Egy verejtékcsepp csüng elülső hajtincsének hegyes végén. Az alsó pár tincs begöndörödött a nedvességtől. Sminkjét elkente, amikor fél órával ezelőtt kézfejét beledörzsölte a szemébe. Rúzsa is volt valamikor, tökéletesen pontosan felkenve, de most már csak vérvörös folt az ajkai körül. A kabátját elhagyta valahol, cipője sarka letört, de nem sajnálja, hiszen sosem jár magassarkúban. Rövid ruháját húzogatja lefele, miközben lábait – a letört sarok miatt – sántikálva teszi egymás után, hullámzó alakzatban. Egész testében csak az alkohol ízét, szagát és reszketést érez.

Beköszöntött az október, ezzel együtt pedig a tél előfutára magával rángatta a talajmenti fagyokat és a hűvös, torkot karcoló levegőt. Egyik sem elviselhetetlen, de már igazán örülnék, ha az esti teámat szürcsölhetném, majd lefeküdhetnék a puha, meleg ágyban. Sosem volt ellenemre a hideg, csak ne kelljen kimenni. Az élet azonban nem veszi figyelembe az ilyen egyszerű és bizonyára unalmas kívánságokat. Ma is egész nap a várost jártam, hogy megtaláljam a megfelelő történelemkönyvet az új osztályomnak. Elképesztően ijesztő és furcsa tizenéves gyerekeket tanítani. Világéletemben gimnáziumok alkalmaztak csak, máshova valamiért nem is jelentkeztem soha, és most mégis így hozta a sors.
A könyvesbolt egy mellékutcában van, ahonnan hamar kikanyarodok a főútra, és ekkor már érzem minden lépés súlyát. Egyre közelebb vagyok az otthon melegéhez, és csak erre tudok gondolni. Meg is van az eredménye az önzőségnek, elvégre majdnem elszalasztok egy kellemes találkozást egy hasonlóan kellemes személlyel.
- Jó estét, Megara! - mosolyt csal az arcomra, hogy láthatom, bár be kell vallanom, hogy kicsit féltem is. Elég lengén öltözött, és mintha nem is lenne teljesen önmaga - de persze késő van, csalhat a szemem és az utcai lámpák keltette félhomály.

Elmosolyodik a férfi hangjától, bár nem tudja, kihez kellene kötnie. Többnyire csak sziluetteket lát, csoda, hogy még nem került földre. Amilyen távol került önmagától, olyan közel áll meg a férfihoz. Véres tenyerei közé fogja az arcát, mosolya groteszk nyugalmat áraszt. Szemkontaktust tartva, pislogás nélkül néz a szemeibe, miközben leveszi mindkét cipőjét, így néhány centivel alacsonyabbra kerül tekintete. Közel hajol a férfihoz, hüvelyukjját végighúzza ajkain, és megcsókolja, ügyetlenül, zsibbadtan.

A lány egész lénye rémisztő a mosoly ellenére. Amikor megpillantom szemében a fátyolos csillanást, már tudom is, hogy mi lehet a háttérben, de nem vagyok túlságosan előrelátó. Egy történészre ez nem is feltétlen jellemző. Szakterülete a múlt, esetleg a jelennel foglalkozik egy keveset, én pedig emellett óhatatlanul is a romantikának hódolok. Minden embernek van hóbortja.
- Kérem, vegye vissza a cipőjét, hideg... - nem bírom befejezni a mondatot. Édes ajkak tapadnak a számra, és nem bírom megállni, hogy ne csókoljak vissza. Mégsem áraszt el a szokásos, földön túli nyugalom, ami az Ő társaságában szokott. Itt valami nincs rendjén. Eltolom hát magamtól a lányt, és óvatosan megfogom a véres kezeit. - Minden rendben, Megara?

