Holnap vége: úgy ismételgeti, mint egy mantrát. Holnap életében először önállóan hoppanálni fog, és holnap megkeresi azt az idióta Carrow-t, és befejezi ezt a feladatot. Talán rá tudja beszélni, hogy csinálja ő tovább, eleve sokkal alkalmasabb volt rá, neki ez nem megy, nem ért az emberekhez, nem érti őket, nem tudja mozgatni a szálakat, és egyébként sem tart senkit sem elég jónak. Talán Carrow hajlandó lesz segíteni neki. Holnap vége, és holnapután kezdődik az új tanév, de ő nem fog visszamenni abba a tetves iskolába, nem fogja tovább játszani ezt az istenverte színjátékot, nem marad itt tovább ezekkel. Holnap vége.
De a holnap csak órák múlva lesz, most pedig itt van a kurva apja kurva házában, és játszania kell az istenverte színjátékot. Egy újabb Moodyt ünneplő fogadás, egy újabb kibaszott hőstett, hányinger, klausztrofóbia.
Tulajdonképpen Dolohovnak igaza volt. Még arra se képes, hogy ne dísztalárt vegyen vagy pláne ne jelenjen meg, holott ezek ki nem mondott elvárások – ha az apja most pár órányira a szabadulástól azt mondaná, hogy itt helyben vegyen el valami libát, nyilván nyikkanás nélkül megtenné. Képtelen nem engedelmeskedni, az ellentmondás fel sem merül, még ha nem is volnának következményei. Ha nem húz el innen rohadtul messzire azonnal, amint megteheti, akkor nyilván az is mindegy lesz, hogy már nem kiskorú, akkor is menthetetlenül követni fogja a kibaszott parancsait. Kurva jó auror lenne belőle. Nem lesz. Az apja amúgy sem hagyná, de egyébként se érdekli már ez az egész.
Már most is csak félig van itt, fizikailag, makulátlanul szalonképesen és kifogástalanul udvariasan, a minisztériumi ambícióiról hazudozik valakinek, és csak olyankor tér magához az enerváltságból, amikor ránéz Moodyra, és újra meg újra elkezdi érezni azt a kibaszott golyót a kéztőcsontjai között, a cipőjét a torkán, a szinte ellenállhatatlan kísértést, hogy megint összetörje a kristálypoharat a kezében vagy ököllel üssön a falba. Pedig nem most látja először azóta. Nem most verné először rommá a saját kezét, miközben megpróbálja felidézni, elképzelni, kitalálni, ráfogni az összes alávaló bűnt, amelyet Moody valaha elkövetett vagy el fog követni, amelyek miatt igenis megérdemelte, hogy elveszítse az egyik szemét.
Nem, ő nem próbálta meg elkerülni.
Pedig most az egyszer tényleg megtehette volna, hogy elkerüli, most is megtehetné. Érthető lenne. Nyilvánvalóan Moody is azt gondolná, hogy szégyenkezik a gardróbban történtek miatt. Mindenki ezt gondolná. Valószínűleg mert szégyenkeznie is kellene. De egyáltalán nem szégyenkezik. Moody számára talán lett volna jelentősége, ha folyatódik, és az ő számára talán van jelentősége annak is, ami történt – van, máskülönben miért nézne keresztül rajta? –, de neki nincs. Az auror tökéletesen összefoglalta, mennyit jelentett volna számára az egész, annyira tökéletesen, hogy ha csak eszébe jutnak a szavai, szeretné levágni valamelyik végtagját. De azt szégyelli, hogy a másik ennyire bele tud látni, nem pedig azt, hogy felkínálkozott vagy hogy elutasították. Ahhoz nyilván szükség lenne valamire, ami belőle hiányzik, valami erkölcsi gátra, szeméremre, akármire. Így viszont kurvára lényegtelennek tűnik.
