Rachel Carla White McGonagall

Tűzoltó leszek s katona!
Vadakat terelő juhász!

Vörösberkenye és az a temérdek másik, ahogy a gyerekeim neveznek


   48


Mugliszármazású


Az életem a családomé


Az anyák harmadik szeme beszorozva hétszer


Mágiahasználók


Nicole Kidman


Egy kicsit ez is, az is

“Rachel! Hányszor kell még elmondanom, hogy ne mutogasd nekem azokat a fertőzött porontyaidat? Senki sem kíváncsi rájuk, sem erre az átkozott madárra… folyton nyomot hagy a csőrével az ablakon! Nem akarok több baglyot látni!” Írta anyám válaszként legutolsó levelemre, ami azt a jó hírt szándékozta közölni, hogy megszületett családunk legújabb és egyben utolsó kis tagja, William. A levél mellett ott állt összetépve a boldog családi fénykép is... talán túl soknak találta, hogy még mozgott is. Azóta végleg feladtam anyám megbarátkoztatását a mi világunkkal. Olyan mugli ő, aki még csak elképzelni sem merte soha a varázslás azon művészetét, amelyet mi űzünk, egészen addig a napig, amíg meg nem érkezett nagyobbik lánya roxfortbeli “behívólevele”, s kénytelen volt szembesülni azzal a ténnyel is, hogy oly nagyra tartott  lelkészének fia is része ennek a becstelen, szörnyszülött világnak. “Elraboltad a hitünket, felbolygattad az életünket! Miért vagy ilyen kegyetlen, Rachel?”- mondta nekem mindig ingerülten… és én mégis töretlenül szeretem. Szeretem azért a csodás 11 évért, amit vigyázó szeme előtt tölthettem, azért, hogy az “egészséges” húgomnak még több ilyen évet adott, azért, mert igencsak gyenge jellemű apámhoz mindig is jóságos és hű volt és főleg azért, mert rávilágított arra, hogy egy igazán jó anya elfogadja gyermekeit, a problémáikkal, vágyaikkal és választottjaikkal együtt, nem úgy, mint ő.

Roxforti éveim elején zárkózott voltam: otthon elutasítottak, a diákok egy része pedig sárvérűnek nevezett. Malcolm volt a támpontom már akkor is, a partom, a szigetem, a sziklám, a barátom. A barátság pedig egyszer csak szerelemmé vált, házassággá, s mindent, amit elterveztem egyből sutba vágott. Auror akartam lenni, “tűzoltó s katona”, de amikor megtudtam, hogy várandós vagyok első gyermekünkkel, feladtam az álmaimat, s az évek alatt inkább váltam “vadakat terelő juhásszá”, új vágyakat és álmokat teremtve. A vicces, bátor Rachel White, aki kivirágzott diákévei végére, aki házának elveit soha meg nem hazudtoló griffendélessé vált; Rachel White, akinek a háta mögött összesúgtak az emberek “Nézd! Ő az! Tudod, akit az a hollóhátas McGonagall szeret. Milyen mázlista lány!” és Rachel White, aki egy percig sem bánta, ha használnia kellett szépen faragott vörösberkenye pálcáját… 18 éves korában lenyugodott, s gyógyító lett, tanár, felolvasó, pszichológus, kertész, szakács, jó éjt puszit osztogató, parancsnok, takarító, békebíró. McGonagall. Anya.

 Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire nyomasztóvá válik a csend. Régen boldogan menekültem ki a kerbe a házban lévő zsivaj elől egy percnyi levegővételért, s most a dübörgő semmi űz végig a kihalt folyosón. A padlónak már recsegni sincs kedve, a konyhában a fővő tea sípja elmehasító, a legyek boldogan harsogják monoton himnuszukat, hogy végre hallhatóvá váltak ők is, s közben a régi kakukkos óra kegyetlenül hirdeti, hogy fényévekbe telik akár egyetlen perc is ebben a néma jelenben.

Mind elmentek, ki-ki a maga útján, s nekem nem maradt belőlük semmi, csak a hét fa, amelyet a születésükkör ültettem el, s melyet hozzájuk kötöttem egy ősi varázs révén, hogy mindig tudjam jól vannak-e.
Clive-é éppen most virágzik, boldog hát a legnagyobb fiam. Mosolygok.
Yeva fája tündököl, mint mindig, életerős törzsével, ellenben
Yvesé vékonyka, s a tavaly óta lombkoronájában egy rigó fészkel. Még mindig annyi teher nyomja vállát? Elszomorodom.
Moira fája furcsább, mint általában és nem a hegek hibájából, azt a kviddics miatt szerezte jól tudom… de ezt nem értem. Nyugtalanít.
Jackie levelei kissé lekonyultak, de nem árulkodik betegségről. Az ő fáját mindig is nehéz volt megfejteni, olyan jól őrzi titkát, mint az, akinek vérével összekötetett. Az apjára ütött, semmi kétség.
Rose fájának törzse valamilyen oknál fogva kettévált és a két rész összefonódott. Talán úgy érezi, hogy az elvárások rabja és mélyen belül kűzd ez ellen? Aggódom.
És itt van William fácskája is, kisebb a többinél, de elevenebb is jóval, mint ahogy azt a letört ágacskája is mutatja. Talán kitörte az egyik ujját vagy betörték az orrát a Roxfortban? Jaaaaj, fiam!

