Igaz, a meghívó fél én voltam, most hogy itt van a nap, egy kicsit mégis kedveszegetten állok a lehetőség előtt. Gyakran megesik ez velem, és aggasztó, de egyre gyakrabban, hogy puszta unalomból, nem igazi szükségből, egyszerű, zavaró csendből szervezek találkozókat, hogy megtörjem a hétköznapok rutinját, vagy csak újabb bizonyos időközönként ismétlődő elemet adjak hozzájuk. A változatosságnak gyönyörködtetnie kéne, azonban néha mégis terhessé válik. Terhessé válik pont az, ami az eredeti motiváció volt, pedig már azt hinném, öreg vagyok ahhoz, hogy ilyesmi megeshessen velem. És mégis.
- A piktor megérkezett, Madame.
Közli a tényt az ajtón kettőt koppintó manó, és én számba veszem, hány éve volt. Talán három, meglehet, valamivel kevesebb, amikor Hughes-Hallettnél jártunk utoljára, úgy hiszem, nászajándékot kerestünk valakinek (kinek? Ugyan, mit is számít már az!), de végül én hoztam haza azt a képet Cyprian dolgozószobájába, aki bár tiltakozott, de merem állítani, hogy megszerette a sötét, viharos partot, a parti szikláknak csapódó hullámokkal, a mesteri színekbe kevert felhők háborújával. Nem csak mint feleség, de mint nő is felettébb büszke voltam a jó ízlésemre, melyet igenis jobbnak ítéltem a legjobb hozzám hasonló ismerősömnél, és pontosan láttam, hogy Bob (egekre, ha közelebbi ismeretségben állnánk bizonyára lebeszélném erről a névről) sokkal többre képes, mint megfesteni az összes gyereket, az összes kutyát, az összes szép kalapot, amit családilag fel tudunk vonultatni előtte. Több képet erről a családról egyébként sem bírtam volna készíttetni. Majd döntsenek felőle a gyerekek, ha a saját családjukról lesz szó, ha lesz ilyen, de a kort illendőbb tisztelettel békén hagyni. Hiába válik még egy jó ruhában darázzsá a derekam, hiába simítom el óvatosan a helyiségbe történő belépésem előtt a ruha széles övét, senki sem vonhatja kétségbe, hogy már nem fogok úgy kinézni soha, mint az esküvőm napján. Ezt okos dolog elfogadni, bölcs megbékélni vele, és egyszerű józan paraszti ész nem hivalkodni vele.
- Jó napot kívánok, Bob! – mégis mosolygok, ahogy a szalonba érkezem, nyújtom neki a kezemet, természetesen, szolid mozdulattal, és bár látom, hogy a manó már iszkol befele, csak azért is rákérdezek - Kínálták már teával, ugye?

Évekkel ezelőttről rám tapadt, homályos emlékek elevenednek fel, mikor meghúzom a csengőzsinórt, mikor a manó fejére tapadó fülekkel megjelenik, mint egy sikítva menekülő állat, és az orkánerejű széllökésektől kísérve, melyek hagyományosan a brit tél szériatartozékai, elindulunk felfelé, a kavicsos úton. Nem kérdezek semmit, csak némán csodálkozom, miért is nem repült még el ez a kis, madárcsontú lény ilyen időjárási viszonyok közt? Bevezet az előtérbe - ez mindig ilyen hatalmas és fényűző volt? -, majd onnan át a szalonba - mikor már azt hittem volna, nem lehet fokozni -, és teával kínál, én udvariasan kérek egyet, tejjel, cukor nélkül, bár nem tudom, megiszom-e a látogatás végéig.
Mire Madame Flint, elegánsan és szemfájdító nagyasszonyisággal, megérkezik, már kirakom a portékámat, a fal mellé vagy a szófára állítom őket, ezen igazán nem múlik semmi. Aki venni akar, az venni fog, az ilyen unatkozó háziasszonyok pedig, akik az otthonukban fogadják a piktort - nos, majdnem mindig jó vásárlók.