De a szeme, ami az ő bűne, amiből kitartó hetek munkájával se tudta kimosdatni magát a saját szemében, Moody kibaszott megbocsátása, az, hogy még meg is védte, hogy hallgatott róla, amikor azonnal sittre vághatta volna… Még ha lenne is rá alibije, hogy elkerülje, ugyan hogyan is hagyhatná maga mögött ezt az adósságot?
Mindent hátrahagyni, önmagát hátrahagyni is egyszerűbb lenne.
Nem, nem próbálta meg elkerülni. Miután napokat töltött azzal, hogy összelapátolja magát, igenis kereste az alkalmat, hogy találkozzanak, hogy szabaduljon ettől az iszonyú súlytól, elment a kibaszott minisztériumba, elment a kibaszott összejövetelekre (egyszer még Moody kibaszott házához is elment, bassza meg, és ez a seggfej nem is ott lakik), de aztán nem tudta rávenni magát, hogy megtegye a végső lépést, hogy megpróbálja megtörni a jeget, hogy egyáltalán megszólítsa a köszönésen kívül. Meg egyébként is felesleges lett volna. Ha Moody el akarja kerülni, hát akkor ez ellen kurvára semmit se tehet. És eléggé nyilvánvaló, hogy el akarja kerülni.
Mégis mit tegyen, könyörögjön neki, hogy fogadjon el valamit végre, vegyen el valamit végre, hagyja, hogy egyenlítse a tartozást legalább részben? Megtenné. De ezzel se menne semmire. Elég ránéznie, hogy tudja, úgysem megy semmire.
De holnap vége – ez az utolsó alkalom.
- Jó estét, Mr. Moody – pillant rá a garnélás meg hátszínes-áfonyás miniszendvicsek felett. Nehezére esik egyáltalán a szemébe nézni, a vak szem kékes hályogjának látványa alig elviselhetetlenebb, mint az ép szem tekintete. Megnyalja a száját, megpróbál még mondani valamit, de hát a kurva életbe, mit mondhatna? Nincs olyan, amit ne tenne most meg azért, hogy egyenlítsen, nem tudna olyat kérni, amit ne adna gondolkodás nélkül – de hát mit ajánlhatna még fel neki, amit még ne ajánlott volna fel, és miért épp most kezdenék el érdekelni a másikat az áldozatai, amikor eddig soha nem tartott rájuk igényt? Kizárt, hogy ne akarna semmit cserébe, de mikor lesz végre hajlandó behajtani az árát? Hajlandó lesz-e valaha?
- Gratulálok – préseli ki magából végül, és elfordítja a fejét; hagyja, hogy elmenjen.
Holnap úgyis vége lesz.

Összerázkódik. Leplezetlenül. Nem mintha ne akarná leplezni, de egyszerűen váratlanul éri, nem is a másik viselkedése, inkább az, amilyen hatással van rá ez a bánásmód – igen, arra valóban nem volt felkészülve, hogy ütni fog. A magázás, az, hogy még csak rá se néz, a válasz maga; három kibaszott golyó a kézfejébe fúródva. Fáj.
Leteszi, lecsapja szinte a poharat, mintha égetné – érezte, ahogy végigszalad a hajszálvékonyra fújt üvegben a repedés.
Bizarr, hogy fáj. Felkavaró. Megalázó. Rohadtul az. Elviselhetetlenül az.
- Mi okod van rá, hogy EZT megkérdőjelezd? – Ziláltnak, töredezettnek hangzik a halk, rekedt hang a saját szájából, idegenszerű hang, megrázza a fejét, mintha ezzel utólag vissza lehetne vonni. Amit utána mond, az is csak ezt a pillanatnyi lemeztelenedést próbálja korrigálni tulajdonképpen. – Egy faszt érdekli magát, ki mihez gratulál vagy mihez nem. – De ez meg túl ingerült és túl fanyar ahhoz, hogy bármit is korrigáljon, ez megint a csapdába esett agresszió szövege, a frusztrációé.
