I solemnly swear I am up to no good C’est la vie | » » Pént. 27 Okt. - 15:31 | | Thaddeus Julian Fawley A lovaknál is a telivér a legértékesebb. Becenév: Thade Kor: 23 év Származás: aranyvérű Lojalitás: papíron Voldemort. hivatalosan inkább saját magam. Képesség: legilimenciát és okklumenciát tanulok jelenleg Csoport: Halálfaló Play by: Jake Abel Karakter típus: saját - Julian Tiberius Fawley. Járhattam volna rosszabbul is. A legkevésbé sem tökéletes, nem ő nevelt, mégis, több időt töltött el velem, mint az az aranyvérű családokban megszokott, és igyekezett átadni az elveit. Néha, amikor kicsi voltam, még fel is olvasott nekem elalvás előtt, bár főleg híres költőktől; neki köszönhetem a műveltségemet, bár mindig hozzátette, hogy hiába voltak ezek a muglik zseniálisak az írásban, még mindig közelébe se érhetnek a varázslóknak. A boszorkányoknak talán. Bár apám nagyon igyekezett nekem azt is átadni, hogy a nők alacsonyabban állnak a férfiaknál, ez az egy dolog, amit sosem hagytam neki. A Mágiaügyi Minisztériumban dolgozik mint államtitkár, de mielőtt kezdenéd azt gondolni, hogy annyira nem rossz ember, szeretném leszögezni: azért vagyok Halálfaló, mert úgy ajánlott fel a Nagyúrnak, mint mások az áldozati kecskét az isteneknek. Arra hivatkozott, ő már túl öreg ahhoz, hogy beálljon közéjük, de képviseltetni akarta a nevét, ezért a megkérdezésem nélkül kezdett szervezkedni. Akinek van egy csepp esze, kitalálhatja, mi történt valójában: ő maga túl gyáva volt, de nem hagyhatta, hogy egy olyan név, mint a miénk, kimaradjon valamiből, amiben több rangos varázsló és boszorkán is benne van. Ezzel el is mondtam, mit gondolok a Nagyúrról. Valamivel egyetértek, valamivel nem, de semmiképp sem vagyok annyira elhivatott, hogy én is Halálfaló legyek – kár, hogy ez nem az én döntésem volt.
- Rose Lilian Fawley. Nem teljesen értem, az anyám miért nem lépett le még tizenévesen. Külsőre egynek látszik közülünk: a legdrágább ruhákban jár, tökéletes a modora, és apám úgy tudja, ugyanazon elvárások szerint nevelt engem és a két kisebbik testvéremet, mint ő. Még a félvér dadákat is megfenyegette, hogy egy olyan szó, ami esetleg arra utalna, mint egyenrangúak vagyunk ezen a világon, és nem csak hogy a kúriánkból repülnek, de az élők közül is. Anyám csak a „ház ura” előtt tartotta ezt a szabályt. Ha hátat fordított, megpróbálta nekünk elmagyarázni, hogy csak azért, mert aranyvérűek vagyunk, még nem érünk többet, és ha úgy van, nyugodtan próbáljunk meg majd a saját elveink szerint élni, ha eljön az idő. Az elvárások elől meg lehet szökni. Mindezt csak azért volt nehéz elhinnem, mert ő is itt volt, három gyerekkel, egy megrögzött aranyvérű oldalán. Aztán nagyjából tizenhárom lehettem, amikor apám tudomást szerzett, miket mesél nekünk anyánk, és legalább egy órán keresztül kínozta Crutiatusszal. Végig kellett néznünk. Rose Lilian Fawley azóta egyetlen szót sem szólt. Apánk pedig azt mondta, próbáljunk csak meg lázadozni, és úgy járunk, mint a felesége. Mindenki így jár, aki nem ismeri fel saját felsőbbrendűségét. Hittünk neki.
