A városban nem lesznek valami boldogok, ha észreveszik, Prisca már megint nincs sehol, amikor épp a kákalagokat kellene megetetni. Pedig mindenki tudja, hogy amúgy sem kedvelem őket különösebben, miután néhány éve az egyik idomított példány nagyon csúnyán beleharapott az uszonyomba, amikor meg akartam simogatni. Valahogy nem nekem valók. Vadon élő társait is messze elkerülöm a vízben, és inkább nagyobb kitérőket teszek, mintsem hogy keresztülússzak azokon a részeken, amerre ők tanyáznak. Hiába vagyok nagyobb, mint a selkiek, valahogy cseppet sem árasztom magamból azt a magabiztos határozottságot, ami még a vad kákalagokat is óvatosságra, fegyelemre és tiszteletre inti.
Mióta pedig ismét itt az ősz, a tópart és a közeli park pedig megtelik emberekkel, újra nem férek a bőrömbe, és jár át az az izgatottság, ha csak a legkisebb alkalmat látom arra, hogy emberek közelében legyek. Nem zavar a hűvös idő, valahol még örülök is neki, furcsán jól eső, kellemes érzésekkel tölt el, ahogyan a szelek megsimogatják a vízből kikandikáló, helyenként pikkelyes bőrét arcomnak, mely szinte kirikít a víz növényektől zöldes felszínéből. Csupán annyira bukok ki a vízből, fejemen egy virágtalan tavirózsa levelével, s azon a békésen pihenő kecskebékával, hogy a partra szegezve tekintetem próbáljak mozgást érzékelni. De persze sehol senki. Sehol senki… leszámítva azt a szürkés valamit, amin a fény megtörik, és ami egészen emberinek tűnik.
Ismerem ezeket az entitásokat. Ők azok, akiknek a csillagok között a helyük, azonban valamiért lemondtak arról a kegyről, hogy örökkön az égbolton ragyoghassanak. Mégis mi lehet az, ami miatt inkább úgy döntenek, ebbe a világba kényszerítik esszenciájukat ahelyett, hogy beteljesítenék életüket, és odafentről pisloghassanak az élőkre, útmutatást nyújtva mindazoknak, akiknek iránytűre van szükségük életük rejtelmeiben? Sosem fogom megérteni őket, Myrtle-t értettem soha, bármikor beszélgettem vele. Pedig amúgy kedves lány, még ha van is egy sajátos habitusa, azért azt kegyetlenségnek tartom, hogy szegényt még a mi városunkból is ki kell közösíteni.
- Maaaa…. maaaa… – kiemelkedek a vízből annyira, hogy a fejem kilátszódjon. A kecskebéka higgadtan határozott kuruttyolásával egészíti ki igen értelmes mondandómat. Vannak szavak, amiket már megértek, a víz alatt pedig könnyedén beszélek, a felszínen viszont gondot okoz a hangképzés. Amikor Arrant, a Bölcset faggattam, azt mondta, ez számomra lehetetlen, és ne kergessek felesleges ábrándokat, mert a sóvárgástól elpusztulok. De tévedett – túlzottan akarom ezt, és túlzottan vágyódom az emberek társaságára és világára, hogy ilyen könnyen megtörjek. Hangom viszont még mindig bátortalan, hangszálaim megremegnek az erőlködéstől, ahogyan megpróbálom kipréselni magamból azt az egyszerű szót.
- Maaaa… ’ány. – lebukok a víz alá, a kecskebéka viszont ugyanúgy ül a tavirózsán, mintha mi sem történt volna, hogy néhány méterrel közelebb bukkanjak fel ismét. Az őszbe forduló idő játékos színei meg-megtörnek a vízfelszínen, amiben kibújik a fejem újra.
- Nnnne fffff-fe-fe… – erőlködök ismét, hogy megpróbáljam kimondani azt a szót, ám de többszöri nekifutással se megy. Pedig csak annyit akarok közölni vele, hogy nincs miért tartania tőlem, nem fogom bántani. Különben is, hogy is árthatnék neki?

Vékony, apró szemekkel alig látható, holografikus fényt visszaverő ajkaim olyan irányba fordulnak, amit az emberek mosolynak neveznek, még ha én eme szót nem is ismerem. A szelkik is képesek kifejezni örömüket és bánatukat, ám azoknak más módjai, más gesztusai és mimikái léteznek, és aligha összehasonlítható az emberekével. Én viszont jobban hasonlítok a kétlábúakra, mint rájuk, még úgy is, hogy víz nélkül nem lennék életképes, és csak azt a világot ismerem igazán, ami odalent vár, a Tó mélyén. Arcom és egész alakom egyértelműen össze nem keverhető egy emberével, mégis kevésbé különbözök tőlük, mint testvéreimtől.