Annyira szarul esik a hidegsége, hogy ezt már nem lehet pusztán az adósság számláára írni, ez ugyanaz az összeszorult mellkas, ugyanaz a kiszáradt száj, mint amikor azt mondta: csalódtam benned, és ki a kurva életet érdekel, hogy Moody mit gondol róla, ezek után, minden után, ki a faszt érdekel Moody véleménye vagy ítélete, mégis miért akar ennyire összeomlani tőle, miért vágyik ennyire betegesen, kétségbeesetten a haragjára, a sértettségére, a bosszújára, egyáltalán bármire, ami azt jelenthetné, hogy Moodynak számít még valamennyit, hogy érdekli.
Voltaképpen igaza volt ennek a rohadéknak, telibe talált a rohadék szavaival, ő is pont ugyanolyan tekintélyszemély, akinek a figyelméért vergődik és az elismeréséért pitizik és bármilyen olcsó megerősítésért pont ugyanúgy lefeküdt volna vele, mint ahogy akkor és ott puszta viszonzásul is megtette volna, és teljesítette az összes utasítását, eltűrte az összes szemétségét, és megpróbált átmenni az összes kurva tesztjén, és megette a nyavalyás süteményét is, bassza meg, égett szájjal is aprólékosan megrágta és jól nevelt falatokban lenyelte az egészet, és egészen addig ki sem hányta, ameddig haza nem ment.
És annyi szarság közül, amit elkövetett, pont azt az egyet nem hajlandó megbocsátani, amit kivételesen nem ellene akart elkövetni.
Már nem néz rá, mereven nézi a párát meg a repedést a poháron, a geometrikus rendben elhelyezett szendvicseket a tálcákon, és annyira túlcsordul benne az önundor és öngyűlölet, ami automatikusan át akar konvertálódni persze a másik iránt, hogy másodpercekig nem képes semmi másra, csak elképzelni, ahogy szétszabdalja, hólyagosra égeti, rommá töri valamijét, ameddig a fizikai fájdalom el nem mos minden szorongást és nyomorultságot.
Újra megrázza a fejét. Mindegy. Nyilvánvalóan nem fog folytatódni közöttük semmi. Nyilván Moody nem akar ránézni, és érti, miért, vagy legalábbis azt hiszi, hogy érti, mert ő is távol akarná tartani magától, ha a helyében lenne – lényegtelen. Ha teljesen feleslegesen teszi is, mert Moody nyilvánvalóan el fogja utasítani megint, akkor is felkínál még egy kurva áldozatot. Ez az utolsó alkalom. Aztán lehet, hogy soha nem is látja többet.
- Beszélhetnénk? – Közelebb lép, körülnéz, bárhova könnyebb úgyis, mint rá; Moodyt most épp tudják annyira nélkülözni a rajongói, hogy a beszélgetésük nagyjából privát legyen, ez nem fog másodperceknél tovább tartani. – Nem várom, hogy elnézd minden hülyeségemet – idézi majdnem pontosan a szavait, nem szándékosan – vagy egyáltalán bármelyiket –, utólag ezt is megbánja, hogy hagyta, nyilvánvaló legyen: tüske a körme alatt, akármennyi idő telt is el. – És nem fogok - megrázza a fejét, és nem mondja ki, hogy az öledbe mászni, csak a pillantása tapintja végig a másik alakját beszédesen, aztán inkább nem néz rá. Ez a fáradt, kifejezéstelen tekintet fáj. Milyen nevetséges is rájönni, hogy mennyire a birtokának tekintette, csak mert a másiknak pont ő volt az Achilles-sarka, igen, kellett a figyelme, a megbecsülése, a gyötrelem a kezéből, talán még az elbaszott (önzetlen a faszt) törődése is kellett. Most meg fáj, hogy elvették a játékát. Most fáj, hogy Moody már nem az övé.
- Csak egy pár percet – beszélhetnénk? – ismétli meg a kérdést.

