Kiotó éjszakája jóval csendesebb volt, mint ahogy emlékeztem rá; ahogy sietősen szedtem a lábaim Inari rókaisten szentélye felé a kikövezett úton, csak arra tudtam gondolni, hogy a városnak nem kéne ennyire csendesnek lennie, mintha valami készülőben lenne, csak várva a megfelelő pillantot, hogy lecsaphasson rám. A hivatalosan két órásnak tervezett sétát jóval gyorsabban tettem meg, csak arra gondolva, hogy minél korábban meg kell szabadulnom attól az istenverte legyezőtől, a rókaistennek ajánlani, akihez tartozott, mielőtt engem is ugyanúgy az őrület legszélére sodort volna, mint a férfit, akitől megszereztem.
Igaz, nekem is lehetett volna annyi eszem, hogy jobban megnézzem, mi az, amit veszek; de a vak rajongásom Da Ji személye iránt, akihez állítólag tartozott a legyező, elvakított annyira, hogy ne gondoljam meg kétszer, mit is veszek. Mire rájöttem az elkövetett hibámra, már késő volt - hiszen a férfi, aki átvert, már rég halott volt, én magam vágtam el a torkát, így neki nem adhattam vissza. Vásárlót sem találhattam rá, hiszen kinek kellett volna egy olyan legyező, ami az őrület szélére hajt, és még nagyon nem is tudsz ez ellen tenni semmit? Jobb híján ezért döntöttem úgy, hogy célszerű lesz odaadni annak, akinek a teremtményeihez tartozott: a japán rókaistennek.
A szentély zárva volt, amikor megérkeztem az ajtaja elé; sietősen néztem körül, biztosan egyedül vagyok-e, mielőtt elmormoltam volna egy halk, alig érthető alohomora-t a zárra, hogy beengedjem magam. Vajon Inari mennyire lesz dühös, hogy csak úgy beengedtem magam?
A szentély távolabbi részébe érve remegve ereszkedek térdre; a tudásom a japán rituálékról erősen hiányos, hiszen egész eddig nem volt szükségem arra, hogy érdeklődjek irántuk, így jobb híján csak a legyezőt teszem le a bambuszra magam előtt,  és füstölőket gyújtok, ahogy azt az otthoni szentélyünkben szoktam. Sietősen, anyanyelvemen imádkozok, bocsánatért és könyörületért, szabadságért a kuncogó hangoktól a fejemben, de csak annyit érek el, hogy a füstölők illatától kezdek megszédülni; lehet, rossz ötlet volt idejönni?
Igaz, az imámat nincs időm befejezni; bár lépteket nem hallok, de az idegszálaim pattanásig feszülnek, ahogy megérzem, nem vagyok egyedül. Sietősen kapom fel a fejem, keresve a potenciális társaságom a félhomályban, egészen elfeledkezve a legyezőről, Inari rókaistenről, meg arról, hogy egy szentélyben vagyok; kezem szinte ösztönszerűen nyúl az övemhez rögzített kés után, ahogy tekintetemmel keresem a betolakodót.
- Ki van ott? - Anyanyelvemen, kínaiul sziszegem a szavakat, elfeledkezve arról, hogy akárki is van itt, nem feltétlenül fog megérteni; a kés remeg a kezemben, és valahol tudom, hogy célszerűbb lenne a pálcámat használni, ha esetleg arra kerülne sor, de mi van akkor, ha a megérzéseim csalnak és csupán egy átlagos mugli nyitott rám? Egy biztonsági őr, vagy valaki...?

Egyedül a sötétségben.
Majdnem olyan érzés, mint a családom villájában lenni; ez a szentély is ugyanolyan halott álmok mauzóleuma, mint amilyenekkel tele van pakolva a házunk. Még a félhomály is ismerős; csendes és barátságos, de most mégis megzavarja azt valaki jelenléte, és a tekintetemmel próbálom követni, ahogy az árnyak között oson, aztán leleplezi őt a fekete szatén csillanása.
Az iskolánk egyenruháját viseli; ostoba és meggondolatlan döntés, csakúgy, mint az, hogy leeresztem a kést tartó kezem magam mellé, mikor előlép a sötétből. Ismerős és mégis más, mintha valaki más szemeibe néznék; és mikor megszólal, megszorítom a kés markolatát, ez nem ő, nem ő, nem ő.
- Szerencsétlen véletlen volt. - Igyekszem mosolyt erőltetni az ajkaimra, de érzem, hogy inkább fintorra hasonlít; képtelen vagyok állni a tekintetét, ostoba módon fordítok hátat neki, visszafordulva a sietősen összerakott áldozatomhoz. Bármennyire is igyekszem, már nem tudom felidézni magamban a szavakat, amiket a rókaistenhez akartam intézni - de teljesen fölöslegessé is váltak, hiszen ahogy Ő megkérdőjelezett, én is megkérdőjeleztem magam. Miért hoztam ide? Fogalmam sincs. Akkor helyes döntésnek tűnt, de most... Elbizonytalanodtam.
- Ide hoztam, mert ide tartozik. - Óvatosan vonom meg a vállam, nem is nézve felé; tudom, hogy nem áll egy helyben, puha léptei még így is visszhangot vernek az üres falak között, és végül elrakom a kést, mert semmi szükségem nem lesz rá - nem fogom egy iskolatársam vérét venni a semmiért. És amennyiben nem szakít félbe, sietősen fejezem be a magyarázkodást, talán kicsit hadarva, félig japánul, félig az anyanyelvemen. Úgyis meg fogja érteni, nem igaz? - Aki árulta, azt mondta, Da Ji rókadémonhoz tartozik, a Shang dinasztia utolsó királyának kedvenc konzortjához... Teljesen fölöslegesen vágtam el a torkát érte.
Irritáltan dörzsölöm meg az orrnyergem, tekintetem a lassan leégő füstölőkbe szegezve; így, jókorát késve jövök rá a hibákra, amiket akkor elkövettem, mert elvakított a birtoklási vágy, egy elcsépelt hazugság és egy alkoholista néhány, jól irányzott szava, mert ostoba módon feltártam előtte egy olyan titkot, amit sose lett volna szabad. És most itt voltam, betöltem az éjszaka közepén a rókaisten legfőbb szentélyébe csak azért, hogy megszabaduljak egy elátkozott legyezőtől. Hogy lehettem ennyire szánalmas?
- Huxian nem fogadta el, mert nem tartozik hozzá... És nem ismerek más rókaistent. - Képtelen vagyok visszatartani a keserű kacajt, ami kiszakad az ajkaim közül; talán ha elég figyelmes lesz, a kétségbeesést is észreveheti a hangomban, de reménykedek benne, hogy ez sosem fog megtörténni. Nem akartam a segítségét kérni, hiába tudtam, hogy Ő tudja, mihez kéne kezdenem... De képtelen voltam, az, hogy itt talált, már így is elég nagy megaláztatás volt.