Lelkesen úszok közelebb egy merülést követően a víz alatt, hogy kopoltyúimat, valamint agyamat megtelítsem az éltető oxigénnel. Hosszas időt kibírok a felszínen, de azért a vízhez idomultam, ez az életterem. Boldog vagyok, amiért megértette azt a nehezen kipréselt mondatom, megértette hát, hogy csupán kíváncsiságom hajtott, amikor megközelítettem. Tudom, miféle lélek ő, az Eltévelyedett, nem az első szellem, mely erre kísértett, de eddig mindannyian csupán elnéztek felettem, és nem voltam számukra több, mint egy mohás kő, mely a táj részéhez tartozik. Mégis, kevésbé tűnt kockázatosnak, hogy életemben először egy holtat szólítsak meg, mint azokat a kétlábúakat, kikről a lentiek annyi rémtörténetet meséltek. Még ha a mesék hamisnak, hibádzónak is tűnnek, attól még nincs bennem elég mersz, hogy magamtól kezdeményezzem a normák megszegését, és megismerjek egy igazit közülük. Hiszen mi van, ha azok a legendák tényleg igazak, még sem hazudtak, és az emberek tényleg olyan Önteltek, mint amilyennek a szelkik ismerik őket?
- Teeee… b-b-besz-éééélsz. – csivitelem, illetve erőltetem az emberi hangokat magamból fülsértően, egészen a part közelébe merészkedve, ahol az uszonyom már érinti is a kavicsos aljat. Megdöbbent a ténye, hogy nem csak megértette, mit akarok mondani, de még válaszolni is tudott. Az én nyelvemen. Látszik arcomon az erőlködés, de nem akarom ilyen könnyen feladni. Érdekelnek az emberek, nem hiába hallgatom beszélgetéseiket évek óta, és próbálok hozzájuk hasonló hangokat kiadni, míg csak képes vagyok rá.
- Hallottam, hogy vannak fentiek, kik tudják szavainkat. Biztosan olyan nehéz lehet, mint számomra a tiétek. – válaszolok immáron a saját nyelvemmel. A vizet magam körül afák lehullott levelei festik naranccsá és vörössé. Érthetetlen, a lentieket miért nem hozza izgalomba ez a sok szín és izgalom.
- Prisca vagyok. De a lentiek csak úgy neveznek, Prii. Röviden. Vagy mint a mindig csavargót. Persze a lentiek sokmindent mondanak. De akkor nem félsz tőlem biztosan, ugye? – kérdezem ismét, ahogyan visszagondolok arra az esetre, amikor az ősz beálltával két ifjú messzire szaladt, mikor megláthatta uszonyom. Vagyis feltételezem, hogy ez lehetett az oka annak, amiért olyan sietve elhagyták a kellemes tópartot.

Hosszasan bámulom az áttetsző alakot, színét a leginkább a hüvelyk és mutatóujjam közötti, fehéres-szürkés hártyához tudnám hasonlítani, s épp annyira szűri át a fényt is. Gyermeki kíváncsiságom tovább hajt, mikor azt figyelem, ahogy a keze, vagy annak ábrándos képzete megsimogatja a víz felszínét, ám az nem okoz rajta apró hullámokat, csipkés fodrokat, ahogyan a kavicsok teszik, melyeket oly nagy örömmel hajítanak a tóba, vagy ahogyan az apró halak teszik, amikor megkarcolják a felszínt. Könnyű elrévedni a világ eme apróságaiban, az élet öröme ott rejlik minden rezgésben, minden lélegzetben, s minden élőben és élettelenben. Még az olyanokban is, mint amilyen Robert maga is. Hiszen mi másért úszott volna ide még holtában is, ha nem azért, mert még mindig ragaszkodik a földi világ valamely öröméhez? Ha még mindig van olyan aspektusa e világnak, melyet elengedni képtelen?
S vajh’ mi lehet értékesebb a túlvilágnál, miért mondott le róla, hogy csillaggá válhassék?
- Rrrrrrooooo.... – formálom e szavakat a tőlem telhető legnagyobb erőfeszítéssel, bár eme hangok képzése nem áll oly távol az általam anyanyelvként ismert linguisztikától. Neve felidézi bennem a fényt, mikor a mélyből felfelé nézek, illata pedig mint az algás köveké. Minden névhez könnyen társítok valamit, melyről könnyebben megjegyzem, hiszen érzéseket, gondolatokat és gondoskodást asszociálok.
