Az ujjlenyomatok valahogy mindent sokkal mocskosabbá tesznek, mint hinnénk - a negyedik emeleti folyosó összes ablakán ott éktelenkedett megannyi tengere identitásoknak, orrvégeknek, elképzelni sem szeretném, mi vesz valakit arra, hogy ily módon érintkezzen az üveggel. Nem merem érinteni sem őket, nevetséges, gyermeki szédülés környéket, amelyből az zökkent ki, hogy mint mikor vihar táncán az ajtó nem ellenáll többé nyomásnak, megadja magát, a helyiségbe süvít a szél, a természet, Cleves és Carrow szóváltásba keveredik.
Egyiküket sem zavarja a prefektus jelenléte, arcukon megidéződik valami, amelyet nem maguk találtak ki, de úgy játszanak, mint én annak idején az Augusztus Angliábant, arcukon a hirtelen fellángoló gyűlölet nem sajátjuk, az enyémen őszinte tartózkodás, mikor mégis büntetést adok érte.

Mikor kinyitom a trófeáknak otthont adó helyiség ajtaját, átvillan rajtam, talán Cleves ezen cselekedetemet majd a vérelmélet számlájára írja, mély és vádló tekintetével engem is ostoroz jogos félelmében, de az én büszkeségem, épp e tulajdonság hiányában, el nem érheti. Sötét van, vas, ezüst és elmúlás, a gyertyavilág a mi jövőnket is hirdeti, mi sem vagyunk több, mint nevek egy listán, egy rozsdásodó vitrin mélyén.. Cleves gyermeteg versengése az idővel hiábavaló, jó volna elmondani, ugyan, engedd el, ahová kívánkozol, nem vágynak rád, nem fogadnak el, ne törleszkedj azokhoz, akiknél érhetnél többet. Talán ér is, a pillanatnyi szenvedély - amely összeszorítja a gyomrom, mindig a fiatal halál előjele - csak az, ami, néhány ecsetvonás egy fiatal nő arcán, aki mint mások, csak szeretné, ha szeretnék.
Nem ítélhetem el, és nem is tenném: de átadom a számára elkért vödröt, benne a szivacsot, és a fiolát a szerrel, amelyben súrolószer lötykölődik. Kellemes a tapintása, milyen különös felismerés - és itt maradok vele, amíg végez, ha megint eszébe jutna követni a szíve vágyait. Az ő tapintását elkerülöm, talán egyszerűbb volna kesztyűt viselni, de tudom, olykor nem nyújt menedéket mások jövője elől, és azok után.. nem vágyom titkaikra, lehetséges életük ígéretére, vagy hiányára.

Öregnek érzem magam, viseltes ruhadarabnak, míg leereszkedek egy székre, és eleinte figyelem, ahogy reményeim szerint dolgozni kezd - mintha ellopnám egy boldog este ígéretét egy életerős, vidám gyermektől, hogy a magam keserűségét etessem. Lényegtelen, gondolok-e bármit az igazságról, Carrow szavai is következményekkel jártak, de nem tudom nem érteni, ez az egyik utolsó alkalom, hogy valaha kettesben leszek valakivel. A csupán gyertyától meleg, jeges fényű helyiség az egyik koporsóm, és én leteszem bele a testem, elfogadom a sorsom.. Milyen különös.
- Nem kell sietnie, Ms. Cleves, a feladat befejezésére elégséges idő áll rendelkezésére. Ha kérdése lenne, itt vagyok.

