A legfurcsább talán, hogy hiába a farm minden posztapokaliptikus világot idéző részlete, Daltonék tanyáján kívül a világ nagyon is működött. A Reggeli Próféta szalagcímei hirtelen valósággá váltak, szemben azzal, hogy korábban legfeljebb gyújtósnak voltak jók, hogy a koratavaszi estéket egy kicsit felmelegítsék.
A háborús hangulat lagymatagon keringett az utcán, az emberek összenéztek, miközben távolságot tartottak egymástól. Túl meleg volt a túl hosszú szövetkabátokhoz, mégis mindenki összegombolkozva osont az utcán. Vagy még inkább meghülyültem, és mindenhol rémeket látok, és ez már örökre így marad. Tudja a fene.
Egyébként nem hiszem, hogy van az Abszolútnak olyan sarka, amit ne ismernék úgy, mint a tenyeremet, mégis olyan érzés volt végig sétálni rajta, mint amilyen érzést talán egyedül Beck sci-fi regényeinek űrutazói ismernek, mikor egy idegen bolygóra lépnek. Valahogy ismerős, valahogy semmihez sem fogható. Kerülget valami furcsa benyomás, mintha a világon minden szem rám szegeződne, közben meg ügyet sem vet rám senki. Megállok. Mély levegő.
Mi a francért csinálom ezt?
Amennyire meg tudtam mondani, a legkevésbé sem érdekelt Gerda Knotley. A világ legtermészetesebb dolga kéne legyen, hogy vele találkozok. Délutáni tea, bájos csevegés, ahogy anya elvárná, merthogy sok időt töltök házon kívül, holott ott vannak ugye a kötelességek. Például, kötelességszerűen és szolgamódon itt az idő, hogy megfeledkezzünk a világon mindenről és tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne, mert Merlin szerelmére, ha látnak az utcán, majd nem hiszik, hogy baj van. Majd Gerda Knotley el fogja híresztelni, hogy én, Marius Flint, tulajdonképpen tisztességes fiatal ember vagyok, ha nem is nagy parti, de… hát, szóval megjárja. Érted, mire gondolok? Jó, én sem értem, mire gondolok, de hát ennyit erről, itt a kávéház, és… be kéne rajta menni.