Hogy az isten baszná meg azt a fene nagy önérzetem...

Úgy jár körül, mintha a prédája lennék, és ez akaratlanul is arra késztet, hogy újra elővegyem a kést, ujjaim olyan görcsösen kulcsolva a markolatára, mintha legalább az életem függne tőle. Nem tetszik, ahogy rám néz - van benne valami idegen, valami ismeretlen, amire úgy érzem, nem vagyok felkészülve, hiába a hosszú évek harcművészeti edzései, a gyakorlat. Van egy olyan érzésem, hogy amíg egy főbenjáró átok elől játszi könnyedséggel el tudnék ugrani, addig előle a menekvésem egy hajszálnyi időn múlna, mindig a másodperc töredékével lassabb lennék, és ez a gondolatlan kellemetlen hideggel mar végig a gerincem mentén. Valaki olyan arca villan meg lelki szemeim előtt, akire nem számítanék, de az az apró hang a fejemben azt súgja, higgadjak le - vissza kell még térnem az iskola falai közé, életjelet kell még adnom valakinek, aki az utóbbi időben túl fontossá vált számomra, még ha nem is akarom ezt elismerni. Ugyanakkor... Gyűlölöm a módját annak, ahogy rám néz, mintha ki akarna tépni belőlem egy darabot, ami helyén nem maradna más csak sötét, tátongó űr. Reszketnem kellett volna a közelében, messze menekülni a halott csillagtól, amit magában hordozott; és mégis vonzott, akárcsak a mágnes, nem akartam engedni eltávolodni, olyan titkokat hordozott, amik érdekeltek, amikért hajlandó lettem volna a saját biztonságom is kockára tenni.
- Túl sokat tudsz. - A fogaim között szűröm a szavakat, igyekezve uralkodni magamon, legyűrni a hangom remegését. Nem használt legilimenciát, arról tudtam volna, mégis nyitott könyv módjára olvasott belőlem, mintha csak a bennem lévő, feneketlen sötétség mélyére látott volna. Nem volt joga ennyit tudni; a lehető legvékonyabb jégen jártam a közelében, sarokba szorítva - hiszen ha kitudódott volna, ki voltam, miután leszállt az éj, elvesztettem volna mindent, amire egész eddig dolgoztam. Egyszerű megoldás lett volna csak úgy odaadni neki a legyezőt, felemelni a földről és a kezébe adni, hogy vigye innen, amilyen messze csak akarja, tegyen vele, amit csak szeretne, csak soha többet ne hozza a közelembe, ne kényszerítsen arra, hogy újra hozzáérjek.
Kezem szinte magától mozdul az irányában, de végül nem érek hozzá; észbe kapva a levegőben állítom meg a kezem, nem messze az övétől, mielőtt mosolyogva ingatnám meg a fejem. Ez így nem helyes, hiba lenne megtenni, akárhogy is nézem; el is lépnék tőle, de követ, minden szava, minden mozdulata méregként árad szét testemben, és mégis kellemesen simít végig gerincem mentén, és minden akaraterőmre szükségem van ahhoz, hogy ne ejtsem ki a kést a kezemből - az utolsó mentsváram, ami még véd attól, hogy valami kimondhatatlanul nagy hülyeséget kövessek el.
- Szavaid, akár a méreg... - Féloldalas mosolyra húzom az ajkaimat, tekintetemmel követve őt, szégyentelenül mérve őt végig, megfigyelve kecses mozgásának még legapróbb komponenseit is, sietősen analizálva minden szót, amit kimond. Nem lehet véletlen, hogy pont itt volt, pont most, hogy ennyit tudott a legyezőről, az intencióimról és céljaimról, mindenről, amire gondoltam; és a felismerés villámcsapásként hasít belém, mintha valaki félrerántotta volna a színpadot rejtő, nehéz bársonyfüggönyt, amit hazugságokból szőttünk - és tekintetem egyből a legyezőre irányítom, ami még mindig a földön hever, elfeledve, jelentéktelenül. Lelki szemeim előtt látom a szavakat, amiket a művész saját kezűleg festett rájuk, amiket elég volt egyszer elolvasnom, hogy örökre az elmémbe égjenek. Minden alkalommal, amikor csak a legyező közelében voltam, hallottam őket a fejemben, a hazugok édes, vonzó hangján... De amióta ő itt volt, csend volt. Szokatlan, nyugtalanító csend. Hogy nem jöttem erre rá korábban? - ...kitsune.
Ez az egy szó csupán elhaló suttogás ajkaimon, egyszerre állítás és vád, megijeszt és mégis elbűvöl; már nem is próbálom titkolni kezem remegését, mikor rá pillantok, arcát fürkészve keresve az igazságot, amennyiben ilyen egyáltalán létezett. Egy részem remélte, hogy tévedek; egyszerűbb lett volna megoldást találnom erre a helyzetre, amennyiben csak egy szerepet játszana, gúnyt űzne belőlem, de lassan már saját magamban is kételkedtem, a döntéseimben, az ítélőképességemben. Hát ilyen volt entitások közelében lenni?
- Mióta tudsz róla? - Direkt ignorálom az átokról szóló kérdését; nem akarok róla beszélni, nem akarok még csak gondolni sem rá, nehogy visszatérjen, amikor a legkevésbé számítok rá, halotti noktürnt játsszon egész eddigi életem romjain, és végül megfosszon valamitől (vagy egészen pontosab valakitől) amit még értékeltem az életemben. De akkor miért nem voltam képes csak úgy túladni rajta, a kezébe adni azt az istenverte legyezőt és eltűnni innen, mintha sose jártam volna itt?

A tűzzel játszok, az már biztos; amióta rájöttem, mire kell figyelnem, minden idegszálam pattanásig feszült, és minden bizonnyal elég lenne a legapróbb dolog is ahhoz, hogy valami elpattanjon bennem, józan eszem helyét valami más vegye át, valami olyan, amit a mindennapokban sikeresen elzártam a külvilág elől. Vajon mi történne, ha az én sötétségem kollidálna az övével? Mi történne, ha lenne merszem ellenszegülni egy entitás akaratának, nemet mondani magának a rókának?
