It's too late

Push back from my heart

Összébb húzom magamon a hőálló bűbájjal ellátott pokrócot, és a szikla kiszögellésén valami kényelmesebb pozícióba helyezkedek. Már vagy fél órája ugyanazt a pontot fixírozom, ahol reményeim szerint a napnak fel kellene majd bukkannia, de egyelőre még a valószerűtlen sötétség foszlányai borítanak be mindent. De a sűrű, tejfehér köd, ami éjszaka a tó felszínére telepedett egyre inkább körvonalazódik. Ha lehet a ködnek éppen körvonala. Ha minden jól megy, kibírtam egy egész éjszakát idekint, anélkül, hogy egy tanárba vagy prefektusba botlottam volna. Egy megelpően meleg éjszaka volt, de ahogy a hajnal egyre közelít, úgy vág a húsomba a hideg, különösen azok a testrészeim zsibbadnak, amelyek a takaró alól kilógnak. Pedig valmikor ezt a takarót még rám méretezték, valamikor az ilyen éjszakák tele voltak szapora szívdobogással, izzadó tenyérrel, elfojtott izgalommal, hogy vajon melyik sarkon bukok le. Úgy tűnik Dolohovék birtokáról való szökés, habár végsősoron sikertelennek bizonyult, rengeteg dologra megtanított, a roxforti folyósókón és később a birtokon grasszálni már nem is olyan nagy dobás. Talán ezért érzem azt, hogy az utolsó csepp kávé elfogyasztása után valami unottság telepszik rám. De már átléptem a holtponton, és valami félig éber állapotba kerülök, ahonnan se előre, se hátra nem tudok mozdulni. Tökéletes allegória ez a Roxfortban töltött másfél hétre, ami valahol a földi pokollal tehető egyenlővé. Nem minden drámai fennhang nélkül.
Valahogy sikerült a figyelem középpontjába kerülni. Vagy azért néznek rám ferde szemmel és illetnek kegyetlenebbnél kegyetlenebb jelzőkkel mert egy nyíltan lebukott halálfaló lánya vagyok, vagy éppen azért tesznek furunkula gennyet a töklevesembe, mert apám sokakat magával húzott, akiknek a családtagjaik még mindig a Roxfortba járnak. Igazából túlteszem magam azon, ha a lábam elé köpnek, az első pár napban még engedtem is a provokálásnak. Csak amikor rájöttem, hogy mindegy, mibe keveredek, úgyis én húzom a rövidebbet, az egész korrupt, álszent tanári kar, az élükön Dumbledorral, akinek volt képe azt mondani az évnyitón, hogy minden diák számít. Csakhogy ő már rég kiválasztotta a számára kényelmes oldalt, és annyiszor néz félre, ahányszor csak kell. De én sohasem voltam az az árulkodós fajta, talán már rég nem lennék itt, ha az lennék.
A kastély egyik pillanatról a másikra vált menedék helyett börtönné, valami undorító fertő színhelyévé, ahol bármekkora szemétséget elnéznek, mert hát a diákok most zavarodottak, értse meg Mrs Dolohov, és az ön jelenléte nem könnyíti meg azt, hogy továbblépjenek. És bassza meg, én komolyan elgondolkozok McGalagony ajánlatán, hogy otthon fejezzem be ezt a nyomorúságos évet, mert ugyan mégis mit tartogatna nekem még a Roxfort? De valahogy keserű érzés lesz urrá rajtam. A francnak kell ennyire érzelmesnek lenni. Úgyse érek el francot sem. Nem is kell elérnem semmit sem. Mégis miért ragaszkodok ennyire szánalmasan valamihez, ami már rég kizárt magából? MIért hiányzik minden egyes apró, normálisnak mondható emberi interakció? Miért vágyom rá, hogy emberszámba vegyenek?

wish we could go back to the start

Nem követi Selwynt. Nem kíséri figyelemmel minden lépését, amióta visszajöttek a kastélyba. Nem nézi órák óta biztonságos távolságból észrevétlenül. Mondhatná magának ezt is. De mi a fasznak mondaná? Pontosan ez az, amit tesz éppen. Csak annyira hagyta itt, hogy visszamenjen az őszi köpenyéért. Persze, eredetileg azt gondolta, az éjszakai kisurranásnak valamilyen konkrét célja van, hogy valakivel találkozni fog vagy legalább elszív egy fél doboz cigarettát, akármit. De mostanra már szinte biztosra veszi, hogy nincs más szándék mögötte, csak annyi, ami nyilvánvaló: kiszabadulni abból a tetves kastélyból. Mégis itt áll és őrzi, mint valami kibaszott ereklyét.
Nem is az a kérdés, hogy miért, hanem hogy miért jött egyáltalán vissza. Már tavaly sem volt érthető, de most, hogy valamiféle bizarr idillben éldegélnek Dolohovval – meg Dolohov egész háremével –, a Roxfortban meg előre borítékolható boszorkányüldözéssel várták, végképp felfoghatatlan, minek jött vissza.
Ezt persze önmagától is kérdezhetné.
Vagy persze Selwyntől is megkérdezhetné, de hát nem kérdezte meg. Nem is beszélt vele semmiről néhány hétköznapi, elkerülhetetlen mondatot leszámítva. De nem is próbálta meg elkerülni; a tavalyi év alapján, évfolyam- és háztársakként ez eleve halálraítélt próbálkozás lett volna. Az első két nap tanulsága után pedig volt pofája folyamatosan a közelébe ülni az órákon, és ajánlkozni a páros feladatokhoz, ha Selwynnek nem akadt jobb. Ezzel legalább az atrocitások egy részétől megkímélte. Vagy legalábbis úgy tűnt. De mivel Selwyn már annyiszor nyilvánvalóvá tette, hogy nincs szüksége a védelmezésére, nem erőlteti. Azt persze nem tudta volna tétlenül nézni, hogy tényleg bántsák – de hát azt másnál sem tűrte el soha, ha a szeme láttára történt, ennyire még a mardekárosokkal sem volt elnéző, bár igaz, arról tett, hogy némely dolgok ne a szeme láttára történjenek –, de ameddig a basztatás megmarad sértések meg hétköznapi szemétségek szintjén, addig képes úgy tenni, mintha rábízná Selwynre a megoldást. Mégsem rúgathatja ki a fél Roxfortot, mint Mulcibert, csak azért, mert csúnyán néztek Selwynre.
Dolohov nyilván egyszerűen szarrá átkozna mindenkit. Vagy tudja a fasz, mit csinálna Dolohov. Hát ezt éppenséggel ő is megtehetné, csak szívességet tennének neki, ha eltanácsolnák, és végre nem kellene itt lennie, és senki nem tudná többé rábeszélni, rákényszeríteni, belemanipulálni. Már látja is maga előtt a szalagcímeket: Iskolatársai bántalmazásáért tanácsolták el Barty Crouch fiát. Ez olyan horderejű szenzáció lenne, hogy még az apja sem tudná eltusolni. De hát pont ezért nem is fog soha megtörténni – hiába a nagykorúság, hiába a Jegy, még mindig képtelen nyíltan szembemenni vele.
Tulajdonképpen van valami groteszk abban, mennyire hasonlít most Selwyn számkivetettsége az övére a roxfortos éveik kezdetén, vagy lehet, hogy csak ő látja a hasonlóságot. Persze, Selwynnek nyilván nem a mardekárosok megvetése fáj, akik eddig se bántak vele nagyon másképpen, legfeljebb tavaly kicsit visszavettek magukból Dolohov miatt – de nyilván pocsékul érezheti magát, hogy végre meglátta a másik oldal igazi arcát.
Rendben, talán érez valami elégtételt, amiért Selwynt épp azok gyötrik most a legkitartóbban, akikhez évekig próbált odabújni. Nyilvánvalóan ez az, ami a leginkább visszatartja a kezét attól, hogy beverje azoknak a köcsögöknek az orrát, és nem Selwyn ellenérzései a beavatkozásával kapcsolatban – tényleg nincs nagyon ellenére, hogy végre kinyíljon a szeme, és ha ennek néhány korty furunkulagennyel dúsított töklé az ára, ám legyen. De ennyi most már elég volt.
Összébb húzza magán a köpenyt, és előrelép, lassan, de nem hangtalanul elindul felé.
- Te nem fázol? – szólítja meg.

