trouble by design

echo of my mother's words

Hála a több évtizednyi vadászatnak Romochkával, sikerült tökélyre fejlesztenem a hallgatást, a feszült figyelemmel való várakozást, tudom, hogyan kell belesimulni a környezetembe, akkor is, ha nem vagyok odaillő, de múlt századi ruháimban és a borbélynál frissen vágott szakállal, merev testtartással, ahogy csak a szék szélén ülök, testemmel nagyrészt a sétapálcámra támaszkodva, szinte levegővétel nélkül, nem különbözök sokban a lustán ülő, pisszeni is alig merő, karótnyelt portréktól, családi büszkeséget sugárzó képmásokból. De én ügyet sem vetek rájuk, órák óta csak az ecset szapora, de alapos mozgását figyelem, ahogy szinte alig hagy nyomot a vásznon, és csak jó néhány ezer apró vonás után bontakozik ki a túlságosan is jól ismert alakok és színek. Talán hiba volt éppen rá bízni, de őszintén, az ember az ilyesmit nem hirdeti ki a Pravdaba vagy az átkozott Profétába, így is nehéz volt olyat találni, aki nem kötődik valamilyen eldugott, mélyen nyugvó szálon a Bronshteinekhez, mégis van valami minimális tehetsége. Minimális. Igen, az kéne, de ez itt túlságosan is meg akarja mutatni, hogy mit tud, buzog benne a bizonyítási vágy, pedig nem ezért jöttem ide, nem azért lihegek a nyakában, mint egy vérbeli vadászkopó, csorgó nyállal, hogy nekem bizonyítson, csak meg akarok győződni, hogy nem csinál valami ostobaságot.
Az órák óta beálló csöndben, a magát újra töltő borospoharam karcsú nyakát szorongatva köszörülöm meg végül a torkomat, aztán úgy állok fel hirtelen, hogy a szék felborul a lendülettől, de ügyet sem vetek rá.
- Még sohasem csináltál ilyet, igaz? Nem az a cél, hogy kibaszott mesterművet alkoss, amivel beírod magad a B kategóriás művészek szánalmas történelmébe, hanem hogy pontosan úgy fesd meg, mint amilyen az eredeti, akkor is, ha egy kalap fos az egész – halkan, de fenyegetően suttogok a fülébe, áthajolva a válla fölött, és szabad csuklóját annyira megszorítom, hogy egészen elfehéredik. Kétségtelen, hogy így életszerűbb, kegyetlenebb, és ezer közül is inkább ezt választanám, mint azt a rengeteg giccses mázolmányt, amit a családom évszázadokon át összeharácsolt. Aztán elengedem a kezét, mély sóhaj szakadozik fel a megfáradt tüdőmből, majd egy határozott mozdulattal felemelem a borospoharat, és lassan hagyom, hogy végigcsorogjon az enyhén savas nedű, felhigítva a friss festékvonalakat, aztán ujjaimmal körkörös mozdulatokat leírva mázolom szét a hosszú napok munkáját. – Azt hittem, elég világosan fogalmaztam, amikor azt mondtam, pontosan ugyanolyannak kell lennie. Azt hiszed nem tűnik fel egy árnyalat, vagy egy másfele ívelő szemöldök azoknak a barmoknak, akik életük minden egyes átkozott napján ezt a festményt bámulták? – ezúttal odafigyelve artikulálok egy olyan nyelven, ami még mindig idegen számomra. Persze nem igaz, amit mondok, ez a festmény az én szobám falán lógott attól a tetves naptól számolva, hogy a világra bőgtem magam, de nem lesz mindegyik ilyen egyszerű, azt akarom, hogy ezt mélyen az eszébe vésse – Mi lenne, ha előlről kezdenéd mondjuk? Én nem sietek sehova, amíg kitart a borkészleted, drága - hangomban ott bújkál a gúnyos fennhang, és habár nyugalomról papolok, nyakamon kidagad az ér, nagyon is jól láthatóan.

