f*ck you anyway

When I wake up, I’m afraid

Menekülés közben az ember menthetetlenül is paranioás lesz. Éppen amikor a legnagyobb szükség lenne az átkozott hideg vérére, természetesen, feltűnés mentesen kéne viselkednie, akkor valahogy a félelem felülkerekedik, a konstans remegés a gyomorban, amitől napokig hiába járja a mellékhelyiséget, és mint valami számára ismeretlen kábítószer elvonásának hatása alatt lenne, remeg a hangja, folyton a fel nem tett kérdésekre válaszol, kiejti a kanalat a kezéből, és hiába érkezik el felnőttéválásnak pillanata, a tizenhetedik év tulajdonképpen csak gyakorlati fontosságú dolgokat hoz, mint például olyanokat hogy lekerül róla a nyomkövető, akkor hasznája a pálcáját, amikor akarja, könnyebben elszublimálhat, ha egyszer kijut ebből az átkozott labirintusból, akkor senki sem találja meg, mert valószínűleg nem is akarják megtalálni. Csak konstatálják a tényt, hogy végre elment innen, és remélhetőleg sohasem kell látniuk. Tett nekük egy szivességet.
Csakhogy ahhoz a vaksötét birtokon kell átverekednie magát, amelynek nyilván nappal is megvan a maga groteszk bája, és szépen el van látva olyna védőbűbájokkal, csapdákkal, amelyek a külső behatolókat nem csupán távol tartják, de elevenen leégetik róla a húst, bedarálják a csontjait és a belsőségeket a kétfejű kutyáknak dobják. Elragadó.
Csakhogy még mindig Dolohov vagyok, s mint a házi tűzhely egyik őrzője, azok nagyrésze nem ismeretlen számomra, s könnyedén veszem az akadályokat. Csak az az átkozott vihar ne zúdulna a nyakamba, s ne hallanám a mennydörgést, a szakadó esőt és lábnyomaim cuppogását egyszerre a sárban. Akkor nem néznék a hátam mögé három másodpercenként, akkor nem bénulnék le a félelemtől egy egészen hosszú pillanatra, ahogy egyéb zajokat is meghallok, amiket sem a mostoha időjárának sem a természet hangjának nem tudok tulajdonítani. Nem tudnám megmondani, hogy mennyire tudatosan, de meglódulok az ellenkező irányba, az istállók felé, ahol menedéket remélek, ahol talán kikémlelhetem, hogy ki jár errefelé, hogy egyáltalán van-e valaki a nyomomban vagy csak az agyam termékeny szüleménye az egész.
Kapkodva veszem a levegőt, ahogy elérek az ólakig, ahol többnyire thesztrálok üres nek látszó boxai állnak, én meg gondosan kikerülve őket keresek magamnak menedéket. Csurom vizes ruháim végig jelzik az utat, hogy merre járok, s hiába veszem elő apálcámat, s tüntetem el a magam mögött hagyott lábnyomokat, az érzés, a határozott külső zajok a dübörgő mellkasom hangján keresztül is ordítanak: valaki jár erre.

somebody else might take my place

Ha valaki megkérdezné, hogy miért kezdtem el kutakodni az asszonyom irányába, képtelen lennék válaszolni. Miért is pontosan? Mert gyanúsan viselkedett? Tulajdonképpen Panda képtelen bárhogy is viselkedni, minden annyira monoton körülötte, így ha csak el is mosolyodik, már azt gyanúsnak találom, és ezer meg egy elképzelés tódul az elmémbe arról, hogy megfolyt álmomban. Akkor meg? Mert titkolózott? Panda tulajdonképpen mindig titkolózik, és ez helyén is való, hiszen én sem mondok el neki mindent, habár neki nagyobb joga lenne ahhoz, hogy megtudja minden apró kis mocskos titkomat, mint nekem az övéit, de soha semmi pénzért nem fogom neki elmondani, hogy JR és én kötöttünk egy megállapodást, amit voltunk olyan bátrak, hogy megpecsételtünk egy megszeghetetlen esküvel, mert akkor félő, hogy a nejem meg akarná velem szegetni, hátha elpatkolok.
Akkor meg mégis mi a fészkes fene vett rá arra, hogy Pandora után szimatoljak?
Talán az, hogy hirtelen minden annyira csendes, nyugodt és simulékony lett vele kapcsolatban, szokatlanul is. És ez felébresztett bennem valamit, nem kifejezetten vele kapcsolatban, hanem úgy átlagosságban. Mi van ha a Sötét Nagyúr továbbra sincsen megelégedve Juniorral és velem, ezért pedig az ígéretéhez híven Pandára száll? Mert Pandora az én felelősségem, és ha bármi történne vele, az egyedül engem terhelne és senki mást.
Hát baszd meg amiért a feleségem lettél, és leginkább azért, mert törődni kezdtem veled! Talán akkor kezdődött amikor az ikrek a nyakamba szakadtak, Silje meg lelépett és senki másra nem számíthattam csak rád. Az anyám nem támogatott abban a döntésemben, hogy örökbe fogadok kettő árvát, tekintve, hogy a vérük minősége megkérdőjelezhető, és az amúgy is ingatag talaj amin állunk ettől még csak lágyabb lett. De én képtelen voltam nemet mondani egykori barátom végrendeletének, és szívügyemmé vállt a gyermekei felnevelése egészségben és jó létben. És ekkor váltál a társammá. Tekintve, hogy néma megegyezésként jött létre közöttünk a megállapodás, hogy sohasem lesznek közös gyermekeink, ők avanzsálódtak azzá.
Szóval féltelek, mert tudom, hogy az ikrek szeretnek, és tudom, hogy mennyi teher szakadt rád hirtelenjében.
Igazából felköszönteni jöttem, és kurvára meglepődtem amikor nem voltál ott ahol lenned kellett volna.
Szóval utánad eredek, és bazdmeg Panda, nagyon béna vagy! Olyan könnyen talállak meg, hogy én magam is meglepődöm. Vizes vagy, és kapkodsz, és minden annyira elcseszett körülötted. És ott állsz, csurom vizesen és látom a szemedben a pánikot. Egy pillanatig azt hiszem, hogy hagylak elmenni, mert olyan vagy, mint egy gyáva bárány aki menekülne a farkas elé, de aztán eszembe jut, hogy te vagy a feleségem és nem hagyhatsz így itt a szarban.
- Hova indulsz? -
Előlépek, szintén vizesen, haragtól mentesen, inkább kíváncsian.