Elveszi a vödröt és ahogy elfordul Godric Greengrasstől - akivel meglehet, nincs bennük több közös egy alliterációnál -, még féloldalasan kapaszkodik belé a pillantása. Nehéz lenne megmondani, hogy haragszik, közönyös, vagy épp érdektelen-e, bár azt bizonyára nem nehéz kitalálni, hogy nem repes az örömtől.
Két kis, szépen manikűrözött kezével még odahaza az anyjánál sem kényszerül soha takarítani, dolgokat tisztára suvickolni, aki kitalálta a Roxfortban divatossá vált büntetéseket, kétségtelenül arra számított, hogy nem csak minden kamasz utál takarítani, de sokan közülük soha életükben nem kényszerültek arra, hogy pálca nélkül eltanulják ennek csínyját-bínyját. Haragszik egyébként, de nem csak Greengrassre, magára is, többnyire nem veszi fel mások ellenszenvét, ítéletét, annál is jobb akar lenni náluk, hogy kegyesen nem vesz tudomást az udvariatlanságukról, de kétségtelenül nem akkora szent, mint amilyennek szeretné magát gondolni. Néha egy-egy ember, meglepő, de többnyire lányok, eltalálnak rossz helyen egy-egy vékonyka idegszálat. Aztán ha már nem bír magával... legalább ne lett volna szem előtt, holmi Greengrassek szeme előtt, akkor kétségtelenül nem kellene itt töltenie az éjszakát.
Belecsepegteti a súrolószert a vízbe, lehet, hogy néhány hasznos bűbájt a kezeire olvasott, de még így is nehezére esik rávenni magát, hogy az egyik szekrény kinyitása és az első keze ügyébe akadó trófea kiemelése után rögvest megpancsoljon benne... - Mire számít, Mr. Greengrass, hogy a szivacs helyett netán a hajvégeimmel próbálnék meg takarítani? - mindig rémesen hamisnak, eszeveszettül mesterkéltnek ítélte a kortársak közti magázódást, a kis ördög a vállán ezúttal ellenkezik is kiartóan, mert ez itt most nem egy bálterem, és nem hallja őket senki, kétli, hogy pont Godric Greengrass (aki többnyire akkor sem szól másokhoz, ha muszáj lenne) oktatná ki az udvariasság hiányáról, de gondoljon bármit, őt megtanították játszani ezeket a játékokat, és még ügyesen is játssza őket.
De azért kikéri magának, hogy ennyire buta lenne - a büntetés banálisan ostoba, fájdalmasan egyértelmű, csak annak lenne kérdése, aki nem tudja, merre van a fel, meg merre a le, és eldönteni sem tudja, ez most akkor valami mérhetetlen leereszkedés a másik részéről, vagy Greengrass csak tényleg azon pedigrések közé tartozik, akiknek semmi, de semmi szociális érzéke.
Kár, pedig amúgy milyen jó parti lenne!
- Magának nincs jobb dolga? Nem kellene inkább arra buzdítania, hogy csipkedjem magam, és ne kelljen itt tovább fagyoskodnunk annál, ami szükséges? - akármit is gondoljon, és viselkedjen akárhogy a másik, azért ő nyilván nem tervez tisztességesen játszani. Ha volt is neheztelés a szemében, mostanra ügyesen eltünteti, szinte még barátságosnak is csúfolható lenne a nyitottság, amivel kérdez, miközben kis fintorral nyomja a szivacsot a vízbe.
Fúj.

Meglep a hevessége az egyszerű közlésem után - hiszen semmi olyat nem mondtam, amelyre úgy tekinthet, mint az értelem megkérdőjelezése - de könnyű a következtetés, Ms. Celia Cleves az a hölgy, akinek hetedik éve fáj egy olyan személy megjegyzése, akinek udvariatlanságával csak rosszindulata vetekedhet, ezt tekinti maga előtt iránytűnek, ezért is vagyunk most itt. Nem kétlem, megvannak forrásai arra, hogy megtudja, Ms. Carrow gyűlölködése ennél jóval nagyobb büntetést ért, talán akkor megnyugszik, de nem volna etikus erre felhívnom figyelmét, és valami tapasztalatlan gyomorfájással mégis érzem, azt sem fogadná el igazán. Az ember vagyok, aki tönkreteszi egy vidám, szabad estélyét, egyiket az utolsók közül, már akkor sem menthetném fel magam, ha felmenteném és magam végezném el a feladatot helyette.
- Mi keltette önben ezt a benyomást? - milyen különös, már nem megbántani valakit, az úgy megy nekem, mint a légvétel, csak a haragos szándék kutatása az egyszerű kijelentésekben. Sosem foglalkoztam sem évfolyamtársaim, sem háztársaim lelkületével, biztonsági okokból, és ha tudtam is köztük erről az érdemtelen versengésről, amelyet úgysem nyerhet végül senki, egyik sorsa sem boldog, ha a történelem mérlegén nyugszik, de elvétettem, ha abba a hitbe ringattam magam, hetedévre ez enyhül, ahogy az ember felnő, megfeledkezik gyermeki indulatairól és a csúfolódásról.