" don't you play with fire"

Az elsuhanó órák merevsége, csend, a falon kattogó óra lomhán vánszorog, gyengül benne a bűbáj, Bronshtein szuszogó lélegzetvételei, akár egy asztmás véreb, nehéz, nagyon nehéz kizárnom őt a fejemből, ha már egyszer itt akar lenni, itt pöffeszkedik, mintha övé lenne a világ, de legalábbis én az alkalmazottja lennék - bár be kell ismernem, a piszkos kis üzlete jobban fizet, mint ezer meg egy angyalhajú, pufók arcú gyerekportré a hozzá hasonlóknak. Jobban fizet, mint az avarban üzekedő kutyákról készült kép, amiért végül a megrendelő a felét adta csak oda a megígértnek, mondván, nem szeretett bele. Hát basszátok meg.
Összerándulok ültömben, de nem nézek rá, nem és nem, mikor felemelkedik, neked komolyan nincsen máshol dolgod? Nem felelek, nem, tényleg nem csináltam még ilyet, de az eredeti csak úgy festett, hogy egy macska is szebbet okádna vászonra. Beharapom az alsó ajkam, újra és újra emlékeztetnem kell magam, miért engedtem be Timurt ide. Miért nem átkoztam ki, amint megpróbálta betenni a lábát? Felszisszenek, mikor a vállam fölött áthajol, az ujjai úgy fonják körül a csuklómat, mintha nem csak ez a hely lenne a tulajdona, hanem én is, mintha egy lennék az ostoba manói közül, mintha, mintha - elrántom a kezem, a megbűvölt ecset tovább jár a vásznon.
- Ülj vissza, vagy húzz innen a picsába - vetem oda neki, és már folytatnám, kenném, úgy, ahogyan a macska lehányhatta, mikor felpillantok a pohárra, és hirtelen komolyan meg tudnám ölni, kiszorítanám belőle a szuszt is, de késő, az alkohol ablaküvegen lecsorgó esőként áztatja át a vásznat. A hamisítványt, amin napok óta dolgozok. - Mi a faszt képzelsz?! - Rákiáltok, az elmúlt órák alatt mindkettőnk türelme végessé vált. - Megint és utoljára: ha csak a családod nem műértők ájtatos gyülekezete, ezt nem fogják kiszúrni! Minimális az eltérés. De ha nem bírsz a seggeden maradni és iszogatni, akkor keress magadnak egy csapat óvodást, akik újramázolják neked a napköziben!

echo of my mother's words

Egy elhibázott mozdulat, egyetlen hátsó gondolat nélküli, berögzült reakció, amely minden más körülmények között teljesen magától értetődik. A nők az életemben, a Bronshtein ház falai közé zárt bábfigurák, élükön Sonjával, aki mindig olyan engedelmesen hajolt meg az akaratom előtt, és minden egyes fájdalmas szisszenését örökre elraktároztam az elmémben, vagy a fiatal Nonna – aki még csak fel sem szisszent soha, igaz, most sem teszi, túlságosan büszke hozzá. De senki, Siljén kívül legalábbis, nem mert így visszaszólni. Mozdulatlanságba meredek, mint akit ágyéktájon döftek és nem tudja eldönteni, hogy lekeverjen egy hatalmas pofont, vagy köszönetet mondjon érte.
Csak akkor szerzem vissza valmelyest férfiúi önbecsülésemet, amikor látom döbbenettől elnyíló ajkait, ahogy az elmaszatolt vásznat figyeli, és lassan rájön, milyen törékeny is minden, amit valaha a vászonra festett. Milyen könnyű napok munkáját a sárba tiporni. Azt gondoltam, hogy ettől majd észhez tér, és rájön, hol a helye, de megint csalódnom kell.
- Azt képzelem, hogy én vagyok az átkozott megrendelő, és hogy fizettem annyit már előlegbe is, amennyit egy hónap alatt sem keresel a szánalmas mázolmányaiddal ahhoz, hogy odafigyelj arra, mit csinálsz – kiegyenesedek, s hogy szavaimnak kellő hatást nyerjek, körüllölelem karommal a "mázolmányokat". Már így is tobzódik bennem az indulat, de képes rá, hogy még rátegyen egy lapáttal. Én bármikor szapulhatom azt a rakás trágyát, amit magunk között csak a nagymúltú Bronshtein famíliának hívunk, de rajtam kívül senki más nem teheti meg, pláne nem egy jött-ment piktor, aki nála messzemenően jobban szituált családok kitartottjaként tengeti szánalmas napjait. – Nem ismered a családomat, fogalmad sincs, miről beszélsz, és ezt nem fenyegetésnek szánom, de addig jársz jól. De elárulhatom, én vagyok a legszalonképesebb úriember közülük, hatalmas szívvel és majdnem végtelen türelemmel – mintha minden egyes szavamra rá akarnék kontrázni, olyan lendülettel magyarázok neki, szemeimet fenyegetően villantva előbb az elmosódott, pasztell macskahányásra a vásznon, majd a piktorra. – Ülj nyugton és fess – szólalok meg újra, mikor sikerül találnom egy nyugodtabb hangtónust. Leteszem a poharat és két kézzel ragadom meg a vásznat, amit egyetlen mozdulattal dobok a sarokba. – Mint már említettem, időnk, mint a tenger. A megrendelő sem siet sehova, én meg hiszek abban, hogy a jó munkához idő kell, és hiszek benned, ezért nem kerestem fel egy csapat óvodást, pedig talán jobban jártam volna. Mi lenne, ha te is megtisztelnél azzal a minimális tisztelettel, amit megérdemlek? – hangom most egy szigorú apáé, akiben egy világ látszik összedőlni. Csalódni a gyermekeimbe? Van némi gyakorlatom ebben. Éppen elegendő ahhoz, hogy gyakoroljak némi önuralmat és ne gyújtsam rá azonnal ezt az egész kócerájt.

