Félix Lothaire Burke

„Minden ember hold: megvan a sötét oldala, amit sose mutat meg senkinek.”

X’


18


Aranyvér


Saját magamhoz (Voldemort)


iker-kötelék (jelenleg nem működik)

mardekár
Mágiahasználó
(mágiaügyi minisztérium, mágiaügyi hivatal, elsőév-gyakornok)

Tom Webb

Keresett

Mit gondolok a családomról? Olyan, mintha négy ember véletlenül összekerült volna valamilyen oknál fogva és arra lettek volna kényszerítve mérhetetlen hosszú ideig, hogy együtt éljenek.
Az ikrem az egyetlen, akit elfogad, és nem gyűlöl. Ő az, akiben teljes mértékben megbízok, és rábíznám az életemet is. Akármennyire is azt mutatom mostanában, hogy nincs szükségem rá, még mindig támaszkodok rá. Akármennyire is különbözőek vagyunk.
Akit hétköznapi nyelven csak anyának hívunk, amióta az eszünket tudjuk, ámbár haszontalan, mert annyit ér, mintha elneveznél egy port vagy szöszt a szekrényen és akképp szólongatnád naphosszat, hogy reagáljon végre. Teljesen haszontalan.
Apa meg azóta nem apa, hogy a családnak hátat fordított, mert nem ő örökölt és már fel sem ismeri egyikünket sem. Masszív alkoholista, akire csak úgy emlékszek, mint aki gyermekkorában rendszeresen terrorizálta a családját. Soha nem látogatom, felesleges, ő már nem az a szülő, aki örült nekünk, mikor megszülettünk.

Nem tudok magamról beszélni, sosem tudtam. Az pedig még nehezebb számomra, hogy lefessem valakinek a személyiségem. Azok tudják igazán milyen vagyok, akik ismernek. Makacs vagyok. Sosem felejtek, bár nem azért, mert ne tanulnák, ha valamit egyszer kimondtam, az úgy lesz, és akkor is tartom magam hozzá, ha több forrásból kiderült, milyen butaság. Ha egyszer kinyilatkoztattam, hogy valakit nem kedvelek, azt húsz évvel később is fenntartom. Nem szerencsés a rosszabbik oldalamra kerülni, és vékony a határ az általam tisztelt bátorság és a pofátlanság között. Haragtartó vagyok és a kicsinyes bosszúk koronázatlan királya. Nem szeretem a konkurenciát, ha beleszólnak a dolgaimba, azt pedig pláne nem, ha kritizálnak, vagy ahhoz érnek, ami az enyém. Nagyobb társaságban, közönség előtt mindig nyájasan viselkedem, tökéletes mintaférfinek állítom be magamat, ám amint egyedül maradok valakivel, kimutatom a fogam fehérjét. Gúnyos vagyok, fennhéjázó, nem vagyok tekintettel mások bajaira és lelki világára.

 

Ki vagyok én? Mi a múltam? Mi lesz a jövőm? Ezeket a kérdéseket minden ember felteszi legalább egyszer az életében, ámbár csak serdülőkorban aggasztóak ezek a problémák. Bizonyos kor után az ember elunja az efféle haszontalan gondolatokat. Szeretnék mélyen a szemedbe nézni és mesélni neked mindenféléről. Hiszen amikor valaki más arcát fürkészed, az olyan, mint mikor saját magadat vizsgálod. Ha félrenézel, azt jelenti, vesztettél. És én nem akarok veszíteni.
A sivár kert csupasz fáin elkorcsosult, koszos levelek ingadoztak a gyenge szélben, arra várva, hogy csatlakozhassanak a földön heverő társaikhoz. Egyedül voltam, a távolban vöröslött a lemenő nap korongja, mintha csak utolsó lélegzetvétele lett volna a halál előtt. Legalábbis így képzeltem minden alkalommal, mikor a tekintetemet a messzibe függesztettem, abban az irányban, ahol fivéremet sejtettem.