Lassan előhúzom a táskámból a gyakran hordozott rajztáblám, és a pergament, tintát és pennát, de elkerül az ihlet. Talán az zavar, hogy megint színeváltozik, a legkevésbé sem értem okát, de ahogy nővéreim, húgaim fenyegető, ismeretlen aurája is ilyenkor ölt alakot, úgy húzom fel hadállásaimat, és háborúban hallgatnak a múzsák. Még az olyan szépek is, mint Ms. Cleves, átadják helyüket valami ősi erőnek, amely nőkben él.
- Ez a kötelességem, mondhatjuk, hogy nincs. - bizonyára elégtelen válasznak találja majd, de tegye belátása szerint. Szórakozni, talán valaki mellett időt tölteni vágyik, e szemszögből elképzelhetetlen, hogy önként felügyelném akkor is, ha nem volna előírás. Számára szomorú volna, ha kifejteném, örömet okoz a rend betartása, ennek része, hogy nem keresek más időtöltés után, és ez.. elégséges.

- Nem. Addig maradunk, ameddig szükséges. Kétlem, hogy különösebben érdekelné a buzdításom. - szinte kedvem volna savanyúan mosolyogni, ha elképzelem, hogy nemesítő szólamokkal igyekszem a lelkéhez, és a takarítás csodálatos előnyeit részletezem egy mágus számára, hiszen kis szerencsével soha nem lesz benne része puszta kézzel. Ahogy apám egyszer kapatosan megfogalmazta, ha jó kedve van, velem oszlatja, Ms. Cleves biztosan osztaná ezt a véleményt, ahogy sokan mások előtte.
- Ha fázik, miért nem azt mondja? Ezen ne múljon.. - az üresen kongó kandallóra fordítom a pálcám, és hamarosan lobogni kezdenek a lusta, vörös lángok. Talán abban reménykedik, női szeszéllyel meglágyíthat, ezzel azonban csalatkozni fog. Négy lánytestvér után nem kelthet bennem félelmet egy csinos fiatal hölgy.

