Richard Barnard Avery

“It is inhumane, in my opinion, to force people who have a genuine medical need for coffee to wait in line behind people who apparently view it as some kind of recreational activity.”

Richie, Barry, „te kis hobbit”


32 év


Aranyvérű, bár a családfán már régóta nem szerepelek


Megvetem az erőszak minden formáját, így a halálfalók eszméit is. De nem köteleződtem el a másik oldal mellett sem.


Egy egész zacskó gumicukor befér egyszerre a számba.


Professzor


Iwan Rheon


saját karakter

Az igazság az, hogy jelenleg két családot kell megkülönböztetnem az életemben. Volt egy régi, amely az apámat, anyámat, az öcsémet és a húgomat jelentette. Róluk nem szeretnék beszélni, az életünk olyan mértékben eltávolodott egymástól, mikor kihajítottak otthonról és a nevemet végérvényesen kitörölték a családfánkról, hogy kár is lenne a rokonaimként emlegetnem őket.
De van egy családom, akikről szívesen beszélek, talán néha egy kicsit többet is, mint kéne. Azt mondják, jól bánok a szavakkal, de ha arra kerül a sor, hogy definiáljam a viszonyunkat Rodney-val, sosem tudom igazán, minek kéne neveznem. Az élettárs és a legjobb barát ötvözetére kitaláltak már valami igazán jó kifejezést? Nem tudom, de addig maradok annál, hogy ő az én Rodym.
Három éve pedig a szűkös, kéttagú családunk kiegészült Florával, a fogadott lányunkkal. Halálfalók gyilkolták meg a szüleit pusztán azért, mert muglik voltak. Nem sokkal ezután került hozzánk, hosszú hónapok eredményeként sikerült elérnünk, hogy kibújjon a csigaházából. Idén kezdte a Roxfortot, nagyon remélem, hogy be tud majd illeszkedni és legyőzi az emberektől való félelmét.

Amolyan sztereotip exhollóhátas, aki egyik kezében könyvvel, a másikban egy bögre forró kávéval rója kialvatlanul a folyosókat. Úgy tartják, egy hollóhátas legyen nyitott a világra, szeressen tanulni és merüljön el a részletekben, kutató szemmel vizsgálva maga körül a világot. Azt hiszem, nálam ezek mind teljesülnek, vagy legalábbis mindig erre törekedtem. Talán ezért szippantott úgy magába a történelem már egészen kicsi gyerekként, hogy végül ez lett a hivatásom is – Rody erre azt mondaná, hogy egyszerűen csak szeretem lopni a napot és úgy tenni, mintha dolgoznék a könyvek felett görnyedve. Lehet, van is benne igazság, néha elkalandoznak a gondolataim a poros pergamenek mellett és alapvetően bármilyen helyzetben. Nehezen tudok egyhelyben megmaradni, ami elég abszurd a foglalkozásomat tekintve. Egy amolyan társadalomtudós-történészfélétől vagy tanártól elvárnák az emberek, hogy legyen békés természetű és nyugodt, de én egyáltalán nem vagyok az. Furcsa váltás lehetett a roxforti diákoknak, mikor a drága jó Binns professzor helyett először léptem be a terembe, frissen főzött kávé illatával betöltve a termet, kezemben a forró itallal megtöltött bocimintás bögrével és hevesen gesztikulálva, energikusan belevágva a tananyagba. A legtöbben vidám embernek tartanak az általános derűs természetem és a kifogyhatatlan energiám miatt, de valójában épp olyan könnyen süllyedek mély letargiába, mint ahogyan rálelkesedem valamire. Ingadozó a hangulatom, olykor még csak külső inger sem kell hozzá, hogy hihetetlenül szomorú vagy éppen boldog legyek. Gondolom, mindkettő elég idegesítő tud lenni a környezetem számára, de nem tehetek ellene semmit. Szerencsére van, aki elvisel és csontropogtató ölelésbe von, ha éppen magam alatt vagyok.
Könnyen rákapok valamire, ilyenkor nehéz kiszakítani a saját kis világomból. Ez legtöbbször a munkám kapcsán jelentkezik, ha nekiállok egy tanulmány vagy könyv írásának, talán még Imperiussal sem lehet elvontatni az íróasztaltól. Évekig kutattam a diktatúrák, totalitárius rendszerek kialakulását, élen Grindelwalddal. Sokan foglalkoznak ezzel a témával, arra azonban kevesen veszik a fáradságot, hogy összevessék a mi társadalmunkat és történelmünket a muglikéval. Pedig érdemes lenne, hiszen ezáltal újabb és újabb bizonyságot nyerhetünk arra, hogy tulajdonképpen nem is különbözünk tőlük annyira, sem jobbak, sem pedig rosszabbak nem vagyunk náluk. Már nagyon régóta vizsgálom a két világ közötti azonosságokat, bár a Roxfort mellett erre lényegesen kevesebb időm jut. A felettünk eluralkodó káoszról nem is beszélve… Gyűlölöm az erőszakot, öltsön az bármilyen formát és irányuljon bárki ellen. Megvetem a halálfalók eszméit és cselekedeteiket, de a nyílt harc sem az én asztalom, nem is vennék sok hasznomat. Nem szeretném, ha Rodyt vagy Florát bármi baj érné, úgyhogy csupán passzívan támogatom Dumbledore és kis csapata munkásságát, bízva a legjobbakban. Lehet, hogy ez gyávaság - sosem voltam igazán vakmerő - , de fontosabb a családom biztonsága, mint hogy hősnek érezhessem magam néhány percre. És talán nem is szeretnék az egykori rokonaimmal összefutni, fekete csuklya alatt viszont látni az arcukat ennyi év után.

