Konstantin Koldovstoretz

Suck my dick.

Konsta, Konstya


22 év


Aranyvérű


Grindelwald


Alkimista


Mágiahasználók


Cameron Monaghan


Egyik sem

Oroszország mintha megfeledkezett volna rólunk. Elfelejtette, mi mindent tettünk érte. Elfelejtette, hogy a mi őseink voltak, akik felkarolták a tudatlanokat, akik még saját képességeikkel sem voltak tisztában. Elfelejtették, hogy a mi őseink kockáztatták életüket azért a lányért, akit Tamarovkában halálra égettek volna boszorkányságért, és a mi őseink járták be egész Szibériát, hogy felleljék azt a magányos kisfiút, akit szülei elvetettek maguktól, s a Tél Tábornoka ragadott volna magával, ha nem mi hozzuk magunkkal. A mi családunknak köszönhetik évszázadok óta, az országot nem lepik el obskurusok, de azt is, hogy a Dolohovok és Karkarovok valódi tudományt örökölhettek, s nem csak a szülői tudást vagy nem tudást tapasztalhatták meg. Mi tartottuk egyben az ország mágiavilágát, először fedelet adtunk a kitaszítottaknak, majd végül katedrálist emeltünk, mára pedig a világ legnagyobb varázsló iskolája a miénk területét tekintve.
A Vörösek felemelkedése azonban elvette tőlünk mindazt, ami egykor a miénk volt. Nem tettünk semmit, amiért megérdemelnénk a gyűlölködést, mégis úgy tipornak rajtunk, mint az ingyenélő férgeken, akik semmire sem alkalmasak, akik semmire sem jók. Tulajdonaink jó része új kezekbe került, nekünk pedig be kellett hódolnunk, méltóságunk eldobtuk, hogy túléljük a következő telet. Döntéseket hoztunk. Döntéseket, amik épp úgy marcangolnak, mint amikor gyermekként először kellett külön aludnom testvéremtől, vagy amikor először bántottak a családnevem, a vörös hajam, a szeplőim, meg a beteges, testvérem iránti ragaszkodásom miatt. Döntéseket, melyeknél félre kell tenni az ember legnagyobb gyengeségét, az egot, ami ellen mintha ősi háborút vívnék – de hogy tehetném túl magam rajta, ha elveszíthetem azt, aki számomra a saját életemnél is fontosabb? Hogy engedhetném el a kezét, mikor az undor fog el, ha arra az idős fószerra gondolok, s arra, ahogyan rózsaszínes bőrébe szagol? Miért képes az ember ennyire szeretni valakit, akit elragadhat a halál?

S mi a Bölcsek Köve igazán? Meditálok a kérdésen azóta, hogy Nicholas Flamel személyesen tagadta meg tőlem a taníttatást akkor, amikor Franciaországba utazva felkerestem őt. Nem volt felé rossz szándékom egyáltalán, a Tudást sem akartam másra használni, mintsem hogy új és jobb gyógyszereket teremthessek ennek a romlástól bűzölgő világnak, amibe az emberek beleszülettek. Végtére is mindenem megvolt hozzá, hogy azt feltételezzem, az öreg Flamel majd hajlandó lesz a szárnyai alá venni, hogy egyszer nekem is megtanítsa a Kő elkészítésének titkát.
Akkor, amikor az iskolából frissen végezve elutaztam hozzá, még jogosan hihettem, hogy elég jó vagyok ahhoz, hogy maga mellé vegyen. Mindenem megvolt hozzá: tehetség, eredmények, háttér, valamint kellő felvilágosultság, hogy ne dőljek be annak a sok, sárvérűeket célzó marhaságnak, amivel a magamféléket környékezik meg szentül állítva, az a céljuk vele, hogy megmentsék az arisztokráciát. Még történetem is kellően könnyekbe borítja a szemet, ha azt mondom, a testvérem betegségére keresek gyógymódot, és még hazudnom sem kell hozzá. Akkor azonban, amikor egy asztalnál ültem az áhított tudást ismerő fazonnal, és addigi életem legcsúnyább elutasítását kaptam meg, nem hittem a fülemnek. Egyszerűen közölte velem, hogy majd kétszáz év múlva újra beszélhetünk erről. Tanáraim szinte mindegyike közölte már velem, hogy fogjam be a szám és húzzam be a farkam, mert megvallom, szörnyen kicsapongó tinédzser voltam, ki azt hitte, neki mindent szabad, bár a tanárok közül egyik sem volt annyira egyszerű és finom, mint Flamel.
Tomboltam. Tomboltam a tudattól, hogy elutasított. Tomboltam, először Párizs mugliktól hemzsegő, koszos utcáin, amiről azt hittem, szabadságom első útkövei lesznek, majd tomboltam a családi birtokon, mikor kénytelen voltam hazajönni, hogy ott, a hálátlan, a hűtlen, a kegyetlen Oroszországban folytassam az utat, amit választottam magamnak. Kis híján Linyuska épségét is kockáztattam, ahogyan őrlődtem azzal a fékezhetetlen dühvel, ami fel-fellángolt bennem, ha valaha egy pillanatra is azt éreztem, nem becsülnek meg.
Majd a dühből dac, a dacból pedig elhatározás vált. Bizonyítani akartam, Flamelnek éppúgy, mint magamnak. Egyszer már megtettem, miért ne sikerülhetne még egyszer? Nem egyszer fenyegettek tanáraim azzal, ha így folytatom, nem leszek képes végezni a tanulmányaimmal, egyszerűen túl ostobának, vagy épp túl öntörvényűnek tartottak hozzá.
Most mégis az én kegyeim keresik, akik tanulnának tőlem. Pedig messze vagyok attól a tökéletességtől, amit a Bölcsek Köve képvisel.