Az arcán átsuhanó félelem egy pillanatra megállítja a szívverésem; túl őszinte, túl emberi ahhoz, hogy ne higgyek neki, és mégse hallgatok rá, elindulok azon az úton, amiről már nem tudok visszalépni; túlságosan is érdekelnek a titkok, amiket rejteget, a hatalom, amit a tudás adhat, amennyiben sikerülne arra ténylegesen szert tennem, és nem csak megöletném magam a semmiért. Azzal szembe mennék az ígérettel, amit annak idején tettem magamnak, hogy mindig, minden körülmények között visszatérek majd ahhoz, aki fontos nekem, hogy nem hagyom magára, és most... Mégis olyan érzésem volt, hogy mindent megteszek azért, hogy pont ennek ellenkezőjét érjem el. Hiszen mi mást érhetnék el azzal, hogy feldühítek valakit, aki nálam sokkal hatalmasabb, ráadásul úgy, hogy még csak nem is használhatok mágiát ahhoz, hogy megvédjem magam, mert az ostoba iskolai egyenruha egyből leleplezné minden bűnömet?
Felkészülök arra, hogy védenem kelljen magam; egész egzisztenciája valami fojtogató köddel ölel körül, apró borzongással fur végig gerincem mentén, és rájövök, hogy megijeszt a közelsége és az, hogy nem rettenek el tőle, csak hagyom, hogy a személyes terembe férkőzzön, és nagyot nyelek, ahogy rájövök, nem zavar a jelenléte. Érzem a testéből áradó meleget, illata elbódít, és bár józan eszem azt súgja, húzódjak el, amíg még megtehetném, képtelen vagyok mozdulni; tekintete az enyémbe fúródik, és feneketlen sötétségbe nézek, mintha csak azt reflektálná, amit bennem lát, aztán tekintetem lejjel csúszik, puha, rózsás ajkaira, és a szívem kihagy egy ütemet a gondolatára annak, hogy elég közel van ahhoz, hogy különösebb erőfeszítések nélkül megszakítsam a kettőnk közötti távolságot, ajkaim az övéire simítva hallgattassam el, mikor kimondja a nevem. Szavai, akár a méreg, szétáradnak a testemben, és egyszerre félek tőle és vágyom is rá; minden szavában igaza van, meg akarok szabadulni a legyezőtől, bármi áron, ha ez azt jelentené, hogy ezután szabad leszek ettől a tehertől és valamivel kevesebb problémával kezdhetném el rendezgetni az életem és a barátságunk romjait Chikarával...
...de még az Ő arcának, mosolyának, csókjainak emléke sem elég ahhoz, hogy józan eszem visszatérjen, hogy elhúzódjak tőle; csupán a bűntudat lobban lángra bennem egy pillanatra, üres fantomfájdalommal mar valahol a szívem környékén, mikor megnyalom alsó ajkam, rezignáltan sóhajtok. Mikor végre magamra maradok majd a gondolataimmal, lehetőleg a legyező nélkül, gyűlölni fogom magam ezért, hogy képtelen voltam, vagyok neki ellenállni, hogy még a frissen felfedezett, Chikara iránt érzett szerelmem sem tud visszatartani attól, hogy puhán, szinte már érzékien ejtsem ki nevét ajkaimon, halkan suttogva, hogy hangom belevesszen a szentély csendjébe, ezer apró szilánkra törve hulljon a földre körénk.
- Kitsune... - Halk, elhaló sóhaj ajkaimon a neve; megtörve lazítom el a kezem, hagyva, hogy a késem halk csengéssel hulljon a kőpadlóra - és vele együtt romokba dőljön az utolsó mentsváram, a fal, amit igyekeztem magam köré húzni. Már most gyűlölöm magam ezért, a fölösleges komplikációkért, amiket beleviszek az életembe, mintha csak vágynék arra, hogy két szék között a földre essek; és elfeledkezek a legyezőről, a szentélyről magunk körül, a csillagoktól mentes éjszakáról odakint, és arról, hogy valahol messze innen épp az igazak álmát aludta a fiú, akit szerettem, és akit esélyem volt potenciálisan szörnyen megsérteni mindazzal, amit lehet, hogy épp készültem megtenni, még annak ellenére is, hogy korántsem voltam biztos abban, mi fog történni. Csupán a bűntudat volt állandó, az árulás keserű íze a számban, ami nem akart elmúlni, bármennyire is igyekeztem elterelni a gondolataimat róla; de már itt voltam, a tűzbe tettem a kezem, most ideje volt vállalni a következményeket is.

Emlékszem még, apám egyik okos könyvében olvastam, hogy aki egyszer esküt köt egy entitással, örök kárhozatra ítéli saját magát, saját lelkét, és hogy abban a pillanatban nem tulajdonítottam ennek túl sok jelentőséget, mert biztos voltam benne, hogy ez csak mese, ostoba történet arra, hogy a gyermekeket megijesszék vele; de most, mikor itt állt velem szemben, szinte önként adtam a kezeibe azt, ami a lelkemből maradt, amit még nem emésztett fel az egész világ elleni gyűlöletem. A magamfajtáknak egyébként sem járt más, csupán a kárhozat: nem voltak istenek, amik megmentették volna a vallástalanokat és szentséggyalázókat, azokat, akik megvetik apjukat és anyjukat, testvéreiket és embertársaikat, nem létezett deitás, ami keblére ölelt volna valakit, akinek a kezéhez annyi vér tapadt, hogy fürödhetett volna benne akár. Nem gondoltam a kockázatra, sem a következményekre, minden, józanul megbecsült gondolatom elbódította a közelsége, a szavai, egész lényének szinte már fojtogató aurája, amit úgy üdvözöltem, mint régi barátot, hiába remegett a kezem a mélyről, zsigerből jövő félelemtől. Meg kellett törnöm saját magam, hogy több lehessek annál, ami eddig voltam, hogy elérjek valamit, amiből átlagos halandónak nem járna; le kellett rombolnom a saját falaimat, hogy megóvhassak másokat magamtól, a sötétségtől, amit halott csillagként hordoztam a mellkasomban. Ő volt a kiutam ebből a szenvedésből, az, aki magánál hordozta aranykalitkám kulcsát, és elfogadható áron lett volna hajlandó kiengedni belőle...