When I wake up, I’m afraid

Nem tudok mit tenni ellene, talán ha még levegőt is veszek, az is gyanús, pláne az az ostoba történet, hogy anyámat akarom meglátogatni. Antonin pedig mintha csak kiszagolta volna, felajánlotta, hogy velem jön. Így történt végül, hogy Aurora hiába várt ma délután ötkor a pataknál, a régi családom birtokának szomszédságában. De talán nem is várt, mert biztos látta előre, hogy elbénázom ezt is. Mégis dolgozott bennem valami minimális túlélési ösztön, és a vágy, hogy újra próbálkozzak. És minél kevesebb volt az esély a sikerre, én annál meggondolatlanabbá és elszántabbá váltam, mint a sarokba szorított vad, akinek nincs vesztenivalója. De eszem ágában sincs visszafordulni. Az istálló menedéket nyújt, de talán éppen ez lesz a vesztem is. Lélegzetvisszafojtva hunyorgok a sötétben, valamiféle jel után kutatva, hogy ez csak a saját üldözési mániám, hogy minden a fejemben történik, és a büdös thesztrálokon kívül nincs itt semmi más. Csakhogy éppen abban a pillanatban, amikor elbíznám magam, a sötétségből egy sziluett bontakozik ki, egyre élesebben, és egyre közelebb jön hozzám. Bárki lehetne ezen az égadta világon, de már azelőtt tudom, hogy megszólalna, hogy Antonin az. Hangosan dübörög a szívem, de még így is eljutnak hozzám a szavai. Egy pillanatig megdermedek, de aztán nagy levegőt veszek és egy nedves tincset félrehúzok az arcomból.
- Mégis mit gondolsz, mit csinálok? Elmegyek, Antonin. Így lesz a legjobb mindenkinek – annyiféle mesével előálltam, jól megszerkesztett hazugságokkal, amikkel kihúzhattam volna magam, de most, hogy itt áll előttem, ázottan, csapzottn, valószínűleg utánam kutatva, nem is tűnik dühösnek, érzem, hogy az egyetlen út az őszinteség. De nem tudom, hogy mit mondhatnék még. Kapar a torkom a szárazságtól és a hangom reszelős. – Te is tudod, hogy ez az egyetlen megoldás – nem, nem tudja, mégis honnan tudhatná, hogy Aurora szavai beférkőztek a bőröm alá, meggyőztek arról, hogy a Dolohovok a vesztemet akarják? Hogy fölösleges teher vagyok, ha éppen nem egy hatalmas X, egy célpont, ami rájuk irányítja a figyelmet, és ezen nem változtat semmi sem. – Ismerd el, hogy csak kolonc vagyok a nyakadban. Neked megvannak már a céljaid, ott van Silje, ott vannk a gyermekek, nincs szükséged még valakire, akit pesztrálhatsz, pláne nem ilyen kétes családi háttérrel – szavaim csendesek, de határozottak és őszinték. Olyasfajta őszinteség ez, amire nem gondoltam volna, hogy valaha képes leszek. Fáradt vagyok, belefáradtam a tervezgetésbe, a menekülésbe, csak meg akarok pihenni. Fellélegezni. Elmenni innen messze. De nem a komoly szándék vezérel, hanem a félelem, hogy már nem kellek és hogy valaki könnyedén a helyembe léphet, ha nem történt meg már eddig is. Az Aurorával való találkozás, mint egy jól kitervelt agymosás, kitörölt minden racionális érvet, amit dédelgettem arról, hogy Dolohovék az új családom, hogy Antonin talán mégsem a legszörnyűbb dolog, ami valaha történhett velem, hogy ez a hely, ez a család az egyetlen esélyem a túlélésre, hogy egyedül gyenge vagyok és sebezhető. Nem veszem le róla a tekintetemet egy pillanatra sem, szememben ott van valami vakbuzgóság, magabiztosság, mint, akit épp most térítettek meg.

somebody else might take my place

Csak nézlek téged. Nézlek, hiszen a feleségem vagy. Nézem a vízcseppektől nedves hajadat, a lila karikáktól díszelgő arcodat, és próbálom felidézni a lányt aki egykoron voltál. A jegyesemet, az idegesítő fruskát akit gyűlöltem, ó még hogy gyűlöltem! De hiába nézlek merőn, hiába kutatok minden egyes idegszálammal a múltban, nem tudom rendesen felidézni azt amilyen voltál. És ez miattad van, azért mert a keresztnevemen szólítasz, mert rám szólsz ha a nyakkendőm csálén kötöttem meg, ha az ikreknek reggelire csokoládét kínálok, és eszembe jut minden egyes ki apró mozdulat amit értem teszel nap mint nap, és baszki ez az ami nem engedi felidézni azt akik egykoron voltunk. A párost akik keserű szájízzel fojtogatták egymást. Pedig belé kapaszkodnék most abba az érzésbe, gyűlölnélek én szívesen, de nem megy. Már nem megy. Ezért is állok itt veled szemben, zsebem rejtekében a megbúvó ajándékoddal. És nézlek. Nézem a nőt akivé váltál.
Elfordítom a fejemet ahogy beszélni kezdesz, még az állam is belefeszül a mozdulatba - te legalábbis ezt hiheted, igazság szerint az idegességem miatt történik minden -, és bebámulok az üresnek tűnő istállókba.
- Látod őket? -
Úgy teszek mintha ez most annyira érdekes lenne, mintha hirtelen fontossá vált volna számomra, hogy ismered-e a halált, pedig annyi minden más játszódik le bennem, más, hozzád kapcsolódó dolgok.
Nyelek egyet, a szavaid pedig a fejemben visszhangoznak: "te is tudod, hogy ez az egyetlen megoldás "
Úgy feszül az állkapcsom, hogy félő eltörik. Az ujjaim az ajándékdobozra markolnak a zsebem takarásában és még véletlenül sem pillantok feléd. A fejedhez szeretném vágni, hogy nincs itt semmilyen probléma amire megoldást keresnénk, de inkább lenyelem.
Próbállak megfejteni. De aztán megadod a kegyelemdöfést, ami miatt kénytelen vagyok rád nézni. Nem takarok semmit, ennyi idő után kár lenne neked hazudnom, hiszen a társam vagy, vagy voltál.
Felszusszanok.
- Hát kutya vagyok én aki futni akar, hogy koloncom akarsz lenni? -
Keserű vagyok és csalódott, de te csak nem is sejtheted, hogy minden miattad van. Mert tudom, hogy mire készülsz, titkon végig tudtam. Éreztem, hogy a padló a lábam alatt meginog, csak nem akartam róla tudomást venni. Szeretnék neked sok mindent elmondani, de nem merek előtted megnyílni, pedig ez az év, ez az együtt töltött keserves év sok mindenen változtatott, főként a közöttünk lévő dolgokon.
El szeretném mondani neked, hogy mi is a helyzet pontosan: habár számodra úgy tűnik, hogy Silje itt van nekem, a belé vetett hitem rég megingott. Persze afelől kétséged se legyen, hogy szeretem, mert szeretem, de míg Ő itt hagyott, míg elhagyott engem, engedve, hogy minden a nyakamba szakadjon - a házasságom, az életem, a két gyerek és Crouch Junior -, addig te megmaradtál nekem, végig itt voltál velem és támogattál. Én pedig ezt nem tudom majd eléggé megköszönni neked, talán nem is akarom, talán már meg is tettem amikor esküt kötöttem rád, hogy megvédelek. Te nem is tudod, hogy ha nem védelmezlek meghalok, s ha védelmezlek abba is belehalhatok. Mára, erre a percre kétségtelenné vállt számomra, hogy ki is vagy nekem: a feleségem, az asszonyom, a társam.
- Nem értem miről beszélsz Pandora, ha megtennéd, hogy kifejted.. -
Értelek, hogy ne értenélek. Te nem érthetsz engem, nem érted, hogy fontossá lettél számomra, te még mindig nem ismersz eléggé engem, s valószínűleg benned nem is mentek végbe azon változások amik bennem.
Belenézek a szemedbe, és egyszerre furcsa dolgokat látok. Közelebb lépek feléd, elzárva minden utadat.
- Történt valami Pandora? Elmondhatod, biztosan tudok benne segíteni.. -
És ebben a pillanatban szeretném, hogy megnyílj nekem, hogy elmondj mindent, mert jól esne.