" don't you play with fire"

Ülj nyugton és fess, a hangja mint holmi előkelő, déli úriemberé, leszámítva az erősen északi akcentust, olyan kellemes és nyugodt, talán ezzel dumálja be magát a nők bugyijába, fogalmam sincs, mindenesetre örömmel tölt el, hogy nem kell reagálnom, nem kell semmit mondanom, miközben felállok, és hiába hívhatnám magamhoz a következő vásznat egy pálcaintéssel, a terem sarkában sorakozó kellékekhez lépek, leguggolok, kiemelem a következőt, amit méretre megegyezőnek találok, és csupán egy hosszú, megvető pillantással adom a megrendelőm tudtára, hogy én sem járok messze a gondolatban annyiszor említett macskahányástól. Visszaereszkedem a székre. Sokkal jobb lenne, ha állva csinálhatnám, sokkal jobb lenne, ha szabadon jöhetnék-mehetnék a térben figyelve az ablakokon beömlő fény játékát a parkettán, de órák óta csináljuk már, én pedig munka közben nem szoktam inni. Vagyis pontosabban akkor nem, ha van közönségem munka közben.
Azért a helyzet iróniája egészen megkapó. Az ilyen leuraló pöcsök, mint Timur Bronshtein, mutatták meg nekem, mit jelent nőként érvényesülni egy férfiak uralta világban. Rajtam pedig csak a szemöldöküket ráncolják, férfias nő, vagy éppen túlságosan nőies férfi? Piktor, piktorína. A fejem már zsong a bent tartott levegőtől, mégse engedem ki egy hangos sóhajba csomagolva, mert távolról se érzem ezt a meccset lefutottnak.
- Napokba fog telni, ha újra kell kezdenem - jelentem ki, percek óta először felnézve rá. - Itt akarsz állni fölöttem, amíg végzek? Vagy megágyazzak esetleg neked a heverőn? Szolgáljak fel meleg vacsorát, ha már egyszer ilyen busásan megfizeted a fáradozásaimat? - Lefordítanám ezt az udvariaskodó megjegyzést, de attól félek, az kiesne a minimális tisztelet határaiból.