 Max Weber szerint a tudományban el kell vonatkoztatnunk saját értékrendünktől és objektíven kell szemlélnünk a körülöttünk lévő társadalmat. Azonban ahogy az asztalnál ülök, a penna hegyéről pedig a papírra csöppen egy nagy adag fekete tinta, nem tudok hinni ebben. A földön ott ül Rody és segít bekötni a tankönyveket és füzeteket Florának, hogy tartósak legyenek a tanév alatt. Miközben őket nézem, arra gondolok, hogy nem tudom papírra vetni az elméleteimet a jelenlegi helyzetről anélkül, hogy ne ütne át a mondatok szövevényén a véleményem. Nem tudok objektív lenni, miközben újra és újra eszembe jut, mennyire szeretem őket és mennyire féltem mindkettejüket. Félredobom a pennát és inkább az asztal szélére tolt süteményes tálért nyúlok – nem az én érdemem, én csak enni szeretek, de a sütés-főzés sosem ment, amennyiben a konyha felgyújtása nem tartozik hozzá.
Nevetnek valamin, nem figyeltem eléggé ahhoz, hogy tudjam az okát, de nem is számít. Csak boldoggá tesz a látvány és eszembe juttatja, hogy mennyire szerencsés vagyok. Nem mindig volt ez így.