When I wake up, I’m afraid

Nem bírok Antonin szemébe nézni, a gerendát bámulom a feje fölött, aztán a faoszlopot mellette, de tekintetét érzem a nedves bőrömön, a zsigereimben, és ettől csak méginkább feszült leszek, nem tudok ellene tenni, hagyom, hogy kierőszakolja belőlem, hogy végül hosszú, elcsigázott pillanatok után egymásba fonódjon a pillantásunk. Fájdalom, keserűség, csalódottság, megannyi számomra értelmezhetetlen reakció. Tényleg ennyire bántaná, hogy elakarok menni? Hiszen semmi örömet nem hoztam számára, semmi megnyugvást, csak mindig azt éreztem, hogy a millió gondja mellé még én is szolgáltatok egy-két okot a fejfájásra, én tényleg azt hittem, hogy jobb neki nélkülem. Mert persze, változtunk mindketten, magunkra sem ismerek, hiába kutatom azt a két magányosan és céltalanul keringő bolygót, akik egykor voltunk, akiket akaratuk ellenére zártak össze, és amiből mindketten menekülni próbáltunk. De aztán annyi minden történt, hogy már az vált természetessé, hogy egymásra támaszkodunk, hogy a másik tekintetét keressük a tömegben, ha baj van, az ikrek, Silje és Antonin gyereke, Barty Junior. Mindenen felülkerekedtünk, és akkor én hirtelen elzárkóztam, amikor Aurora megjelent. Mert azt hittem, neki van igaza, mert feltárt előttem egy olyan lehetőséget, amire magmtól gondolni sem mertem, mégis oly kecsegtető volt, mert valami egyszerű életet kínál fel, ostoba lettem volna, ha nem fogadom el. Vagy ki tudja, talán éppen azért vagyok ostoba és gyenge, mert hátat akarok mindennek fordítani. Nem kellett volna ide jönnie. A fenébe is. Nem szabadott volna.
Dühös vagyok rá, tehetetlen, dühös pillantással büntetem, pedig valójában magammal vagyok képtelen kibékülni.
- Nem. Nem látom őket. Te gondolom igen – nem is tűnik fel, hogy valami egészen más, lényegtelen dologról beszélünk éppen. Habár a Cseresznyéskertben tett látogatás a mai napig kísért, az értelmetlen halálnak megannyi formájával találkoztam, de az mégsem ugyanaz, mint magával a halállal találkozni. Azt hittem, majdnem megöltem Bagnoldot, de még ez sem volt elég. Annyi mindent nem tudok még, annyi minden választ el Antonintól, de talán ennek éppen így kell lennie.
Fáradtan sóhajtok, úgy néz ki, ne úszhatom meg ilyen egyszerűen. Nem fogja hagyni, én meg próbálom zavaros gondolataimat egyetlen bővített mondatba sűríteni, anélkül, hogy teljesen belevesznék a szavak áradatába.
- Van már egy családod, Antonin, akikről gondoskodnod kell, és amelybe bárhogy igyekeztem, nem látom, hogyan is passzolhatnék bele – ez hazugság, kifejezetten könnyű volt, és magától érthetődő, talán természetellenes is, de sohasem okozott nehézséget. Még Silje jelenlétét is megszoktam, sőt, néha szükségszerűnek éreztem. Ő Antonin gyerekének az anyja. – A családod már így is késélen táncol, az apám bukása csak olaj volt a tűzre. Szerinted melyik valamire való halálfaló viseli el, hogy egy áruló lakik a fedeled alatt? És a minisztérium? Azt hiszed, hogy most nem figyelnek? Hogy nem akarják mindannyiótok bukását látni? Valljuk be, mindent csak sokkal bonyolultabbá teszek. Nem erre szerződtél az apámmal. Aki ráadásul halott – és habár ez így nagyon szépen hangzik, valójában kiegészül Aurora gondolataival, aki azt mondta, éppen a Dolohovok lesznek, akik ellenem fordulnak majd. S habár ezt nem akartam elhinni, mégis képes volt meggyőzni az ellenkezőjéről. De most, hogy kimondom magamban, éppolyan ostobaságnak tűnik, mint legelső hallásra. Nem kellene elárulnom Aurorát. Ő is megvédte azokat, akik fontosak voltak számomra, mégis úgy érzem, hogy ez az utolsó ütőkártya a kezemben. – Találkoztam Aurórával. Nem tűnt el nyom nélkül, vagyis de, eltűnt, de megkeresett. És ő...- ő tömte meg a fejem a szokés gondolatával. Ezt azért mégsem mondhatom. De akkor mit mondhatnék helyette? Tanácstalanul állok egyik lábamról a másikra. Antonin tényleg segíteni akar, efelől nincs kétségem. – Nem tudsz. Már rég túlnőtt mindannyiunkon – hangom erőtlen, szinte suttogom, mintha attól félnék, hogy bárki kihallgathat. Vagy csak hogy ő meghallja, és megpróbál meggyőzni az ellenkezőjéről.