Különben odafigyelek az egészségemre. Nem választottam magamnak egyszerű pályát – felsőfokú tanulmányaimmal frissen végeztem, Moszkva varázsló ispotályában pedig csak azért nem várnak tárt karokkal, mert többnyire tettem róla, hogy ne kedveljenek, hiszen szinte szándékosan futottam bele az összes konfliktusba. Gyakorlatilag az is csoda, hogy nem raktak ki. Ám medimágusokra mindig szükség van. Különösen olyanokra, akik értenek is ahhoz, amit csinálnak, és nem ragadtak le a javasasszonyok szintjénél, akik összeforrasztanak pár csontot, ha kviddicsezés közben rosszul talál el egy gurkó.
Ahogyan azonban a következő napra gondolok, az izgatottság annyira átjár, hogy sehogyan sem sikerül elaludnom. Az agyam nem pörög eléggé, hogy édes-álom esszenciát főzzek magamnak, ami különben is hosszú és kimerítő folyamat, így csak forszírozom magam arra, hogy végre elaludjak. Időnként újra feloltom a villanyt, fél órányi olvasás után pedig, amikor kellően kábultnak érzem magam, ismételten alvással próbálkozok, ám a szemeim kipattannak, és az sem segít, ha a másik oldalamra fekszem.
Kezdenek kopni emlékeimből azok az évek, amikor Linyával még egy ágyban aludtunk. Olykor még mindig átmászik a szobámba, bár gyakrabban inkább nem, mint igen. Ikrekre szokás hinni, hogy ismerik egymás gondolatait, és érzik egymás fájdalmát. A szó legszorosabb értelmében ez talán nem igaz, de rezonálok rá, ha valami baj történik vele, felfogom, ha épp rossz napja volt, valami megrengette. Csak nem mindig tudok segíteni. Szeretnék, az iskolában a kedvéért bárkivel verekedésbe kezdtem, ha úgy éreztem, bántalmazzák, azelőtt pedig még engem vertek, mígnem egy alkalommal vissza nem átkoztam. De nem mindig tudok. Akartam, hogy mindig velem legyen, el nem engedtem, ám nem tehettem boldogtalanná. Vannak problémák, amiket neki kell áthidalnia, kihívások, amikkel neki kell megbirkóznia, hisz én nem táncolhatok vele, én nem vagyok táncos, nem vagyok színpadra való. Elengedtem a kezét, de a Lélek még egy – kiegészít engem, én pedig kiegészítem őt. Hű vagyok fogadalmamhoz, amit még akkor tettem neki, mikor mindketten gyerekek voltunk. Meg fogom gyógyítani, ő csak ne aggódjon, csak tartson ki kicsit, és legyen mellettem, de hamarosan élhet úgy, ahogyan mindenki más. Szabadon, félelem nélkül, hisz nem halhat meg, hacsak kiserken kicsit a vére.
Hajnali kettő is elmúlik már, mikor abban a tudatban sikerül elaludnom, hogy hamarosan úgyis kelnem kell. A takaróm, ami ennyi idő alatt teljesen átmelegedett, félig lelóg rólam, a kezeimet pedig csukott szemeim elé emelem ernyedten, hogy kizárjam azt az elképzelt fényt, ami álmomban megjelent. Fizikai valóm teljesen ellazult, az izmaimat mozdítani sem bírom, én pedig látom magamat zuhanni az ürességbe, ahogy pedig zuhanok, a vakítóan fehér fény is apró, távoli csillaggá válik megannyi társával, akiket valaha muszájból tanulmányoztam. Sosem volt kedvencem az asztronómia, az alkímiában pedig csak szimbólumokként foglalkozunk a bolygókkal, semmi különös az egész.
A figyelmeztető kürt szóra összerezzenek, magam mellé emelem a karom, az égből lehulló csillagok ugyanis simán csak levágták volna azt. Fényösvényt alkotnak, ahogyan elindulok rajta viszont, kakasok támadnak rám a fények rejtekéből – olyan fehérek ugyanis, hogy alig látni őket a csillagok között. Miután mindet legyőzöm, a karjaimmal úgy teszek, mintha repülnék, hisz a seprűm most nincs velem, hamarosan pedig tényleg a levegőbe emelkedek, hogy biztonságosan hazarepüljek.
Kábának és kialvatlannak érzem magam. Nem sokra emlékszem abból, amiről az elmém úgy gondolta, hogy átélte, ám eléggé nyomot tud hagyni az egész napos teljesítményemen egy rossz alvás. Ledobom magamról a takarót, a szomszédos szobába kopogok, majd a kérdésemre kapott „gyere csak” válasz után odasétálok ahhoz, aki csak percekkel előzött meg a születésben. A függöny mögött a Nap még nem engedte be a fényét, a félhomályban nem látom eléggé arcát, ám Oroszországban ilyenkor rendszerint mindig később kezdődik a napfelkelte, ám a napnyugta is korábban köszönt be, mintha az égitestek is csak a sötétséget akarnák borítani hazámra.