...és engedek az akaratának, mikor puha ajkai enyéimre simulnak, és a róka akarata az enyémnek feszül, az Ő sötétsége kollidál az enyémmel és egy hosszabb pillanatra elveszek; elmémbe ég egész lénye, vaskarmai mély, égető nyomokat hagynak maguk után, és mégse érzek fájdalmat, az aranykalitka darabjaira hull és végre kibonthatom a szárnyaimat, a szabadság kellemes borzongással fut végig gerincem mentén, bordáim közé ékeli magát, életet lehel a sötétségbe, ami bennem él. Karom ösztönszerűen kulcsolom a fiú törékeny, madárcsontú testére, derekánál ölelve húzom őt közelebb magamhoz, mintha Ő lenne az utolsó mentőöv, amibe kapaszkodhatnék, hogy ne süllyedjek el, mintha a világon nem létezne senki és semmi rajta kívül; mégse tartom vissza, mikor elhúzódna, kezen engedelmesen ejtem vissza magam mellé, mint a marionettbábu, aminek valaki elvágta a zsinórját. Tekintetem végig rajta függ, ajkairól puhán gördülnek le a szavak, aminek fel sem fogom a jelentőségét, csak figyelem, ahogy felveszi a legyezőt a földről, és megkönnyebbült sóhajjal konstatálom, hogy a hangok kivesztek a fejemből, hogy a legyező végre jó kezekben van, ott, ahol eddig is lennie kellett volna. Lankadó figyelmem csupán az ébreszti fel újra, hogy kívánságot mond; ezer és egy dolog fogalmazódik meg a gondolataimban, amit kérhetnék, mérhetetlen gazdagság, tudás, vagy akár még a saját szabadságom is, egy jobb élet, egy jobb világban, de egyik sem elég jó, egyiknek sincs értelme...
Mielőtt még jobban meggondolhatnám, mit csinálok, odalépek hozzá és remegő kezem az arcára simítom, így ösztönözve Őt arra, hogy rám nézzen; hiszen csak szemei árulják el, kivel is állok szemben, a fiúval vagy a rókával, és ezt tudnom kell, még úgy is, hogy még magam sem vagyok biztos abban, melyikükre lenne nagyobb szükségem, melyikük teljesíthetné a kérésem.
- Azt mondtad, mindent tudsz... - Hangom reszkető, elhaló sóhaj; nem találom a saját akarom, nem találom még önmagam... De mit számít ez, amikor új személyiséget építhetek magamnak, valaki jobbat, valaki olyat, aki méltó lehetne arra, hogy megküzdjön Chikara Itou szerelméért? - ...akkor biztosan tudsz Da Ji elátkozott legyezőjéről is, ugye?
Valahol felsejlik még a fejemben egy gondolat, hogy húzzam vissza a kezem és húzódjak el a személyes teréből is, de valami még visszatart; félrebillentett fejjel fürkészem az arcát, igyekezve megjegyezni minden apró részletét, minden rezdülését, hogy elkapjam a pillanatnak azt a töredékét, amikor a fiú helyett megint a róka szemeibe nézek majd... De gondolataim minduntalan elterelődnek, olyan irányokba, amikbe nem kéne, mintha saját elmém is ellenem dolgozna; mégse húzódok el tőle, kitartóan figyelem, igyekezve közben visszanyerni az irányítást saját magam fölött - hiszen lehet, hogy a lelkem eladtam, de önmagamat semmi esetre sem fogom, nem így, nem most.

Helytelen dolog, amit érzek, tudom, nem lenne szabad, mert szívem más irányba húz, Chikarához, és mégis, mikor elengedem a velem szemben álló, madárcsontú fiút, momentálisan kezdem érezni a hiányát; nem, nem a róka egész akarata hiányzik a fejemből, nem a velejáró hatalom érzése, hanem Naoto ajkainak puhasága az enyéimről és testének melege az enyém mellett, és talán ezt próbálom visszaszerezni akkor, mikor kezem az arcára simul. Érzem, hogy valami nincs rendben, de nem tudnám megmondani, mi az; sokkal nehezebb Őt kiismerni, mint azt hittem, de a mosolyában mégis van valami hamis, mintha nem is Ő lenne, mintha épp most veszíteném el azt a törékeny, röpke pillanatot, amit minden áron menteni akartam, és az ezer szilánkra törve hullna a földre körülöttem, és utána nem arad más, csak a csend.
A kitsune szavai ott visszhangoznak a fejemben, és ahogy értelmük, jelentésük eljut az elmémig, azzal a lendülettel húzom vissza a kezem, ajkaim pedig fagyos mosolyra vonom; lehetséges lenne, hogy kijátszottam volna egy ekkora hatalommal rendelkező entitást, én csavartam volna Őt az ujjaim köré és nem fordítva?
- .Te... te komolyan hiszel abban, amit most kimondtál. - Egy pillanatra talán meg is lepődök, és ujjaim zavartan-szórakozottan szántanak végig a hajamon, ahogy ajkaim közül kiszakad az apró, lassan már hisztérikusba hajló kacaj; nem tudja, nem tudja, nem tudja...! ...hogy ez a legyező nem az, amelyikre mindketten vágynánk, csak ócska utánzat, talán ügyes mágus keze munkája, ami kitűnően imitálja az eredetit, aminek még nem sikerült a nyomára akadnom, és amiért megöltem már egy embert, akinek a halott teste minden bizonnyal még most is itt hevert Kiotóban, valamelyik mocskos sikátorban, ahol a kóbor patkányok rághatták a csontjait.
Felém nyújtja a kezét, de nem fogadom el; kezem tiltakozón süllyesztem a zsebembe, ahogy hátrébb lépek, és véletlenül odébb is tolom a földre ejtett késem a lábammal, és ekkor jövök rá, hogy eddig megfeledkeztem róla, csakúgy, mint rengeteg más dologról is, arról, hogy Naoto is itt van, és miatta kéne aggódnom, nem magam miatt, és hogy nem kéne itt lennem, hogy neki sem kéne itt lennie, és hogy Chikara, ó, Chikara mit mondana, ha most látna?
Mély levegő, Zhexian.
Csak apró lépésekben, lassan, óvatosan, mint a szakadék fölé függesztett, rozoga hídon, sietősen analizálom az eseményeket, mintha csak a híd kitartását vizsgálnám magam alatt, hogy véletlenül se zuhanyjak a feneketlen sötétségbe; hogy működik ez, hogy állítólag mindent tud, mégse ismerte fel a hamis legyezőt? És honnan vette azt az ötletet, hogy bármiféle természetfeletti segítségét kérném ahhoz, hogy Chikara az enyém lehessen? Lehet, hogy hajlamos voltam arra, hogy gerinctelen legyek és szarházi, de nem ennyire, hogy ne is adjak neki választási lehetőséget arról, hogy velem akarna-e lenni; az ambícióim valamennyivel másabb irányba voltak terlve, hiszen korai tinédzserkorom óta hajkurásztam azt a legyezőt, hogy gondolhatta, hogy majd ezt feladom a szerelem illúziójáért?
- ....van egy olyan érzésem, hogy icipicit elbeszéltünk egymás mellett egész eddig. - Bár jelen pillanatban nem ez kéne, hogy a legjobban érdekeljen; talán nem is akarom tisztázni ezt az egész szituációt, üsse kő az egész egyezséget meg minden velejáróját, nem is találom már magamban az akaraterőt, hogy küzdjek, Kiotó éjszakája hirtelen fojtogató lesz, levegője pedig fojtogató, ki kell innen jutnom, messze, messzire, egy biztonságos helyre, távol ettől az őrülettől, de megint csak hogy mehetnék el most, hogy hagyhatnám magára Naoto-t, az... igazit, nem azt, aki olyankor volt, mikor a róka irányította? - Szóval... visszatekerhetünk olyan öt percet, hogy ezt tisztázzuk? Mielőtt... bárki is megsérülne a folyamatban.