Push back from my heart

Ha még marad bennem valami egészséges életösztön, valami elcsigázott menekülési vágy az egész éjszakás kóborlás után, egész biztos, hogy meg próbáltam volna meglógni, amikor meghallom a lépéseket a hátam mögött. Menekülőre foghattam volna, vagy előránthattam volna a vadiúj pálcámat, amit Antonin tukmált rám még a Roxfortba érkezésem előtt, hiszen éppen elégséges mennyiségű ősrégi átkot ismerek már, hogy bárkit nyomorba taszítsak. De a kezem nem mozdul, én is csak épphogy összerezzenek, alig észlelhetően, mint valami mezei rágcsáló. Helyette visszafojtott lélegzettel húzom ki magma és fülelek, míg végül a határozottan közeledő mozgás mellé hang is társul.
Barty Crouch hangját hallva azonban gombóc szökik a torkomba. Az sem jut el a tudatomig, hogy mit kérdezett, ha kérdés volt egyáltalán. Mindenre fel voltam készülve, a világon bárkire. Tanárra, szabályt szegő diákra, elcseszett de még mindig túlbuzgó prefektusra, egy a rengetegből elcsászkált kentaurra. Mindennek több értelme lenne, mint ennek.
Pedig nem kellene meglepjen. Barty Junior jelenléte lassan eggyé vált a roxforti létezéssel. Ott van, ha beteszem a lábam egy osztályterembe, a Mardekár asztalánál, a levegőben, a falakban, az átkozott falevelekben, amiket a rengeteg felől idesosort a szél, a kandalló tűz pattogásban, a hanyagul megvilágított alagsori folyósókon, a tükör mögötti beomlott alagútban. És még van képük megkérdezni, hogy nem akarnék-e inkább elmenni. Mert nem értik, de hát a fenébe is, még én sem értem.
Bármennyire is vissza akarok emlékezni azokra az időkre, amikor nem volt, nem megy. Tulajdonképpen mindig ott volt, és a bergamot illatát most is idehozza a szél. Ugyanolyan tágra nyílt szemekkel nézek most rá, mint amikor idén először, önként (anékül, hogy bárki is halálosan megfenyegette volna) mellém szegődött bájitaltanon. Ugynaz a kiszáradt száj és a hang, ami a torkomon akad. Nem gondoltam volna, hogy valaha még a közelembe jön, hogy hozzám szól, persze nem ér hozzám, még véletlenül sem, csak birkatürelemmel várja, amíg az óra végét jelző csengő felharsan. Egy rejtély, amit nem értek, de talán nem is kell értenem. Csak belesimulni a pillanatba, hálás lenni a figyelemért, a nyugodt percekért. Hogy nem kérdez, hogy nem ítélkezik.
És ha ennek az évnek vége, talán egy olyan világ következik, ahol már nem lesz ott, ahol én. Nem szívjuk ugyanazt a levegőt az áprodott szagú pincében.
- Azt hiszem, már nem nagyon számít.
Szinte észrevétlenül csusszanok odébb a kövön, de nem szólok semmit. Nem kötelezem rá, hogy leüljön mellém, de talán érdemes lenne, mert akkor nem marad le az átkozott napfelkeltéről, ami hirtelen annyira elkezdett érdekelni.
- Mit keresel itt egyáltalán? – hangom cseppet sem számonkérő, és hiányzik belőle a megszokott követelőzés, inkább csak a megnyugvás, hogy amíg itt van, legalább addig sem csinál hülyeséget. Nem arra vagyok kíváncsi, hogy mit keres a tóparton ilyen korán, hanem hogy egyáltalán miért jött vissza.- Úgy értem a Roxfortban? – feszülten figyelem minden rezdülését a félhomályban, így szokom a jelenlétét. Hogy ne kapjak itt helyben szívinfarkust, hogy elejét vegyem a remegésnek, kevés sikerrel. Ha valaki, aki többet ér ennél az átkozott kócerájnál, az összes idiótával, aki valaha betette a lábát, akkor az éppen Barty Junior. Céljai vannak, amik sokkat tovább mutatnak, mint amit itt valaha kaphatna. Feladata, amiket még mindig nem tudok megérteni, de soha sem ítélkeztem fölötte.

wish we could go back to the start

Összefonja maga előtt a karját, és úgy tesz, mintha észre se vette volna, hogy Selwyn arrébb csúszott. Végül is eléggé kicsit mozdult, talán csak automatikusan.
- Hiányzott volna a töklé – fintorodik el a kérdésre automatikusan. Pedig logikus kérdés.
De mégis mi a halált válaszoljon erre? Hogy mint kiderült, Crickerley hagyott rá némi zsebpénzt, és ezt kézhez is kapta a nagykorúsága után, amiből egészen jól neki lehetett volna ugrani az önálló életnek, de sajnos krónikus adósságrendezési kényszerből az egészet eltapsolta arra, hogy visszafizesse Moodynak a kibaszott szemét, Moodynak, az aurorok kibaszott aurorának, mert a saját patológiás értékrendje alapján elviselhetetlen volt, hogy meghagyja ezt a fél szemmel is halálos gyilkológépet egy kicsit csökkentett üzemmódban? Hogy kevesebb kérdést vet fel, ha addig nem tűnik el, hogy pár hónapot a Foltozott Üstben mosogasson, ameddig végérvényesen le nem zárja ezt a dolgot vele, és bőven elég lesz majd akkor megpattannia, ha túlvannak ezen a beavatkozáson?
Összerázkódik a gondolattól, hogy Moodyról beszéljen Pandorának.
Moody gondolatától eleve hányni és üvölteni akar.
- Még el kell intéznem néhány dolgot – foglalja össze végül mereven. Ez meg hazugságízűnek tűnik, bármennyire is mantrává vált az elmúlt két hétben. Mert most, csontig hatoló hajnaltájt Selwyn őzikeszemeinek pillantását kerülve mégiscsak adja magát a kérdés: hova fog egy lyukas knút nélkül menni azután? És minek? Voldemort nyilván nem csókolná homlokon ezért a húzásért. És még egyszer nem okozhat neki csalódást, egy egészen enyhe csalódást sem.
A büdös kurva életbe, ugyan dehogy fog elmenni innen, ha vége a Moody-ügynek.
Hiszen előkészített mindent arra az eshetőségre, ha a végén nem kaphatja vissza a szemét – gondoskodott arról, hogy ne kelljen kínos kérdésekkel szembenéznie. Nyilvánvalóan nem a Foltozott Üst feketemosói előtt szégyellősködött már előre.
Nem fog elmenni. Itt fog ülni a seggén, Selwyntől három lépés távolságban írja majd a klubhelyiségben a házi dolgozatait vérszomjas érdektelenséggel, hogy Selwynre még csak rá se merjen nézni senki, nyilván összehoz nyolc vagy tíz RAVASz-t (valamikor érdekelte volna, hogy ráverjen Selwyn bátyjának legendás teljesítményére, valamikor az iskolaelsői plecsni is érdekelte volna, de nyolc RAVASz sem rossz teljesítmény, az elég lesz), aztán hazautazik a vonattal, és hagyja, hogy az apja benyomja valami jelentéktelen ügyosztály jelentéktelen íróasztala mögé jelentéktelen aktákat iktatni…
- Mégis hol máshol lennék, Pandora? – kérdezi végül, ingerült felcsattanásnak indul, de aztán persze nem lesz igazán az, mert egyszerűen nincs már erő a méregfogaiban, nincs kedve acsarogni, és hát előtte minek is játszaná meg magát? Tudja az egészet, tudja, ahogy elbaszták Dolohovval, ahogy magára vállalta, hogy majd ő aztán kurvára helyrehozza, nyilván ő nyalogatta Dolohov sebeit, miután elbuktak, így aztán gondolhatja, hogy ő sem festett nagyon máshogy, sőt… ugyan miért lenne szüksége Voldemortnak rá máshol?
Kútsötét, üres szemmel néz vissza Selwynébe: ez a válasza.
Tulajdonképpen ő az egyetlen, aki érdekelte, és mégsem próbált soha megfelelni neki, az csak ilyen gyerekded tündérmese-ábránd volt, mint Selwyn ujjai a sebhelyein, tökéletesen légből kapott, de soha a legkisebb erőfeszítést sem tette érte, amiket mégis, azokat nem azért, hogy értékelje őket – milyen biztonságos játék, hogy Selwyn így nem csalódhat benne, vagy ha mégis, az ő csalódásának nem lenne súlya. Hiszen nem küzdött érte. Nem tett meg érte mindent, hogy értékelje, hogy viszonozza, vagy mi a kurva élet. Talán ezért ennyire balzsamos az őzszempár puha, sötét pillantása, talán ezért ennyire megnyugtató belenézni a szemébe a saját kudarcával – nem utasíthatja el, mert neki legalább nem rakta oda tálcán az egész lényét, hiszen értelmetlen lett volna.
Előtte nem is fáj annyira ez a fojtogató, őrjítő, klausztrofób életkudarc.
Fásultan szusszan, és leül mellé, tisztes távolságban, de mégiscsak elfogadja a korábban jelképesen felkínált helyet. Előrehajol, megtámaszkodik a könyökén, mereven elnéz ő is arrafelé, amerre az ég alja alig jelzésértékűen világosodik – vagy talán nem is világosodik, csak az emberi szem automatikus öncsalása próbál árnyalatokat keresni a fénytelenségben.
- És te mit keresel itt? – kérdezi végül szinte udvariasan, pedig a kérdés sokkalta kézenfekvőbb: a legutóbbi látogatásakor nagyon úgy tűnt, hogy valami groteszk idill alakult ki közöttük Dolohovval, később meg Dolohov szavai pláne csak megerősítették ezt a tendenciát – tehát mi oka van akkor, hogy meneküljön Dolohov óvó-gondoskodó-egy-két-fattyal-és-nevelt-gyerekkel-meg-azzal-a-szeretőjével-teli karjaiból ide, a folyamatos baszogatásba? – Itt jobban tetszenek a napfelkelték, mint Dolohovéknál?

