alatta az ágy, egy részem azt kívánja, bár felöltözne, de csak beszív, kifúj, mintha mindketten olyan nagyon ráérnénk, betűröm a blúz alját a decens, szürke szoknyába, a hajamat összefogom, egy pillantás a tükörbe, most egészen olyan vagyok, mint amilyennek JRR-nek kéne lennie, tanító néni, de ő mindig sokkal szexisebb volt, nem olyan pipaszár, nyakigláb, deszkapalló, mint én, minden mozdulata gömbölyű, hívogató, és minden perc figyelem, amit kiharcol magának, olyan édes, mint a napon érlelt szőlőszem, JRR ilyen, én pedig néha azt képzelem közben, hogy ő vagyok, élettel teli, zabolátlan, fűszálakkal a hajamban és egy olyan férfi ölelésében, akinek nem szürke a mellszőre, aki nem tesz megjegyzést a harisnyámon leszaladt szemre, aki megcsókolja a hajam, miután végzett, sosem hittem, hogy egy napon ez lesz az életem, pontosabban Elise élete, aki egy órácskáért húsz sarlót és három knútot kap, a fiatalság védjegye ül rajtam, a hajlataimban, a mosolyomban, és érzem az illatát, mikor visszatérek az iskolába, minden roxmortsi kirándulás végén, ahol már nem kell fogadkoznom, hogy huszonkettő múltam, hogy az akadémiára kell a pénz, hogy senki nem tudja meg, elrejthetem, hogy sose akartam, hogy mindig csak látszani szerettem volna, látszani igazán, míg mindenki mosolyogva átnézett rajtam, Honorával minden rendben, ő sose keveredik bajba, a jegyei is egész jók, de Yeváról szólva... na igen. A feleséged mit szól ahhoz, hogy itt vagy velem?