Ez viszont igaz – tudja, és automatikusan, jobb híján mondta csak, üres udvariasságból, megszokásból, mert itt mindig minden szava hamis, még akkor is, ha a puszta szavak szintjén esetleg mégis igazat mond. Képes lenne egyáltalán levetni ezt a folyamatos megjátszást, ha végre itt hagyná ezt az egészet? Lehet, hogy nem.
Most meg annyira simogatásnak érződik a tegezés, akármit is mond, hogy még rosszabb tőle, mint az imént volt, annyira rühelli, hogy tényleg képes érzéseket kiváltani belőle. És a kellemetlen érzések elviselhetőbbnek tűnnek, mint a kellemesek – ez most még zavarba ejtőbb és szégyenletesebb, mint az imént a fülsértő magázás volt. Szüksége van egy vagy két percre, hogy úrrá legyen a zaklatottságon, klasszikus okklumenciagyakorlat, épp csak most nem külső behatolástól félti az elméjét, hanem saját magától. És Moody nem hagyja ott.
- Igazad van – bólint végül. Nem magyarázza el, miért mondta mégis, hogy nem kezdésnek szánta, és nem is kér elnézést.
Még ezek után sem tudja megállni, örömtelenül, cinikusan, sötéten, de el kell mosolyodnia a kérdésre, sőt hangtalanul felnevet szinte, halovány, másodpercekig tartó villanás, ami aztán kihuny, és végül nem teszi szóvá a kérdés áthallását, és nem is adja meg a nyilvánvaló és egyértelmű választ, hogy amit akarsz, azt, baszd meg, semmire nem mondanék nemet. Dehogyis fogja beismerni, hogy mennyire függője a figyelmének meg az ítéletének, épp elég szar beismerni magának is, épp elég nehéz így is megpróbálni kontrollban maradni a röhejes szomjúsága felett.
- Nem várok semmit – válaszolja helyette szárazon.
Nem szólal meg azonnal, miután félrevonultak, csak nézi néhány másodpercig, ahogy a másik arca épp olyan felemássá válik az ablaknál, mint a szeme, ahogy az egyik felére a kinti sötétség és köd hideg árnyéka vetül, a másikon pedig meglágyítja a kemény vonásokat a megannyi magasba bűvölt gyertya meleg fénye.
Milyen nevetségesnek is tűnik, amit mondani akar, és épp az teszi abszolút értéktelenné, hogy száz százalékig biztos benne, Moody nem fogja elfogadni, meg se fogja fontolni, így aztán olyan, mintha Ábrahámnak előre lelőtték volna a poént, mielőtt elkezdte volna felpakolni Izsákot a máglyára, nincs súlya, pedig mennyire akarná, hogy legyen, hogy legalább az adósa ne legyen, a többi meg voltaképpen úgyis mindegy, nem ő az első.
Ez az utolsó próbálkozás, csak egy kényszeres mozdulat, csak bedobja azt a galleont a szerencsekútba, hátha mégis számít.
- Találtam egy dán gyógyítót, aki tud megoldást a szemedre – közli végül az ablakon túli köddel, aztán óvatosan, majdnem lopva pillant az arcára megint. Milyen lehet félig vaknak lenni, tényleg ennyire megszokható, ennyire úrrá lehet lenni a valamivel több mint fél látótér keltette frusztráción, vagy csak egyszerűen Moody kérlelhetetlen vasakarata, ugyanaz, ami meg se rezzent a keze alatt?
Pedig akkor biztosra vette, hogy csak az ajánlatra vár, és élni fog vele – most meg mérget venne rá, hogy nem fog, akármit mond, nem fog, talán egyenesen dühös lesz a puszta feltételezésre is, lehet, hogy egy szó nélkül itt hagyja egyből, mielőtt még elmondhatná a jól átgondolt, precízen alátámasztott, begyakorolt érveit. Mély levegő.
- Megkaphatnád valaki másét.

Egy szakadék szélén áll, és egyre mélyebbre hajol a meredély felett.