Picit lábujjhegyre gördül, felnyújtózkodik egy trófeáért, bár sejti, hogy reménytelen a helyzet, itt és most nem segít rajta egy alig egy centivel feljebb csúszó szoknya, egy szépen megfeszülő falat comb, domborodó mellkas, a megszokás mégis nehezen hal, mégis mi mással tudná felhívni magára első körben a figyelmet, meg mégis mivel szokott kimászni olyasfajta kutyaszorítóból, ahol férfiemberek miatt kerül kutyaszorítóba, mint egy jó pillanatra időzített váltás a lábtartásában, egyiket átvetni a másikon? Persze van ott más is, de ha felé sem néznek, elég nehéz bármi mással támadni, előbb a figyelem, aztán minden más.
Na de Godric Greengrass esete? Fejfájdító.
Nem is húzza tovább a pillanatot, csak felnyújtózik a trófeáért, leemeli, sok értelmét nem látja ennek a büntetésnek, alig egy porszem nincs rajta, valaki idén már biztos kihúzta a gyufát hozzá hasonlóan.
- A feladatom az, hogy súroljam ezt a sok giccset, nem? Mit gondol, mivel kapcsolatban lehetne kérdésem? - ezúttal már cseppnyi sértettséget sem lehet kihallani a hangjából, épp csak annyi kedvtelenséget, amit bárki jogosan érezne, ha ezt kellene csinálnia, ilyen pitiáner okokból, hogy ő csak jogosan sérelmezte, ahogy mások viselkednek vele...
Körbetörölgeti a kupa peremét, előbb kívülről körbe az oldalát, aztán belülről, utána jön a szára és a talpa, közben meg elgondolkodó hunyorgással figyeli a másikat a rajztáblájával, meg a pálcájával, amivel lángokat lobbant a helyiségbe, és már majdnem azt mondja, hogy egyáltalán nem is fázik, aztán elengedi - egy valamire is való hölgy többnyire nem azt mondja, amit gondol. Ha ő sem azt mondja Carrownak, amit gondol, meg nem azt teszi, amit akar, akkor nem lenne itt, és sok ilyen leckét megtanult már, épp csak ő sem tökéletes, néha hibázik. De akárhogy is, meghagyja Godric Greengrasst abban a tudatban, hogy most nagyon udvariasan, mi több, lovagiasan viselkedett vele, hát nem hagyja, hogy itt egye meg a fagyhalál. Ha fázni nem is fázott, a helyiség legalább barátságosabb lett a lobogó kandalló ropogásában, elvégre elég biztos benne, hogy egyéb barátságosságra itt aztán nem számíthat. Legyen bármilyen bosszantó.
De hát így bele fog halni az unalomba.
Felnyújtózik egy másik trófeáért. Nagyon reméli, hogy nem kell végigmennie az összesen, hanem majd jön az a perc, amikor elégségesnek bizonyulnak szenvedései - Rajzol? Mit rajzol szívesen? - a legtöbb embernél bármilyen érdeklődés, a figyelem gondosan elosztott, kis morzsái vezetnek valahova - pont úgy sejti, Greengrassnek ez valami utálatos dolog, jobban szereti, ha nem foglalkoznak vele, mint ahogy ő sem foglalkozik másokkal, ha nem muszáj, de hát unatkozik, meg amúgy is... ha neki terhes és undok ez a büntetőmunka, Greengrassnek nehogy már kellemes legyen.

Vajon megbántanám, vélt kínjait fokoznám, ha őt rajzolnám le, vagy épp hízelegne a vélt kegyetlenségem felett is? Sosem értettem a női viselkedést, a félrebillentett fej mozdulatát, beharapott ajkakat, a figyelmet, amely tűpontos, de végén csak mindenki megsérül.. az egyetlen, amit értettem, mennyire várnak tőlem valamit, amit nem tudok megadni, nincs már belőle, elfogyott, és ami helyére került, jobb nem megosztani senkivel. Értem, milyen kiszolgáltatott, és tudom, nem ismerheti el, minden gesztusa állandó vitrinjárás, és mi a vége...? Talán egy ügyes manőver, talán egy üres hálószoba, talán gyermekek, de mindegyik ideig-óráig ad feloldozást a bűn alól, amely ebben a társadalomban, ebben a korban nőnek születni jelent. Sajnálom Ms. Clevest, de ezért még jobban haragudna - mint mondtam, nem értem a nőket.