echo of my mother's words

Valamiképp rendeződnek arcvonásaim, és a légzésem is lelassul, ahogy látom, végre engedelmeskedik és maga elé rak egy új, makulátlan vásznat.
- Na látod, tudsz te, ha akarsz - mit sem törődök a megvető tekintettel, amit minden bizonnyal nekem szán, mert ugyan ki másnak szánná? Ahogy azzal sem kívánok foglalkozni, hogy újfent akadékoskodik, mégis ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy mondjak valamit, különben a végén még igazam lesz, és itt ülünk egészen karácsonyig.
- Mint mondtam, van időnk – ismétlem meg korábbi szavaimat, de most már sokkal sűrgetőbben. Poharamra pillantok, amely időközben újra megtelik vérvörös nedűvel, szinte színültig, mintha tudná, hogy hosszú nap álll előttünk. Előveszem a pálcámat, és valahonnét, egy számomra még ismeretlen helyről elénk lebeg egy másik pohár, azt is megtöltöm, immár saját kezűleg, mintha csak otthon volnék, és mindezt nagylelkűen felajánlom szíves vendéglátómnak.
- Tessék, talán így majd olajozottabban megy az a munka – ha nem veszi el, egyszerűen csak leteszem mellé a kerek antik asztalra, és belekortyolok a sajátomba. Ráérősen, apró kortyokkal, ahogy valamikor az anyám tanított, de túlságosan önfejű és mohó vagyok általában hozzá. Gúnyos félmosolyra húzódik az egyenes vonal az arcomon. – Ráérünk arra még, de azt hiszem, kezded kapizsgálni a dolgot – biccentek és odahúzom magamhoz a felborult széket, annyira közel, hogy még kényelmetlenebbül érezze magát a jelenlétemben, hogy szeme sarkából hiába próbál majd ügyet sem vetni rám, majd mindig tudatosítani kell magában, hogy Timur Brosnhtein itt van és őt figyeli, hogy érezze, nem azt csinál kénye-kedvére, amit csak akar és hogy tudja, még egy elhibázott ecsetvonás, és én már dobtam is be a sarokba az egészet. Teher alatt nő a pálma, ahogy mondani szokták, s habár még csak hírből sem láttam soha pálmafát, mégis hiszek benne, hogy kellő nyomást gyakorolva elérem, amit akarok. – Most, hogy mondod, megkívántam a szarvashúst, nem tudom, mennyire értesz hozzá, de ha kell segítek – mert hatalmas a szívem, és mert szeretek meggyőződni arról, hogy minden az előírtak szerint történik, de azt hiszem, ezt már sikerült a piktornak is kiokoskodnia. – De kedves, hogy felajánlod, élnék a lehetőséggel, a heverők a gyengéim, és a tiéd különösen elnyerte a tetszésemet – teszem hozzá majdhogynem nyájasan, amitől az egész jelenet túltelítődik valami bizarr hangulattal. – Gondolom, ne is számítsak arra, hogy felajánlod az ágyadat egy megfáradt öregembernek - hangom most még fesztelenebb, hadd higgye csak, hogy valami átkozott játékot játszom.

" don't you play with fire"

Mintha nem csupán a teret, de a gyomromat is megtöltené Timur Bronshtein és az ő jelenléte, mikor közelebb húzza a széket, a szemem sarkából így bármerre nézek, mindig látom őt, a megrendelőt, a megbízót, és keserű örömöt érzek, mert nem fogadtam el a bort. Bármennyire is jól szórakozunk itt, legalábbis ő nyilván kellemesen érzi magát most, hogy ismét nyeregben lehet, ez nekem valóban munka, és semmi nem tűnik akkora baromságnak ebben a helyzetben, mint hamis biztonságtudatba ringatni magam. Egy részem felkészült az újabb kirohanására, az újabb gyerekes hisztire, nem jósolok túl sok jövőt ennek a vászonnak sem, de azért összeszorított fogakkal felviszem a festéket, a borostyánzöldet, a füstszürkét, persze megtehetném, hogy az ecsetet megbűvölve az útjára engedem, de most ez a kezem ügyébe szorult egyetlen fegyver, amivel hatalmam van a megrendelőm felett. Ellenem nem megy semmire.
Megkívánta a szarvashúst? Hát, ez remek. - Akkor menj ki, és lőj magadnak egyet, engem pedig hagyj dolgozni végre! - vágok vissza, tekintetem le sem véve a vászonról, a szavaim azonban éppen elég türelmetlenek ahhoz, hogy eláruljam, milyen kényelmetlenül érzem magam, miközben itt liheg, a nyakamban, annyi helyet se hagyva, hogy kinyújtsam a karomat. Az ágyra tett megjegyzésre először nem áll szándékomban reagálni, ám összeszorított fogaim közül hamarabb kicsúszik a felelet, minthogy átgondolnám. - Valóban ne számíts rá.
Az ecset tovább jár, sosem gondolkodtam eddig Timur korán, úgy sejtettem, nem lehet annyival idősebb nálam, de most, amikor öregemberként hivatkozik magára, egy porcikám se sajnálja őt. Mire kell a cirkusz, különben is? Festem a kibaszott képedet, legyen ennyi elég!