Tükrös az éjszaka, vészjós felhőként száll a lehellete az arca előtt. Nézi a férfit, a homályos csók után is, mozdulatlanul, bár már nem mosolyog úgy, mint az előbb, hiszen az meg sem történt.
- Véres az arcod – suttogja, és újra közel hajol hozzá, de ezúttal csak a kulcscsontjára hajtja sziklanehéz fejét. Hallja a szíve dobogását, behunyja szemeit, és lassan remegő kezeit nem húzza ki a férfi kezei közül. – Minden rendben, ne félj. Minden rendben. Szeretünk.

Azt hittem, kellemes találkozás lett, erre... Borzalmas! Hogyan kerülhetett ilyen állapotba és miért? Valaki rávette erőszakkal? Talán többet is követeltek tőle, és bár auror... Nem, erre nem is szabadna gondolnom. Erősebb, mint azt bárki gondolja - mint azt én gondolom, aki minden pillanatban csak védené.
- A keze miatt - ismét megkérdezném, hogy minden rendben van-e, de a mozdulatsor megakaszt ebben. Ez így nem jó. Túl közel van ahhoz, hogy higgyek neki. Talán még sosem volt hozzám fizikailag ilyen közel, és a cipőjét sem vette vissza. Nincs rendben semmi.
- Ha megengedi... - elvinném a házamba. Elengedem a kezét, és a közelségét, közvetlenségét kihasználva az ölembe veszem. Nem nehéz, és ahogy lenézek, csak ismét megbizonyosodok arról, hogy valami igazán nagy baj történhetett.
Nagyjából öt perc múlva leteszem Őt a nappaliban található kanapéra, és kivételesen mágiával intézek neki egy nagy pohár vizet, illetve a tegnapi vacsora maradékát. Muszáj ennie és innia.
- Mi történt Önnel?

Gyorsan történik minden, gyorsabban, mint követni tudná. Egyik pillanatban még szerelmesen bájos, a másikban már sötét van, és minden remeg körülötte. Hangfoszlányokból táplálkozik, mert szemei még mindig csukva vannak, mozog valami a bokorban, fekete macska kaparja a köveket az út szélén.
- Melegem van – nyöszörög, mint egy rekedt újszülött kiscica. Elfekszik a kanapén, mert minden porcikája gyenge és illékony, és fekve kezd el vetkőzni, pedig nincs rajta semmi egy rá nem jellemző, kihívó ruhán kívül, ami többet mutat, mint valaha bármi a lányon. – Szomjas vagyok – feltápászkodik, hogy immár ülve leeshessen válláról a fekete selyemruha pántja, majd két tenyérrel fogja meg a poharat és emeli elkent rúzstól koszos szájához. Végeztével leteszi, feláll, és odalép a férfi elé.
- Kívánsz?

Melege. Igen, tényleg meleg van a lakásban, de annyira talán nem zavaró, mint azt az alkoholtól felhevült testben gondolhatja a lány. Neki biztosan a pokol bugyrai már felüdülést nyújtanának friss és hűvös levegőjükkel. Egyszer voltam igazán részeg, és akkor én is így éreztem - érdekes, hogy emlékszem erre.
- Mindjárt elmúlik, ígérem. - ha levetkőzik, akkor meg pláne, de ezt nem hagyhatom. Egek ura, miért vetkőzik? Ne vetkőzzön! Nem akarom elveszíteni a fejemet, és ez nem is az a pillanat, amikor érdemes volna. Ő túl sokat ivott egy aktushoz, én pedig túl keveset ehhez a szituációhoz - miért gondolok egyáltalán rögtön a testiségre?
Ha eddig nem voltam zavarba, most egyre frusztráltabb és idegesebb vagyok. Ez nem történhet meg. Nem szabad, hogy megtörténjen, elvégre nem ilyennek ismertem meg hónapokkal ezelőtt, és nem így viselkedett legutóbb... szintén hónapokkal ezelőtt. Mi változhatott?
A pánt. Valamiért egyből kiszúrom, hogy nincs a helyén, és már nyúlnék, hogy megigazítsam mindenféle indok és jog nélkül, de elszalasztom a mozdulatot, hogy az ismételt döbbenet a kanapé puha háttámlájába lökjön. Azonban sajnálatos módon nem tudok eléggé hátrálni. A testem már nem is akar, ahogy megpillantom az előttem álló lányt, akiről már hónapok óta epedek. A szemem persze elárulja a vágyaimat, ahogy szorult helyzetekben általában gyorsan megbízhatatlanná válik a testem.
- Nem, ezt nem szabad! - arrébb csúszok, és egy hirtelen mozdulattal felkelek ültő helyzetemből. - Üljön le, és nyugodjon szépen meg. Igyon még vizet, egyen abból a steakből, aztán mossa meg az arcát hideg vízzel. Vagy tusoljon le.