- Így is meg lehet fogalmazni – bólint a megjegyzésre színtelenül, és elfordítja a fejét, csak lopva és időnként néz rá, de látszólagos higgadtsága ellenére visszafojtott lélegzettel figyeli, a mellkasa emelkedése és süllyedése is csak hazugság, a magabiztossága is csak egy gyakorlott színjátszó rutinja, roppanós cukormázfilm.
Találó megfogalmazás, voltaképpen. Minden értelemben.
De hogy a másikban mi sistereg ez alatt a megszégyenítően hideg mértéktartás alatt, arról fogalma sincs. Talán mégsincs bennük szemernyi hasonlóság sem. Vagy épp azért képtelen olvasni benne, mert nagyon is van.
Egy hangot sem mond el abból a gondosan felépített, embertelenségig menően racionális monológból, amelyet azért szerkesztett meg, hogy meggyőzze a meggyőzés minden reménye nélkül is. De most mégsem mondja ki a szavakat, nem próbál meg érvelni, nem próbálja meg megértetni vele, mit gondol – még el sem jutott a felvezető második mondatáig, de máris látta a tekintetében, hogy semmit nem értett meg belőle. És soha nem is fog. Hogy miután Moody házában azt gondolta, az idő előtti, halvaszületett főbenjáró után nincs olyasmi, amit az auror meg ne bocsátana neki azt az egyetlen nyilvánvalót leszámítva, tudott mégis csuklóból megbocsáthatatlant tenni – és lehet, hogy most ismét megtette.
Úgy tűnik, maga az őszinteség a megbocsáthatatlan, bármelyik arcát is viseli éppen.
Most már csak az a kérdés, mit tesz, elpattan benne a felháborodott indulat vagy ugyanezzel a rezzenéstelen hidegséggel intézi el, itt hagyja egyszerűen, vagy átgondolja, miért is engedte el, miért is nem intézte úgy, hogy a tettének következménye legyen, húsba vájó, valódi, felnőtt következménye…
Mi a fasz.
Egy pillanatra tágra nyílik a szeme a megrökönyödéstől, előrebiccen az álla, felszalad a szemöldöke. De nem hallotta rosszul.
Mi a fasz.
…
Elmosolyodik.
Halálosan nyugodtan, mint aki keményen túltolt valami Rabastan Lestrange-hez illő kábítószert, nyugodtan és minden derű, öröm, megkönnyebbülés nélkül. Szélesnek hat magához képest a mosoly íve. Szélesnek érzi legalábbis, pattanásig feszültnek, amitől menten felhasad az arca.
- Csak tessék – tesz egy nagyvonalú mozdulatot, mint egy enervált házigazda, aki épp a legnagyobb becsben tartott vendégét próbálja meg elkápráztatni a hidegtálak palettájával.
És mialatt kimondja a szavakat, biztos benne, hogy komolyan is gondolja – volt elég ideje, hogy gondolkodjon rajta:
– Amelyik jobban tetszik.
Moody viszont nem gondolja komolyan.
Moody ezt megint csak valami leckéztetésnek szánja – nyilvánvalóan hamarabb vájná ki puszta kézzel mindkét szemét, mintsem hogy a vak sajátja helyére vegye az egyiket.
Lassan, halványan, de minden tagját betöltően elönti a csalódottság, mint valami lebírhatatlan, ólomsúlyú kimerültség egy örökkévalóságig tartó kviddicsmeccs végén. Mégis mi a faszt gondolt róla, mivel áll elé, mégis mi a faszt gondol róla – ez a veszteség még szarabb, még okádékabb, mint beleszőni a rémálmaiba és apránként a főszereplőjükké tenni, ébren meg a figyelme után sóvárogni és az alkalmat keresni, hogy megint a lábához dörgölőzzön és besöpörjön egy oldalbarúgást. Az apja ölebének a lábához.
Az ugrásra kész, lankadatlan éberség a szemében fáradt levertséggé kopik, de most már végig egyenesen Moody szemébe néz, egy másodpercre sem szakítja meg a szemkontaktust. Nincs kedve a játszmához, nem is kíváncsi, mi jön ez után – végülis előre sejthető. Nyilván valami kibaszott iszonyú.