somebody else might take my place

Gondolni annyira sok mindent lehet, és nekem most ezer dolog jár a fejemben. A tavaszról, a szél süvítéséről, az esőcseppekről, a gyermekekről, a halott lelkekről. De akármire gondolok, akármennyire erőszakolom meg a lelkemet, és minden másomat, a gondolataim mindig visszaúsznak tehozzád. A tavaszról eszembe jut az illatod, a folyton friss virágillat, a lányos virágillat ami egyfajta szűziességet kölcsönöz neked, a szélről eszembe jut ahogy a hajadat a szemedbe fújta a múlt ősszel, az esőcseppek most is rajtad szánkáznak, a gyermekek körülötted, te magad, te itt előttem. Te.Te.Te.
Gyorsan elnézek rólad, magamba fojtva mindent amit most elmondanék neked. Elékeztetnem kell magamat, hogy most a te időd van, te akarsz meglépni, s nem szólhatok rád, nem mesélhetek a saját érzéseimről, téged kell hallgassalak. Meg kell értselek.
Belefeszül az államon az ín a szavaidba, belefeszülök az egész pillanatba, s igyekszem kitölteni. A szám széle görcsösen rángani kezd az elfojtott indulatoktól, a magamba zárt érzésektől, amik kirobbannának, s rád szeretnének zúdulni: egy beszélgetés kellene nekünk, nem itt s nem csurom vizesen. Egy beszélgetés ahol te megbíznál bennem én pedig jó férjed lehetnék a kezemet a kezedre tehetném s némán hallgathatnálak, hogy panaszkodj. Mert van jogod hozzá, elmondani minden bánatod.
Megrázom a fejemet, képtelen vagyok elfogadni azt amit mondasz, s dacos gyermekként - akár az ikrek - függesztem rád a pillantásom merőn, ellentmondva mindennek amit te gondolsz.
- Ez faszság Panda. Ott van nekem Silje, igen, ott van Anastasyia, igen. Ott vannak az ikrek. Ott van anyám és apám. Igen ők a családom, és ez sohasem fog megváltozni. De itt vagy te is. A családom vagy Pandora. A családom vagy. Az vagy. -
Szinte gyermeki nyomatékosítással szeretném a tudtodra adni, hogy de te is ideillesz, tökéletes helyed van a történetben, hiszen hozzám tartozol, a feleségem vagy, a társam, s minket csak majd a halál választhat el.
Felsóhajtok, a kezemmel a szememet dörzsölöm, de nem sírok, csak a fáradtságot, hirtelen szökésed gondolatát akarom elhessegetni, és enyhíteni a fejfájás amit mindez okoz.
Szeretnék közelebb menni hozzád, s emlékeztetni téged, rákényszeríteni, hogy emlékezz mindarra amit együtt éltünk meg, a rosszra és ha volt jó, akkor a jóra. De nem mozdulok, csak szemem néz téged fájóan akaratosan, hogy ha én nem, akkor te gyere közelebb, legalább próbálj meglógni, kisurranni mellettem, add meg a lehetőséget, hogy elkaphassalak,hogy hozzád érhessek és ne engedjelek el.
A szám sarka folyamatosan ráng az idegességtől és miattad, a bugyuta érveid miatt. A legszívesebben megfognám őket, darabokra tépkedném és a kukába hajítanám.
- Nem apáddal szerződtem, hanem magával Merlinnel. Hogy feleségemmé fogadlak, és te vér leszel a véremből, hogy elfogadlak úgy ahogy van, hogy segítelek, hogy melletted állok jóban és rosszban, harcolok veled a halál és az élet ellen. -
Úgy idézem meg esküvőnk pillanatát, mintha kedves emlék lenne, mintha a házasságunk szeretetből köttetett volna.
- Amúgy is hova mennél Panda? Ki tudna téged jobban megvédeni nálam? A saját férjednél? Sohasem hagynám, hogy ártsanak neked Pandora. Se az apám, se az anyám, de lehetne itt maga Merlin is, akkor sem hagynám, hogy eltiporjanak az apád miatt, vagy azért mert éppen meghalt. -
Nem értelek, nem értem a hirtelen menni akarásod, és félelmed. Ha megmagyaráznád, ha megérteném hogy mit szeretnél, tudnék segíteni, de így..
Félrebiccentem a fejemet, úgy bámullak ahogy Auroráról beszélsz, s szinte már vágtatok feléd, megszorongatlak, s rázlak, hogy verd ki ezt a sok baromságot a fejedtől, és húzz vissza a kastélyba, menj fürödj meg, aztán gyere vacsorára, hiszen a kibaszott születésnapod van!
- És Ő mi... Ő mi? Mondott valamit, vagy bajban van? Hozzá mennél? Vagy mi? Segíteni kell neki, azért szöknél? Mondd már Panda.. -
Így nem tudok tenni semmit sem, nem tudok segíteni rajtad, nem tudlak így ideláncolni, magamhoz, közel, s a kulcsot sem dobhatom el.
Aztán suttogsz, csak a szél hozza felém a hangod, én pedig képtelen vagyok már olyan távol lenni tőled, tétován lépkedek feléd közelebb, karnyújtásnyira állok meg, de tovább mennék, megölelnélek, hogy maradj, hogy merj megbízni bennem, hogy csak egy pillanatra is, de hidd, hogy jó vagyok hozzád.
- Mi nőtt a fejünk fölé Panda? -
Olyan lágy vagyok veled, mintha Silje állna velem szemben, vagy az ikrek, kíváncsian kérdezlek, mintha arról beszélnél, hogy milyen sikereket értél el.
Tudni akarom, hogy mi nőtt a fejed felé, hogy mit kell nekem legyőznöm ahhoz, hogy maradj. hogy itt maradj velem.

When I wake up, I’m afraid

Tótágast áll a világ, és nekem meg kéne kapaszkodnom valamiben, hogy ne csússzak el. Antonin tűnik jelenleg a legbiztosabb pontnak, de hát ő is ostobaságokat beszél. Család. Amelynek óhatatlanul én is a részese vagyok, az elmúlt hónapok viszontakságai, mind-mind egy pontba összpontosulnak, és akármennyire is ellenkezni akarok, belesimulok a gondolatba, hogy először az életben van számomra egy hely, exlúzíve csak nekem fenntartva. Egy hely, ahol otthon lehetek. Végül nem tudok mast tenni, mint magamba kapaszkodni. Ujjaim görcsösen ragadják meg az esőköpenyem ázott szegélyét, lehunyom a szememet és hagyom, hogy minden visszakerüljön a helyére.
Aztán kinyitom lassan a szemem, és Antonin idegtől rángó szája az első dolog, amit megpillantok. Olyan az egész, mint egy második eskütétel, valami sokkal intimebb, szentebb és megtörhetetlenebb. Minden egyes szava őszinteségről tesz tanúbizonyságot, és akaratlanul is arra késztet, hogy számot vessek önmagamban, hogy újra átgondoljam mindazt, amin már napok óta kattog az agyam. Hogy milyen értelmetlen az egész, hogy mennyi fájdalmat okozok. És miért? Beharapom alsóajkam, keresem a megfelelő szavakat, de talán most akkor ártok a legkevesebbet, ha inkább csendben maradok.
És Antonin nem hagyja abba, nem tágít, bennem az érzelmek meg úgy kavarognak, mint egy örvény, képtelen vagyok felismerni, hogy mi az pontosan. Ott van a harag, a dac, amiért ilyen átkozottul őszinte, hogy mindezt most a nyakamba zúdítja, pedig tudom, hogy sohasem mondta volna ki hangosan, ha nem akarnék megszökni. És ott van a zavarodottság, a kellemetlen zsibbadás, az agyamat tompító cukormáz, a szégyen, hogy ilyen egyszerűen bele lehet hatolni valójában a lelkembe. Szinte ellenállás nélkül omlanak le a falak, de ahelyett, hogy maguk alá temetnének, ugyanolyan tétován és szerencsétlenül állok, mint azelőtt, csak most éppen levegőért kapkodva, hangosan, és én még csak moccani sem bírok, hogy letöröljem a könnyeket az arcomról. Lehet, hogy egy csepp, lehet hogy csak úgy patakzik, nem tudnám megmondani, mert amúgy is esőtől nedves a bőröm.
Előző szökési akciómra gondolok, éppen egy évvel ezelőtt, amikor Blackék házában kerestem menedéket, aztán pár nap múlva, mikor az apám rámtalált, őrjöngött, és mindenki előtt megszégyenítve cipelt haza, akkor kaptam azokat az utolsó pofonokat, amiket Antonin akaratlanul is végignézett. Azt hittem akkor, hogy gyűlölöm az apámat, de az semmi sem volt ahhoz képest, amit most érzek. Nem gyűlölet, de ugyanúgy felemészt és maga alá gyűr. Legszívesebben nekiesnék, és mint azon a napon, amikor eldöntötte, hogy a felesége leszek, addig püfölném a mellkasát, amíg elhallgat. De mindketten nagyon jól tudjuk, hogy annak mi volt a kimenetele és most sem történne másképp.
- Bazd meg, Antonin – a vállam is belerázkódik, ahogy elcsuklik a hangom, a köpenyem szegletét morzsolgatom, mint egy gyerek a karácsonyi előadáson, amikor rájön, hogy mindenki őt nézi. Olyan árván és szerencsétlenül, mint ahogy a Cseresznyéskertben álltam, éppen csak a cipőm van a lábamon, de tudom, hogy csak egy lépést kellene tennem, hogy átlépjem a közöttünk levő távolságot, mégsem teszem. Végül Antonin sűrgető hangja az, ami valamelyest kijózanít. Abbahagyom a sírást, de ez nem azt jelenti, hogy kevésbé festek szánalmasan. És a könnyáztatta szempilláimon keresztül nézek rá újra. – Azt hisztem.. segítségre szorul. De fogalmam sincs, hogy hol lehet – mintha hirtelen elvágták volna a fonalat, úgy térek vissza a valóságba, úgy próbálom elrendezni kavargó gondolataimat. – Úgy volt, hogy ma délután találkozunk, de jócskán kifutottam az időből . Talán ez volt az utolsó esélyem – hogy mire pontosan azt én sem tudom. Az utolsó esély, hogy láthatom? Hogy a nyomára bukkanhatok? Vagy az utolsó esélyem nekem a szabadulásra?
Összerezzenek, ahogy közelebb lép és egy karnyújtásnyira állapodik meg tőlem, de nem hátrálok, nem futok el. – Minden... a minisztérium a sarkunkban, az apám, a halálfalók, az átkozott álmaim, ahol kígyókkal beszélgetek, az egész tetves családunk és.... – újra elakad a hangom, annyi mindent akarok felsorolni, de valahogy annyira ledöbbenek, amikor kimondom a szót, családunk, hogy teljesen kiürül a fejem. – Ha nem vagy itt, ha nem jösz utánam, akkor amilyen hülye liba vagyok, biztosan elmegyek. És akkor mi lett volna velem, Antonin? Mi lett volna velünk? - úgy kérdezem, mintha valami egyszerű számtanpéldára várnám a megfejtést a nagyobbtól és okosabbtól. Fogalmam sincs, hogy honnan meríti az erőt, de kétségkívül ő az erősebb, ő az átkozott bástya, ha nem volna itt, felkapna a szél, és céltalanul kavarognék talán életem végéig. - Áruld el nekem, hogy csinálod? Hogy nem törsz meg, hogy nem veszíted el az ép eszedet? Hogy vagy képes vigyázni mindannyiunkra?