Újfent mosolygok. Feltör bennem az emlék, amikor J.R.R. először készült felülni a Roxfort Expresszre, s amikor először reppent ki szárnyaim alól egy gyermekem. Rohanós reggel volt az is, mint mindegyik másik, amikor az összes McGonagall ugyanabban a házban tartózkodott.
- Anyu, úgy döntöttem, hogy elköltözöm...
- Ugyan, kincsem, semmi szükség rá, van itt hely bőven mindnyájunknak... Yeva! Merlin köszvényes lábára, hányszor megmondtam már, hogy ne csúszkálj lefele azon a lépcsőkorláton!
- Márpedig nekem szükségem van egy kis magányra. 19 vagyok és szeretném a saját életemet élni...
- Tudom, tudom, Clive drágám, de... Yves, látom ám, hogy semmi sem fogyott a tányérodról! Tedd le azt a könyvet, de tüstént és egyél! Lassan kezdesz egy roxforti szellemhez hasonlítani.
- Anya? Moirat megint eltalálta egy gurkó!
- Jézusra és anyám összes szentjére, Moira! Megsérültél?
- Áh, semmiség az egész! Egy okos kviddicses a saját hibájából tanul, te pedig ne árulkodj folyton! Jaj, anya, hagyj már, nem fáj, mondom!
- Én nem árulkodok, csak aggódom érted.
- Anya, figyelsz rám egy percet? Elköltözöm! Apa már beleegyezett, de szeretném, ha te is rábólintanál.
- Apád? Tééényleg, apádnak is érkeznie kell bármelyik percben. Ő kísér ki titeket a pályaudvarra, ha sikerül elszabadulnia még időben a szerkesztőségből. Jackie, becsomagoltál?
- Még az este. De anya? Mi lesz a sárkányfenyőmmel, ha elmegyek? A tegnap is lepisilte az a dög!
- Hogy beszélsz az öcsédről? Will már közel fél éve szobatiszta!
- A macskára gondoltam...
- Oh, itt is van apátok. Gyerünk, gyerünk, gyorsan! Mindenki szedje össze a csomagját és indulááás! Yeva, drágám, a Roxfort nem színház, könyörgöm vedd le azt a maskarát!
- Ez az individuumom része és eszem ágában sincs levenni! Tudod anya, “színház az egész világ”! Ugyan miért lenne kivétel ez alól a Roxfort?
- Ám legyen! Clive, te is szedelőzködj, lekésitek a vonatot!
- De anya! Én már egy éve végeztem... Látod? Te is azt akarod, hogy elmenjek!
- Szervusz berkenyém, hogy van a kis családunk?
- Útra készen... többé-kevésbé...
- Anyuuu, Will már megint sír, rém idegesítő! Azt mondja, hogy rossz pár zoknit adtál rá… ha nekem valaha lesz fiam, sosem fog sírni!
- Attól tartok, hogy ez esetben vagy beszélni sem fog, vagy te süketülsz meg addig, Rose drágám.
- Cöhh...
- Szervusztok, kedveskéim! Sok sikert és rengeteg kalandot kívánok nektek! Aztán ne kelljen rivallót küldenem, tudjátok mennyire utálok piros papírra írni...

Most annyira hiányzik a hangjuk, a nevetésük, a hisztijeik, a csípkelődéseik, s a kis orrocskájuk, ahogy viccesen felhúzzák azt sértődöttségükben. Teljesen különbözőek és mégis oly egyformák!
Csend. Émelyít. Egyetlen reményem, hogy ma is hazatér a férj, a lélek másik fele, az otthon melege. Oh, Malcolm! Mi lesz velem, ha te is itt hagysz engem? Tudod, amikor azon a bizonyos novemberi napon homályos szemmel mondtam ki, hogy “Vér vagy a véremből, csont vagy a csontomból, neked adom a testem, hogy ketten eggyé váljunk és neked adom a lelkem, az idők végezetéig.”, egyúttal azt is megfogadtam, hogy nem engedem eljönni az idő végeztét neked, nélkülem. Az áldásod a kettőnkké, az átkodon osztozunk, a szíved az enyém és a gyermekeidé. Esküszöm neked itt, most, még ha némán is füled hallótávolságán kívül, hogy nem fogom hagyni megpihenni a lelkedet, legyen bármily ártó szándékú is az a kéz, amely el szándékszik szakítani tőlem.