Hallgat a táj, és én is hallgatok: még a tengerpart is némának tetszik, az eső sem csitítja a bent tomboló csendet, az tombol és megfeszül köztünk. Hideg kezeim a nadrágszáramba törlöm, a kandallóhoz hajolok, figyelem a fa ropogását, és eszembe jut, vajon milyen sorsra juthattak a makettek a műhelyemben. Gyerekes gondolat, el kell ismernem, bagatell és súlytalan, értéktelen annak fényében, amiért itt vagyunk. Felpillantok, szemem szinte átadva magát a pániknak, felzavart vadként rebben a falak között a nővéremet keresvén.
Hallgatunk tovább, csak a pulzusom kér nagyobb figyelmet a mellkasomban, a kinyúlt, korábban sosem elfogadható pulóver alatt. Muglinak látszunk, mondaná anyánk, egy Greengrass nem tenne ilyet. Anyánk halott, apánk szintén: kivágták a fát, amelyről azt képzeltem, hogy ha koronája nem is nyúlik felsőbb szintekig, de törzse szilárdan tartja a sikertelenség súlyát, ahogy eddig is tette. Megnyalom cserepes ajkam, és lenyelem mögötte a kikívánkozó üvöltést: elrontottuk, Vada, mondd, mit tettünk? De nem mi tettük, a nyugalom helyezi az enyémnél is hűsebb tenyerét a homlokomra, nem mi kértük, hogy hidegvérrel gyilkolja meg őket ártatlanságukban, értetlenségükben. Mi csak.. mi csak szabadulni akartunk? Egy percre talán megállítani a körforgást, ami soha nem osztott szerencsés lapokat egyikünknek sem, legfeljebb időnkénti lassulása hitette el, hogy van tovább, van értelme. Pedig nincs.
- ...tudom, hogy nem akarsz beszélni róla. Én sem. De ha visszatérünk.. mert vissza kell egy nap, arra gondoltam, hogy.. - átvillan rajtam, hogy parancsolnom kellene, közölni és meghatározni, ahogy apánk tenné, és ahogy tőlem is elvárná: de nem ez űzött bennünket idáig? Nem ez lökte oda Albát a hamarosan bekövetkező tragédiának? Nem ebből származott minden önbakó mozdulat, amellyel kötelet kötöttünk a nyakunkba, majd lettünk éke a családi fának, az öngyilkosság dicső szobrának? Nem parancsolok. A hangom szétszóródik a deszkapadlón, a viseltes bakancsom alatt terül el, és mire megint megtalálom, elillant a parancs vágya is.. de mégis undorodom attól, amire kényszerítem magam. Helyette. Helyettük. Nem.. értük. Értünk. - Megházasodom. Szükségünk van egy szövetségre.
Megdörzsölöm fáradt tekintetem, melynek maradék fényét a türelmetlen rettegés egyre lopja, egyre szorítja: mikor érnek utol, mikor tesznek valamit, amiből nem húzhatjuk ki magunkat? Alba odahaza, mint az utolsó bástyánk, mi itt, mint két menekült a tengeren túl egymás kezét fogva, és én már tudom, hogy nincs igazi ébredés a rémálomból. Hányinger kerülget, ha tudom, hogy most vészes közelségbe került az, aminek amúgy is meg kellene lennie a szüleink kívánságából: az én rabságom megkezdődik, de Vadát.. Vadát még megmenthetem.

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a sorsunk mostantól elválaszthatatlan - hatalmas lépés ez azok után, amit akkor mondtam neki. Hogy ő a következő, hogy feleség lesz egyetlen pillantás alatt, és ez jól van így: hányszor megbántam, és nem ittlétünk-e legnagyobb vezeklésem? És tessék, szinte tapinthatom a szálakat, amelyek összefűznek, nem eresztenek, örökre összetartozunk, bárhogy rángat majd az élet, ennél fogva teszi majd, erre köt fel, ezzel fojt majd. Mintha szeretőm, gyermekem, feleségem, másik felem lenne, nem szabadulhatunk attól, amit együtt elkövettünk, azonos a kéz, azonosnak kell hát lennie az akaratnak is, ami mozdítja. Nem tehetek Vada ellenére, még a legkisebb ügyben sem, mert fájni fog, elviselhetetlen.
Igaza van, nem akarom, így pedig főleg nem. Már majdnem el is engedem, maradjon hát meg a holnapnak, vagy a még továbbnak, esetleg a sohának, de folytatja a megkezdett gondolatot, nem kell hát lemondanom róla.
- Hiszem, hogy vannak még hozzánk hasonlók, és nem lett mindenki az őrültség martaléka. Nyíltan sosem állhatnak Macnair mellé, megengedhetetlen: nem csak egy családfőt és feleségét veszejtette el, de a Miniszter apósát és anyósát is. Félhetnek a sorsunktól, de hiszem, hogy nem vagyunk egyedül, és hogy össze kell fognunk. - megpiszkálom az illatos tüzet, beszívom mélyen az uszadékfa sós aromáját, pillanatokra megállva a mondandómban. Járjon át a melegség, mert ami ezután szökken ki az ajkamon, nem lesz az kevéssé sem, és már előre fázom. - Nem választanék kényszerből vagy akaratunk ellenére.. de a hozzánk hasonlók még mindig elvitathatatlan szövetségnek tartanak egy megkötött házasságot. Ennél nincs erősebb kötés - és bármi történt is, a Macnair szó sosem lehet akkora szó, mint a Greengrass. Ez pedig megvédhet bennünket.. megvédheti azt, ami maradtunk.