Push back from my heart

Nem tudom, hogy akár egy pillanatig is miért gondoltam, hogy majd tisztességes választ kapok, kertelés helyett. Csak nézem a merev arcvonásait és próbálok higgadtságot erőltetni magamra, hogy ez így van rendjén. Bármennyire is szar érzés, el kell fogadnom, hogy Barty Crouchnak titikai vannak előttem. Mert mégis miért ne lennének? Már nem tartozik nekem semmivel. Eddig is csak ő gondolta úgy, nem mintha bármit is vártam volna tőle. Legalábbis nem azért, mert muszáj, mert valami átkozott becsületkódex úgy követeli.
- Hát persze. A feladat – hogy is felejthettem el. Mintha nem ezen rágódnék szabad óráimon, mintha olyan könnyű lenne kitörölni a fejemből, hogy itt mindenkit valami nemesebb és mindennél előrévalóbb küldetéstudat vezérel, apróvá és jelentéktelenné téve a létezésemet. Próbálok ugyanolyan tárgyilagos lenni, mint ő, de csúnyán belesülök és a hangom inkább neheztelő, mintsem elfogadó.
Hogy hol lehetne? Ez egy nagyszerű kérdés. Mégsem tudok válaszolni, nem akarok ötleteket adni neki, hogy valójában hol kellene lennie, mert az a baj, hogy túlságosan is jó helyen van éppen most. Legalább nem teszi hiábavalóvá az ittlétemet, de ez valami olyasmi, ami éppolyan ostobaságnak tűnik, mint bármelyik másik gondolatom. Miért akarnám ezzel terhelni? Egyértelművé vált, hogy nem kíváncsi a hülyeségeimre.
- Tulajdonképpen bárhol. De meglepett, hogy éppen itt talállak. Azt hittem, hogy a Roxfort az utolsó hely, ahol lehetnél, hogy derogál neked. Nem hiszem, hogy bármit is nyújtana még számodra – válaszolom végül, megpróbálva leplezni, hogy tulajdonképpen ez a meglepetés a legjobb dolog volt, ami az utóbbi hónapokban történt. Olyan ostoba és gyermekded az egész gondolat, főleg így az üres, semmitmondó tekintetével elegyítve, hogy legszívesebben felsikoltanék, de inkább hallgatok. Azt hiszem ez volt a legtanúlságosabb lecke a nyáron: hogy megtanultam befogni. Nyilván a feladat ide sodorta és döntésében nem volt semmi szándékosság és ez önmagában szomorú. Szomorú lehet mindenféle motiváció és lelkesedés nékül végigevickélni az éven. Ilyen volt az első öt átkozott évem a Roxfortban, szóval pontosan el tudom képzelni.
Összerezzenek, amikor végül mégis helyet foglal mellettem. Visszatartom a lélegzetem, próbálom önuralomra inteni szánalmasan verdeső szívemet. Az ajkamba harapni, hogy ne mondjak valami meggondolatlanágot megint, ne moccanjak, ne kockáztassam, hogy felpattanjon és újra itthagyjon. Túlságosan is ismerős az érzés. Túlságosan sokszor történt meg már az utóbbi időben. De úgy tűnik, mégse elégszer, ha még mindig nem tudom kezelni. És éppen ettől a kétségbeesett próbálkozástól érzem, hogy megfeszülök. Miért nem tudom csak úgy egyszerűen az arcábavágni, hogy mit gondolok erről az egészről?
A kérdése nem kellene meglepjen, és bármennyire is biztos vagyok benne, mégsem olyan egyszerű válaszolni. Követem a tekintetét oda, ahol az égbolt vékony csíkban találkozik a tó tükrével, és egy apró mosoly bujkál az arcomon. – Nem akarok túl szentimentálisnak hangzani, de semmi sem fogható a roxforti napfelkeltéhez.
Persze minden bizonnyal semmi sem érdekli kevésbé ezen a világon, mint a naplementéka Dolohov birtokon, de elengedem ezt az apró igen mellékes gondolatot. - Pláne nem az, amit a Dolohov birtok egyetlen pontjáról látni lehet. Szerintem egyértelmű. Szabadulni akartam. Egyszerűen csak túl sok – hiába rendeztük sorainkat Antoninnal, hiába vagyunk végre olyan, mint egy kibaszott család, hiába imponál nekem az egész, hogy van végre helyem. Végtelenül fárasztó a maga módján. És a tudat, hogy így kell leélnem az egész életemet, megmagyarázhatatlan kétségbeeséssel tölt el. Ugyanakkor próbálom elodázni az agyam egy rejtett zugában feltörő gondolatot, hogy semmi legitimitása nincs annak, hogy ittvagyok. Nem helyes, hogy hellyel kínálom Crouch Juniort, hogy annyira kétségbeesetten vágyok a társaságára, hogy még a saját gondolataimat is megzabolázom. Azt hittem, hogy végre sikerült békére lelnem, de tulajdonképpen Barty Junior jelenléte kellett hozzá, húsvér lényege, még akkor is, ha olyannyira ügyel, hogy ne érjen hozzám még csak gondolatban sem. Csak most érzem, hogy mennyire nincs rendben semmi, hogy mennyire önellentmondásos vagyok, gondolataim és érzelmeim is szétszórva, mint az a kupac ruha a hálószobám közepén, a hanyagul szétszórt pergamenek, rajtuk a girbegurba betűim, a rendezetlenül vágott körmeim, és a meggondolatlanul odabaszó szavaim. Ez mind én vagyok, és nevezhetnénk kamaszos létállapotnak, amit a házasságnak, a szép ruháknak, a kötelező társadalmi eseményeknek ki kellett volna verniük belőlem. De úgy látszik, nem sikerült.
- Meg aztán a Roxfort nem is olyan szörnyű most. De komolyan azt hiszed, hogy nem tudnék magamtól is elboldogulni? Mikor öt átkozott évig képes voltam túlélni?- ennyit arról, hogy nem kérdezek és mondok hülyeségeket, ennyit arról, hogy nem provokálom, ennyit arról, hogy hálás leszek mindenért egyetlen zokszó nélkül. Elszakítom a tekintetem az egyre határozottabb fénnyalábtól és ránézek, még akkor is, ha ő nem viszonozza a tekintetemet. A megfáradt, szétesett profilját tanulmányozom, ami valahogy szívszorító látványt nyújt, de eszembe sem jut sajnálni ezért. Magának kereste nyilván az álmatlan éjszakákat. Magának kereste minden nyomorúságát, éppen ezért kurvára nem hiányzik neki, hogy még az én gardedámomat is eljátssza napközben, míg éjszaka valószínűleg mugliszületésűek szerveire rendez igen népszerű liciteket, amiket majd közös szeánsz során feláldoznak a Nagyúr oltárán. Vagy tudom is én, bármit, amit Voldemort hívei szoktak csinálni a kastélyban. – De legalább eddig nem rúgattál ki még senkit. Habár Mulciber kirugatása azóta is tüske a szememben, úgy érzem nincs jogom számonkérni és tessék, pont az ellenkezőjét teszem annak, amit gondolok és érzek. Mi ez, ha nem a legnagyobb önigazolás.

wish we could go back to the start

Fanyarul felnevet. Nem Selwyn hangsúlya, bár az is épp elég vicces, hanem az, hogy azt gondolja, a nyár, a Dolohovval közös kudarc, amit Dolohovhoz hasonlóan valahol mélyen ő is nagyobbrészt a saját felelősségének érzett, a lefokozottság után is azt gondolja, bármit számít bármilyen feladat, amit rábíznak.
- Hogyne – hagyja rá. A feladat. Hát persze. – Dolohovot is ilyen édes asszonyi szemrehányással korholod, amikor hívja a kötelességtudat, vagy ezt kimondottan csak nekem tartalékolod?
És képes rátenni egy lapáttal, képes kifejteni. Újra felnevet, de ezúttal hosszan nem is bírja abbahagyni, bármennyire halk és görcsös is ez a nevetés, kiengedi, hagyja lecsengeni, mint valami hisztériás rohamot.
Komolyan eljátszik a gondolattal, hogy elmagyarázza neki, hogy kimondja, mint egy gyónást, hogy igen, köszöni, mostanra már neki is nyilvánvaló, ami természetesen mindenki másnak kezdettől egyértelmű volt, hogy mindössze az apja érdekes benne, hogy akár sikerül Voldemort hasznára válnia, akár elbukik valamelyik jelentéktelen feladat során, az egyformán bevitt találat Sr. undorítóan joviális mosolyának, de enélkül semmit sem ér, így aztán hogyan is tehette volna meg, hogy nem jön vissza, hogy szakít, hogy tékozló fiú lesz – és aztán elmondja azt is, hogy fizikailag képtelen megtenni, hogy most sem tud nyíltan szembemenni azzal az undorítóan joviális pofával, most is teljesíti a ki nem mondott parancsait, most is megpróbál megfelelni, hogyan is nézne már ki, ha nem szerezne legalább néhány szép RAVASZt az ő prominens apjának decensül sikerült sarja? Ugyan hogy festene, ha nem végezné el az iskolát, hiszen ő jó gyerek?
Valami undorító ez a kényszeres parancskövetés. És kurvára senkit nem érdekel. Senkit, rajta kívül.
De aztán csak ül mellette, és már így is túl közel van, dehogy akarja, hogy még közelebb legyen, dehogy akarja megmutatni neki, mennyire szánalmas is valójában, neki, Selwynnek, aki most is számonkér, mindig csak számonkér, a kurva anyját, Dolohov feleségének, dehogy akar bárkinek megmutatni bármit. Selwynnek, aki képes a Dolohov birtokot emlegetni neki, és úgy mondani, hogy túl sok, mintha nem akarna ráunni az új ruhatár, a Dolohov-háremben lelt testi-lelki jóbarátnők és a hitvesi ölelő karok jelentette örömök túlzó bőségére, vagy az isten tudja, mi olyan sok ott, nyilván az ösztrogén, vagy a szaros pelenka. Vagy talán Dolohov tényleg igazat mondott, és mióta visszakapta a nőjét, azóta Selwyn békében, háborítatlanul élvezheti a kényeztető feleségstátuszt és esténként nyilván az ágy másik felében kötöget vagy Flaubert-t olvas egy tál szőlő társaságában, miközben Dolohov mellette dugja a szeretőjét, körülöttük meg fogócskáznak a fattyak és/vagy örökbefogadott gyerekek. Idill à la Dolohov.
Nyilván jobban tudja majd értékelni ismét, miután egy kis időt kirándult a Roxfortban és tett neki pár pofátlan szemrehányást.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz – vonja fel a szemöldökét fagyosan, kimérten. Évfolyamtársak. Háztársak. Felvette azokat a fakultációkat, amiket Selwyn is. Nem annyira kurva komplikált jelzésértékűen a közelében maradni.
Persze, igaza van. Talán felesleges is. Annyira már ismerik a stílusát, hogy tudják, a jelenlétében nem érdemes túl messzire menni. Talán neki van szüksége arra a tudatra, hogy tehet valamit, azért húzódik egy hüvelykkel közelebb annál, mint amilyen közel egyébként is kénytelen lenne megmaradni. Hiszen hat kibaszott éve szívják egymás elől a levegőt ugyanazokban a termekben. Csak akkoriban Regulus mellett ült. Selwyn meg… tudja a fasz, mit csinált Selwyn. Kit érdekelt. Mindig ilyen volt, ilyen kócos feketebárány. Már elsőben is nehezére esett elhinnie, hogy Selwyn tényleg annak a Selwynnek a húga, abból a családból… mindig olyan kibaszottul muszáj volt különböznie. Csak akkor őt épp kurvára lekötötte évekig, hogy ugyanolyan lehessen, vagy ha nem, akkor legalább mindenkinél kurvára sokkal jobb, hogy nem is nagyon vett észre saját magán kívül senkit.
Talán ha körülnézett volna, akkor most Pandorával cigiznének itt valahol, vagy hugrabugosokkal vedelnék a vajsört valami szánalmas rejtekhelyen (oké, ennek a gondolata is gyomorforgató), és ő nyilván nem viselné a Jegyet, mert az ember vagy gondolkodik, vagy közösül, a kettő együtt abszolút képtelenség, és hát akkor is mi lenne, ha nem viselné azt a kurva Jegyet, eggyel kevesebb apakép, akinek nem tudott megfelelni. Nem készülne arra, hogy odaadja a szemét annak a rohadéknak, nem tudná, hogy mennyire iszonyúan, elviselhetetlenül kevés, és nem kötné semmilyen egyezség Dolohovhoz. Igen, hugrabugosokkal lógó, Pandorával járó (egyáltalán járna vele Pandora, ha nem viselné a Jegyet, ha nem lenne most Mrs. Dolohov?), Dumbledore-ért lelkesedő önmaga nyilván teljes szívből gyűlölné Dolohovot, és semmilyen kompromisszumra nem szorulna rá vele kapcsolatban. Vagy bárkivel.
Egy kis fanyar vágyódást érez a sok faszság iránt, pedig most komolyan – hugrabugosok? tudatmódosítók? Dumbledore? Nincs olyan alternatív dimenzió, ahol ez előfordulhatna. Ha nem viselné a Jegyet, akkor is egy magának való, törtető, karótnyelt eminens seggfej lenne, Pandorával meg két percet se tudnak együtt lenni anélkül, hogy kinyírnák egymást, még ha lett is volna köztük bármi, annak rég vége lenne, és valószínűleg egy légtérben se tudnának megmaradni egymással.
Ha nem viselné a Jegyet, akkor még ennyije sem lenne, mint ami most van.
Akkor még Voldemort elvesztett figyelme se volna. Ez legalább az övé. Ez legalább tényleg a sajátja, még ha ilyen keserű és kilátástalan is.
Hosszú szünet után biccent.
- De akkor, ha jól értem, akkor az egerek csak merő véletlenségből cincogják azt, hogy éjszakánként a vécébe zárkózva bőgsz, és álmodban Antoninért vinnyogsz. Gondoltam, de azért jó tudni – bólint. Még hogy eddig képes volt túlélni? Egyszer nem látta úgy, hogy ne lett volna lehorzsolva a térde legalább. De hát Selwynnek nyilván ez a túlélés. Meg hogy idilli feleséget játszik Dolohovéknál, és beleszeret az aranykalitkájába. Most legalább normálisan fel van öltözve, most nem néz ki úgy, mint Mrs. Dolohov, most el lehet felejteni, és annyira szeretné elfelejteni, és tovább szőni azt az egész hülye látomást arról, hogy nincs Jegy és van Selwyn, csak Selwyn, és nem Dolohov.
Szerencsére Dolohov nem akarja meghosszabbítani a gusztustalanul édeskés szenvedéseit, mert inkább gyorsan felkúrja az agyát álmodozás helyett.
- Miért, vannak még mások is, akik a Tiltott Részleg átkait gyakorolják rajtad és veled?
Ezt eddig sosem hozta fel, sőt még csak nem is utalt rá, hogy tudna róla, pedig hát utólag nem volt nehéz összerakni a képet, Mulciber egyszerűen nem lehetett bűnös abban a másik esetben, ami miatt kirúgták végül.
- Rendben, nem kellett volna kirúgatnom Mulcibert. Nem mintha ő annyira bánná, de nyilván nem volt bűnösebb nálad – vonja meg a vállát, és elnéz a narancsos foltok felé az égen. Bárcsak ne lennének belevésve az agyába és az ujjbegyeibe azok a nyomok, amiket Mulciber Selwynen hagyott. – Most elégedett vagy? Vagy számítsak még arra, hogy megtorlásként további ismerőseinket is be fogod avatni abba, hová kell fordulni, ha valaki Voldemort kegyeit keresi?
Nyugodt, hűvös szavaiból kiszisszen az ingerültség: igen, tényleg megsajnálta egy kicsit Mulcibert, igen, tényleg nem volt a legbölcsebb kirúgatni, és igen, megpróbálta ezt jóvátenni azzal, hogy mikor Mulciber hozzá fordult, beajánlotta Voldemorthoz, bár akkor már nem sokat ért az ő ajánlólevele. De nagyon nem tette boldoggá az egyetlen lehetőség, akitől Mulciber tippet kaphatott.