- Mindent, szeretek tervezni. Talán ruhákat leginkább. - apró füllentés a második mondat: gyakran rajzolok ruhaterveket, de kétlem, hogy a valóság ne késztetné nevetésre. Még senki nem érdeklődött soha a vázlataim iránt, bőven elég riasztó az arckifejezésem, de afféle magán-terápia szénnel megemlékezni nem múló látomásaimról. Ms. Cleves bizonyára többször lehetett az édesapja modellje és inspirációja, talán nem idegen tőle a portrék alapjául szolgálni sem, talán tévedtem elsőre, és teljesen érzéketlen maradna, ha most felkérném rá. Talán ezt is a származása iránti célzásnak értékelné, így jobbnak tűnik folytatni a beszélgetést, mielőtt óhatatlanul efelé terelődnénk.
- ...tudja, különösnek találom, hogy felvette Ms. Carrow több, mint ostoba megjegyzéseit. Biztos vagyok benne, tudja, mennyire nem volt igaza, ön pedig sokkal... - mi volna a legjobb kifejezés? Tőlem is ostoba megjegyzés volna most méltatni, az undoktól származó méltatás mindig inkább sértés, és semmi szándékom tovább tetézni amúgy is bizonyára rengeteg problémáját társadalmi helyzetében - ...sokkal inkább szuperpozícióban van. Gyönyörű, értékes, és önként dönthet sorsáról. Ha ezt Ms. Carrow irigyli, azzal neki van dolga. - tenyerembe támasztom az állam, és így figyelem, mint reagál, és felkészülök rá, hogy hamarosan megismerhetem Ms. Cleves jól titkolt, de már megcsillantott szókincsét, ami a szidalmak terén rejtőzik. Bizonyára süket fülekre lelek, én is csak úgy véleményeztem, ahogy Ms. Carrow, ha a másik irányból is, és ha ő nem értette még meg kivételezett helyzetét, melyre a büntetés másik résztvevője üres perceiben egyre gyakrabban gondolhat, ahogy megállíthatatlanul közeledik a kötelességének teljesítése.. Akkor nem én ébresztem rá erre, és nem épp trófeák sikálása közben.

Lassan tisztára moshatná magát a kortársai ilyen megjegyzéseiben - vagy, felteszi, gondolataiban, mert onnantól, hogy egyvalaki kimondja, biztos lehet benne, még többen gondolják így -, hogy jaj, hát neki sokkal jobb a helyzete. Tisztára moshatná benne magát nem csak kívül, belül, de talán még a vére is szebb és csillogóbb árnyalatot kapna, ha valóban megkapná mindenki, amit akarna. Egyesek a szabadulást ebből a "szörnyű, szigorú, elvárásokkal teli" világból, ő meg az instant elfogadással járó arany belépőt.
Ha valaki szeretne ilyet játszani, tudja, hol találja.
A gond mindezzel csak annyi, hogy ő nem ért egyet. Szerinte nincsen semmiféle szuperpozícióban és nem áll előtte nyitva a világ, lehet hogy hozhat szabadon döntéseket, de éppenséggel nem biztos, hogy van bármiféle értéke is. Nem tartozik sem ide, sem oda - az anyja világában sok jövő nem vár rá, ha már boszorkánynak született, persze, hogy a saját világához húz. Ezzel együtt épp elég balszerencse, hogy az apja világában meg drága ízlése lett, magas elvárásai, és olyan természete, amivel akár teljesen normális, teljesen átlagos tagja is lehetne magasabb köröknek. Épp csak van ez a kis bibi, ez a kis kellemetlenség, ez az apró tökéletlenség a származásával, ugyebár... kétli, hogy valaki, aki nem sétált pár kilométert a cipőjében, tudná, milyen az ő életét élni.
- Úgy gondolom, épp csak egy bizonyos, limitált ideig lehet elmenni szó nélkül amellett, ha az embert úton-útfélen inzultálják - neki pedig aznap épp elfogyott erre a kerete, ez igazán ilyen egyszerű. Ha azt hiszik, valakibe büntetlenül bele lehet rúgni, hát meg is fogják tenni unos-untalan. Az iskolában akár vissza is szólhat, miért ne, a szalonokban, amikor épp bejut oda, nyilván nem tehetné meg, ott mosolyogva kell megköszönni azt is, ha mézes szavakba bújtatva épp nyílt színen sértegetik, és neki ott eszébe sem jutna kiállni magáért. Úgyis csak a rövidebbet húzhatja, csak maga alatt vágná a fát.
Tudna mit mondani, bőven, de minden mást inkább lenyel, ahogy újabb trófeáért nyúl, akkor néz csak fel Godricra, amikor már a szivacsot is kinyomkodta és újra bevizezte. Majdnem eredménynek érzi egyébként, hogy egyetlen kérdéssel vagy hét mondatot is kihúzott belőle - Nem gondoltam volna, hogy érdeklik a ruhák - kanyarodik is inkább vissza ahhoz, ami egyrészt egyszerűbb, hálásabb témának tűnik, meg úgy egyébként is jobban érdekli. Pont olyasvalakit ne érdekelnének a ruhák, mint őt? Kicsit új megvilágításban is kezdi szemlélni ettől a másikat. Nem lepi meg már, amikor az emberek valami mások, mint aminek gondolta őket, számtalanszor áldozatául esett már a saját téves értékítéleteinek, mind pozitív, mind negatív értelemben. Azt még nem tudja, ez melyik változat - Miért épp a ruhák? Van valami kedvence?