- Jó napot, asszonyom! - Pillanatnyi tétovázás után csókolok neki kezet, de éppen csak érintve a bőrét, igazán nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát a merészségem miatt. Felegyenesedve még éppen látom a manót kiiszkolni a teremből. - Igen, köszönöm.
Tekintetem, hogy elkerüljem a lehetőség szerint fellépő kínos csendet, a magammal hozott festmények felé fordítom, majd vissza őrá. - Köszönöm, hogy nem felejtett el engem. Valószínűleg nem tudja, de az önök családi portréja volt az egyik első munkám Londonban, ami utána sok, további megrendelést hozott - magyarázom, tekintetem a festményeken, hangomban hála és némi zavartság peng, talán jobb lett volna, ha egyből a most előállított festményeket hozom szóba. - A mai kínálat nem annyira portré-, mint inkább életkép központú. Nem szeretném terelni a szemét, önre bízom, hogy melyik irányból kezdené.

Szívfájdító a helyzetben nem is oly szolidan megbúvó trivialitás, és egy kicsit szenvedek a saját szerepemtől benne. Üres héjnak érzem magam, a saját árnyékomnak, mert régen élveztem az ilyesmit. Jó volt fiatalasszonynak lenni, belakni a házat a saját ízlésem, a saját hóbortjaim szerint, jó volt aztán öregedni, megunni ezt a színt, vagy azt a fotelt, jó volt látni, ha valami tönkrement, mert a gyerekek elnyűtték, vagy mert túl sokat használtuk. És lehetne ebben még pár kör, igazán, lehetne, ezekre a körökre edzettem egész életemben, mégis ideje korán kifogyott mindebből számomra a szín, az élvezet, a lelkesedés már elkerül, és csak eljátszom, hogy még mindig ott van…
Pont olyan felszínesen ugrok át a köszönési formulákon, mint amilyen felszínesek azok. Csak kurta ceremóniák, melyek abban segítenek, hogy jobbnak higgyük magunkat holmi vadállatoknál. Nincs kínosság, de nincs derűs elnézés sem, csak én vagyok, az udvarias máz, mely követi a festő tekintetét, és úgy tesz, mint aki igazán örül a lehetőségnek.
Persze, nem arról van szó, hogy egyáltalán ne örülnék. A művészet mindig gyönyörködtetett, nem azért, mert jól mutat majd az otthonomban, vagy mert egyfajta presztízst jelent, én szerettem csak önmagáért is, és néha, az igazán ritka, szerencsés pillanatokban, volt egy kép, vagy egy dallam, melyben el tudtam tűnni annyira, hogy a létezés ne legyen elviselhetetlenül nehéz.
De maga, Bob, nem az ostoba megrendelésekért él. Ezt kéne mondanom, kétségtelenül, mert ez az igazság, ahogy az is igazság, hogy ez azért van, mert ennél ő sokkal többre képes, de az őszinteség gyakran odafagy a torkomra, majd megolvad a szív makacs lángjaiban, és csak víz marad utána. Víz, víz, özönvíz. Talán az egész világot elmosná, ha egyszer a valóságban olvadna áradattá - Ugyan, kérem, Bob. A lehetőségekkel csak az tud élni, aki kellőképp tehetséges – üresnek érződik minden - Mindazonáltal örülök, ha van bőven munkája. Az azt jelenti, hogy még gyönyörködtet majd minket egy ideig – vagy legalábbis azokat, akik túlélik a sötétséget, ugye?
- Remekül hangzik – végre mosoly olvad rám, de ekkor már nem rá nézek, hanem a takaros sorba tett képekre, a kanapénak támasztva várják, hogy felfedezzék őket, talán elsőként, talán huszonnegyedikként, de ez nem számít, mert én bizonyára elsőként teszem, és akaratlan reményeket szövögetek, ott, ahol néha elhiszem, hogy már nincs remény. Jobbról indulok - Miben leli kedvét mostanában?