- ...baaart. Rob-bart. – tekintek fel rá béka méretűre duzzadt szemeimmel, majd kacajtól elcsukló hanggal bukok a víz alá, hogy közvetlen közelében mutassam meg pikkelyes arcom újra.
- Robbart, mint a féjny. Még sem csillog, bár hélye ott lenne, égen mátatva utat bolyongóknak, mielőtt vesztik el sajátjukat. – mutatok itt önmagamra, hogy megértse, mire is gondolok. Próbálok a tőlem telhető legválasztékosabban beszélni, de tökéletes persze nem vagyok. Van még mit csiszolnom mind a beszédmódomon, a kiejtésemen, mind pedig a szókincsemen.
- ’Jorsssan tanulni. Én is tanulok. Tanulom, milyen embernek lenni. – már olyan közel vagyok hozzá, hogy akár hozzá is érhetnék. Nem zaklatnám bár, hisz mind a természet lényei vagyunk. Senki sem szereti, ha úgy közelítenek hozzá, ahogyan azt ők nem akarnák.
- Ettyszer. Fogok sétálni, mint kinek két lába van. Látni akarom, mit rejt a kő, amit emberek emeltek. – révedek a távoli kastély felé. Ez a szó ismeretlen még, én csak a köveket látom, melyeket egymásra emeltek, és építettek belőle oly csodát, melyet sellők és szelkik szeme még nem láthatott.

Hosszas idő kellett hozzá, hogy össze tudjam szedni magam annyira, ne féljek megszólalni egy ember felé. Robert, mert így hívják, megjegyeztem, talán már nincs az élők között, mert láttam már hozzá hasonlót, tudom, hogy egyike azoknak, kik nem tudják elengedni a múltat, talán csak ködös emléke annak, amit embernek nevezünk, mégis közelebb áll hozzájuk, mint én, én pedig sóvárgok azért, hogy többet és többet tudjak róluk és róla. Ő tudja, mit jelent, ő tudja, milyen lehet. Talán nekem is segítene?
Elbizonytalanodok szavaitól; nyelve ügyesen formálja őket, képeket alkot belőle, én azonban azt hiszem, félreért. Az ő neve számunkra szinte kiejthetetlen, talán engem is csak az tesz alkalmassá rá, emberi nyelven szólaljak meg, hogy hasonlatos vagyok hozzájuk. Szinte jobban, mint a szelkikhez, kik élcelődéssel és gúnyolódással fejezik ki, mennyire szokatlan és abszurd számukra bőröm és uszonyom fehérsége, és persze az, hogy a házaikba is alig férek be. Robert maga is jól láthatja, az átlag embernél is valamivel nagyobb a termetem, cseppet sem hasonlítok azokra, akik a tó mélyén valóban élnek.
- Robbbb... – kapkodok a levegő után, nehezen tudom, mikor van időm két szó között lélegezni. Egy-egy szó vagy szótag teljesen kimeríti a tüdőmet, ha pedig izzadni tudnék, izzadnék is attól, amennyi munkát és energiát vesz igénybe számomra a szóformálás. A levegőt hangokká alakítani olyan mesterség, ami minden hozzám hasonlónak erején felüli teljesítmény. Tudom, hogy hűtsem le magam körül azt, vagy hogy formáljam a jégcsapot apró, szívélyes ajándékká, de hogy hogyan tudnék hosszú ideig, egy szuszra beszélni, még ismeretlen terep. De nem érdekel, ha kinevetnek, én akkor is közéjük fogok tartozni.
- ...Robbart. Lenne kedved? Robbart... baaaarát? – erőlködöm tovább a szavakkal, kezemet pedig nyújtom felé, bár tudom, ha nagyon akarom, sem tudom érinteni. Egyszerűen keresztül megy majd rajta itt-ott pikkelyes kezem.
- Robbart nem ment csillagok közé. Itt, tudom. – másik kezemmel szívem helyére simítok, ezzel felfedve felsőtestem, amit mindeddig hosszúra nőtt hajam takart. Nálunk a ruha ismeretlen, nem is értem, mi célja van, csak csodálva figyeltem messziről a süvegeket, amiket az emberek a fejükre húztak. Nincs szégyenérzetem, mégis mi szükség lenne rá?
- Fáj? – nagyra tátom a szám, hogy artikulálni próbáljak. Robert kedves velem, kedvesebb, mint bárki valaha, de megtörte őt az Élet, és megtörte őt, ami az Élet után következett. Nyúlok felé, mintha érinteném, hátha elemelhetek valamit abból, ami a lelkét nyomja.