Szörnyű mélységek nyílhatnak bennem, ha még mindig örökifjúnak, világok válogatott ékének látom Ms. Clevest, de épp ez ennek öröme, én megbecsülhetem súlyát, mintáját, fényét, ő egészen mást vél felfedezni a tükörben, nincs olyan hatalom, amely által helyet cserélhetnénk, és felismerné, sehová nem tartozni nagyobb kiváltság, mint valaminek születni. Könnyen ácsingózom arra, ami ujjaimtól olyan távolságra helyezkedik el, hogy csak képzeletem súrolja - mennyivel több az önállóan vett lélegzet, mennyivel egészségesebb mindannyiunknál, nem rontja el vonásait számtalan viszály és elvárások hegei, teste csak az övé, nem évszázadok otthona, méhében nem azok tenyerének lenyomata uralkodik, mint ősemberek művészete, akiknek az asszony, a nő csupa-csupa tulajdon, báb, festmény.. És még a gondolatoknak ezen síkja is tárgyiasítja. Bizonyára megvetne, ha legilimentor volna, a sors pedig révemen a bűnösöknek kedvez, amiért nem annak nevelte.
- Nem, valóban nem úgy nézek ki, mint akit igen. - nem tűnök többnek, mint ami lényegem, nem is törekedtem rá, ne az legyek, akivel kevesebben vannak egy helyiségben, ha belépek. Két nővérem részletgazdag árnyalatai, két húgom eleven árnyékai ellepnek és szerencsésen elrejtenek, ha csak egyikük is mellettem áll, de Ms. Clevesnek ez a Greengrass jutott, az egyetlen unalmas, fáradt, öreg, elhasznált megannyi kincs között. Szinte elnevetem magam, ha belegondolok, minek tűnök pontosan: hiszen épp tönkreteszem egy fiatal hölgy szabad estéjét, és a háta mögött vázlatokat készítek, ha nem is épp róla. Bár valóban röhejes, halványan csak, sápkórosan elmosolyodom.

- Négy lánytestvérem között lehetetlen lett volna nem érdeklődnöm egyikük-másikuk kedvelt időtöltései után. Lenyűgözőnek találom a szabászatot! - valami szín költözik most arcomra, ha nem tévedek, lapozok néhányat, hogy alátámasszam, nem bódítani akarom csak a beszélgetés kedvéért, és miután kikerültem gondosan az első, ügyetlen szárnypróbálgatásaim, felé mutatom az egyik kedvenc, talán leginkább menyasszonyi ruhát idéző szénrajzot.
- Az elegancia olyan.. időtlen. Nem múlik el, nem hervad el, nem tűnhet el, egyetemes nyelve az ízlésnek, a szépségnek, az önkifejezésnek. A divat politika, a divat társadalom, a divat művészet, látni, látszani, egyszerre minden.. Tudja, varrni is szeretek, ezt egyszer elkészítettem majdnem. - meglepően nem keserű az emlék, holott szüleim nevettek rajtam, mikor felfedezték a régi könyvárszoba rejtekén a habos, nehéz gyöngysorokat, melyek még nem kerültek a ruha derekára, nem futottak le sejtelmesen szoknyáján.. Sok mindenhez értettem, sok mindennel kapcsolatban állapították meg, kellemes, de itt a birtok, a földek, állatok, azok mellett aligha jut idő másra, és egyetértettem. Ez az utolsó évem arra, hogy ábrándozzam, azt is csak halkan, finoman, mint Ms. Cleves arcán a tűz színe.
- Végül nem fejeztem be soha, a testvéreim is bizonyára saját ízlésüknek megfelelően terveztetnek mindent a jövőben is. Ki a kedvence? Látta esetleg Ms. Malkin Haute couture őszi-téli darabjait? Hozzám néhány varázstalan tervező munkája közelebb áll, megvallom, igazán meríthetnének ihletet abból a kimeríthetetlen kútból.