Úgy dicsér, hogy attól egyszeriben melegem lesz, pedig legyünk kínosan őszinték egy percre, Madame Flint nem a zsánerem, és ha az is lenne, férjnél van, meg ilyenek, nyilván nem romantikus érzéseim gyújtják egy pillanatra vörösre a nyakam, hanem sokkal inkább a kedves, igencsak túlbecsülő mosoly, amivel az arcán a festményeimre néz. Mintha ezek lóghatnának bárhol máshol, mint előkelő családok előkelő szalonjaiban, ahol nagyjából annyi szerepük van, mint Yeva darabjaiban a díszletnek: ott van, ezért észre sem veszed szinte, de a hiánya azonnal feltűnne mindenkinek. Amiről ő beszél, a művészet önmagáért való léte, azt egyetlen felskiccelt portrém sem tartalmazta az utóbbi időben. A tájképek mások - ott hideg szél borzolja a hajam, a ruháimat, ott festékes lesz a kezem és nincs a közelben egyetlen puccos, monogramos zsebkendő sem, amit a megrendelőm a rendelkezésemre bocsát, ott az ágak susognak, csupa zaj, csupa illat minden, és valahogyan mégis csupa éteri, teremtésbe nyúló csend. Legszívesebben mindig ott ülnék, az erdőben, vagy a cornwalli partokon, a fövenynél, a sziklákon, a homokban, de mint azt talán Madame Flint is tudja, egy jól elkapott portré, a játszó gyermekek akrillarcai, valahogy jobban megragadják a megrendelőt, szélesebbre tárják az erszényét.

Így hát követem őt, a nagybetűs Nőt, aki ennek a háznak méltán sokkal ékesebb darabja, mint az én vásznaim valaha lesznek. Nem is értem, miért emlékeztetett anyámra. Miért gondolom, hogy valaha hasonlíthatott rá? Nem, inkább olyannak tűnik, mint az a márványból faragott Szűz Mária, a Sacré Coeurben, ami előtt az ember nem tehet mást, földig borul.
Jobbról indul, követem, de nem túl közel, éppen csak úgy, hogy amennyiben kérdése van, odaléphessek és feltehessem. És már kérdez is, miben lelem kedvem mostanában, a számban az őszibarack íze, a barátnőmben, akarnám mondani, a szeretőmben, de lenyelem, szerencsére lenyelem a gondolatot, csak egy halvány mosolyt hagy maga után.
- Csak úgy, mint eddig, asszonyom, a jó borban és a stabil festőállványban - felelem, egy részem szórakozik, egy centit se áll szándékomban ledolgozni a rátarti kalandor(nő) stigmájából, amit ezek a körök vájtak belém. Közös megelégedésre? Ki tudja? Olykor én is elégedett vagyok, mert megadja azt a biztonságot és érinthetetlenséget, ami egy művészt megillet. Van, aki közel se mer jönni, de a többség inkább csak őrültnek tart, beteges, sovány kamaszfiúnak, vagy éppenséggel férfi ruhába bújt kéjnőnek, aki tökéletes alibi, ha az urak szórakozni akarnának valakivel a vadászaton, és nem akarják magukat gyanúba keverni.
- És az ön napjai jól telnek?

Elgondolkodom, milyen élete lehet igazán. Az udvariasság nyilván nem engedi, hogy igazán személyeskedni kezdjek, nem illik, olyasvalakinek, mint nekem, biztosan nem, és még ha nem is sérteném meg vele (úgy sejtem, inkább zavarba hoznám túlzott érdeklődést tanúsítva a magánélete irányába), voltaképpen nem várhatom el tőle, hogy igazán őszintén, kendőzetlenül feleljen nekem. Így hát nem vitás, nem érdemes igazán lényegi kérdéseket feltennem, még akkor sem, ha valóban érdekelne a válasz, de bizonyára csak azért érdekel ennyire, mert egy pillanatra mulattató tud lenni eljátszani azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha mondjuk én fedezek fel magamban holmi istenadta tehetséget, ami lehetett volna oly erőteljes, hogy letérítsen a számomra már születésem előtt kijelölt útról. Gyerekes ilyesmire gondolni, de nem tudok igazi bűntudatot érezni. Valamivel muszáj életben tartanom önmagam.