Push back from my heart

Őszinte meglepetés ér, amikor fanyarul felnevet. Hát már tényleg nem számítana annyira? Igaz lenne az, amit Antoninon már rég látok? Ez az immel-ámmal elvégzett munka, valami másodlagos kötelességtudat, a szenvedély minden apró jele nélkül? Könyörgöm, Antonin még a saját anyjától is jobban tűzbe jön, mint a feladattól vagy a Nagyúr említésétől. Mert valami történt. Lehet ennek bármi köze ahhoz az egyetlen elbaltázott lépéshez? Vagy valami egészen másról van szó, amiről fogalmam sincs, és őszintén, nem is kellene, hogy érdekeljen?
Édes asszonyi szemrehányás. Minden szó hallatán egyenként rezdülök össze az undortól. Ha van is benne valami, az biztos nem édes és semmiképp sem asszonyi. Nem vagyok az asszonya. És még csak közelről sem vagyok édes. És ezt azt hiszem nem kell szóvá tennem ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen.
- Nem tartalékolok neked semmit – mondjuk az erőn kívül, hogy ne remegjen meg a térdem, hogy ne essek neki tíz karommal, hogy megőrizzem a józan eszemet - jó, ismerjük el, meglehetősen túl sok energiát fércölök Barty Crouchba.
Megint nevet, én meg hitetlenkedve rázom a fejemet. Azért ennyire nem lehet vicces. Nem gondolhatja, hogy egy átkozott vicc vagyok. Nem fogja elmondani, hogy miért van itt, de talán sejtem. Vagy talán teljesen mindegy. Itt van és kész, nem?
Tágra nyílt szemek, egy apró ó betűt formáló ajkak, sziklamerevség. Mi a a francot cincognak az egerek? Az arcomból kifut az utolsó csepp vér is, ahogy rápillantok ragadozó tekintettel, magyarázatra várva. Mégis mi a fenét akart ezzel mondani? Mármint húzni az agyam, én értem, de mégsem lehet ilyen egyszerű a magyarázat. Ha az lenne, csalódnom kéne benne, és nem tudom, hogy miért félek ettől annyira.
- Ezt remélem te sem gondoltad komolyan – szólalok meg minden él nélkül. És olyan szívesen hozzátenném, hogy Antoninnal baszogatni már lejárt lemez. De próbálom nem felhúzni magam a hülye megjegyzésein, amikre egyébként, köszönöm szépen, semmi szükségem sem volt.
De ha már egyszer belelendült, miért hagyná abba félúton? Megvonaglik az arcom. Hát éppen ez a baj, hogy nincs. És hogy rohadtul unatkozom, jobban talán mint a Dolohov kúriába valaha. Beteg dolog azt kérni, hogy bárcsak a pszichopata hajlamokkal megáldott mentorom itt lenne? Vagy legalább ha nem éreztem volna azt az átkozott bűntudatot Barty Jr. önjelölt igazságosztó hajlamai miatt, és nem vittem volna vissza Mulcibernek a de Raist? Persze az első utam egyből a zárolt részlegre vezetett, de sajnálatos módon egyikben sem volt ilyen ínycsiklandozóan gurmet felhozatal. Meg aztán hol találnék egy valamire való idiótát, ugyanolyan ferde hajlamokkal, aki önként és dalolva, szimpla felebaráti szeretetből kínozna kedvére két bájitaltanóra között? (nem hiszem el, hogy ezt a kérdést komolyan feltettem) Jó persze, csak minden második sarokban akad valaki, akire illik a leírás, megkérhetnék bárkit, de az nem lenne ugyanolyan. Úgy nézek Crouchra, mint egy négyéves, akinek elvették az egyetlen játékát, mert basszus, éppen így történt. Szándékosan, merő rosszindulatból? Hogy még csak egy kicsit se tudjam élvezni az utolsó átkozott évemet?
- Siralmas idén a felhozatal – vallom be őszintén, meglepő nyugodtsággal, ahelyett, hogy ordítanék vele. Ez már komoly haladás. – De komolyan azt hiszed, hogy elmondanám, ha találtam volna valakit? Éppen neked? – nem, minden jogom megvan nekem is, hogy titkokat tartsak Barty Junior előtt. Sőt, mintha ez valami minimális elégtétellel is eltöltene, de hát tényleg rohadtul nincs mit eltitkolni.
- Egyáltalán hogy sikerült az egészet kinyomozni? Ijesztőek a módszereid. Mulciber meg volt róla győződve, hogy én árultam el. Ügyes – tényleg elismerően nézek rá, de annyi szemrehányással, amennyi csak belémszorult. Nem várom el, hogy megértse, mennyire fontos volt ez nekem. És most, hogy tudom, az egész történetnek a végén Mulciberből is engedelmes katonát faragtak, nem vagyok nyugodt, egy szemernyit sem.
- De éppen ez az. Nem volt bűnösebb nálam. Sőt. De nekem úgy tűnt, hogy kettőnk közül csak belőle lett átkozott bűnbak. Nem tudom, hogy melyik univerzumban találod ezt fairnek, Crouch. Simán kirugathattál volna engem is.
Egycsapásra megoldódott volna minden problémád.
Már önmagában felháborító, hogy egyáltalán felhozom ezt a lehetőséget, hiszen valószínűleg belepusztultam volna, ha el kell innen menjek, még így sem tudom biztosan, hogy mi fog történni, ha vége ennek az évnek. Merthogy nyilván túl hülye vagyok és szarok a jegyeim és az egyetlen dolog, amiben most már valamelyest szakavatottnak számítok, nos nem hinném, hogy a R.A.V.A.Sz.-on kifejezetten díjaznák a sötét átkokra specializálódott halálfaló porontyokat. És van képe megkérdezni, hogy elégedett vagyok-e, hát persze, hiszen mi okom lehetne panaszra?
- Talán hiba volt első körben éppen hozzá fordulni.
Most már nem csak a fejjemmel, hanem egész testemből felé fordulok. A bennem szunnyadó maczochista hajlamok valahogy kötelezővé teszik, hogy egyetlen arcrezdüléséről se maradjak le, pláne, amikor éppen számon kérem. Vagy éppen, mikor valamelyest színt vallok előtte. - Merthogy így történt. Nem ő könyörgött a lábaim előtt csúszva-mászva, hogy hadd legyek a kísérleti egere. Ezt én választottam, Crouch, még ha annyira hihetetlennek tűnik is, hogy van szabad akaratom és néha napján élek is vele.
Nem akartam felhúzni magam. Hiszen olyan kétségbeesetten ügyeltem rá, mint egy átkozott hímestojásra, csak mert tudni akartam egyszer, milyen érzés, ha nem tekeredünk a másik nyaka köré, ha nem marunk méregfogainkkal egymás húsába, de valljuk be, képtelenek vagyunk rá, még a legjobb szándék is minimum egy nagy adag trágyát szül. Vagy esetünkben tönkretesz egy életet, mert Mulciber lehet, hogy most azt hiszi, hogy nagyon jó neki, de ha majd a hulláját előhúzzák valahol a Temze aljáról, nem biztos, hogy ugyanilyen hálás lesz.
Nem tudom, hogy lesz-e valaha pillanat, amikor elégedett leszek majd bármivel is. Minden sokkal könnyebb lenne, ha közömbösek lennénk egymás számára, vagy igazán utálnánk a másikat. A gyűlölet sokszor sokkal kegyesebb, mint annak az ellenkezője.