Azt érzi, amit hetek óta, semmi sem változott, csak erősödik, újra és újra előjön, hogy égesse, hogy ő nem kell senkinek sem, még akkor sem, ha nem ellenkezik, sőt, ha felkínálja magát, csak egy értékvesztett álom, mintha sosem látott volna halált és veszteséget.
- Látom, hogy kívánsz – sminktől fekete könnycsepp csordul le koszos arcán, ahogy nézi őt, kihúzza a karját az egyik pántból, ugyanolyan ügyetlenül, ahogy megcsókolta. – Ne hazudj! Ne verj át! – amikor a férfi feláll a kanapéről, olyan közel lép hozzá, hogy testük helyenként összeér. Nem szól többet, hanem szemeiből próbál olvasni ködös tekintetével. Owennek fogalma sincs, mi játszódik le benne éppen most és tegnap és holnap.
- Minden szabad. Másnak is szabad. Nekünk miért nem? – elcsuklik a hangja, ahogy elszorítja torkát a rosszullét és a kín.

Csak magamat tudom okolni. Én vagyok a hibás, hogy nem kerestem, nem érdeklődtem felőle, ezért most azt sem tudom, hogy mi történt vele, ami miatt így kifordult magából. Én vagyok a hibás. Keresnem kellett volna, de a múlton már nem változtathatok.
- Nem hazudok. - ez persze csak részben igaz. A testem kívánja, az elmém viszont tudja, hogy ez így nem helyes. Nem is nézek rá, így a könnycseppet is elhalasztom, ami lassan, szenvedve gördül végig torzult , ám még így is szépséges vonásain.
Még inkább zavarba jövök, ahogy találkozik testünk egy-egy helyen. Én nem ezt akarom. Nem ezt a Megara Cromwellt, hanem azt, aki mindig zavarba jön és elpirul. Azt szeretem, akivel bármikor lehet teáról és növényekről beszélgetni, valamint elengedhetetlen hozzátartozója a modor és a báj. Aki itt áll előttem, nem ilyen. Vagy csak eddig nem találtam benne ezeket a tulajdonságokat.
- Mert maga részeg! - hát tényleg nem érti? - Én a józan, szerethetően kislányos Megarát szeretném társaságomnak, nem pedig a részeget. - de ezt talán nem kellett volna hangosan is kimondanom. Kár, hogy már nem tudok leállni. - Minősíthetetlenül viselkedik az alkohol miatt, és így nem tudnám elviselni magamat a későbbiekben. Mert én nem vágyom arra, hogy önkívületi állapotban lévő lányokkal dugjak akár minden este. Azt a Megara Cromwellt akarom, akit szívem mélyén is megszerettem! - a mondanivalóm végére könnyes szemmel kiabálok. Nem bírom tovább idegekkel, számomra elviselhetetlen ez a szituáció.