- Tiberius és Lilian Fawley. Ikrek, most tizenöt évesek. Nálunk az a szokás, hogy csak az elsőszülöttnek van joga saját nevet kapni, a többiek a szüleik, nagyszüleik második nevét öröklik. Ők csak öt évesek voltak, amikor az incidens történt, és talán még nálam is jobban megviselte őket, nekik nem volt elég idejük, hogy anyám ellenkampánya kicsit hasson rájuk; Tiberius és Lilian most se nem több, se nem kevesebb, mint aminek lenniük kell. Ty alig várja, hogy felnőjön és halálfaló lehessen, aktívan bántja a félvéreket és a mugli születésűeket az iskolában. Lilynek soha semmiről nincs véleménye, engedelmesen elfogadta a tényt, hogy egy nála tizenöt évvel idősebb férfi lesz a férje, akinek majd sok gyereket kell szülnie, ezen kívül pedig senkit nem érdekel, mert csak egy lány. Mindketten tisztelnek engem, és talán – talán – ezt kihasználva tudok még nekik segíteni, ha akarják. Főleg Liliannek. Egy aranyvérű sem érdemel alárendelt életet, csak mert lány.
- Juliet Sarah Nott. A menyasszonyom. Semmit nem tudok róla, csak azt, hogy végzős roxfortos – mardekáros, mi más –, életemben egyszer láttam. Átlagosan szép úrihölgy, olyannak tűnt, mint az összes többi. Mondanom sem kell, ugye, hogy nem én választottam? Tizenhat éves korom óta nekem van kiutalva, és amint elvégzi a Roxfortot, össze is házasodunk.
- Red Apple the Third. Ő egy ló. Egészen pontosan egy pej angol telivér. Nem, nem a családtagom – hova gondolsz?! –, de fontosnak éreztem kiemelni, mert mostanában ő az egyetlen élőlény, akiben bízni merek.
„Mindenki mást mond róla. Talán ő maga sem tudja, ki ő valójában. Első ránézésre sznob, egoista és túl magabiztos, tudja, hogy aranyvérű lévén az ő helye a ranglétra tetején van, és megveti a lejjebbvalókat. Én azonban látok benne valami… mást.” – ismeretlen
„Mindig is ilyen örököst akartam. Ambiciózus, mindig tudja, mit kell mondania és tiszteletteljes a nála magasabb rangúakkal. Tudom, hogy nem fog csalódást okozni.” – Julian Fawley
„Te nem ilyen vagy, Taddy. Én látom benned a jót. Nem kell, hogy rád is az az út várjon, amit mi már végigjártunk. Képes vagy kitörni belőle.” – Rose Fawley
„Manipulatív rohadék, bármikor képes lenne hátbatámadni. Nem szeret senkit. Ez egy rohadt pszichopata. Soha ne bízz benne!” – egy munkatárs
„Érdekember.” – egy munkatárs
„Sokkal több, mint aminek mutatja magát. Nagyon mély gondolatai vannak, de nem meri kimondani őket, mert fél, hogy az apja vele is úgy elbán, mint az anyjával. Ne felejtsétek el, milyen eszközökkel nevelték. Ti talán mások lennétek?” – ???
Kiegészítem. Utálom azokat az embereket, akik túl sokat beszélnek, félek a bogaraktól, és nem bírom elviselni a közelemben a modortalan embereket sem. Gyakran bosszant a szegények siránkozása, mert ők inkább erre pazarolják az idejüket ahelyett, hogy dolgoznának. Vagy ugyebár esetleg tanulni kellett volna… Gyakran jobbnak gondolom magam másoknál, felsőbbrendűnek, és mindig mosolyognom kell a szakadt ruhákban mászkáló embereken. Túl sokat számít nekem a pénz, túl sznob vagyok és akkor sem vagyok hajlandó olcsóbb ruhadarabban mászkálni, ha egyébként ugyanolyan minőségű és ugyanúgy is néz ki, mint a drágább. Szeretem a puncsos pudingot, szeretek kirándulni, olvasni és sakkozni, és szeretem az esőt. Jobban értek a lovakhoz, mint az átlag. A sportolás megnyugtat, minden reggel futok a városban. Sokszor megkérdőjeleztem már azt, amit az apám tanított, de sosem hangosan, sosem nyilvánosan. Szeretnék más lenni, mint aki vagyok.
Rád bízom, mit szeretnél hinni rólam, minek szeretnél látni. Engem nem igazán izgat. Csak azt tartsd észben, hogy több énem van, és mindig azt mutatom, amelyik az adott helyzetben a legelőnyösebb.