wish we could go back to the start

Annyira döbbenten néz, hogy tényleg kedve támad elmondani neki, elmagyarázni, mint egy hülye kis libának, ha ennyire nem érti, de hát hogy nem érti, Dolohov se magyarázta el? Ez a gondolat még inkább arra sarkallja, hogy na, hát akkor ő majd felvilágosítja, hogy mennek az ő dicsőséges dolgaik Voldemort seregében, de Selwyn arcán eddigre annyira plasztikusan láthatóvá válik az undor, hogy ez végül belefojtja a szót.
Helyes. Undorodjon csak. Valami önelégült kínlódással nézi a viszolygás rándulásait az arcában. Csak annak nincs értelme, hogy miért most. Mégis mi a faszt mondott? Vagy ez csak a puszta jelenlétének szól?
Szkeptikus grimasszal bólint a szavaira, és elbámul inkább az ég alja felé, és csak akkor fordítja vissza a pillantását Selwynre, mikor az újabb bevitt találat hatását akarja nézni. És még jó, hogy nem maradt le róla… mert annyira hatásos a mimikája, hogy utólag meg is bánja, amit mondott.
Az igazat megvallva, tényleg hallott olyasmit, amiben Selwyn, Dolohov, a bőgés és a vécé egyszerre szerepelt, sok más lényegtelen részlettel együtt, de ahogy találkozik a pillantása Selwyn éles tekintetével (úgy néz rá, mint aki egymaga egyből képes szembenézni egy egész Roxfortra való rosszindulatú hiénával, és ettől paradox módon kibaszottul törékenynek tűnik, és egyúttal még valami teljesen hétköznapi, klasszikus értelemben széppé is válik az arca, amit ő sose látott tulajdonképpen Selwynben, meg nem is kereste, de most belesajdul az összes belső szerve, ahogy nézi), reflexből elpillant és megrázza a fejét. Pedig nagyon is de, az agya dühkitörésekért felelős, elmebeteg zugában száz százalékban komolyan gondolta, mert annyira rohadtul utálta a gondolatát, hogy Selwyn esetleg tényleg Dolohovért sír.
- Kit érdekelnek – rántja meg a vállát. Ja, kit érdekel, mit mondanak róla. Ő is csak kábé az első öt roxforti évét töltötte azzal, hogy kialakítson magának egy imázst olyan emberek előtt, akiket egyébként semmire nem tart és nem is beszél velük. – Jól áll – közli színtelenül a narancsos foltokat bámulva. – Ez, ahogy nézel, ilyen ádázul. Nagyon… határozottnak tűnsz. – Küzd az ellen, hogy gúnyos mosolyra ránduljon a szája, ami minden szavát kitörli és ellenére fordítja – küzd ellene, és alulmarad. De hát jobb is így. Kevésbé fura. Két gecizés közben csak nem mondhat olyan bókokat, amiket teljesen komolyan gondol, csak mert egy hirtelen támadt homályállapotban arra jutott, hogy Selwyn minden roxfortos konszenzus ellenére, igenis banálisan szép (bár ennek aztán tényleg kurvára semmi jelentősége nincs, felőle aztán kinézhetne akárhogyan).
Pedig mennyire döbbenetes is voltaképpen ez az arc, még ebben a rossz megvilágításban is mennyire kifejező, az előbb még úgy nézett, mint egy végső harcra kész, sarokba szorított vadállat, most meg mint valami elárvult kismacska. Komolyan ennyire sokat jelentett neki Mulciber? Komolyan ennyire elveszett tud lenni nélküle? Hogy a fenébe tud ilyen fájdalmat okozni neki azzal, hogy egyszerűen csak néz? Hogy tudja ennyire megsemmisíteni, hogy legszívesebben újra keresztüllövetné a saját kezét Moodyval, csak hogy valami mást érezzen, bármit, ami nem ez a fojtogató sóvárgás és irigység és nyomorultság? És mikor lett ennyire letagadhatatlanul szánalmas, ennyire tehetetlen bábja az elbaszott érzelmeinek..? Mindenesetre Moody gondolata legalább képes annyira kijózanítani, hogy ne kezdjen el külső jeleit adni ennek a szánalmas lelkiállapotnak. Kiüríti az agyát, vagy legalábbis megpróbálja, lecsupaszítja az arcizmairól a kifejezéseket; mindjárt bemegy, igen, mindjárt itt hagyja Selwynt, hadd sírjon csak akkor Mulciber után, ő meg bemegy, és álomba vagdossa magát vagy valami. Mindjárt, csak hagyja, hadd mondja végig a kurva mondókáját a mazochizmusáról vagy mi a kurva élet ez, ami ebbe az egészbe űzte, hogy nehogy még azt gondolja, hogy emiatt hagyja itt.
Bár azt sem tudja, mit gondol, miért jött egyáltalán ide.
Mert amúgy mi a faszért jött egyáltalán ide?
- Ha ez bármit is megoldott volna, kirúgattalak volna – közli. Ugyan. Ez még füllentésnek is gyér. Még Mulciber kirúgatása közben is végig azt hazudta magának, hogy ez a helyes. Vagy talán azt is gondolta, hogy helyes. Érdekelték ilyen dolgok, hogy mi helyes és mi nem. Talán még most is érdeklik, csak már fogalma sincs róla, mit gondoljon helyesnek vagy helytelennek. A dolgok túl bonyolulttá váltak ahhoz, hogy bele tudja nyomorítani őket a szociopátiásan túlegyszerűsített erkölcsi rendszerébe. – Mulcibert különben se érdekelte a Roxfort. Téged érdekel. Fogalmam sincs, miért – fintorodik el, részint Selwyn miatt, részint mert ez a „magyarázat” aztán csak még logikátlanabbá teszi az egészet, még inkább érzelemvezérelt faszsággá alacsonyítja a tetteit – , de tudom, hogy érdekel. Látom.
Elvégre most is visszajött. Azelőtt is visszajött. Pedig a gyorsan férjhez menő lányok nem mindig szoktak. Persze a gyorsan férjhez menő lányok általában gyorsan teherbe is esnek, de hát Selwynnél ez a veszély – ha Dolohov igazat mondott – nem igazán áll fenn.
De mit akar itt most, hogy még ráadásul a vérét is kívánja a fél iskola? Aligha a RAVASz-ok kedvéért jött. Meg majd biztos a roxfortos napfelkeltékért. De hát úgyis hiába kérdez tőle bármit, csak baszogatják egymást. Pedig akár beszélgethetnének is. Ha Selwyn be tudná fogni a…
- HOZZÁM KELLETT VOLNA FORDULNOD! – csattan fel saját maga számára is váratlan hangerővel. – Én – vigyáztam volna rád. Hogy a félig kimondott mondat röhejessége vagy a kimondott (ráüvöltött) mondat abszurd szánalmassága fojtja vissza belé a szót végül, az jó kérdés. De elhallgat.
Ennyivel azt is megkérdezhette volna, hogy nem lenne-e végre hajlandó Pandora lefeküdni vele, hogy megszabadítsa ettől az agybaszó sóvárgástól, puszta felebaráti könyörületből. Talán meg kellene kérdeznie. Úgy bámul bele a szemébe, hogy komolyan arra készül, hogy mond valami ilyet. Dugjunk már, Pandora. Mondhatná mondjuk ezt. Kábé egy percig nézi, aztán kiereszti a tüdejébe rekedt levegőt, és egy pillanatra beletemeti a jéghideg tenyerébe a tűzforró arcát, aztán kiegyenesedik, végignéz a tavon, és úgy pillant vissza rá, mintegy mellékesen, mintha az előbbi kirohanás meg sem történt volna.
És melyik napokon használtad még az ún. szabad akaratodat? A Dolohovval való házasságkötésed napján, vagy melyiken azok közül, amikor együtt maradtál vele?
Ez tényleg egyszerűen szánalmas. Pandora hozzáment Dolohovhoz. Több mint egy éve. Ez van, hozzá kéne már végre szokni a gondolathoz. Elvégre ő is törhetetlen szövetséget kötött azzal a fasszal, és néha már-már meg is érti, mit miért tesz, akkor mért van az, hogy Pandora közelében az eszét veszti a gondolattól, hogy Dolohové, hogy Dolohov ágyában alszik, hogy Dolohov nevét viseli. Szabad akarat. Mulcibert se Mulciberen kellett volna számonkérnie, hanem Pandorán, ha már egyszer számon akarta kérni valakin, akkor rajta, és pont így Dolohov is Pandora dolga. Csak le kéne nyelnie végre. Vagy nem gondolni rá.
- Tudom – rántja meg a vállát erőtlenül. – Ő is ezt mondta.
Tényleg azt kellett volna mondania, hogy dugjanak.
Abban a pillanatban lehetségesnek tűnt.
Szabad akarat. Ha nem lenne Jegy, Pandora nyilván akkor sem választotta volna őt, és bassza meg, amúgy se vette volna el. Vagy elvette volna? Idiótáknak való ez a mi lett volna, ha.
- Miért, Pandora? – kérdezi végül. – Mi a jó neked ebben? Mulciberben? Dolohovban? – Fáradtan megdörzsöli a halántékát, megtámaszkodik a könyökén, és felnéz Pandorára. – Csak mondd el, miért. – Őszintén kérdezi, őszintén tudni akarja, de persze Pandora nem fogja úgy érteni.
Csak azt kellett volna mondania, hogy dugjanak már végre, tényleg.