Minden sötét. Olyan sötét... Mégsem fázom. Lassan nyitom ki a szemeimet, de nem tudom megállapítani, hogy ébren vagyok vagy álmodok-e. Fekszem a forró talajon egy pár másodpercig nézve a felettem lévő végtelen sötétséget és a tüdőm levegő után kap néhány pillanat erejéig. Nehézkesen ülök fel, mintha eltört volna egy bordám.
- Félix... - szinte a fejembe duruzsolja a hang, ami mély és csontig jár át csak a rettegés. Nem merek megfordulni, de nem is önként fordul el a fejem. Még sosem próbálta senki átvenni az irányítást tőlem, én pedig belemarkolok a talajba, hogy fizikailag legalább fogást lelhessek, akkor sikerül visszavennem magamhoz a testem felett a kontrollt.
- Hát eljöttél...
Ekkor fagy belém minden.
- Cass... - lehelném, de nem jön ki az ajkaimon hang.
A fejemben közvetítem csak felé a nevét, amikor egy hatalmas árnyék ereszkedik fölém. Visszacsapódom a valóságba, szabályosan. Zihálok, csavarni lehetne a pólómból a verejtéket, ugye a varázslók nem kaphatnak pánikrohamot?
Mögöttem egy kétajtós szekrény típusú halálfaló állt, nem rejtegette a jegyét, ott virított a karján. Kinevetett minket, vézna kis kölykök voltunk, meghaltunk volna a támadása után. Én mégis szembe fordultam vele, tekintetemben a félelem duruzsolt, de mégis farkas szemet néztem vele. Túl nagy, hogy valódinak higgyem, túl óriási, hogy lehetséges legyen. Láttam a penge alatt szétnyíló húst, a kiomló vért, a halál sápadtságát, mindent láttam előre. Akkor remegtem, annyira megrázott a kép, de megvigasztaltam magamat, hogy az egész csak egy rémálom volt.
Fegyverem nem volt. Futni akartam, menekülni. Egy röpke percig átfutott a gondolat rajtam, ám az idegen végül távozóra fogta.

Azt mondod, hogy elismerésre vágyom? Frászt! És ezt neked egyébként sem mondanám el soha. A valódi vágy, a nyers és húsba vájó érzelmi ragaszkodás jó helyen van a sötétben, ott, ahol csak csendes magányban kucorgok éjszakánként.
Drámai csend. Kínos.

Egy ököl csapódott az arcomba. Alig érzékeltem a csapást, minden figyelmemet arra összpontosítottam, hogy az ellenfelemet kiiktassam, a karom máris előre lendült. A társam megpróbált elhajolni az ütésem elől, de már túl késő volt, a fiatal srác állkapcsa erős reccsenéssel csapódott össze, a hang belső sérülésekről árulkodott. De nem került padlóra. Kivillantotta a felső ajkán nyílt sebből szivárgó vértől vörös fogait és rám vetette magát: erőfölényét kihasználva, saját testét faltörő kosként alkalmazva próbált meg a kemény sziklafalnak préselni. Ehelyett ő csapódott háttal a kőnek, a száját eltátotta, amikor a tüdejéből egy fékezhetetlen lökéssel kiszorult a levegő.
Megmarkoltam a srác torkát.
- Semmit sem jelentene számomra, ha megölnélek – jelentettem ki és megszorítottam a nyakát,
míg Ő már alig kapott levegőt. - Meg szeretnél halni? - A hangom nyugodt volt, a
légzésem visszafogott. Az állapotomban az érzelmek semmilyen szerepet nem játszottak, mert
ellentétben a vele szemben állóval, nem voltak érzéseim ilyen esetekben.
A fiú ajkáról szitkozódást lehetett leolvasni, a torkán azonban csak érthetetlen nyöszörgés jött
ki.
- A héten már negyedszerre keveredsz verekedésbe. - A másik fiú felemelte a karját, és
erőt kellett magamon vennem, hogy ne érzékeljem a mozdulatát amit tesz. Eleresztettem a srácot, fuldokolva rogyott a lábaim elé, bátyám felé fordultam. Az érintés jellemző volt közöttünk,
mi állandóan és gondolkodás nélkül tettük egymás között. Ikrek…ennyik voltunk. Mostanra már nincs semmi érintés, semmi gesztus, nem olvasunk a másikban, nem tudjuk, hol jár a másik…az üresség van és a hiánya.