- Idillien hangzik. Szeretne esetleg bort a tea helyett? - némi derűvel kérdezem a hangomban, úgy gondolom, hogy úgyis el fogja utasítani az ajánlkozást, és különben is, időközben befut a manó a csörömpölő tálcájával, teával, és annak minden elengedhetetlen tartozékával, én pedig kivételesen nem teszek megjegyzést arra, hogy óvatosabb is lehetne, vagy ne siessen ennyire, ha attól csak csilingel a porcelán minden egyes darabja.
- És miben leli kedvét mostanában a vászon előtt? A tenger még mindig lenyűgözi, ha jól látom - van kép, ami előtt hosszabban időzök, van, amit azonnal óvatosan odébb tolok, helyet engedve a következőnek, nincs benne igazi logika, mert nincs semmi, amit konkrétan keresnék, botorság is lenne valami konkrétat várni a művésztől, ha egyszer nem én fizettem neki, hogy azt fesse le, amit eleve akartam.
És akkor, pont akkor, amikor erre gondolok, a fizetett művészetre, mely sosem lehet igaz, egy egyszerű ember számára mégis lehet oly nagyon fontos... akkor tolok félre egy képet, hogy alóla Agatha Flint határozott szemöldöke, értelmes, meleg tekintete nézzen vissza rám, akár egy frontális támadás minden porcikám, minden idegsejtem ellen, védtelenül állok előtte, akár tőrt is szúrhatna a szívembe most bárki, észre sem venném, csak hangtalanul, a vászon sarkába kapaszkodva zuhanok térdre a kép előtt, aki valaha a gyermekem volt.

Szerencsére a manó szinte végszóra érkezik, így nem kell elutasítanom a bort, hogy a csészében kósza gondolatokhoz hasonlóan össze-vissza lötykölődő teát válasszam. Őszintén, abban se vagyok biztos, megiszom-e a magam adagját a látogatásom végéig, ugyanis az ilyen esetekben én gyakran többet jártatom a számat, mint a potenciális vásárlók. Ők inkább csak megpróbálnak némán, mélázó tekintettel beleszeretni egy képbe, ami megragadja a lelkük mélyén visszhangzó morajlást. És perkálnak, hogy minden fair legyen.
De Madame Flint, akit ebben a percben csak a szememmel követek, egész lényében sokkal törékenyebbnek látszik, mint a legutóbbi találkozásunkkor. Hallottam fél füllel a kegyetlen pletykákat, persze, ilyesmit mindenki hall, aki azokban a körökben forgolódik - főleg, ha rájönnek, hogy kívülállóként jutottál be, na, akkor azután semmi sem tesz lakatot az urak szájára. Agatha Flint, micsoda szerencsétlen história, micsoda tragédia, szerencsétlen szülei, ezek után hogyan adják férjhez a kisebbeket? Hányinger kerülget a puszta emlékre is, ezért inkább erőnek erejével minden figyelmem a Madame felé fordítom.
- Valóban, a tenger az egyik káros szenvedélyem - felelek elmosolyodva, halkan, és felzárkózom mögé, de nem túlságosan közel, karjaimat összekulcsolom a hátam mögött, úgy követem az asszony lépteit. Mindig lenyűgözött, ebben a portfólióban is legalább 3-4 darabot ennek a témának szenteltem, igyekezve úgy megragadni a végtelenbe vesző kékséget, ezt az éltető és zabolátlan erőt, hogy közben ne váljak unalmassá, önmagam ismétlőjévé.