Push back from my heart

Ha most egyedül lennék, egész biztosan elkezdenék a fülemben kotorászni, hogy megnézzem, nem mászott-e bele egy bogár, mert olyasvalamiket hallok, vagy éppen hallucinálok, amikre nem számítottam ma éjszaka. Sőt, nem számítottam rá egész életemben. Barty Crouch most tényleg bókolt volna az előbb? Hitetetlenkedve nézek rá, nagy, tágranyílt szemekkel és persze ott van az a gúnyos mosoly, aminek az egészet fölül kellene írnia. Semmissé tennie. De én mégsem foglalkozom vele. Képtelen vagyok parancsolni az arcizmaimnak, hiába is küzdök ellene, az a mosoly nem fagy le az arcomról és a kellemes, csiklandozó érzés sem múlik el, uralja a zsigereimet és hosszú másodpercekig csak nézem idült mosollyal még akkor is, ha a tekintetén érzem, hogy legszívesebben visszaszívná az egészet, felállna és itthagyna.
Határozott? Naná! Annak tűnhetek most és úgy is érzem magam, mint aki nagyon elszánt, de Merlin őrizzen attól, hogy ezek az elszánt gondolatok kilépjenek a gondolati síkról, és valósággá váljanak. Merlin őrizzen, hogy nehogy valami ostobaságot csináljak most, amivel Barty Juniornak és magamnak is ártanék. Mert bármennyire is ellenem szól minden, nem akarok neki rosszat és tulajdonképpen sohasem akartam.
Szánt széndékkal barmolom el a pillanatot, pár centire visszahúzódva tőle, torkomat köszörülve és letörölve a bárgyú vigyort a képemről.
Persze van abban ráció, amit mond. A közös szeánaszaink során Mulcibernek be nem állt a szája, a roxforti szenvedéseiről, amelyek többnyire annak voltak betudhatóak, hogy milyen rémesen unatkozott. De akkor sem tartom fairnek az egészet, még akkor sem, ha ennyire nevetségesen elkezdtem ragaszkodni a Roxforthoz. Mert így történt, és a tény, hogy ezt Barty Jr. is látja nem kevésbé megdöbbentőbb, minthogy mindezt számításba vette az eljárás során. Ajkaim öntudatlanul nyílnak szét a meglepetéstől, ujjaim a pokróc szegélyébe markolnak olyan erősen, hogy egészen belefehérednek és ezt már képtelen vagyok szó nélkül hagyni.
- Crouch...
De hogy mit is akarok mondani, arról fogalmam sincs, minden olyan zavaros, hogy végül azon kapom magam, hogy a fejemben csak a nevét ismétlegetem, jól artikuláltan, mindeféle cél vagy józan paraszti logika nélkül. A mellkasom fel-le hullámzik, ahogy próbálom tisztességesen venni a levegőt. A takaró alatt eddig majdnem szétfagytam, most valósággal tüzel minden porcikám, és ahogy felcsattan, ijedten rezzenek össze. A vér nyom nélkül fut ki az arcomból, ahogy próbálok visszaemlékezni arra a számlálhatatlanul sok alkalomra, amikor majnem Crouch Juniorhoz fordultam Mulciber helyett. Aztán az egyetlen alkalomra, amikor a szobája előtt dekkoltam kétségbeesetten, Bagnold vére a kezemen, de ő nem jött. Aztán már minden mindegy volt.
És mégis, most valami megbánást érzek, hogy nem próbálkoztam többször, hogy nem akartam annyira. Most, hogy tudom, hogy nem hajtott volna el. Pedig akkor a világon mindennél jobban féltem a visszautasítástól.
De még csak nem is az a legidegtépőbb, amit mond, hanem ahogy mondja, olyan indulattal, hogy beleremeg az egész horizont, nem csak én.
- Te..?
Nem állítanám, hogy biztos vagyok benne, hogy mivel folytatta volna a mondatot, ha előbb nem harap rá a saját nyelvére. De marcangol belül a kíváncsiság és nem azért, hogy az egoizmusomat kényeztessem. Csak tudni akarom.
De mégis hogyan fordulhattam volna hozzá? Hogyan bírtam volna még el egy mély és ennyi érzelemmel telt kapcsot, ami Barty Crouchoz fűz?
Te kurvára nem tudod, hogy miről beszélsz – egyszerre akarok ordítani és a fejemet a sziklához csapni, ha kell, egymás után többször, vagy csak rávetni magam Crouch Juniorra, mielőtt még fel nem kel az az átkozott nap, de számítana-e akkor egyáltalán, felkelne-e ugyanúgy a nap, mint minden átkozott reggel? Belekapaszkodni apró körmeimmel és nem engedni el. Aztán a sebhelyeinket mutogatni egymásnak, tudom is én, meghalni, engem már az sem érdekel.
Olyan kétsébeesetten nézek rá, ő meg olyan elárvult, hogy a lelkem egészen beleborzong, képtelen vagyok tovább nézni, muszáj lehunynom a szememet, de kapkodó lélegzetét így csak méginkább hallom. Olyan közelről, mintha itt lihegne az arcom előtt, mintha nem lenne közöttünk a tisztes és biztonságos távolság, amit éppen Barty Crouch mért ki nanométernyi pontossággal.
Mire kinyitom a szemem, mintha jó pár árnyalattal világosabb lenne. Hát mégis fel fog kelni az az átkozott nap és én semmit sem tehetek ellene. Csak tudomásul kell vennem, hogy Mulciber és Barty Crouch szépen kibeszéltek minden mocskos kis részletet, pedig Mulciber megígérte, hogy tartani fogja a száját. Mindketten megígértük és én tartottam is magamat a megállapodáshoz.
- Vagy úgy, már mindent kibeszéltetek – hangomban ott a szemrehányás és olyan arccal bólintok, szinte lassított felvételben, mint aki mindent tud most már és érti a világ nüansznyi összefüggéseit. – Akkor mégis mi a francért tépem itt a számat, Crouch? Ha már úgyis mindent tudsz?
Esetlennek és idiótának érzem magam ettől az egész helyzettől és Crouch Jr. további kérdései nem teszik egyszerűbbé a helyzetet.
Most rajtam kéne legyen a sor, hogy kiakadjak, felálljak és elmenjek, de valmaiért nem teszem. Valahogy olyan őszintének tűnnek ezek a kérdések, hogy hirtelen a gyomrom összeszorul és minden porcikám megtelik az általános vággyal, hogy magyarázkodni kezdjek, mintha bármiért is hibás lennék.
A közhidelemmel ellentétben nem önszántamból mentem hozzá Antoninhoz. Egyikünk sem akarta. Annyira taszítottuk egymást, mint a mágnes két pólusa, az ellentétes energiák egyszerűen csak vibráltak körülöttünk bármit is tettünk. Gyűlöltük egymást, és habár most már gyerekesnek tűnik az egész, nekem jó okom volt rá.
- Azért, hogy biztonságban érezzem magam. Tőle.
A házasság éppen hogy menedéket nyújtott. És persze ezt nehéz olyasvalakinek megmagyarázni, aki nincs benne. Olyasvalaki, mint Barty Crouch, akinek semmi köze nem kéne, hogy legyen az egészhez és mégis nyakig merítkezik benne. Amikor a számításaimat végeztem, őt nem vettem figyelembe és csak később jöttem rá, hogy mekkora hibát követtem el. Le sem veszem róla a tekintetemet, mintha csakugyan kész lennék arra, hogy őszintén beszéljek arról, amit soha senki nem kérdezett még tőlem. Mert egyszerűen senkit sem érdekel.
- És ami Mulcibert illeti... ugyanezen megfontolásból, csak hogy biztonságban érezzem magam a Dolohovhoz hasonlóktól.
Annyira egyszerű az egész így kimondva, és meg kell vallanom, a fejemben sem tűnt még akkor sem ennél bonyolultabbnak. Nem akartam rettegésben leélni maradék roxforti éveimet, undorodtam saját gyengeségemtől és esetlenségemtől.