- Miért szól ez már megint rólam? – Mint valami elbaszott szülő-gyerek kapcsolatban, ahol minden a gyerek körül forog. – TE nem szenvedsz? – Leállítja magát, mielőtt még tényleg ingerültté válna a hangja, és helyette vesz inkább egy mély levegőt, aztán engedelmesen válaszol a kérdésre, aminek pedig semmilyen kérdő funkciója nincs, puszta kegyetlenség. – Ezt a szakrális nézőpontot nem tudom a magamévá tenni – vonja meg a vállát türelmesen, hidegvérrel, hiába is szánta korbácsütésnek a szavait az auror, csak a tekintete válik zárkózottabbá, ahogy a háttérben futnak az elmét kiürítő okklumenciagyakorlatok. – Ez csak hús, nem a legbensőbb lényegem, ahogy egyszer fogalmaztál – teszi hozzá még, de azt már nem fűzi oda, hogy azt már úgyis birtokolja valamilyen értelemben, hogy már az övé az arrogáns magabiztossága, a felsőbbrendűségi érzése, a túlcivilizált kontrollja, a legbizalmasabb emlékei, a legösztönibb valója, legszánalmasabb indítékai, a bűnei – mi a faszt számít ezen túl a puszta test bármilyen értelemben is?
Ezt legfeljebb a pillantásából olvashatná ki a másik, de hát úgysem fogja. Amikor értelme lenne, akkor süket és vak minden rezdülésére, csak akkor képes átlátni rajta, amikor kurvára nem kíván szemtanúkat a belső világához.
- De elhiheted, átgondoltam. Mégis mit a faszt gondoltál, kinek a kibaszott szemét fogom felajánlani neked? – szusszan végül, és a trágárság ellenére még mindig nagyon nyugodt és nagyon összeszedett.
De Moody persze nem adja fel ilyen könnyen, nem, nem elég neki, hogy számtalanszor kivetkőztette már magából, hogy azon a legutolsó alkalmon az állatiasság legaljáig csupaszította – nyilván most is örömet okozna neki, ha láthatná, ahogy újra kijön a sodrából, megint belemegy a kettejük beteges játszmáiba, okot ad rá, hogy elforduljon, aztán esdekel, hogy ne tegye. De nem. Most nem. Legalább ez az utolsó beszélgetés ne legyen olyan. Legalább most hadd maradjon meg olyannak, amilyennek egyébként gondolja magát, amilyen valójában, bárki mással szemben, racionális, simanyelvű, tudatos, halvérű – csak Moodyval nem tud olyan lenni, Moody tényleg kihozza belőle azt a csapkodó taknyos kölyköt, akinek állandóan nevezi.
- Akármit csinálnánk, úgysem tudnálak még közel se annyira gyűlölni, mint amennyire te gyűlölsz – közli színtelenül, nagy sokára, amikorra sikerült úrrá lennie a játszma automatizmusán, így nem teszi hozzá, hogy legalább engem gyűlölsz végre, vagy ez még mindig valami homofób öngyűlölet projekciója? Így is csúszós lejtő ez a kérdés, gyorsan folytatja:
- Mondtam, hogy ez most nem rólam szól. – És ez igenis igaz: ha csak a saját bűntudata vezérelné, most hagyná, hogy megint elfajuljon az egész, ameddig Moody annyira szemét nem lesz, hogy igenis elhiszi, hogy megérdemelte a vak szemét, és kielégülten távozhat. – Sokat tettél értem. Rendben, nem akarsz cserébe semmit, értettem.
Tessék. Még a kibaszott önhazugságait is tiszteletben tartja. Tényleg rohadtul felkészült erre a beszélgetésre.
- Ez nem viszonzás, csak – visszaadja a fogkeféjét meg a pizsamáját meg a kölcsönadott könyveit szakításkor? ezt kéne mondania, csak hogy lássa, milyen arcot vág – egy búcsúajándék. Kárpótlás, amiért csalódást okoztam. Hajlandó vagy elfogadni?