Még tisztán emlékszem a magánytól kongó vidéki kúriára, ahol anyám a szobájába zárkózott egy palack drága borral. Aztán apám hazajött a minisztériumból és úgy tett a szoros nyakkendője lazítgatása közben, mintha észre sem venné a felesége gyönyörű ruhájára borult vörös italt. Semmitmondó beszélgetések váltották egymást a közös vacsoránál, de legalább senkinek sem tűnt fel, mikor a zöldséget inkább a padlóra kotortam egy óvatlan pillanatban. Az is rémlik még, ahogy csalódottan, dühösen összeszorított szájjal ingatták a fejüket, mikor már megint elkövettem valami baklövést. Talán éppen leettem a tiszta ingemet egy aranyvérű bálon vagy ráléptem a házigazda lábára, esetleg ügyetlenül lerántottam a terítőt a büféasztalról. De az is lehet, hogy csak ostobaságokról fecsegtem nekik, untattam őket és raboltam a drága idejüket. „Richard, senki sem ér rá a gyerekes butaságaidra. Nőj már fel…” – vágtak mindig valami hasonlót a fejemhez, mikor hirtelen felindulásból mesélni támadt kedvem a legutóbb olvasott könyvről vagy az óriási csigáról, amit a kertben találtam. Egyszer rivallót küldtek nekem az iskolába - nem akkor, amikor a Hollóhátba kerültem a Mardekár helyett, arról egyszerűen sosem beszéltünk, mintha meg sem történt volna -, hanem amikor összeverekedtem az egyik Black fiúval, mert megfogdosott egy sárvérű lányt és mindenféle ocsmányságot mondott neki a származásáról. Persze nem én nyertem, már akkor is sokkal alacsonyabb voltam a többieknél, de legalább büszkén hajítottam a kukába a darabokra tépett levelet, miközben önelégült mosoly húzódott a kék-zöld arcomra. Én különb vagyok náluk, jobb ember - gondoltam ilyen alkalmakkor.
Máskor meg selejtnek éreztem magam, mindennél jobban vágytam rá, hogy megnyíljon alattam a föld és elnyeljen, soha ki nem köpve magából. Amikor nem bírtam levenni a szemem a bálterem túlsó végében álló Rodney Lestrange-ről, aki Lángnyelv-whiskyt ivott és egy lánnyal beszélgetett. A szüleim folyton szidták, azt mondták, ő a családja szégyene. Én viszont csak bámultam őt és nem tudtam másra gondolni, mint hogy beszélni akarok vele. Biztosan észre vette ezt, mert egyszer csak már ott állt előttem és a kezembe nyomott egy italt, nevetve, amiért úgy álltam ott egész este, mint egy szomorú kiskutya, akit elhagyott a gazdája. Hozzátette, hogy valami tacskóra vagy mopszra gondolt, mert „hát valljuk be, nem nőttél valami nagyra”. Nem bántam a piszkálódását, sokkal jobban lekötött az akkor még érthetetlen bűntudattal keveredő örömöm. A kellemetlen érzést a családom Rody iránti ellenszenvére fogtam. Aztán amikor hetekkel később a Szellemszállás körül sétálgattunk és röhögve a hóba lökött, majd rám vetette magát és még több havat szórt az arcomba, kezdtem érteni. Miért nem éreztem magam soha ilyen jól a lányok mellett, akiket a barátaim rám erőltettek? Szinte rákvörös lettem és kimelegedtem még a gondolatra is, hiába csúszott le a kötött sapka a fejemről. Azonban mikor később Rody először rántott oda magához, hogy megcsókoljon, akkor már nem érdekelt az egész. Nem maradt bennem semmi szégyenérzet, csak egy erős elhatározás.