- Asszonyom... - kapok észbe döbbenten, mikor észreveszem a térdre ereszkedő alakot, mintha hirtelen hatalmas, hordozhatatlan súly nehezedett volna a vállára. Tekintetem a képre villan - bassza meg, hát nem benne hagytam? Pedig évekkel ezelőtt el kellett volna sóznom máshová, olyan helyre, ahol csak egy szép, ifjú lány arca, és nem ezernyi tőr egy anya szívébe. Fogalmam sincs, mit mondhatnék. Mondjak egyáltalán bármit?

Minden szavam, minden gondolatom, üveggolyóként gurul ki a szívemből. Halk, puffanó hanggal csapódnak a szőnyegnek - épp, ahogy a szoknya alatt megremegő térdeim -, de már hangos pattogással találják meg az utat a lakkozott fapadlóig. Ha most jönne még csak a manó a teával, átesne rajtuk, csak botorkálna ebben az útvesztőben, óvatlanul táncolna ezen az aknamezőn, míg én a lányom arcába, az én húsom, én vérem, én egyetlen... egyetlen elsőszülötten arcába bámulok.
Nincs szó, nincs gondolat, csak érzés van. Ha valaha begyógyult volna a seb, amit Agatha halála ejtett rajtam, most újból felvágnák, mélyebben, mint amilyen egykor volt, de nem tudom, hogy egy gyermek halála tud-e olyan sebet hagyni rajtunk, ami egyáltalán képes a teljes gyógyulásra. Nem új számomra ez a gyász, nem fáj jobban, mint akkor, azon a napon, de valamilyen ocsmány, megjósolhatatlan módon ugyanolyan váratlanul taglóz le, mint akkor.
Nem tudok nem rá gondolni - arra, amilyen igazán volt, nem arra, amilyennek szeretem elképzelni most, hogy már évek óta nincs velünk, arra gondolok, amilyen azon a napon volt, a napon, amikor megfestették, látni vélem azt a kis dacot a szemében, nem tetszett neki a ruha, amit választottunk, pedig együtt választottuk, hetekkel korábban, ahhoz választottuk a helyszínt, a napszakot a fények miatt, mindent elterveztünk, és neki végül mégsem tetszett a ruha, felbosszantott, talán még kiabáltam is egy keveset, és az öröklét, a művészet örökléte valamit elkapott abból a kis dacból, amivel végül nézett rám: jó, anya, legyen igazad, felveszem azt a ruhát, most jobb neked?
Nem jobb nekem. És már sosem lesz jobb nekem.
Agatha Flint immáron soha meg nem öregedő arca letaglóz, és nem marad bennem helye sem haragnak, sem felháborodásnak, melyeket talán kiutalhatnék Bob Hughes-Hallett számára. Pontosan látom magam előtt, hogyan reagálna egy hozzám hasonló anya, de tőlem olyan sokban különböző anya - főleg abban különböző, ahogy a saját lányát szerette, inkább trófeaként, nem magáért. Hisztériázna, ordítana, hogy maga mit képzel magáról?, és takarodjon innen!, és soha többet nem teszi be ide a lábát! Pedig miért? Vagy miért ne?
Mutatóujjaim szorosan az ajkaimhoz préselve, nem tudom, mikor engedtem el a képet, és kulcsoltam össze kezeimet az ajkam előtt, talán csak a reszketeg sóhajokat rejteni kívánván, de végül leengedem őket, görcsnyi mozdulattal az ölembe hullanak, tehetnék úgy, mintha mindez meg sem történt volna, mintha ne térdelve, a sarkaimra hátraesve ülnék a saját szalonom méltósága közepén legkevésbé sem méltóságosan, de nincs erőm arra, hogy meg nem történtté tegyem ezt az egészet.
- Miért van ez itt, Bob, kérem...? - halkan kérdezem, egészen, de érzem, hogy itt van, szorosan mellettem, talán rettegve ölel a figyelme, engem, vagy a képet, tán zavarban van, tán átkozza saját magát, tán kárörvendő mosoly rejlik a hátam mögött, de csak arra gondolok, ahogy visszatérek a valóságba, ó, a zord valóságba, hogy vajon igazat mond-e majd, vagy hazudik?