Bár ha valaki itt meg fog sérülni, az minden bizonnyal én leszek - már ami a fizikai sérüléseket illeti; azt nem tudhatom, mi zajlik most le az Ő fejében, mit gondolhat, mit érezhet, és egy pillanatig bánom is, hogy nincs tényleges lehetőségem arra, hogy visszatekerjem az időt, hiszen az időnyerő nem ezt az effektust adná, amit el akartam érni. Ténylegesen vissza akartam térni addig a pillanatig, mikor az esküm megköttetett, vagyis inkább addig, mikor a pillanat töredékéig a róka sehol sem volt, csupán az Ő törékeny, madárcsontú testét öleltem magamhoz, és szívünk egy ütemre dobbant, és... azt hiszem, kurvára nem tudom már, mit akarok.
Ez lett volna a legegyszerűbb megoldás, ami létezhetett, akkor mégis mikor lett minden ennyire komplikált?

Minden istenek szerelmére, mikor siklott minden ennyire félre? Mikor vesztettem el annyira a kapcsolatot a külvilággal, a saját józan eszemmel, hogy a saját életem féltése helyett arra gondoljak, mennyire puhák az ajkai az előttem álló fiúnak? A picsába már ezzel az egész szituációval, a rókadémonnal, az esküvel...
Sietősen hajolok le a késemért, az utolsó mentőövemért, ami korábban képes volt a gondolataim viszonylag a helyükön tartani; de most hiába kulcsolom ujjaim a markolatra, olyan érzésem támad, mintha a fegyver már nem is hozzám tartozna, a gondolataim ugyanúgy elkószálnak, csak még jobban szétszéledve, ahogy dühöm erőre kap, pedig már azt sem tudom, mi az, ami ennyire feldühít. Az, hogy elbeszéltünk egymás mellett? Hogy ebbe Naoto-t is bele kellett rángatni? Azt, hogy... nem akartam, hogy Neki baja essen? Komolyan mondom, ha élve kijutok ebből a szituációból, minden istenség oltárán áldozni fogok abban a reményben, hogy valamelyikük majd visszaadja a józan eszem, amelyik képes volt prioritásként gondolni arra, hogy még kötelezettségeim vannak, hogy nem vérezhetek csak úgy el Kiotó egyik templomában, mert Chikara nem értené, nem tudná, mi az, amiért már nem tértem többet vissza az iskolába... De akárhogy igyekszem, már az ő mosolyát sem vagyok képes felidézni magamban.
Tudom, hogy félnem kéne, rettegnem, talán a földre borulva könyörögni a kegyelemért, mint ahogy azt minden más, normális ember tenné abban a pillanatban, amikor a potenciális végzetének fagyos karmai a bordáira martak, de azt hiszem, teljes biztonsággal állíthatom, hogy bennem valami nagyon el volt baszva ebben a tekintetben; hiszen ahogy fokozódott a róka dühe, úgy nőtt az enyém is, mert hiába volt nálam hatalmasabb entitás, ha azt hitte, hogy kijátszhat engem, akkor hatalmasat tévedett... A táblát már korábban előkészítette, most ideje volt mozgásba hozni a bábukat, és nem hagyhattam, hogy az övé legyen a nyerő lépés. Vagy én nyerek, vagy együtt süllyedünk - az esélytelen, hogy ebből az egészből csak ő húzzon hasznot.
- Ugyan, kérlek... Te magad mondtad, hogy "mindent tudsz", akkor hogy nem jöttél rá, hogy ez nem az a bizonyos, szóban forgó legyező? - Úgy van, Zhexian, provokáld még...
Remélem, ha ma sor kerülne arra, hogy meghalok, valaki elmondja helyettem Chikarának, hogy szerettem, hogy szeretem.
- Hova vezesselek? A férfi, akitől ezt a darabot kaptam, már rég halott, és egyébként sem tudott semmi olyat, ami hasznomra válhatott volna. - Igen, az én hasznomra; mert ez az én gyerekkori vágyam, az én legyezőm, az én tervem, és nem fogom hagyni, hogy megfosszon tőle, Da Ji az én népemhez tartozik, az én nemzetemhez, és neki semmi joga nincs azt a magáénak akarni, így ha tényleg azt hiszi, hogy majd odaadom azt neki, vagy elvezetem hozzá... Akkor ő a legostobább róka ezen az egész kurva világon! - De ha azt hiszed, hogy majd hagyom, hogy elvegyél tőlem valamit, ami nem tartozik hozzád... Akkor ostobább vagy, mint hittem.
A fogaim közt szűröm a szavakat, ahogy ajkaim fagyos, gonosz mosolyra húzom; ez ugyanaz a mosoly, amit a korábban emlegetett, legyezős férfi látott tőlem, amikor elé tettem az utolsó kört, ugyanaz, amivel elvágtam a torkát. Ugyanaz, ami eltorzítja majd az arcom, mikor meghalok, mikor magamra hozom a vesztem az ő keze által; és egy pillanatig el is képzelem, ahogy a vérem bemocskolja a szentély padlóját, a törékeny, madárcsontú fiú hófehér ruháiba eszi magát, időtlen időkre a kezeire tapad majd... Talán megkönnyíteném a dolgát, ha elvágnám a saját torkom.
- Da Ji sosem volt a tiéd... És a legyezője sem lesz, soha. - Legalábbis ha ez rajtam múlik, még ha az életembe is fog kerülni; tiltakozást nem tűrő hangjára viszont elbizonytalanodok, bár nem azért, mert félnék tőle... Inkább Naoto miatt aggódok, félek, hogy az én makacsságomnak ő látja majd a kárát és nem akarnám, hogy baja essen, mert nem érdemli meg. Tudom viszont azt is, hogy fölösleges lenne könyörögnöm azért, hogy ne bántsa, az én szavam minden bizonnyal annyit se érne neki most, mist egy kerítésre aggatott macskatetem, így csak felém nyújtott kezét figyelem egy hosszabb pillanatig, elgondolkodva azon, hogy megadjam-e neki ezt a bizalmi kreditet vagy inkább ne, hogy miféle következményei lehetnének a döntésnek, amit meghozok; hiszen nem verhetem át még egyszer (még ha az első alkalommal ő verte át saját magát és most próbálta ezt rám kenni), de megint csak nem akarnék Nagasaki-ban landolni vele, egy koszos, sötét sikátorban a város varázstalan részén, nem akarom, hogy a vérbe fagyott testem ott maradjon a porban és mocsokban...