wish we could go back to the start

Hogy lehet ennyire zavarbaejtő az, ahogy mosolyog, hogy legszívesebben visszaszívná az egészet, és kínosan kerüli a pillantását, pedig eddig semmilyen szemétséget, semmilyen seggfej szöveget nem szégyellt utólag sem, de ez, hogy mondott valami faszságot arról, hogy néz ki, na ez… Pedig valójában nem is tudja eldönteni, hogy azt szeretné letörölni azt az idegesítően mindentudónak tűnő mosolyt Pandora arcáról, vagy inkább azt szeretné, hogy örökké maradjon ott az a mosoly.
Ez az egész annyira szirupos, hogy be kéne hánynia saját magától, de ehelyett valahol belül, mint egy csírázni készülő mag, kényszert érez, hogy viszonozza a mosolyt, és a szája sarka már görbülne is ebbe a bárgyú, agymosott arckifejezésbe.
Szerencsére félbemarad a pillanat. Így lehet, hogy még ma este is bele fog tudni nézni a tükörbe.
- Hm? – pillant szinte lopva oda, amikor meghallja a nevét, de aztán inkább megint a narancsos foltok alakulására fordítja a figyelmét.
Persze, tényleg nem logikus azok közül semmi, amit elmondott most, a tettei magyarázataként meg pláne hitványul szerepelnek.
Nem cselekedett racionálisan, csak meg akarta bosszulni azokat a gyönyörű sebhelyeket Pandorán, és Mulciber nem jelentett valami nagy ellenállást. Ennyi. De bármennyire is őszinteségi rohamban szenved most, akkor is előbb harapná le a nyelvét, mint hogy ezt kimondja. Azért van egy határ. Pandora pedig már így is épp elégszer látta kendőzetlenül, már így is pont eléggé sebezhetőnek érzi magát előtte.
Mélyet szusszan, ingerülten a visszakérdezésre, pont azért, mert ez egy előre látható visszakérdezés volt. El akarja intézni egy vállrándítással, de aztán mégsem, nehogy azt gondolja, hogy valami szuperfontosat akart mondani – az elhallgatás csak felfokozná a jelentőségét.
- Én nem hagytam volna rajtad nyomokat. És nem hagytam volna, hogy a Bagnold-ügy megtörténjen – közli szinte fagyos tárgyilagossággal, aztán ismét vállat von, de már nem tesz hozzá semmit.
Mert talán de, mégis. Elvégre kurvára ráizgult azokra a kurva sebhelyekre. Elvégre nemrég kiderült, hogy olyan mértékben sem ura a saját mágikus cselekedeteinek, mint ami egy elsőstől elvárható. Elvégre mi a faszt számít Bagnold?
Pandora akár meg is ölhette volna nyugodtan, aztán ketten szépen elásták volna a tetemét a Tiltott Rengetegben, holdfényben, kézenfogva. Vagy valami ilyesmi. De ezeket megint csak nem akarja kimondani, és nem a holdfényes andalgás miatt, hanem azért, mert semmi jelentősége nem lenne.
Most már nem hagyna rajta nyomokat, mert tudná, hogy uralkodnia kell magán, és talán azt is, hogy hogyan tegye. Most talán meg tudná előzni a Bagnold ügyet (bár ismét, hiába a most: mi a faszt számít Bagnold?).
- Mindegy – legyint szinte nagylelkűen. Mintha szükség lenne rá, hogy megbocsássa Pandorának, hogy Mulcibert választotta, és nem őt. Mintha joga lenne ezért megbocsátani. Mintha egyáltalán meg akarna bocsátani érte, pedig, nem, ó, jaj, kurvára nem.
De mondjuk minek is, mikor még ez a törékeny valami, valami bizarr, fura, felkavaró idill se tart valami sokáig, mert Pandora direktben félreértelmezi a szavait, és jó, hogy nem kezd el fújni rá, mint egy macska.
- Higgadj le – emeli meg a hangját. – Ennyit mondott. Hogy nem ő kényszerített. És őszintének tűnt. Meg nem is lett volna értelme hazudnia, mert ez semmin nem változtatott. Nem mondott semmi mást a meghitt kis titkaitokból – húzza el a száját gúnyosan, rosszindulatúan; nyilván vannak meghitt kis titkok, különben Pandora nem húzta volna fel magát ezen ennyire. Biztosan közelebb kerültek egymáshoz a tiltott részleges szeánszaik alatt. Biztos kurvára, de kurvára közel.
Irgalmatlan erőfeszítésbe kerül, hogy legalább látványosan ne ítélje el Pandorát, ha már egyszer ő kérdezte az indítékait.
Mereven bólint a szavaira.
- És segített? – kérdezi nagyjából udvariasan, de akárhogy igyekszik, belefordul a hangjába a szkeptikus él. Talán rosszmájú is. – Biztonságban érzed most magad?
Ha a tanárok tudnák, milyen terápiás ereje van de Rais rontásgyűjteményének, nyilván nem a tiltott részlegben tárolnák. Kac.

Push back from my heart

Izgatott remegés fut végig a testemen, pedig már egyáltalán nincs hideg a takaró alatt, sőt. Ajkam erőszakkal összepréselem egyetlen vonallá, hogy ne szóljak közbe valami meggondolatlan hülyeséget. Hogy ne szóljak semmit, csak némán meredjek rá, kutató tekintettel és próbáljam meg magamban lerendezni, hogy mit is mondott az előbb.
Én nem hagytam volna rajtad nyomokat. És nem hagytam volna, hogy a Bagnold-ügy megtörténjen.
A felismerés ólomsúllyal nehezedik rám, ahogy a fejembe tolulnak a képek. Lent, az alagútban, amikor a kezére szorult az enyém, amikor hideg, balzsamos ujjaival végigsimított a maradandó hegeket és véraláfutásokon, amikor az apja tudta nélkül szerzett nekem engedélyt az Azkabanba, amikor szétverette az arcát Antoninnal, amikor mellém ült bájitaltanon, pedig mindenki más került, mint a pestist, amikor kirúgatta Mulcibert. És ezek csak azok az alkalmak, amikre én is tisztán emlékszem. Amikről egyáltalán tudomásom van. Mert Crouch Junior annyira vigyázott, hogy ne hagyjon nyomokat, hogy ez a nagy óvatosság végül éppen ellene fordult, és olyan mély nyomot hagyott, egy hatalmas nagy krátert, amit képtelen kitörölni már a létezés szövetéről, bennem van. És még van képe azt mondani, hogy nem hagyott volna rajtam nyomokat. Annyira álszent, anniyra hipokrata, és annyira elvesztette azt, amire annyira büszke volt mindig is, azt az átkozott következetességet. Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy megüssem, hogy ébredjen fel végre, vagy csak hozzáérnék, nagyon finoman, szinte észrevétlenül, hogy emlékezzek, milyen érzés. És a kezem ki is bukkan a takaró alól, de félúton beledermedek a mozdulatba. Most már az ajkamba harapok kínomban, úgy próbálok lehiggadni. Kevés felmutatható sikerrel.
- Hát persze, te nem hagytad volna – habár kíméletlenül a szemére akarom hányni mindent, végül keserűvé válik a hangom, mert akaratlanul is úgy érzem, hogy elítél mindazért, amit tettem. És ez nem csak találgatás, érzem. Látom az arckifejezésén. És a nem várt melankólia befészkeli magát minden olyan zugba, ami eddig bennem üresen tátongott. Mert mindaz, amit tavaly tettem, az a részemmé vált már. Ez mind én vagyok és úgy érzem, sohasem vontam kérdőre, például a Nagyúrhoz való viszonyában. Hogy miket tesz, mikor kötelességet teljesít, mert nem érdekelt. Nem akartam ítélkezni, és ő pont ezt teszi. Ezért érzem magam ilyen nyomorultul. – Miért érzem, hogy elítélsz?
Már akkor megbánom a kérdést, ahogy kiszalad a számon, de már csak annyit tehetek, hogy nem foglalkozok vele addig, amíg válasz nem érkezik rá. Pár feszültséggel teljes pillanat, amíg az idegeim szétpattannak, igazán nem nagy áldozat.
Még az is teljesen normálisnak tűnik ebben a helyzetben, hogy megint felemelje a hangját. Mert érdekli és ezt már semmivel sem tudja elkendőzni. Vesébelátó pillantással vizslatom, mintha így próbálnám kicsikarni szavaiból a sorok közötti értelmet.
- Nem is lett volna értelme, hogy hazudjon – ismétlem a szavait gépiesen, csakhogy megerősítsem. – De hidd el, nem voltak ott egyéb meghitt kis titkok.
A franc se tudja, miért ragaszkodok annyira görcsösen ahhoz, hogy erről meggyőzzem, hogy ennyi energiát fércöljek abba, hogy valamiképp, ha nem is jó, de elviselhető színben tűnjek fel előtte, dacolva rosszindulatú szavaival és talán mindennél rosszindulatúbb gondolataival. Ennél már csak egy fokkal jobb a helyzet, hogy legalább veszi a fáradságot és kérdez, ahelyett, hogy egymaga vonná le a következtetéseket. De vajon érnek-e egyáltalán valamit is a szavaim a percepcióival ellentétben?
Valahogy gyengének és vérszegénynek érzem magam. Kevésnek ahhoz, hogy egymagam Barty Crouch szkeptikus szavai ellen menjek.
- Olyasmiket tanultam, amit addig sohasem. És persze, itt a válogatott átkokról beszélek elsősorban, de arról is, hogy milyen félelemetes érzés, ha valakinek az élete a kezemben van. Mély sóhaj szakad fel a mellkasomból.
- Oda jutottunk, hogy most már jobban félek attól, ami bennem van. De ez a félelem akár még hasznos is lehet.
- Nem akarom újra átélni, szóval, ha megnyugtat, felhagytam az életveszélyes átkokkal való terrorizálással. Nem kell féltened a Bagnoldféléket..