somebody else might take my place

Jobb esetben most egészen biztosan elmosolyodnék azon, hogy káromkodsz, sőt talán vissza is vágnék valami frappáns megjegyzéssel, de ez az eset nem sorolható a jobbak közé, hiszen a hangod elcsuklik, és habár te nem biztos hogy tisztában vagy vele, kissé remegsz. A könnyeid eggyé vállnak a hajadból aláhulló esőcseppekkel, és ha most tudnék festeni, akkor egészen biztosan megörökíteném ezt a pillanatot. És félre ne érts, most nem a szenvedéseid végett nézek rád így, nem azért mert a fájdalmad engem táplál, hanem mert gyönyörű vagy. Annyira nagyon gyönyörű vagy ebben a pillanatban, ennyire naturálisan, ennyire kitárulkozva, hogy én képtelen vagyok nem bámulni téged. Egy egész pillanatig csodálattal nézlek, megrökönyödve attól ami vagy jelenleg, az őszinteségedtől és a kitárulkozódásodtól, de aztán észbe kapok: ez a lehetőségem. Ha nem teszek semmit egészen biztosan itt fogsz hagyni, azt pedig nem hagyhatom neked. Még mindig önző vagyok, még mindig szükségem van rá, hogy ne egyedül lubickoljak a szartengerben, hanem legyen egy társam, egy egyenlő partnerem akit ha kell magammal ránthatok a mélybe. Ez vagy te nekem a társam, a legjobb kapaszkodóm. Így hát közelebb lépek, áthidalom a kettőnk közé ékelődő távolságot és gondolkodás nélkül fonom a karjaimat köréd - ebben a pillanatban nem érdekel ha ellöknél, sokszor csináltuk már így -és úgy ölellek, hogy érezd: sohasem engedlek majd el. Az államat belefúrom a nedves hajadba és belélegzem az ismerős illatot, ami már a tudatomba fészkelte magát és ott van velem mindig, engem kísér vagy épp utamon vezet. Közel húzlak magamhoz, hogy érezzem bőröd forróságát ruháinkon keresztül, s ha lehetne, most vágynék rá, hogy égess meg.
Nem emlékszem már rá, hogy láttalak-e sírni, de ebben a pillanatban úgy érzem, hogy nekem kell a te támaszod lennem, a kapaszkodó, a társ akit magaddal ránthatsz.
Hátrább húzódom, hogy lássalak miközben beszélsz, de a testünket nem engedem eltávolodni egymástól: megnyugtat a közelséged, s talán félek, rettegek ha elengedlek, te eltűnsz.
- Én megesküszöm neked, hogy bármit megteszek azért, hogy előkerüljön és segítek neki, csak ne menj el... kérlek ne hagyj itt-
A mondatom végét úgy suttogom, mintha attól félnék, hogy a szél kegyetlenül elragadhatja és messzire viheti azt amit csak neked szánok.
Csak csendben hallgatom minden gondodat, lassan emésztem, hogy mit akasztottam a kérdezésed nélkül a nyakadba, olyan helyekre rántva vissza ahonnan nem léphetsz ki: billogot vertem rád, ami sosem menekíthet, te mindig ez leszel mások szemében. Pandora Dolohov, a megszégyenített feleség, a halálfaló felesége, egy kolonc a nyakamon. De az én szememben ebből váltál azzá aki vagy: erős, magabiztos nővé, megbízható támasszá. És én olyan nagyon büszke vagyok rád Panda, annyira büszke vagyok arra, hogy te vagy a társam, hogy ha elmondanám, nem hinnéd el.
- Nem lesz baj, érted? Semmi baj nem lesz! A minisztérium, a halálfalók, apád, az álmaid de még a családunk sem árthat neked, mert... mert én egyszerűen nem hagynám nekik.. és..Crouch Junior sem.. -
Újra visszamenekülök, közelebb rántalak, hogy az arcomat a hajadba furhassam. El akarom neked mondani, el kell mondanom, hogy mit tettünk Crouchcsal.
- Ne akadj ki Panda jó.. de emlékszel amikor a Minisztériumi balhé után Crouch és én.. khhhm.. olyan nagyon rossz állapotban voltunk? -
Szó szerint szarrá kínoztak minket, arra emlékszel? Hogy hazajöttél és Crouch akkor távozott?
De a kérdésed megállít, elbizonytalanít abban, hogy elmondjam-e neked ezt az egészet, szeretnéd tudni, hogyha elmentél volna és se én se Crouch Junior nem segíthetett volna neked ha baj ér, akkor mindketten megfizettük volna?
- Nem tudom mi lett volna Panda, de jobb nem rágódni ezen.. -
Egészen biztosan jobb mindkettőnknek.
Megrázom a fejemet.
- Lehet, hogy már rég megtörtem Panda, lehet hogy már elveszítettem az ép eszemet, de tudod.. én akkor sem adhatom fel.. nem hagyhatom, hogy neked, Siljének és a gyerekeknek bármi baja legyen.. hiszen hogyan védenéd meg magadat egy ilyen világban? Hmm? Hogyan lehetnék biztos abban, hogy mindannyian jól lesztek?
Egyszerűen én nem adhatom fel..de én most hoztam neked valamit.. a születésnapodra.. -
Tétován húzok elő egy nagyon apró dobozt a zsebemből, és feléd nyújtom.
- Már korábban oda akartam adni, csak ez.. szóval ez egy nyaklánc, és abban különleges, hogy vélák készítették, és ha te bajban vagy, vagy bajba kerülsz, és erősen megszorítod és közben gondolsz valakire, valakire akit szeretsz, akkor az a valaki megérzi, és oda tud jutni ahol te vagy.. hogy segítsen neked.. -
Zavarban érzem magamat előtted, hogy ilyet adok neked: sebezhetővé válok számodra, gyengévé előtted, de őszintén tolom át a kezedbe a dobozt, és tétován, hátratett kézzel lépek hátrébb egyet.