- Főleg, mert fogalmam sincs, hol van... Évek óta keresem és nyoma sincs, szóval hálás lennék, ha megpróbálnál lenyugodni, hogy esetleg kigondolhassunk valami értelmes tervet ahelyett, hogy csak ki nem mondott fenyegetésekkel dobálózunk. - Irritáltan forgatom meg a szemem, mintha csak valamelyik elsőéves háztársamhoz beszélnék, akit meg kellett fenyíteni valami okból; azt hiszem, ma is megtanultam valamit arról, hogy a rókadémon rendkívül pocsék az indulatai kezelésében... Bár ezen pont nekem nem kéne meglepődnöm, mert ebben hasonlítottam rá; és talán pont ez volt a baj, hogy két, nagyon hasonló identitás feszült egymásnak bennünk, mert tudtam, Ő nem fog engedni, én meg nem akartam, szóval ez is egy hosszú eszmecsere lesz, mert gondolom, annál azért több esze van, minthogy rám támadjon csak úgy... Kár lenne érte, Naoto-ért, meg azért, hogy a kés a harmadik és negyedik bordája között, enyhén fölfelé szúrva elérje a szívét, nem bírnám elviselni a gondolatát és később az emlékét annak, hogy én bántottam, főleg, hogy féltem, képtelen is lennék ezt megtenni, inkább magamat áldoznám fel, minthogy Őt veszni lássam, és ez megijesztett. Hogy kavarhatott fel így egyetlen csók, amit lényegében még csak nem is tőle kaptam?

Mondanám neki, hogy fölöslegesen kér, fölöslegesen könyörög akár nekem, akár a rókadémonnak, semmire sem fog jutni, de egy hang sem akar kijönni a torkomon; mindig is tudtam, hogy a düh egy a legrosszabb tanácsadók közül, meg is esküdtem talán még évekkel ezelőtt, hogy sosem engedek a csábításának, de most, hogy itt voltam, tudtam, hogy ha valami még megmentheti az értéktelen, ostoba életem, az pont a düh lesz, amit a démon iránt éreztem.
A kezdetektől fogva mást sem akart, csak kihasználni, míg én inkább ajánlatot tettem volna arra, hogy kölcsönösen kisegítsük egymást; nem szerettem az efféle szituációkat, az üzletnek az én világomban szabélyai voltak, amiknek tiszteletét elvártam mind embertől, mint entitástól - és Ő pillanatok alatt rúgta fel az összeset, mintha csak azt remélte volna, meg fogom magam adni... Talán ott volt a hiba, hogy nem ismert engem, és én sem Őt, de most már késő volt arra, hogy ismerkedjünk, már csak az egymásnak feszülő akarataink voltak, a késsel vágható feszültség a levegőben.
Ironikus, hogy pont ilyenkor gondoltam Chikarára; ahogy az egész életem lassan lepergett a szemeim előtt, rájöttem rengeteg dologra vele kapcsolatban, érzéseim hogyanjaira és miértjeire, de kezdtem azt hinni, hogy már túl késő volt. Reméltem, hogy ha arra kerülne most a sor, hogy meg kell halnom, tudni fogja majd, hogy mennyire szeretem, szerettem már régóta, hogy ő adott értelmet mindennek, amit tettem; igaz, nem így terveztem meghalni, kígyómérget akartam és szép halált, ha már a seppuku nekem nem járt - de most elég jó úton voltam ahhoz, hogy egy entitás, amiben a többség már nem is hisz, felkenjen a rókaisten szentélyének plafonjára, úgy, hogy még nagyon tiltakozni sem tudtam ez ellen. Az egyetlen megoldás talán az lett volna, hogy elvágjam Naoto torkát, de... Nem akartam. Az, hogy képes lettem volna rá, nem jelentette, hogy akartam is, Ő is jobbat érdemelt annál, minthogy a szentély padlóján találjanak rá másnap reggel, a vérébe fagyva.
Hátam tompa puffanás kíséretében ütközik az épület falának, és egy hosszabb pillanatra minden levegő kiszökik a tüdőmből, mégse adok ki egy hangot sem; annak idején megtanítottak arra, hogy ne mutassak ki gyengeséget, hogy csak kalkuláljak, igyekezzek a saját lehetőségeimre figyelni - de jelen pillanatban csak arra tudok gondolni, hogy már most tudom, hol lesznek másnapra véraláfutások a hátamon, már ha egyáltalán túlélem ezt az éjszakát egy darabban. Talán minden más esetben próbálnék küzdeni, de a helyzet abszurduma most valamiért inkább szórakoztat, és mielőtt észrevenném magam, már nevetek, egyenesen a róka arcába, kitartóan tartva a szemkontaktust vele; nevetek, szinte már kegyetlenül és hisztérikusan, az Ő ostobaságán, mert a sajátomnak már rég tudatában vagyok, de ez... Ez új.
- Ki másnak akarnám? Nem áldozok hamis istenek oltárán. - Bár üvölteni tudnék a fájdalomtól, mikor karmai az oldalamba marnak, felszántva az iskolai ingem anyagát és alatta a hóka bőrt, a húsba marnak és a vérem ontják, és szitkozódni tudnék, mert istentelenül, kurvára fáj; de a kegyetlen, kissé már tébolyodottnak is titulálható mosoly csak nem hervad le az ajkaimról, akkor sem, mikor már nem a róka tart, hanem a fiú, és az ő kezei már nem tartanak meg, térdeimre zuhanok előtte, megtámaszkodva a padlón. A vér íze a számban, a szaga a levegőben; undorodva köpök a földre, a világ lassan megbomlik a látóterem legszélén, Naoto is csak egy árny, mintha ott sem lenne igazán, és végül feladom, lefekszem a padlóra, lassan ködösödő tekintetem a plafonra szegezve; az oldalam égető fájdalommal mardos, szúr a tüdőm, ahogy a vér lassan távozik a megtépett szövetekből, viszlát világ! Emeljetek halotti máglyát Song Zhexian számára...
- Meg nem törik... - Sietősen, kínaiul motyogom a semmibe a szavakat, mintha meg sem hallottam volna a fiú kérdését; pedig hallottam, lassan elhaló gondolataim között meg is fogant valami, amit válasznak lehetne gúnyolni, de annak is csupán a fejemben van értelme, kimondva jelentéktelen betűhalmazokká válnának a szavak, Ő nem érti, sosem értené meg. ez nem büszkeség és nem heritázs kérdése, ez nem az örökségem, hanem az átkom, a halott csillag a mellkasomban, vaskarmainak nyoma elmém falán.