Remeg a kezem, amikor belépek apám dolgozószobájába. Olyan érzés, mintha a lábaim gumiból lennének, a torkomat hisztérikus sírás szorongatja, de még csak nem is könnyezek. A kép, ahogy anyám a társalgónk vörös szőnyegén sikolt, miközben apám elborult tekintettel fogja rá a pálcáját, beleégett a szemembe, és most is ott lebeg előttem. Mindez fél órája történt, utána apám bezárkózott ide, és egy manót küldött értem, hogy beszélni óhajt velem. Ty és Lily nincsenek itt, nem tudtam megnyugtatni őket, még mindig sírnak. Pedig én vagyok a legidősebb, meg kellett volna nyugtatnom őket, és anyámat is meg kellett volna védenem, de képtelen voltam rá, hogy is lett volna esélyem, de nem kellett volna-e legalább megpróbálnom, most vajon utál engem, borzalmas fia vagyok, miért nem segítettem, bár visszamehetnék az időb… - Thaddeus – biccent apám, kizökkentve engem száguldó gondolataim fogságából, és összefűzi ujjait az asztalon. – Érted, mi történt ma? Érted, miért kellett megtörténnie?Egy borzalmas ember vagy, azért, anyának igaza volt, nekem meg most meg kéne szöknöm, de akkor mi lesz Ty-jal és Lilyvel, különben is hova mennék, bár ne hívtál volna most ide istenem mi van ha elájulokA gombóc a torkomban akkorának érződik, hogy szinte fáj, nyelnem is alig sikerül. Hallom a saját szapora lélegzetvételemet, és tartok tőle, hogy gondolataim arcomra is kiülnek, bár nagyon próbálom leplezni őket. Nem válaszolok. - Fiam, ez nagyon fontos – sóhajt fel apám gondterhelten. – Te aranyvérű arisztokrata vagy. A legnemesebb, legfontosabb társadalom tagja. Több vagy, mint a mocskos muglik, több, mint a sárvérűek vagy a félvérek. Anyád is az, de ezt képtelen volt tudomásul venni.Szavait mintha tűzzel írnák táblára, amit kétségbeejtően tisztán látok magam előtt, valahogy úgy, mintha hallucinálnék. Talán tényleg ez történik. Meg fogok őrülni? Úristen, olyan leszek, mint ő. Vagy rosszabb. Látom a táblát, és égnek a betűk. A fényük bántja a szemem. Hunyorogni kezdek, pedig a valóságban félhomály uralkodik a helyiségben, az egyetlen fényforrás egy hatalmas gyertya, aminek a fénye mellett apám írni szokott. - Én egyáltalán nem szeretnélek téged bántani. Szeretlek, Tad. – Zavartan felkapom a fejem, mert ezt még sosem mondta nekem. És csak nagyon ritkán hív Tadnek. – Te vagy a Fawley vérvonal örököse, még az átlagaranyvérűek közül is kirísz. A fiam vagy. De ha nem érted meg a saját fontosságodat, meg kell, hogy büntesselek, úgy, mint anyádat. Megérted, ugye, Tad?Szédülök. Most már nem csak látom, ahogy lángolnak az egyre gyarapodó betűk, hanem érzem a forróságukat is. A szoba forog velem, az egyetlen biztos pont az előttem lévő tábla, és rajta a felirat. Ami lángol. Anya. Anya. Mit tettél anyával, te szemét? Jogosan csinálta, mert nem értette meg, hogy felsőbbrendű, és te is felsőbbrendű vagy, ha nem akarsz ilyen sorsa jutni, fogadd el Én nem akarok ilyen lenni, tönkretette anyát, normák szerint él, milyen élet ez Miért nem nyugszol bele a saját felsőbbrendűségedbe, miért akarsz ennyire a mocskos sárvérűek és muglik szintjén állni Nem akarok, ők alsóbbrendűek PontosanMég mindig remegek, de megpróbálom megkeresni apám tekintetét. Hangom távoli, mintha nem is az enyém lenne, és rettenetesen hűvösen cseng: - Megértem.Fogalmam sincs, ezek után hogy jutottam ki a dolgozószobájából. A legközelebbi emlékem, hogy a még csikó Red Apple the Third boksza sarkában ülök és zokogok, ő pedig értetlenül néz rám. Akkor sírtam utoljára. |
|