When I wake up, I’m afraid

Mozdulatlanul állok, akkor is, amikor Antonin karjai körém záródnak. Az érintésnek ez a formája, amitől korábban annyira rettegtem, ami olyan volt, mintha lángcsóvák nyaldosnák a csupasz testemet, most valami egész más érzelmeket vált ki belőlem. Olyan otthonos, olyan puha, mintha a legkényelmesebb, legmelegebb dunyha ölelne körül. Szakadozva kapkodok levegőért, miközben próbálom lenyelni a könnyeimet, a mellkasom fel-le hullámzik, nedves ruhái az enyémhez simulnak, és érzem a bőrének melegét a ruhán keresztül is. Aztán ahogy az állát a hajamba fúrja. Nem ölelt még így senki. Nem húzodok el, nem teszek semmilyen hirtelen mozdulatot. Szükségem van rá, mintha ettől nyerném vissza az erőmet. És tényleg, a lábaim sziklaszilárdan tartják a testemet, tudom, hogy akkor is tartanák, ha elengedne, de nem akarom, hogy elengedjen, nem amíg teljesen fel nem készültem rá, hogy a szemébe nézzek. Antoninnak otthon illata van, azé az otthoné, ahol nekem, most már tudom, biztos helyem van. A begyújtott kandallóban égő fa illata, az ősrégi bútorok áporodott szaga, ami bizonyítja, hogy valami letűnt korok hirnökei vagyunk, de ott van a frissen göndörödő babahajak és a kicsiknek kikészített zabkása illata is, lehelletnyi fahéjjal és almapürével megszórva. Most már egészen biztos, hogy nem megyek sehova, csak oda vissza.
És akkor hátrébb húzódik, de nem lép messze, még mindig érzem az illatát, még mindig érzem a melegét és hangja biztosan tör utat a zakatoló lélegzeteink között. Már nem kellene meglepjen semmi az égvilágon, hiszen már azzal, hogy ittvan, és mindazzal együtt, amit ma nekem mondott, mégis úgy érzi, hogy könyörögnie kell. És talán igaza is van, hiszen sosem mondtam ki egyértelműen.
- Nem megyek sehova – hangom bosszantóan rekedt a sírástól, de nem hoz zavarba, hiszen éppen az előbb látott sírni, nincs mit titkolnom előtte. Tulajdonképpen hálás vagyok neki, mert valami olyasmitől szabadít meg, ami talán életem végéig elkísért volna különben. A bűntudat. Hogy sorsára hagyom Aurorát, amikor minden bizonnyal szüksége lenne rám. – Köszönöm – nincs szükségem rá, hogy újra megígértessem vele, hsizen már így is megesküdött, mi lehetne ennél erősebb? De komoly, hálás tekintettel nézek rá. Azért, amiért meg akar érteni és nem tágít, ha nem jön össze első próbálkozásra. Aztán végre lehunyom elnehezedett és sírástól feldagadt pilláimat és hagyom, hogy a szavai betöltsék elmém minden apró, eldugott zugát. Nem lesz semmi baj.
Na de hogy jön ide Crouch?
Szemeim ijedten pattanak fel és értetlenül bámulnak Antonin összezavarodott tekintetébe. Mi köze Crouchnak mindehhez? És miért remegek meg a szavaitól önkéntelenül is? Miért érzem, hogy az eddig olyan biztosan álló lábaim alól hirtelen kicsúszik a talaj?
- Te és Crouch..mi? – minden bátorságomat össze kell szednem, hogy ezt a kérdést feltegyem, miután veszek egy mély lélegzetet. Azt hittem, hogy Crouch neve és egész létezése tabu, mióta..Tudom is én, mióta, hiszen azzal a két viharos látogatásával tulajdonképpen minden létező rendjét megbontotta az univerzumnak. Mindkét látogatása belém égett, de sohasem mertem kérdezni. Nem volt odaillő és egyébként is túlságosan féltem a választól. Most nemkülönben. De azon kapom magam, hogy olyan kétségbeesetten, talán túlságosan is kétsébeesetten ácsingózom minden elejtett információfoszlányra, ami hozzá köthető. Mert hát fogalmam sincs, hogy mi van vele. És tagadnom is kár lenne, hogy mennyire érdekel, hogy mi van vele. De közben meg annyira visszás, hogy éppen Antonintól kell megkérdeznem. – Megint bajban vagytok?
Csendesen bólintok a szavaira, még akkor is, ha nem értek egyet, ráhagyom, hogy felmérje saját képességeit és érzelmeit, hiszen ki tudná nála jobban? De amikor valami ajándékot emleget, összevonom a szemöldökömet és kérdően pillantok rá. Szinte el is felejtettem ebben a zűrzavarban, hogy a születésnapom nem csak azzal kéne járjon, hogy végre lekerül rólam a nyomkövető. Először tiltakozni akarok a tekintetemmel, de aztán rájövök, hogy kár a gőzért, akkor sem állíthatom meg, hogy bármit is adjon nekem. Kezembe veszem a dobozt és forgatom az ujjaim között aztán felpattintom a fedelét és a finoman megmunkált, egyébként hozzám túlságosan gyönyörű ékszert nézem aztán az egy lépést hátráló Antoninra tekintek, továbbra is értetlenkedő arccal. – Nem hiszem, hogy bármi veszély is fenyegetne. Mármint valós veszély – helyesbítek, mielőtt még saját korábban vallott szavaimnak mondanék ellent. – Nem kellett volna. Igazán. Nem mintha nem lennék hálás, csak közben biztos vagyok benne, hogy nem érdemeltem ki.