Csendben hallgatja végig, miközben még több könny gyűlik az arcára. Minden kiáltására összerezzen és pislog, de kitartóan áll előtte, és nézi, amíg a férfi hangja be nem zengi az egész helyiséget. Amint csend lesz, indulatokkal telik meg az arca, és lendül a keze egy csattanós pofonra, amit nem követ más, csak szedelőzködés, többnyire a cipőké, mert a pántját már nem tudja visszahúzni. Akarata ellenére is hangosan, szaggatottan lélegzik, szipog, időnként halkan hörög, mert már bőgne, ha a düh nem nyomná el. Cipőjével a kezében kirántja a bejárati ajtót, meg is tántorodik, neki a falnak, mielőtt kifordul a nyitva hagyott ajtó, majd mezítláb indul el a kivilágított utcán.

Monológom végeztével a hajamba túrok, aztán kitörlöm szemeimből a könnyeket. Elhomályosítják a látást, pedig most nem szeretnék hasonlítani Megarára. Sosem hittem volna, hogy eljön ez a pillanat.
- Ezt megérdemeltem... - nyúlok az arcomhoz, de a lány keze már nincs ott. Meg akartam fogni, el akartam kapni, hogy segíthessek neki kijózanodni, de már késő. Borzalmas dolgokat mondtam, és bizonyára elvágtam magam előtte. A lány a következő pillanatban már ismét az utcán van, ismét mezítláb és ismét érzi, hogy meg kell állítania. Ám semmi más nem ugyanaz.
- Megara, kérem ne menjen még... Megara! - kiáltok utána, és már veszem is a kabátomat. Hamar utolérem, és megfogom a derekát. - Beszéljük ezt meg.

- Hagyj békén! – kiált sírva, de nem néz hátra. Gyűlöli önmagát, undorodik önmagától már egy ideje, és minél inkább meggyőződik arról, hogy egyre mélyebbre süllyed, annál inkább kapálózik a mocsárban. Esze ágában sincs megállni, és amikor a férfi a derekára teszi a kezét, ő eldobja a cipőjét, és Owen csuklójára szorítja mindkét kezét. – Ne érj hozzám! – ingerült, reszket a hidegtől, pedig nem is érzékeli, tekintetét pedig nem tudja egy helyen tartani. – Ne kövess! Soha többé nem akarlak látni! – ellöki kezét a derekától, megfordul, és a cipőjét hátrahagyva megy tovább előre. A lábnyoma vérfoltos, kezet még mindig nem mosott, és már arcát is megfestette az éjszaka.

- Nem hagylak, szeretlek. - észre sem veszem, hogy letegezem. Ahogyan azt sem, hogy épp megvallom az érzelmeimet. Nem gondolkodok semmin, csak azt teszem, amit jónak látok, és már kezdek megörülni, hogy elértem, képes voltam megállítani és megfogni, de ellök magától. Hát persze, nem szolgáltam rá arra, hogy tisztelettel bánjon velem.
Hajthatatlanul követem, és hamar beérem megint. Ezúttal azonban nem finomkodok, hanem visszarántom, szorosan magamhoz ölelem, és megcsókolom. És jól is esik.
- Kérlek, ne mondj ilyet. Nem bírom ki nélküled túl sokáig. Ez a pár hónap is kínszenvedés volt. - bízva abban, hogy nem ellenkezik sokat, felemelem a cipőm fejére. A fagy nem kímél senkit, aki mezítláb mászkál éjnek idején.

- Nem szeretsz! – még hátra sem fordul, csak indulna előre. A férfi karja úgy rántja vissza, mint álomból a valóságba, a csókja pedig vissza a mámoros képzelgésekbe. Nem csókolja vissza, mert ajkait képtelen megfelelően mozgatni, és valójában nem is érti, hogy nőtt fel ide, ehhez a pillanathoz, miért most, és miért vele.
- Nem akarlak látni – rekedt hangja épp csak karcolgatja az étert, zavaros tekintete a férfi arcába próbál kapaszkodni. – Engedj el – suttogja, és leheletgyengén próbál kiszabadulni a karjai közül, amelyeket megmozdítani is alig tud, mert nehezek, mint az ő egész teste. – A minősíthetetlen lány most távozik.