echo of my mother's words

A piktor vagy nevezzük piktorinának, nekem aztán édes mindegy, nem kéri a bort, és én igazán felhúzhatnám magam ezen, de végül megelékszem egy vállrándítással, és a kezembe veszem a másik poharat is. Apró kortyok helyett most megint a hozzám illő mohósággal kortyolok, szám szélén lecsorog az ital és a szakállamban tűnik el, hogy aztán valamivel később, búvópatakként újra felbukkanjon. De akkor én már kézfejemmel le is törlöm, és leteszem a kiürült poharat. Éppen arra elég csak, hogy egy kicsit a fejembe szálljon, de ettől csak oldottabbá válik a kedélyem. Ennek örömére, hátradőlök a széken, és lábaimat elnyújtom a padlón, hogy a művész egy kicsivel több mozgásteret kaphasson.
- Mintha én állnék az utadba – vakkantom oda barátságtalanul, aztán hirtelen ötlettől vezérelve felállok és nekiállok a szobából nyíló ajtókat ostromolni. Elsőnek egy szertár tárul a szemem elé, koszos-poros kacatok egymás hegyén-hátán, amelyekre éppen csak egy fintorral reagálok, aztán végre megtalálom a túlságosan szűk, de takaros konyhát.
- Hogy a csodába férnek el itt a manók? – teszem fel hangosan a kérdést, hogy odabentről is jól hallja, majd élelem után kutatva, otthonosan sürgölődök, kinyitorgatva és úgy hagyva a szekrényajtókat. De néhány száraz ételen és kenyéren kívül, valamint egy penészes sajtot leszámítva nem találok semmit.
Csalódottan térek vissza a szobába, hónom alatt a frissnek tűnő veknivel és kezemben azzal a darab sajttal, aztán visszaülök a székre, de most először megállom, hogy ne nézzek a vászonra, és ne fogjon el a nyomorúság, hogy egy egyébként jobbra érdemes művészt így lealacsonyítok, ezzel a becstelen munkával. – Komolyan, te Cuvén élsz és kenyéren? Miféle aszkéta életmód ez, amivel magadat bünteted? Nem csoda, hogy ilyen sovány vagy. Egyél – az utolsó szónál ketté töröm a veknit és az egyik felét átnyújtom neki. Nyilván nem ezt a tálalási módot szokta meg a szalonokban, ahol naponta szívesen látott vendég.
- Bazd meg, ha csak egy kicsit szívélyesebb lennél velem, hétfogásos vacsorát rendelnék neked – szavaim keserűségtől és Cuvétől csöpögnek.

" don't you play with fire"

Micsoda szerencse, hogy nem otthon dolgozom, villan át az agyamon többször, vöröslő haraggal, mikor Timur felpattan mellőlem, nekiáll kinyitogatni az ajtókat - nincs belőlük sok, de egyikhez sincsen a leghalványabb köze sem -, majd pedig hallom, ahogy a konyhában csörömpöl, és elfog az undor. Epét érzek és megkönnyebbülést. Végtére is, az egy dolog, hogy én szívok vele, én sok mindent kockára teszek, de mióta Párizsba mentem, a dolgok valamiként mindig ebbe az irányba haladtak. Kockáztattam, ritkán sültem bele, mert valahogyan a férfiak és a nők egyaránt a saját kis titkuknak akartak megtartani; egy csodatevő dzsinnek, amit kidörzsölnek a lámpából, ami a kedvükért bármilyen alakot ölt, szinte bármire hajlandó. Olyan társaságokban fordultam meg, még ha csupán az ecsetek és vásznak révén, ahol a hajadonnak gyakorlatilag semmi joga nem volt, az asszony viszont már akármit megtehetett - úgy mozogtam ebben a világban, mint a kísértet, aki a te fényeden szökik be, és nevet a szabályokon. Ritkán ittam egyedül, de nem azért, mert olyan sokan kedveltek volna. Nem, éppen a titokzatosságot szerették, a körém szőtt meséket, a gátlástalan kalandort vagy kalandornőt, aki csibukozik a teraszon, férfikölnit használ és néhány pikírt megjegyzéssel kimenti magát bármilyen társalgásból.