somebody else might take my place

Erősen bólintok, olyannyira erősen, hogy a hajam mozdul velem, pedig rendes mennyiségű zselét szoktam rákenni, ahhoz, hogy a helyén maradjon. De most vizes lett, ahogy Panda után kutattam, s a víz egy különös elegyet alkot a zselével.
- Helyes. -
Még egyet bólintok, most lágyabban, jelezve, hogy én pontosan így gondoltam. Nem engednélek el. Tényleg nem hagytam volna, hogy most lelépj. Túlságosan kötődöm hozzád ahhoz, hogy futni hagyjalak, s habár minden jogod meglenne ahhoz, hogy lelépj, magad mögött hagyj mindent: a szart ami körülöttünk hullámzik, nem akarnám, hogy egyedül hagyj a gondjaimmal.
Látod Panda túl önző vagyok, túlságosan ragaszkodom a dolgaimhoz. Képtelen vagyok elengedni azt ami az enyém. És hát szép vagy nem szép, te az enyém vagy, hozzám tartozol, s ha egy kis tárgy lennél amit az ember a polcra rak, akkor sem válnék meg tőled. Kaptalak, s habár tényleg nem örültem neked, csak egy nagy púp voltál a hátamon amit nem kértem, csak rám sóztak, és Merlin, mennyire gyűlöltelek.
Ha elmondanám, valószínűleg már el sem hinnéd. Én sem hiszem el, ha a kettőnk múltjára gondolok: az erőszakra és a mélyről gyökeredző gyűlöletre, csak egy megfakult emlék, melyet borzalmas színészek játszanak. Mintha egyik sem mi lennénk, mintha valaki imitálni próbálna minket, s nagyon gyászosra sikeredett a darabja.
Sóhajtok egyet, úgy ahogy akkor sóhajtok mikor az ikrek a lábam köré fonják apró karjaikat, s hiába ígértem meg nekik a reggel, hogy visszajövök, ők nem hitték el, s most csodának tekintik, hogy mégis itt vagyok. Nem fáradt ez a sóhaj, s nem is bánatos, inkább olyan nyugodt, olyan jó, mert hiába mondom, hogy jövök, csalódnék ha este nem fonódnának az apró karocskák a combom köré, ha nem dőlne a két apró arc a nadrágom szárának, s nem kapaszkodnának a taláromba úgy, hogy majd lerántják rólam.
Azt hiszem hogy csalódnék hogyha most lelépnél, vagy ha az ölelésemben egy rideg valaki maradnál. Túl hosszú és rögös a múltunk ahhoz, hogy ne fájjon a visszautasítás. Túl nehézséges ahhoz, hogy ez az ölelés csak egy egyszerű ölelés legyen, mindenféle jelentés nélkül. Nem lehet csak megszokás, mert a karjaim habár pont tudják, hogy mozduljanak, habár otthonos hogy ölellek, mégis csak új. Úgy simulsz a mellkasomhoz, mintha mindig is oda kellett volna simulnod, mintha a fejed a kulcscsontom alá lenne formálva, s az én állam olyan kényelmesen találja meg a helyét az ázott hajadban, mintha mindig is erre várt volna.
- Holnap kérdezősködöm majd egy kicsit, jó? -
Auróráról.
Gondolatban a homlokomat dörzsölöm, s az ujjaim közé csípem az orrnyergemet, Fejfájást fog okozni nekem, ebben biztos vagyok, s abban is, hogyha meg is találom Aurórát, egy helyzetben fogok rátalálni, ami kedvezőtlen lesz, ami miatt Pandának hazudnom kell, vagy ami még rosszabb a neki tett eskümet megtartva ellen kell fordulnom mindannak aminek egyszer már fölesküdtem. És sajnos vészesen közeledik ez a nap, mikor újra csalódást kell okoznom, ami majd ellök egymástól messzire. De ezt hagyjuk a holnapra, a ma tartson ettől a lehető legtávolabb.
Kiszalad a számon, mielőtt igazán végiggondolhatnám, mielőtt mérlegelhetném, már hagyom, hogy morzsákat hagyva szólaljak meg, s tudat alatt biztos vagyok benne, hogy csak marasztalni akarom Pandát, mert ha mégis meggondolná magát, ha az éjszaka álmatlanul forgolódna, s menni készülne, Crouch neve itt tartja majd. Piszkos, és nagyon mocskos tőlem
, hogy az általam ásznak tartott ütőkártyát kijátszom a fairnek- indult partiban.
- Mi? -
Úgy kérdezek vissza, mintha a legártatlanabb lennék ezen a földön, mint aki ki sem mondta az átkozott nevet, mint aki semmiről sem tud, s mielőtt Panda belefolyhatna, mielőtt az agytekervényei kattogni kezdenének, én már máshol járok, s magammal akarom vinni, hiszen itt hagyni a Crouch nevével tűzdelt talajon borzalmas lenne, csak kíváncsiság hajtaná, s habár egészen biztos vagyok benne, hogy nem fogja annyiban hagyni, én azért teszek egy próbát.
A kezébe nyomom a kis ajándékot, aztán félszegen nézem ahogy bontogatni kezdi.
Zavarban vagyok ettől, Pandának sosem ajándékozom nyíltan, s ha kap is valamit, legtöbbször a szobájában hagyom mindenféle üzenet nélkül.
- Nem tudhatjuk.. -
Rántom meg a vállamat, mintha nem tudnám, hogy folytonos veszélyt jelentek rá, hogyha nem úgy teljesítek. Ettől nyelnem kell egy nagyot, és az egész annyira kínosan oda nem illő, hogy az már fáj.
- De. Már rég kellett volna. -
Teátrális sóhajt hallatok, s a kezéből szinte kitépem a nyakláncot.
- Fordulj meg, felteszem. -
Nem adom meg a lehetőséget, hogy ne akarja viselni. Viselnie kell. Egyszerűen muszáj.

When I wake up, I’m afraid

Szabályosan rosszul vagyok a gondolattól, hogy nem érzek kellő bűntudatot Aurora miatt. Persze, én megtaláltam a visszaigazolást, amiről azt sem tudtam, hogy mindig is kerestem, amióta csak betettem ide a lábamat. De mi lesz vele? Mi van most vele? És persze Antonin megígéri, hogy holnap kérdezősködik, de ennyi nem elég. Ezúttal nem. Hevesen ingatom a fejem, annyira, hogy a vizes hajtincsek verdesik a vállamat.
- Nem jó. Most kell tennünk valamit, különben megint nyoma veszik – céltudatosan emelem rá a tekintetemet. Most itt az ideje, hogy tegyünk valamit együtt. És valahogy ez annyira magától értetődik. – Veled megyek, bárhová is. Együtt több esélyünk van – persze elég öntelt kijelentés ez önmagában, de biztos vagyok benne, hogy Aurora kapcsolatba akar lépni majd velem és senki mással. Ha már nem baltáztam el az utolsó esélyemet is, ami mondjuk most eléggé sanszos.
Valamiféle szokatlan részvéttel nézek Antoninra, ahogy a homlokát ráncolja és az orrnyergét masszírozza. Azelőtt sohasem izgatott, ha fejfájást okoztam neki, sőt, néha kifejezetten örömömet leltem benne, most viszont emiatt is átkozott bűntudatot érzek. Önző vagyok és akaratos, és most szembesültem ezzel igazán. – Ha gondolod, előtte átöltözhetünk és megszárítkozhatunk – teszem hozzá tétován, de még mindig abszurd a gondolat, hogy mi ketten az éjszaka közepén hajtóvadászatra indulunk és hogy ismételten belerángatom a családi drámáimba.
De ez a bűntudat szinte semmivé foszlik, amikor szánt-szándékkal belekezd valamibe, aztán elhallgat és engem itt hagy kételyek között vergődve, megannyi kérdőjellel a fejemben. Dacosan bámulok vissza rá, szinte megsemmisítő a pillantásom.
- Mi az hogy mi? Belekezdtél valamibe, Antonin, és most úgy csinálsz, mintha nem tudnád, miről lenne szó? Mi bajod van neked? – minden előzetes tervem ellenére, indulatosan csattanok fel. Nem hiszem el, hogy tényleg ez most a legnagyobb problémám, és nem hiszem el, hogy azok után, amin ma keresztülmentünk, most tényleg elakarom rontani a meghitt hangulatot. De képtelen vagyok elengedni, akkor sem, ha rátör a migrén és hirtelen le kell feküdnie az átkozott istálló közepén. Nem szabadna látnia, hogy Barty Jr. puszta említésétől már ennyire gyengévé és kiszolgáltatottá válok. Szánalmas érzés, ami ellen semmit nem tudok tenni. Kevés választ el attól, hogy toporzékolni kezdjek, mint egy négy éves, de helyette veszek egy mély levegőt, szinte szétveszíti a mellkasomat.
Kérlek – már csaknem ott tartok, hogy könyörögjek neki, de aztán erőt veszek, mielőtt még komplett idiótát csinálnék magamból. Van-e jogom bármit is kérni tőle, ami Crouch Juniorral hozható összefüggésbe? Azok után, ami nyár elején történt alig pár száz méterre innen? Azóta sem kértem bocsánatot vagy tanúsítottam bármiféle megbánást, amiért az ölébe borítottam a teát. És történt bármi is itt ma éjszaka, nem is fogok.
Helyette hallgatok és hagyom, hogy feltegye az ékszert a nyakamba, mert annyira akarja, és mert valahogy úgy érzem, nyugodtabban hajtaná álomra a fejét, ha viselném és nem azért, mert azt hinném, bármiféle veszély is fenyegetne.
Libabőr fut végig a nyakamon, ahogy a hűvös lánc hozzáér a forró bőrömhöz. Felszegném a fejem, de az ékszer súlyosan lóg a nyakamban, mintha ólomból volna. Talán több esélyem lenne a túlélésre, ha fejbe vágnék vele egy halálfalót? De hát miért kéne nekem fejbe vágnom egy halálfalót, amikor a férjem egy közülök? De akkor mégis milyen veszély fenyegethet?
- Szerintem túlreagálod. De…köszönöm – a hátamon érzem a tekintetét, ahogy a kapoccsal babrál. Mégis mi tarthat ennyi ideig?
Hirtelen összerezzenek, ajkamon végigfut a remegés. Azóta az éjszaka óta a klubhelyiségben, amiről soha nem beszélünk, még mindig elviselhetetlen a gondolat, ha ilyen közel van, a hátam mögött, amikor nem nézhetek a szemébe.
Pedig az az Antonin és Pandora, akik egykor voltunk, valami távoli, szánalmas viccnek tűnnek most. De vajon helyesen döntöttem, amikor fátylat borítottam a múltra, elfeledve mindazt, amiről egykor azt hittem, hogy sohasem leszek képes megbocsátani neki?