Ebben még akkor sem inogtam meg, amikor apám tenyere az arcomon csattant és ordítva közölte velem, hogy csak azért csinálom ezt, mert már megint szégyent akarok hozni rájuk, fel akarom idegesíteni őket. Tudtam, hogy ez lesz, nem ért meglepetésként a reakciója, ahogyan anyám színpadias zokogása sem a háttérben. „Dehogy szereted te a Lestrange fiút, csak fel akarsz dühíteni, mindig is ezt élvezted” – vetette oda az apám, miközben dühödten hányta kifelé a szekrényemből az összes holmimat. Egy ing repült az arcomnak, ő pedig kijelentette, hogy most azonnal takarodjak innen és soha ne is jöjjek vissza. Nem éreztem elkeseredettséget, noha kellett volna. De mintha valami hatalmas súly hullott volna le a vállamról, láncok, amelyek ehhez az elfuserált családhoz kötöttek. Nevetni kezdtem, annyira, hogy az oldalam is belesajdult. Értetlenül néztek rám, én meg csak ennyit mondtam: „Itt fogtok megrohadni a gyűlöletetekben, amíg én boldog leszek. Remélem, egyszer rájöttök, mennyire szánalmasak vagytok.”
Azt hiszem, végül tényleg nekem lett igazam. Nem éltünk kacsalábon forgó palotában, még csak egy házimanónk sem volt - különben is elítélem ezt a primitív rabszolgatartást -, de azért jól megvoltunk Rodyval. Ő elvégezte az aurorképzőt, én pedig becsatlakoztam néhány elismert történész és társadalomtudós mellé gyakornoknak. Rody bűnözőket üldözött, én meg hajnalig bújtam a Grindelwaldról szóló feljegyzéseket, mellette csillapíthatatlan érdeklődéssel lapozgatva a kissé félszegen beszerzett Nietzsche, Machiavelli és Weber köteteket. El tudja bárki is képzelni, milyen kínos bemenni egy mugli könyvesboltba, ha az ember még a pénzükkel sem tud bánni? Hát elárulom: nagyon. Rody persze kiröhögött, én meg valószínűleg azt mondtam neki, hogy azzal a hülye karvalyorrával inkább maradjon csendben. Már nem igazán emlékszem, az ilyen apró események néha egymásba folynak. Abban viszont biztos vagyok, hogy boldogok voltunk, még akkor is, ha egyre több Sötét Jegy jelent meg az égen és egyre aggasztóbb híreket közöltek az újságokban.
Tisztán emlékszem arra a napra is, amikor Rody holtsápadtan jött haza, reszketett a válla és kijelentette, hogy ő nem akar auror lenni. Soha többet. „Csak úgy bevágnák egy mugli árvaházba, ezek után… De hát nem is mugli, Merlinre, nem rakhatják oda!” – fakadt ki. A halálfalók lemészároltak egy családot, csupán a nyolcéves kislányuk élte túl. A kiérő aurorok azzal szembesültek, hogy amint a gyerek közelébe akarnak menni, tárgyak kezdenek repülni feléjük. A döbbenetből felocsúdva azonban nem akartak tenni semmit a lány célszerűbb elhelyezése érdekében. Kivéve persze Rodyt, de ilyen a demokrácia, a többség szava döntött az övével szemben. Éppen csak azzal nem számolt senki, hogy alig egy hónappal később elintézi, hogy hozzánk kerüljön a Flora nevű rettegő kislány, aki az átéltek után rá sem mert nézni senkire. Még fel tudom idézni, amikor először elmosolyodott, miután tejszínhabot nyomtam Rody arcába. Utána minden könnyebben és gyorsabban haladt tovább a medrében.

Bár a világ egy merő zűrzavar, azért nem panaszkodhatok. Összeszorul a gyomrom a híreket olvasva, látva a halottak hosszú sorát, akikkel talán a tulajdon öcsém végzett, vagy az apám, vagy a nagybátyám és unokatestvérem vagy akárki, akiket ismertem, mert egy világból származunk, az aranyvérűekéből. De amikor Rody ott van mellettem, látom Florát egy nagy könyv mögé bújva olvasni vagy bemegyek órát tartani a roxfortos diákoknak, tudom, hogy annyira nem rossz a helyzet. Egyik terror sem tartott örökké, ez sem fog. És büszkeséggel tölt el a gondolat, hogy talán némi felelősség az én vállamon is nyugszik a jövőt illetően, mert ki tudja, hány olyan gyerek fordul meg az óráimon, akik egy-egy előadásom után rájönnek, hogy ez így nincs rendjén. Aranyvérűek, akiknek felnyílik a szemük vagy mugliszületésűek, akik jobban érzik magukat néhány biztató szótól. Összességében ez az, ami igazán számít. És persze a kávé meg a sütemény, mert azt nagyon szeretem.