- Jó reggelt. – leül az ágy szélére, húsom húsomból pedig a mellkasomra teszi kezét.
- Jó reggelt. Miért aludtál külön...? – kérdezi csodálkozó tekintettel, amiben még mindig úgy merülök el, mintha magát a Bölcsek Kövét rejtegetné benne.
- El kellett engednem kezed. Hogy táncolni tudj. – válaszolom, ám mintha nem győzné meg. Kezére csókot adok, majd leteszem azt mellé. – Így helyes.
- Ha elveszed a szívet, hogyan mozoghatna tovább a test, hogy táncolhatna? – kezét visszaveszi magához, a vastag takaró vadul hullámzik, mintha alatta táncolna épp, az igazságtól pedig talán nem is járok messze a feltételezéssel. Felállok, hogy lerántsam róla a vastag anyagot, hogy egy számomra vadidegen bújjon oda szorosan a testhez, amit én annyira óvni akarok. Arcát nem látom, ám feje búbján haj már alig, mégis olyan perverzül falja testvérem, szeretőm és anyám testét, mintha a sajátja lenne, mintha egyedül ő rendelkezne vele. Linya arcán nem látszik az undor, ugyanazzal a csodálkozó, ártatlan kifejezéssel mered rám, mintha a bájitalaim és kísérleteim felett nézelődne, és kérdezné, ez vajon mi is lehet, vagy éppen az micsoda, abban a szép, színes üvegben. Meg persze, hogy megtarthatja-e a szilánkokat, ha egyszer eltörik. Ajkai újra szólásra nyílnak, ám kéjes sóhaj tör fel belőle, kezei az idegen izzadt hátára kapaszkodnak, én pedig zaklatottan fordulok egyet, hogy újra a valóságban ébredjek.
Csak egy álom volt. Csak egy ostoba álom volt. Két óra tizenhárom perc az órám szerint. Az alvást ismételten feladva suhintok egyet a pálcámmal, az olajlámpás pedig elegendő fényárral borítja be a szobát, amit használok. Általában rend és tisztaság uralkodik, ami nem kizárólag a házimanókat minősíti. Nem viselem el a legkisebb rendetlenséget is, mániákusan figyelek arra, hogy mindig tisztaság legyen a környezetemben. Míg mások a káoszban találják meg munkájuk esszenciáját, én képtelen vagyok fókuszálni, ha nincs rendben körülöttem semmi. Ám egy-egy pergamen a legújabb kutatásaimról még így is az íróasztalomon hever.
Az írások felé hajolok, a bonyolult, precíz ábrákon az emberi test különböző hatásokra való reakcióit próbálom illusztrálni, több-kevesebb sikerrel. A kezeket és az arcokat mindig lecsalom. Tisztán kiveszem róluk, hogy mindegyik az én kézírásomat viseli, ám az egyik, kitépett lap nem illik a többihez. Három napja írhattam a dátumozása szerint, az üzenet pedig tiszta és egyértelmű: Hosszabb ideig megyek aludni a szokásosnál. Nevezzük örökkévalóságnak. Eldobom magamtól a papírt, hátralépek, aztán hanyatt is esek a saját holttestemtől, mellyel valamelyik mérgem végzett.
Zihálok saját izzadságomban, pedig a takarót már rég lerúgtam magamról. Az óra még csak fél hármat mutat, a biztonság kedvéért azonban, amint saját testem ura vagyok, belekarmolok saját bőrömbe, hogy érezzem a fájdalmat – érezzem, hogy élek, érezzem, hogy valóban itt vagyok, nem pedig olyan világ fogságában, melynek sosem lehetek mestere. A körmeim belevésnek a bőrömbe, a vérem kicsit ki is serken, az apró hegekkel viszont nem érdemes vesződnöm, maguktól is hamar begyógyulnak majd.
Az álmoktól nehezen szabadulok. Eszembe nem jutna az öngyilkosság, nincsenek ilyen problémáim. Vontatott léptekkel, megereszkedett vállakkal nyitom meg az ajtót köztem és Linyuska között, aki épp olyan nyugalomban álmodja világát, ahogyan azt álmomban is tehette, míg meg nem érkeztem hozzá. Ügyelek rá, hogy ne keltsem fel, amikor befekszek mellé, az illata pedig feleleveníti azokat az időket, amikor még nem féltünk elutasítástól, házasságtól, betegségtől és sikernélküliségtől. Csókot nyomok a homlokra, mely szinte épp olyan, mint az enyém, pillanatokon belül pedig úgy alszom el, hogy a rémálmokra a reggeli keléskor már nem is emlékszem.