- Tudtam. - Nevetésem köhögésbe fullad, és minden akaraterőmre szükségem van ahhoz, hogy végül felüljek, direkt ignorálva a tényt, hogy az ingem cafatjai a tépett-karmolt sebekbe ragadnak, hogy lassan összefolyik a világ, elfakulnak a színek. Hát így fogok meghalni? - ...de te úgyse értenéd... ott él a fejedben, fogalmad sincs, mi az a szabadság...
Remegő kezem hanyag mozdulatával törlöm le a vért a szám széléről; mennyivel egyszerűbb lenne most visszafeküdni, elengedni a mardosó fájdalmat, lehunyni a szemeimet és az isteneim kezeibe ajánlani az életem, ha egyáltalán lennének ilyenjeim - ezek hiányában viszont csak Chikarára tudok gondolni és arra, mennyi mindent nem mondtam még el neki, elfeledkezve arról, hogy Naoto is itt van, talán annak is érdekelnie kéne, vele mi van, biztos neki sem volt egyszerű... De nem bírom rávenni magam, hogy felnézzek rá, nem akarok szembenézni azzal, amit a szemeiben láthatnék, a megvetéssel, csalódottsággal, talán haraggal is; legalábbis nem most, először ezzel a sebbel kéne kezdeni valamit... csak mit?

Határozottan nem így akartam meghalni; de a vér szaga édes a levegőben, puhán, melegen ölel át, az iskolai ingem anyagába issza magát és és én csak nevetni tudok, mert bassza meg, ez annyira röhejes, kivérezni egy szentély márványpadlóján, amikor nem is voltam vallásos, semmilyen formában sem, egy démon karmai által, amiben pár nappal ezelőtt még nem is hittem, egy legyező miatt, ami még csak nem is az eredeti darab volt. Képzelem, a jövő generációk hogyan emlegetnének majd egy ilyen után, valószínűleg a halálba röhögnék magukat, és ez az elképzelés valamennyire elég ahhoz, hogy elhatározzam, nem akarok itt és most meghalni; bár nem tudom, egy efféle sebbel hogyan fogok majd visszahoppanálni az iskolába anélkül, hogy bármi baj történjen közben, de egy próbát, azt hiszem, muszáj lesz majd tennem erre, hiszen reggel óráim vannak, kötelezettségeim, amiknek eleget kell majd tennem... Nem heverhetek csak így itt; de a hideg padló annyira kellemes volt, enyhítette a fájdalmat annyira, hogy legalább egy viszonylag statikus gondolatmenetet fenn tudjak tartani, legalább addig, amíg rá nem jövök, hogyan tovább.
Hallom Naoto szavait, de csak minden másodikat fogok fel; mintha az elmám el akarna utasítani mindent, amit mond, rávarrni a felelősséget mindazért, emi történt, mert végülis az Ő rókadémonja volt az, aki így elintézett, még ha részben az én, tulajdon kívánságomra is. Okosabbnak kellett volna lennem ennél, nem engedni, hogy a figyelmem lankadjon, nem engedni, hogy eluralkodjon rajtam az a pillanatnyi kétség, amit akkor éreztem, mikor az Ő ajkai az enyéimre simultak, mikor egy pillanatra nem tudtam másra sem gondolni, csak Rá; nem a rókára, nem Chikarára, nem a környezetre, ami körülvett minket. Talán az a pillanatnyi megingás volt az, ami most a vesztemet okozta, ami a padlóra taszított és a véremet vette, a pillanatnyi bizonytalanság, az, hogy nem voltam készen arra, ami jöhetett utána. Aza  néhány másodperc rengeteg kétséget ébresztett bennem, nem csak ezzel, de más dolgokkal kapcsolatban is, rengeteg mindent át kellett volna most értékelnem az életemben, de elég nehéz volt ezt úgy megtenni, hogy közben arra tudtam csak gondolni, hogy hát én itt most kurvára meg fogok halni.
Aztán mégse halok meg; Naoto langymeleg kezei mintha igazi tűzzel égetnének, a szavai rozsdás vaskarmakkal marnak fel elmém falán, míg végül sikerül kreálnom belőlük valami konklúziót, a "büntetés" szó visszhangot ver a gondolatfoszlányaim között, és kezem holdkóros mozdulattal, ám annál ösztönszerűbben löki el az övét, hogy ne érjen hozzám, hogy ne legyen a közelemben sem, mert ennek így nincs jó befolyása sem rám, sem Rá, bármennyire is segíteni akarna, a káosz a fejemben most akkora, hogy egy óvatlan pillanatomban akár még kárt is tehetnék benne, csupán azért, mert véletlenül pánik-módba kapcsolnék.
- Hagyd abba...! - Hiába súgja a hang a fejemben, hogy talán érdemesebb lenne hagynom, hogy segítsen, nem hallgatok rá; bár tudom, jó néhány hosszú napra szükségem lesz, mire elboldogulok ezekkel a sebekkel, sőt, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ismertem olyan bűbájt, ami segítene, de legalább egy egész tucatnyit ismertem, amit kipróbálhattam, szóval ez még nem volt annyira veszett ügy... Bár nem tudom, a segítségét magam miatt utasítottam el, vagy épp azért, mert aggódtam Naoto miatt, de nem akartam már a közelemben semmi entitással kapcsolatos dolgot, sem más dolgokat, amiknek rókákhoz volt köze, és biztos voltam abban is, hogy egy ideig még Da Ji legyezőjének felkutatásával is felhagyok, már ha sikerül ezt most túlélnem... És remélem, hogy sikerülni fog.
Bár, ha már sikerült felülnöm, akkor ennél rosszabb már nagyon nem lehet; bár minden lélegzetvételt hibának követtem még el, hiszen az összes maró fájdalommal égetett, azért hinni akartam abban, hogy rendben leszek, hogy kiheverem majd, és remélem, a tulajdon felelőtlenségemmel és azzal, hogy nem kértem a segítségéből, talán Őt is sikerül megóvnom a tetteinek esetleges következményeitől, mielőtt ez az egész olyan messzire fajulna, ahonnan már nincs visszatérés. Igaz, ez kicsit megbánom ebben a pillanatban is, hogy annak idején nem szenteltem elég figyelmet annak, hogy megtanuljam a pálca nélküli varázslást, de legalább ezután lesz motivációm erre is...
...de csak miután megbizonyosodtam arról, hogy Naoto is rendben lesz, így legalább egy hosszabb pillanatra az elmém legtávolabbi részébe taszítom a saját kétségeimet, a fájdalmat és a fiú felé fordulok, hunyorogva próbálva összepontosítani a tekintetem az arcán, felmérni az esetleges károkat, amiket okozhattam benne. Remélem, nem sikerült bármi ilyet megtennem; nem akarnék én bántani senkit sem, aki ezt nem érdemelte meg, és Ő ezt pont nem érdemelte meg, nem is kellett volna most itt lennie, ennek az egésznek nem kellett volna megtörténnie, és mégis...