Van benne némi egészséges gyanakvás, ha az iskolatársairól az iskolában van szó. Ugyanezekkel az emberekkel nyíltan sosem lenne gyanakvó társaságban, de a Roxfortban legalább részben más szabályok uralkodnak, és ennek tökéletesen tudatában van, így megengedheti magának, hogy egy egészen kicsike, finoman kimért gyanakvással nézze Godricot, miközben serleget suvickol, latolgassa, vajon igazat mond-e egyáltalán, de nagyon úgy tűnik, hogy igen, szakértőket megszégyenítően, orrát épp csak észrevehetően ráncolva nézi meg magának a szénrajzot.
Lehet úgy tesz, mint aki mentes bármilyen rosszindulattól vagy ítélkezéstől, de semmivel sem különb, mint a közeg, ahova olyan nagyon tartozni akar, és mint olyan, tudja, ilyenkor mire gondol minden "tisztességes" lány, az urak, akik ruhákkal és divattal játszadoznak, nos... talán nem is annyira urak, mint amilyennek tűnnek. Azért mégsem egészen esik áldozatául teljes egészében ennek a buta, és sokszor téves közhiedelemnek, de csakis azért, mert ellenpéldát kettőt is ismer. Bizonyára az apját is érték régen efféle vádak - sosem kérdezte, csak gondolja -, a parfümök, finom és drága holmik között, ahogy ott van az életében Q is, a mániákus gyűjtője válogatott szép dolgoknak, és hát kétséges, hogy valaha megkérdőjelezné-e, kedveli-e bármelyikük a hölgyeket.
De azért eszébe jut, Godricot nézve, épp csak szellőnyi legyintésként felüti benne a fejét a gondolat, de természetesen teljes egészében megtartja magának.
Lustán rebbenő érdeklődéssel figyel és hallgat, mintha szándékosan igyekezne nem igazán feltűnően érdeklődni, pedig erről tudna nagyon hosszasan beszélgetni, de annál sokkal taktikusabban játszik - minek fedné fel rögtön az összes kártyáját, ha esetleg járhat némi előnnyel, ha megfontoltabban járja ezt a táncot? - Nem igazán szeretem a varázsló divatot. Legtöbbször ósdi, amikor pedig nem az, akkor végtelenül túlzó, paródiája önmagának. Ráférne az új perspektíva. A muglik ebben sokkal ügyesebbek. Christian Dior és Yves Saint Laurent a kedvenceim - ha tehetné, minden bizonnyal a legfrissebb kifutók báli ruháit hurcolná csakis társadalmi alkalmakra, de a végén még szó érné a ház elejét és hátrányára válna még ez is. A félig mugli kislánynak már nem is jó a Malkin-ház? Vagy ő nem elég jó?
- Mit szól a családja az úri hobbijához? - elvégre ez bizonyára az, nem igaz? Vannak, akik megengedhetnek maguknak ilyeneket.