wish we could go back to the start

Észreveszi a meginduló kezét, aztán úgy tesz, mintha nem látta volna. Csak a látótere perifériáján, lopva nézi, sóvárogva, mert ennek a kéznek az érintése beleégett az idegeibe, mert annyira más volt, mint az összes többi, mert nem akart elérni vele semmit, még annyit sem, hogy a feszültségét levezesse, csak egyszerűen - annyira - jó - volt, és tökéletesen mindegy lenne, hogy karmolja, átkozza vagy simogatja, csak érjen hozzá, csak nyugodjon a mellkasán, csak marjon a hátába, csak tépjen fel minden friss varrt és régi heget, és akkor ameddig tart, úgyis kurvára mindegy lesz minden más.
Elfintorodik a keserű felcsattanásra.
- Rendben, akkor hagytam volna - veti oda; értelmetlenül kapja fel a vizet, mert a Pandora hangjából kicsendülő keserű kétkedésnek igaza van, biztosan hagyott volna nyomokat, mélyebbeket is, biztosan nem vigyázott volna eléggé, hiába felelősség, hogy a másik akarta, ha egyszer hatalom is egyben -, sőt húszszor ilyen rohadék lettem volna, meg még meg is basztalak volna gúzsba kötve, ezt akartad hallani?
És ez alapvetően lehet, hogy igaz.
Ezek után végképp szánalmasan röhejes, hogy ő az, aki elítéli.
Pedig ez is igaz. Elítéli. Mindig elítéli valamiért. Mintha jogot formálhatna rá, hogy nála jobban tudja, hogy mit hogyan kellene csinálnia. Elítéli, és mégis dühös a rajtakapottságtól, mert tudja, hogy helytelen és szánalmas elítélőnek lennie.
- A csillogó-villogó, vadiúj kemény csaj imázsod addig tart, amíg be nem szarsz, hogy valaki elítél? – húzza el a száját lekezelően, próbál geci lenni, mert hirtelen bevillan egy kopott megérzés, hogy régen csak úgy ösztönösen is kiválóan tudott szemét lenni Pandorával, és még utána is egy darabig, szándékosan. És az, hogy ösztönösen vagy szándékosan rohadék legyen, valahogy sokkal elfogadhatóbbnak és felvállalhatóbbnak tűnik, mint a valóság.
- Elhiszem – hazudja aztán átlátszóan hitetlenül. Olyasmit, amit Muliber meg Pandora csináltak együtt, nem lehet meghitt kis titkok nélkül csinálni, nem lehet nem bepiszkolni egymást valami bensőségességgel. Pandora nyilván hazudik. Ezért is elítéli (miközben épp hazudik neki). Már nem feltételezi, hogy válaszolni fog, meg ha válaszol is, mit számít a válasza, mikor hazudozik, de aztán Pandora válaszol, valami olyan enervált, erőtlen hangon, ahogy nem szoktak hazudni az emberek (és voltaképpen mi a faszt számít az is, ha hazudik, amíg itt van vele, és beszél hozzá, és nézheti büntetlenül, anélkül, hogy mások látnák, hogyan néz rá).
- Igen – bólint. Most csak egyszerűen beszédhangon mondja, halkan, mintha csak úgy lennének itt ketten, mint két ember. – Az. Félelmetes.
Aztán némán és figyelmesen hallgatja végig, nem sürgeti, hagyja, hogy felszakadozzanak az erőtlen szavak a tüdejéből, mint valami életveszélyes tüdőgyulladás után a fellazult váladék. Aztán ülhetnének így akár bármeddig, csendben, tökéletesen, miközben a narancsos-rózsaszínes felvezetés után végre a napkorong izzó karimája lassan maga is előbukkan, és hivatalosan is elkezd véget érni az éjszaka.
Ülhetnének, ha Pandora oda nem vetné még azt a provokatív félmondatot, amire fel kell csattannia, bár pont olyan fásult felcsattanással:
- Szarok a Bagnold-félékre. – És milyen furcsa: megkönnyebbülést érez. – Ezt az egészet leszarom – és olyan erővel pöcköli meg a mellkasára tűzött plecsnit, hogy annak fémes csendüléssel a tóig kellene repülnie, de túl gondosan, túl erősen rögzítette oda valamikor, így aztán csak egy panaszos, fémes csendülés, és még mindig ott van.
Hosszasan hallgat, nem mond semmi mást Pandora szavaira, csak nézi a csigalassúsággal felfelé vándorló napszeletkét, amibe nem kellene belenézni, és egy kis idő után be is hunyja a szemét.
- Le ne maradj a roxfortos napfelkeltédről – mosolyodik el gunyorosan, de lágyan. – Már csak olyan kétszáz darab lehet hátra.
Aztán tényleg csendben marad, nem bassza el Pandora pillanatát, ha tényleg fontos neki ez az istenverte napfelkelte, de ő már nem a napot nézi, hanem Pandorát, a narancsszínű fényt az arcán, amitől azt kívánja, bárcsak örökké így maradna ez a huszonhét tökéletes másodperc, amíg Pandora a napba bámul, ő meg a kelő nap lángait nézi az írisze felszínén, végtelenített ismétlésben – vagy bárcsak képes lenne egyáltalán bármire, kimoccanni ebből, belőle, nem csak így állni, mint akinek a lábára tekeredett az ördöghurok, a közelében maradni, de nem lépni át az átléphetetlent.
Csak akkor szólal meg, amikor a napkelte már egészen biztosan véget ért. Percek óta. Feltápászkodik.
- Menjünk – akarja nyújtani a karját, hogy felsegítse, aztán úgy vágja zsebre a kezét, mintha meg se történt volna. A saját keze látványától tudatosul, hogy nincs rajta kesztyű, és Pandora érintése egészen biztosan felborítana és alapjaiban rázna meg mindent benne, ami épp csak hogy vagy el sem csitult, aztán végső soron elbaszná ezt a napot, ami épp csak hogy elkezdődött. Előhúzza a zsebéből a zsebórát, aztán visszateszi, zavartalanul beszél tovább. – Még aludhatsz majdnem két órát a reggeli dupla bűbájtan előtt. Bűbájtanon meg folytathatod.
Most megint érzi a hideget, ami eddig mintha nem is létezett volna, vagy csak a krónikus kialvatlanságtól didereg. Talán utóbbi. Magát átkarolva, össze-összekoccanó foggal várja, hogy Pandora összeszedje magát meg a cuccait.
- Két hét van rá, de délután elkezdhetnénk együtt azt az átváltoztatástan házidolgozatot a könyvtárban – jegyzi meg mintegy mellékesen - ha van kedved -, bár valószínűleg pont így nézne ki az is, ha hirtelen randira akarná hívni.

Push back from my heart

Vajon mit akartam valójában hallani? Ellenkezhetnék, pofon vághatnám az alattomosságáért, elvörösödhetnék és lesüthetném a pilláimat szemérmesen, de nem teszem. Csak bámulok rá, rezzenéstelen tekintettel és képtelen vagyok bármit is mondani, mert ez annyira megalázóan hangzik, és én mégis rájövök, hogy ez az egyetlen dolog, amit ebben a helyzetben elfogadnék. És bánom, hogy a szavak csak szavak és nem pedig tettek, amiket később megbánnánk, de lehet hogy soha. Lehet, hogy rohadtul jó érzés lenne, és nem lenne bennem megbánás. Gúzsba kötve, kiszolgáltatottan is csak arra tudnék gondolni, hogy ez Crouch. És hogy tökéletesen mindegy, hogy mit csinál, én úgyis azt az emésztő sóvárgást érzem, ha a közelében vagyok. És hálát adok, amiért nem ment mélyebben bele, hogy miket művelt volna velem, különben nem biztos, hogy meg tudtam volna őrizni a hidegvéremet.
- Ezt egy szóval sem mondtam. Nem érdekel, hogy mit gondolnak... - a felcsattanásnak már nem is igazán nevezhető vallomásnak csak kicsúszik a számon, nem terveztem emiatt magyarázkodni, de már késő. Nem mondom ki hangosan, de azt hiszem, ennél egyértelműbb már nem nagyon lehetne: az zavar, hogy ő elítél. De lehet, hogy már az sem. Mert rohadtul nem változtat semmin.
Igazából már nem is értem, hogy miért beszélünk egyáltalán Mulciberről. Nem mintha olyan kebelbarátok lettünk volna, akik sírnak egymás után a párnájukba temetve az arcukat. Érzem, persze a hiányát, de ez a hiány nem éppen kézzel fogható vagy logikusan megmagyarázható. Ahogyan az sem, hogy mi a fenéért nem hiszi el Barty Crouch, hogy ez egy kísérlet volt, egy szigorúan mester és tanítványa viszony.
- Tudod mit? Higgy amit akarsz, nem érdekel. Nem mintha már bármiféle jelentősége lenne. Mulciber nincs itt, sőt, azt sem tudom már hol van. Mintha a föld nyelte volna el – ezzel persze egyértelművé válik, hogy igen is kerestem, és nem is keveset, de csak mert vissza akartam kérni a de Reist. Az aggasztó távollétnek meg nem igazán tudtam magyarázatot találni. Nem ő volt az első, aki eltűnt nyom nélkül az életemből, csakhogy az ő eltűnése kevésbé volt drámaibb, mint az Auroráé vagy a Neoé, de hát nehéz dolga is lett volna, ha überelni akarta volna a Selewyn porontyokat.
Érthető módon nyilván nem beszélhettem soha arról, hogy mi történt Bagnolddal és hogy mi történt velem, amíg Bagnoldot átkoztam, aztán hosszú percekig csak tétován néztem, ahogy ömlött belőle a vér, és nem csináltam semmit. Nem csoda, hogy most valami megkönnyebbülést érzek, és nem csupán emiatt, hanem mert végre, egyszer az életben Barty Junior rám figyel, engem hallgat, levetkőzve a felsőbbrendű modorát, az ítélkezést és mindent, ami ezzel együtt jár. Mert habár mindent megtettem azért, hogy mi ketten sohase tudjunk normális emberekként beszélni, annál inkább vágytam rá ott legbelül.
Éppen csak megrezzenek egy pillanatra, ahogy idegesen felcsattan és megpöcköli a prefektusi jelvényét, de még azt sem tudhatnám mondani, hogy különösen meglepett a dolog. Persze, amikor először sejteni véltem, hogy mennyire leszarja, éppen Barty Crouch a nem-leszarás Merlin-díjas nagymestere, akkor meglepődtem, de most szavai és gesztusai már csak igazolásként szolgálnak. Érdeklődve figyelem, mint valami különös, számomra eddig ismeretlen állatfaj lenne, és remélve, hogy folytatja, talán belőle is felszakad valami, de hiába a bátorító pillantás, ez nem történik meg. És még mielőtt bármit szólhatnék, közbeszól a napfelkelte.
Nem állítanám, hogy bármelyik aspektusában is izgalmasabb lenne a hamvaiból lassan újjászülető Crouch Juniornál, de már csak azért sem bámulhatom őt többé, mert külön felhívta rá a figyelmemet. Kényszeredetten elszakítom róla a pillantásomat, és a feljövő napba bámulok, dacolva a szemet bántó fénnyel és a vággyal, hogy újra Crouchot nézzem. És ha nem lett volna ott az a gúnyos mosoly, az utolsó emlékem az arcáról, akkor biztos képtelen lennék ellenállni. Így viszont csak a hosszan bámulás marad, a retinafeszítő fényesség, a hihetetlenül tág horizont, ami végtelennek hat, és a lassan lenyugvó lélegzésem, ereszkedő pulzusom és Crouch Junior jól érezhető jelenléte alig pár centire tőlem.
Nem is fordítom el addig a tekintetemet, míg meg nem szólal. Crouchra nézni huszonhét másodperc napbanézés után gyógyír a vibráló szemeimre. Napfoltok táncolnak a szemem előtt, arra is foghatnám, hogy ilyen meglepetten pislogok. De amíg a napfoltokban nincs semmi meglepő, mindig ugyanolyanok, addig Barty Crouch már majdhogynem gyengéd hangjában annál inkább. Persze a hangja eltörpül a szavai mellett. Az alapos tervezések, igaz, nem állnak messze tőle, de az, hogy mindezt velem tervezi, már annál inkább. És mégis, az elmúlt percek fényében az egész olyan természetesnek hat, mintha mindig is így csináltuk volna. Crouch és Selwyn közös átváltoztatástan beadandón dolgoznak. Sosem éreztem hasonló izgalmat egyetlen egy házi feladat miatt sem. Mégis képes vagyok leplezni ezt az izgatottságot, hogy annál is természetesebbnek hasson a válaszom.
- Van kedvem – és most rajtam a sor, hogy egy félmosoly felbukkanjon az arcomon, de éppen csak egy pillanatra, reménykedve, hogy nem veszi észre. Aztán feltápászkodok és a pokrócot még mindig magamra terítve úgy megyek mellette, tisztes távolságban, mintha minden is ez lett volna.

wish we could go back to the start

» Late night in the Ministry

It's too late

It's too late

Similar topics

Similar topics