Nem fordítja el a fejét, de lepillant egy másodpercre a lecsapott pohárra, végigköveti a szemével, ahogy a repedés fut, aztán már újra Moodyra néz.
Megrándul a szája széle a felcsattanásra: komolyan pont ő vádolja ezzel? Őt?
Aztán már nem tudja visszafogni ezt a félmosolyt, nem gunyoros, inkább csak fanyar.
- Dehogynem. Lehet, hogy nem ez az egyetlen, amit érzel, de üvölt rólad. Viszont most nem erről akartunk beszélni – vonja meg a vállát óvatosan.
A mosolya automatikus feszültséggel tölti el, mint egy arra kondicionált kísérleti állatot – ó, igen, ha Moody ebbe a kétélűen gyengéd állapotba kerül, az még félelmetesebb, mintha elragadnák az indulatai. Annak legalább viszonylag kiszámítható a vége: előbb-utóbb lecsillapodik. A mosolyból viszont még bármi lehet. Összerándul a nevetésétől, aztán úgy tesz, mintha nem rándult volna össze.
Pedig valahol kibaszottul vágyik rá, hogy ez az egész folytatódjon, és borzong attól a sejtéstől, hogy igen, most végre sikerült befolyásolnia, most az fog történni, amit el akart érni, most megint a hatalmában van, és nagyon erős a kísértés, hogy elbízza magát, hogy azzal próbálja helyrehozni az önbecsülését, hogy csomót köt a bábu elszakadt zsinórjaira, és belehajtja a fejét Moody ölébe, és kiélvezi azt a négy másodpercet, ami hátravan addig, hogy újra kihúzza a gyufát és Moody újra megbünteti ezért, aztán a körforgás kezdődik megint előről, figyel rá, aztán elkerüli, büszke rá, aztán csalódik benne, és újra, amíg szárazra nem facsarják egymást.
De. Nem. Ezért. Van. Itt.
Azt akarta, hogy vége legyen – hogy jól legyen vége. Hogy végre nyíltan az lehessen, aki, hogy ne legyen több színjáték, ne legyen több kibaszott rákfalatka és violalikőr, hogy végre vége legyen. Ez kell hogy történjen.
- Nnem – préseli ki magából végül az őszinte választ, amire nem is volt szükség, hiszen a másik eleve azért tette fel a kérdést, mert biztos volt benne, mit válaszolna rá. Most elfordítja a pillantását, de csak egy másodpercre, aztán észbe kap, és újra a fél szem tekintetébe akasztja az övét, folytatja: – De ő nem olyan, mint mi. – És arra sem lett volna képes, hogy nemet mondjon, amikor Moody nemet mondott; ha Pandora keze végigsimítana a sebhelyein, ha az álla a vállára támaszkodna és érezné a fülének ütődni a lélegzetét, kurvára mindegy lenne, hogy puszta fizetség, vágy nélküli, undorral vagy gyűlölettel terhes a felkínálkozás, képtelen lenne nemet mondani így. Képtelen lenne olyan érzéketlen szoborként maradni az ujjai alatt.
Sokadjára bánja meg, hogy beengedte az emlékeibe, de most a legvadabbul. De persze. Nyilván a kettő ugyanaz, Moody és ő, ő és Mrs. Dolohov. Persze. Kurvára nem. Biccent, hogy jelezze, érti, mire gondolt. Mély lélegzet: Ábrahám mégis le kell szúrja Izsákot.
És valamiért olyan a kontextus, hogy majdnem meg is köszöni, hogy hajlandó kegyesen elfogadni a neki bemutatott áldozatot.
- Nagyszerű – szusszan. – Akkor elintézem.
Egy darabig még nézi, mielőtt diszkréten a rajongói klubja felé pillantana, jelezve, hogy ennyit szeretett volna mondani.
- Megfelel, ha írok, vagy..?