Vajon kedvelnénk egymást, ha körülményeink merőben mást engednek számunkra? A sajátjaim, hiszen Ms. Clevest bárhogy üti a sors, érdekérvényesítésére nem felelhetnek kritikával még azok sem, akik származása felett pálcát törnének: nem emlékszem igazán, milyen voltam azelőtt, de szimpatikusnak találna? A Süveg úgy gondolta, osztozunk bizonyos tulajdonságokban, tehát mélyen.. megannyi felesleges réteg alatt rejlik bennem valami, amely nem taszítja a jobbra áhítozást, annak hiábavaló üldözését, hiszen igazán mardekárosok sosem lehetnek elégedettek helyzetükkel.
Hiszen emlékszik rám elsőéves korunkból, ismerem fel a suta gondolatot - olyan könnyű megfeledkeznem róla, valójában nem voltam igazán egyedül.
- Volt alkalma találkozni Saint-Laurent úrral? - az ő kapcsolataival nem lehetetlen, hogy megnyíltak jöttére Párizs termei. Ha ilyesmire vágyna, épp múzsául is szolgálhatna az igazán nagyok számára, ettől azonban még kíméli a Roxfort, és bár nem kellene úgy sietnem ezekkel a benyomásokkal, Ms. Cleves inkább volna irigykedő tekintetek forrása Malkin szalonjában, aki bár állítja, nem politizál, valamiért mindig neves családok leányai mutatják be darabjait az értő közönségnek. Azonban a szépség egyetemes, és ha ezt valami elfogadhatatlan mondatja is velem, kétlem, hogy ne tudná nálam is sokkal inkább hosszát, mértékét.
Talán mégis az unalomnak hajtok térdet, hogy így engedem a képzeletem kalandokra indulván meg-megtorpanni, de szinte látom jövőjét: a mindig elégedetlen, de mindig mosolygó, sosem tisztességes lányét, aki nem válik a szalonok kényelmes rökamiéjává, sem éltes dámák egyikévé gyermekfej méretű gyémántokkal nyakán az Opera fényében. Zola, Nabokov és még valaki olyan ábrándja lesz, aki nem kezdett írni, mert nem szívott elég cigarettát, és nem ismerte be magának, mekkora a szépség keze, teljesen befogja az értelem száját vele. Különös, hogy egyáltalán eszembe jut, hiszen én lehetek a legkevésbé alkalmas megragadni valójának bármely fátylát - kivéve persze az unalomáét, azt nekem köszönheti leginkább.

- Rettenetes ostobaságnak tartják, azt hiszem. - elmosolyodom valami félénk nosztalgiával, mégis, halottak, akik szavukat felemelték a hiábavaló hülyeségek ellen a napos délutánokon, amikor mással kellett volna elfoglalnom magam, például kísérhettem volna a négy Ms. Greengrasst a folyópartra, de hát mind a négy Ms. Greengrass jobban vigyázott magára nálam. Ms. Cleves bizonyára nem tudja, kit takar a ki sem mondott alany, a rövid nekrológ nem számolt be részletekről, és még a nyomozásnak sem értünk a végére.. És kevés hitványabb téma volna a szüleim kínhalálánál.
- A szüleim mindig azt mondták, a kényelem és funkció áll azon a helyen, az egyetlenen, melyet erre érdemes pazarolni fontosabb ügyek mellett. Talán igazuk van, de nem osztottam a véleményüket. - mintha hatalmas művész vonná a függönyt freskója elől, mutatok néhány régi, szinte általam is alig forgatott vázlatom. Elbúcsúzom szépen Ms. Cleves szemeinek kereszttüzében tőlük, ha az iskola véget ér, többé nem lesz lehetőségem a fióknak alkotni, és nem maradt senki, aki igazán kinevethetne ezért a hiábavalóságért. A testvéreim férjhez mennek majd, és én egyetlen embernek mutattam meg, ki voltam talán néha, egyedül, egyetlen percre.
- Az apám egyszer hozzátette megszokott véleményéhez, ez lesz a legközelebb, ahogy hölgyekhez kerülök majd. Azt hiszem, már érti a helyzetet. - nem vagyok híján az öniróniának, nyilván Ms. Cleves véleménye is az lehet, mint apámé, mint logikus, mint az kézre fekvő kesztyű Occam ujjain. Hitvány menekülő, de könnyebb rajta a lépés, mint a.. valóság. A hazugság mindig sokkal szebb, mint az igazság.
- Ha a takarítás helyett azzal büntetném, megkérem, üljön modellt nekem, elárulna Lumpsluck professzornak?