- ...jól vagy? - Igyekszem az arcára fókuszálni, de tekintetem minduntalan eltéved, így egy idő után feladom; inkább csak a vérfoltos kezeimet figyelem, elképzelem, hogy ez nem a saját vérem, hanem mindazoké, akik már elszenvedték a magukét a kezeim által, hogy ez az egész meg sem történt, hogy nem itt vagyunk, hanem valahol az iskola területén és ez az egész csupán egy alkohol által generált rémálom, ami mindjárt véget ér és holnap tehetünk majd úgy, mintha sosem történt volna. Ezt még talán el is hinném, ha az oldalamon lévő sebek nem marnának égető fájdalommal, csak mert korábban nem engedtem, hogy Naoto segítsen rajtam... - Vissza kéne térnünk az iskolába...

Nem akartam, hogy ez így érjen véget. Nem akartam, hogy ez megtörténjen, nem akartam én bántani senkit sem, sem Őt, sem magamat, nem kellett volna mindennek ennyi vérben és fájdalomban végződnie, mert egyikünk sem érdemelte ezt, csak hát... Meg kellett volna már szoknom, hogy minden tervem vakvágányra siklik valahol, és hogy ennek mindig az issza meg a levét, akinek nem kéne; ott volt például Chikara, vagy szerencsétlen lovászfiú másfél évvel ezelőttről, vagy most éppen Naoto, aki kurvára nem tehetett erről az egészről, semmilyen formában sem, és aki akaratlanul is olyan káoszt ébresztett a gondolataimban, amin egyelőre nem tudtam eluralkodni. De akartam-e egyáltalán? Hiszen akárhogy is néztük, a maga kellemetlenségében egészen kellemes változás volt, másabb, mint az a monoton zúgás a fejemben, amivel a mindennapokban kellett élnem.
A segítséget viszont elutasítom; már csak azért is, mert egész életemben úgy voltam nevelve, hogy a szívességet illik ugyanezzel viszonozni, és én senki adósa se akarok lenni, és ezért is nem fogadom el tőle sem, gyengén, mégis határozottan utasítom el, mert... igazából nem akarom, hogy miattam kockáztasson bármi mást, még többet feláldozzon, mint amennyit már kellett. Igazából illene magam kimagyaráznom ebből, miért vagyok ezzel így, nem máshogy, meg hogy igazából nem haragszom rá és nem gyűlölöm, sőt, igazából hálás vagyok neki, hogy megpróbálta, de hát a baj itt az én fejemben van igazából, és ez ellen sajnos nem tud túl sokat tenni.
- Nem utállak, Naoto. - Nehezen sóhajtok; túl szoros a kötés, a hegek is maró fájdalommal égetnek, mégis igyekszem kierőltetni magamból egy aprócska, halovány mosolyt, egyet azok közül, amikkel az ember általában igyekszik a háláját kifejezni, vagy elmondani azt, hogy tökre nem haragszik, hogy ez igazából senki hibája sem, csupán a sors hatalmas kibaszása ez az egész, rossz csillagzat alatt találkoztunk, mert ha ez máskor történik, minden bizonnyal nem bántottam volna Őt, ez az egész talán meg sem történik, még ha igazából voltak olyan részei is, amik minduntalan visszatértek hozzám, még most is, annak ellenére, hogy alig álltam a lábamon, hogy alig tudtam, mi történik körülöttem.
Azt viszont tudtam, hogy egyedül nem fog tudni visszavinni az iskolába; amennyire tudok, igyekszem segíteni neki abban, hogy feltámogasson, felkaroljon a földről, de ha elindulna, visszatartom, szabad kezem remegő ujjait felsőjének hófehér anyagára kulcsolva; mocskos, véres nyomokat hagyok magam után, és egy pillanatig olyan érzésem is van, hogy nem csak a ruháját mocskolom be, hanem Őt is, épp most ejtek csorbát ártatlanságán, és ez a gondolatk ínos nyüsszenést szakít ki ajkaim közül, mert... Nem ezt akartam. Ezt sosem.
- Várj... - Elkínzott sóhaj csak a hangom, ahogy visszahúznám, csak annyira jutok, hogy egyensúlyomból kibillenve muszáj Rá támaszkodnom, hogy megint vészesen közel kerülök hozzá; a vér szagát egyből elnyomja az ő édes, vaníliás-cseresznyevirágos illata, és azon kapom magam, hogy a pillanatnyi irritációm, amit a gyengélkedő említése kiváltott, elmúlik, mintha sose lett volna, és egy hosszabb pillanatig csak figyelem, próbálva elcsendesíteni a gondolataimat, valami szelídebb tónust találni mindennek, amit mondani akarok - de csak arra tudok gondolni, hogy bemocskoltam azzal, hogy legelőször magamhoz húztam, akkor, mikor kezem a derekára simult és ajkaim az övéire, és... azt hiszem, nem kéne erre gondolnom. - Nem vihetsz a gyengélkedőre, rá fognak kérdezni, mi történt... És azt egyikünk sem fogja tudni megmagyarázni. Csak jussunk el valahogy a hálókörletig, onnantól már megoldom, oké?
Igyekszem biztatóan hangzani, de nem érzem úgy, hogy sikerülne; ennél talán már csak az lehetne rosszabb, ha meg akarnám kérni, hogy bízzon bennem, mert hát... Ki a jó édes faszom akarna még bízni bennem mindazok után, ami itt történt? Pedig könnyebb lenne, ha tudnám, hogy nem fél tőlem, nem gyűlöl és nem fog pánikba esve elrohanni, meg hogy megtart majd mindent magának, ami itt történt, mert vannak olyan dolgok, amik jobb, ha sosem látnak napvilágot, és hát ez is egy volt ezek közül a dolgok közül.
- És azt sem kérhetem, hogy bízz bennem, de legalább... próbáld meg, jó? - Mondjuk a válaszát sem várom meg, önkényes döntést hozva fogom meg szabad kezét, és minden maradék erőm és figyelmem összeszedve fókuszálok az iskolai birtok egyik eldugott pontjára, az apró szentély romjaira, ahol elszívtam az első cigarettám annak idején, és minden kínai istenségnek felajánlok egy imát, mielőtt vele együtt hoppanálnék, mert biztos vagyok benne, hogy lassan már hajnalodik, és hogy legfőbb ideje lenni ezt az egész káoszt magunk mögött hagyni... Úgy tenni, mintha sosem történt volna meg.