Édes csókváltásban volt részem? Ezt nem állíthatom, mert az ajkaiban semmi édes nincs. Csak az alkohol égető, maró ízét érzem immár a sajátjaimon is, megcsap az alkoholgőzös lehelet, de az elmém mélyén úgy döntök, hogy ez nem zavar annyira, hogy el is eresszem karjaimból azt, akit képes voltam igazán megszeretni pár hét leforgása alatt. A külön töltött hosszú idő ezt csak erősítette.
- Nyugodj meg, kérlek - próbálok nem sok jelentőséget tulajdonítani a szavainak, hisz tudom, hogy nincs tudatánál. Mégis fáj. Jobban fáj, mint gondoltam, és nehezebb is tartani magam emiatt. Nem engedhetem el, most nem szabad. Nagy bajban van, ha ennyit ivott.
- Visszajössz velem a házba? - hangom halk és bizonytalan. Még egyszer nem fogom tudni orvosolni a helyzetet, amit az imént is véghezvittünk lényegében közös erővel. Mert én csak rontottam az egyébként is kétségbeejtő helyzeten, ez tagadhatatlan.
- A minősíthetetlen lány már nincs itt. Csak te és én, rendben? - legszívesebben ismét az ölembe venném, és a saját ágyamba fektetném, hogy megfelelően ápolhassam. Ehelyett csak felemelem, és elviszem a cipőjéig, hogy felvehesse, és csak mindezek után vezetem vissza a nappaliba, ahol a hideg hús még mindig várja, hogy elfogyasszák

Lassan lélegzik, lomhán, zsibbadtan, és bár hallja és érti, amit a férfi mond, nem tudja, hogyan kellene reagálnia rá.
- Nem vagyok ideges – próbálja bedugni a karját a ruha lecsúszott pántjába, de közben összevérezi a vállát. A férfi pólója is erre a sorsra jut most már, ahogy megpróbálja eltolni magától őt, mocorog a karjaiban, nyögdécsel.
- Hazamegyek. Egyedül. Ahogy eljöttem – meztelen lábait nézi, vörös foltos lábnyomát, Owen összekoszolt pólóját. Szavai nem egyeznek cselekedeteivel, mert hagyja, hogy a férfi a cipőjéhez vigye, amit ezúttal sem vesz fel, csak a kezébe fog, majd újra átlép a küszöbén.
- Rosszul vagyok – nyöszörög, és elindul a legközelebbi ajtó fele, vezessen bárhova.

Szerencsémre sikeresen eljutunk a házig, és be is zárom magunk után a bejárati ajtót. Lerúgom magamról a cipőt, a lányét pedig szintén félreteszem a cipőtárolóra, hogy ne bukjon fel benne senki. Nem lenne szerencsés ennyi seb mellé még egy kis agyrázkódást is szerezni. Így sincs a toppon, nem hiányzik ettől több.
- Majd itt tudsz aludni - mellé lépek, és segítek neki eljutni a vendégszobából nyíló apró fürdőszobába. Áldom az eget, hogy van ilyenem is a házban. Számtalan alkalommal tesz jó szolgálatot.
Ahogy beérünk a fürdőbe, felhajtom a wc-ülőkét. Ha esetleg kijönne belőle bármi... csak tessék. Mindenesetre nem mozdulok mellőle. Vigyázok rá, és nem hagyom, hogy bármi baja essen. Az én házamban senkinek sem eshet baja, legfeljebb nekem.
- Kérsz valamit? -  a mosdókagyló fölötti szekrényből előveszek egy guriga fáslit és fertőtlenítőszert. (Minden szekrényben van elsősegélydoboz. Magamat ismerve bármikor kellhet az ilyesmi.) A kezét veszem célba először, és egy vattapamacs fertőtlenítővel való benedvesítése után finoman törölgetni kezdem a lány tenyerét. Igazán mély vágások vannak a húsában...