Timurtól sem ment meg más, csak ez a csiklandós titokzatosság, még akkor is, ha éppen valószínűleg derékig a hűtőmben kotorászik; hátradőlök a hokedlin, ujjaim az orrnyergemet masszírozzák, kifújom a levegőt, Yevára vágyom, arra, hogy az ölébe hajtsam a fejem, semmiségekről beszélgessünk, és úgy tehessek, mintha nem rémülnék halálra. Mert Yeva előtt többé nem ér a titokzatosság, a rendszer felett állás, az önkimentés. Yeva és Timur - milyen érdekes párhuzam, a szemem mégis a közeledő léptek zajára pattan ki. Komolyan, mondanom kéne bármit? Fáradt arcomon valószínűleg sok, sok feltartott középsőujj kifejezése tükröződik, mégsem öntöm szavakba. Megfizet.
- Nem vagyok éhes. De edd meg, amit találsz - vállat vonok, tekintetem a vásznon, az ecset ismét jár, csak egy pillantásra méltattam a félbe tört veknit. Már meg se rendülök, mikor ismét felemeli a hangját, folytatom a munkát. - Bazdmeg, ha nem vágtad volna falhoz az előző képet, nem kéne vacsorát rendelned, mert már készen lennék. - Szavaim az indulatszó ellenére tárgyilagosak, lepattannak, és kezd csábítóvá válni, hogy süketnek tetessem magam. - Ha pedig a magasröptű igényeidnek nem felel meg a Cuvé, azt tanácsolom, ne igyál belőle többet! Hozass magadnak olyat, amilyet én is ihatnék, ha a csizmádhoz dörgölőznék.

echo of my mother's words

Hatalmas falatot harapok a vekniből és a másik kezemmel utánagyömöszölöm a sajtot, aminek szerencsére jobb az íze, mint a bűze. Aztán kézfejemmel megtörlöm az ajkamat és csak úgy tele szájjal, kérődzve, mint egy tehén, megvonom a vállam, ügyet sem vetve arrra, hogy a morzsák ömlenek két felőlről a számból. Egy-egy megakapaszkodik a szakállamon, a többi a földre gurul, majd az ölembe, ahogy újra visszaülök a székre.
- Mondtam már, hogy tűpontos másolatot kérek, bassza meg – a jómodorhoz igazodva csak akkor szólalok meg végül, mikor már lenyeltem a falatot. – Már megvan a megrendelőm, valami kapzsi, szemfüles kis örmény. Mindenen túl tud adni, egyszerűen profi, de ahhoz először át kell ejtenünk, és itt jösz te a képbe – hogy szavaimnak nyomatékot adjak, indexujjammal, amelyet egy súlyos családi ékszer ölel körül, egyenesen rá mutatok, még több morzsát szórva ezzel a földre. – Nem akarok fölöslegesen azon csámcsogni, hogy miért téged választottalak. Nincs kedvem dédelgetni a művészallűrjeidet – megvetően köpöm felé szavakat, közben le sem veszem álmos arcáról a tekintetemet. – Én gondoskodom a szórakoztatásodról, csak éppen végezd rendesen a dolgod. Ha kész a kép, leülök tárgyalni, nem említem a neved, még csak hírből sem. Nem fog senki sem összekötni ezekkel a giccses förmedvényekkel, ebben biztos lehetsz – leteszem a kezemből a veknit és a rá a sajtot, aztán újra a borospohárért nyúlok, ezúttal a sajátomért. – Ha elfogy, hozatok a manómmal valmai tisztességes bort, de addig is megteszi ez. Hidd el, ittam már rosszabbat is. Aztán majd várom, hogy a csizmámhoz dörgölőzhess, de csak finoman, régi családi ereklye – elgondolkozva nézek most le a csizmámra, legszívesebben leköpném, hogy még fényesebb legyen, mert így koszosan, mocskosan nem tükrözi azt a nemesi vérvonalat, ahonnét jöttem. Talán éppen ez is a cél, sárba tiporni és megalázni mindent, ami Bronshtein, szembeköpni a családot, ahogy Silje tette, de ahhoz először szükségem van a festmények megtévesztő mására. Szükségem van Bobra, és ezt ő is nagyon jól tudja.

" don't you play with fire"

» trouble
» She is Trouble
» △▽△▽ trouble is my middle name
» This is my design

trouble by design

trouble by design

Similar topics

Similar topics