Az ajkai nem érnek össze, szájon át is lélegzik, egyre fáradtabban. Egy pillanatban belekapaszkodik Owen karjába, úgy botorkál el a fürdőig. A falnak támaszkodva nézi, ahogy felemeli a WC-ülőkét, majd belekapaszkodva leül mellé a csempére.
- Nem kérek – motyogja, miközben a férfi matat a feje fölött. – Aú! – felszisszen, ahogy hozzáér a fertőtlenítővel, és azonnal elrántja a kezét. – Hagyj békén! – másik kezével szorongatja a sebet, majd hirtelen a WC-kagylóba kapaszkodik, és belehajolva jön, aminek ki kell jönnie. Végeztével a falhoz csúszik, és halkan sírni kezd.

Lehajtom a fejem, ahogy elrántja a kezét. Tisztában vagyok vele, hogy csíp, de ez ellen egyikünk sem képes tenni. Csak el kell viselnie még pár pillanat erejéig, hogy ne fertőződjön el a seb. Utána bekötöm, és nem lesz már vele baj.
- Sajnálom, ez egy kicsit csíp, de már nem kell sok, és... - igen, ezt már vártam. Bár talán örülök is annak, hogy kijött belőle valami. Egy lépés a józanodáshoz vezető, csapdákkal és buktatókkal felszerelt ösvényen. Csak a legjobbak érik el a céljukat.
Ahogy látom arcán a könnyeket, nadrágzsebemből előveszem a ruhaanyagból készült zsebkendőmet, és ezzel együtt ülök mellé. Gyorsan befejezem a fertőtlenítést - ez már nem csíp, csak a seb környéke maradt koszos -, és a fáslit rátekerem a vérző sebre. Nem engedem el a kezét, hanem szorítom, hogy elálljon végre az érzés, másik kezemmel pedig letörlöm arcáról a könnyeket, ezt követően pedig átölelem.

Kicsit… Úgy érezte, mintha keresztülégetné a tenyerét. Bár fogalma sincs arról, hogy miért fáj a keze ennyire, hiszen nem emlékszik semmi olyasmire, ami magyarázhatná.
- Félek – zokog, miközben Owen törölgetni próbálja nem szűnő könnyeit. Már nem húzza el a kezét, nem fáj annyira, mint az előbb, inkább csak nyomást érez. – Ne engedj el – fejét a mellkasára hajtja, miközben öleli, remeg még egy kis ideig, míg végül elcsendesedik, és elalszik a férfi ölében.

Ahogy a karjaimban tartom, máris érzem, hogy felelősséggel tartozok iránta. Ez azonban nem a kínzó fajtája, hanem az, amikor valaki önként vállalja, hogy vigyáz valakire, és mindezt szívesen is teszi. Még egy ilyen visszataszító és borzalmasan nehéz pillanatban is ki tudtam állni amellett, hogy vele maradok és segítek neki. Ez egy elég egyértelmű utalás azzal kapcsolatban, hogy mit érzek iránta. Még ha én nem is merem mindig bevallani magamnak.
- Nem érdemes. Itt biztonságban vagy - biztatóan rámosolygok, majd következő szavaira közelebb húzom magamhoz, és szorosabban ölelem. Persze csak annyira, hogy az egyikünknek se legyen kényelmetlen. Legfőképpen neki ne.
Halkan dúdolok egy réges-régi altatódalt, de nem ennek tudom be azt, hogy elaludt. Talán egy kicsit segített rajta, ez mégis csak egy gyerekdal. Felállok, és a karjaimba veszem a törékeny testet, hogy széles vendégágyba fektessem. Alaposan betakarom, és megcsókolom Megara homlokát.
- Szép álmokat. - félig fekszek, félig ülök mellette az ágyon, és kis idő múlva engem is elnyom az álom.