somebody else might take my place

Ez a baj az ígéretekkel, hogy aztán köteles vagy betartani, s most Panda úgy néz rám, olyan dacosan, olyan akaratosan ahogy Pippa szokott amikor nagyon akar valamit, s nekem meg nem szabad meglágyulnom, nem szabad eladnom magamat neki, s keménynek kell maradnom, mire Pippa mindig sírni kezd, s most félek, hogyha nemet mondok Pandának, akkor ő is sírni kezd, és nem akarom, hogy újból sírjon, mert a sírás mindig is olyan megalázó dolog neki is meg nekem is, így nem tudok mást tenni csak kelletlenül bólintani, hiszen az igazságot nem merem bevallani, nem merem neki megmondani amit gondolok: mindegy mit teszünk, semmi sem változik majd. Nem is tehetünk igazán semmit. De Panda hisz benne, s nekem kötelességem vele hinni, s talán menne is ha egészen akarnám, de annyira azért nem akarom, mert esik, mert hideg van és mert nagyon este.
- Panda... -
Kezdek neki lágyan, ahogy Pippával kell lekezdeni, mert Ő a haragos szót nem szereti. De nincs szívem megmondani neki, hogy nem tudom hova kellene mennünk, mert ő csak néz engem, s bízik bennünk: ketten több esélyünk van. És hirtelen fájna összetörni őt.
- Hol kellett volna vele találkoznod? -
Beadom a derekamat, menjünk csak oda, lássa csak, hogy ott nincs, csalódjon a saját vérében, s ne bennem, ne bennem akiben bízni kezdett.
- Most visszamegyünk, átöltözünk és megkeressük. -
S talán mire majd visszaérünk Panda belátja, hogy ennek az egésznek nincsen értelme, hiszen nem ment el, és Aurora nem fogja ott várni, Aurora nem fogja sehol sem várni már, nem fordítja többé erre a szemét, itt hagyta, elhagyta, s nem marad más Panda számára csak a keserű valóság és a magány. És ebben a pillanatban nagyon sajnálom érte, hogy még képes ennyire gyermeki hévvel hinni, hogy még nem nőtt föl eléggé, s fáj most minden amit ellene tettem, hiszen sohasem érdemelte meg, hiszen még ott él benne a naiv gyerek, akit nekem ideje korán kellett kiölnöm magamból, mert nekem nem voltak lehetőségeim, nekem nem volt ott a Crouch iránti vágyam, nem volt férjem, csak két asszonyom s egy rakás gondom. S itt egy újabb gond amit csak magamnak köszönhetek, mert hát végül is én voltam az aki szóba hozta, akiből kikívánkozott, és nem is értem, hogy miért, mert igazából meg sem kellett volna szólalnom, de hát ez volt az egyetlen esélyem amiben biztos voltam.
- Fáradt vagyok... -
És ez talán a lehető legrosszabb kifogás amit életemben mondtam, de más mentségem nincsen amibe hitet vethetnék, bár így is tudom, hogy hihetetlen lesz, s Panda ha én szeretném akkor sem hagyja annyiban, mert hát mégis csak arról az istenverte Crouch Juniorról beszélünk, arról a gyerekről aki miatt képes volt az ölembe borítani a forró teát, aki miatt végigszaladt az egész házon, és akibe biztos vagyok, hogy szerelmes. Mert mi ez ha nem vágyakozás?
- Panda.. te mit érzel irántam? -
S a kérdés hamarabb szakad ki belőlem, mint azt vártam, annál is hamarabb, hogy végiggondolhattam volna, s már nem lehet visszaszívni, úgy csorog végig a bőrömön, mint az esőcseppek, s rám ragad, mint a víztől ázott köpeny, s rám is nehezedik, mert hát ez azért mégsem egy olyan kérdés amire itt akarok választ kapni, vagy egyáltalán választ akarok kapni.

When I wake up, I’m afraid

- A birtokunkon.. mármint anyám birtokán – zavarba ejt most az egész. Azóta nem beszéltünk a családomról, hogy végignéztem, hogyan teszik föld alá apámat a Cseresznyéskertben. Az anyám nem keresett, én sem őt. Csak Aurorát, míg végül ő talált rám. Mintha ez is egy lett volna a játékai közül. Bujj-bujj Aurora, úgyse talál meg senki, csak ha te akarod.
Mindazonáltal megkönnyebbüléssel tölt el, hogy nem ellenkezik, és csakugyan menni akar, most, az éjszaka közepén, bele a vakvilágba. Éppen a Selwyn birtokra, ahol nyilvánvalóan nem vagyunk szívesen látott vendégek. Ahová nyilvánvalóan be kell majd törnünk az éjszaka leple alatt, de minél reménytelenebbnek tűnik, annál lelkesebb fény csillan a szememben.
- De anyám bezárta a kapuit előttem. Szóval majd a hátsóajtón kell bemennünk.
Azt éppen elfelejtem megemlíteni, hog ez egy titkos alagút, ahol a család és főleg a nagybátyám titokban a dohányrakományát juttatta el a piacra, de majd idővel úgyis megtudná.
Minden gyerekben ott az ősi ösztön, tudják, mikor hazudnak nekik, hogy mikor terelik a témáta felnőttek. S ha terelik, akkor ott bizonyos, hogy valami nagyobb horderejű dolog rejtőzik, mint amennyit valaha bevallanának. Én is ilyen gyerek vagyok most, összeszűkült szemmel, gyanakodva méregetem és fortyog bennem a düh, a dac ott ül a tekintetemen, s olyan vékony vonallá préselem az ajkaim, mint egy penge, amelyik bármelyik pillanatban képes megsebezni. És ott van a nyelvem hegyén megannyi sebzésre kész mondat, válogatás nélkül tudnám ontani magamból. Így teszek, ha igazságtalanságot neszelek, ha kiszagolom a hazugságot. Valami történt közte és Crouch Junior között, valami, amit most már nem hajlandó megosztani velem, csak meglengette az orrom előtt. Talán csak a reakciómra volt kíváncsi, hogy most is olyan gyanútlanul esek-e bele a kegyetlen csapdába, mint legutóbb. És csak ekkor tudatosul bennem, hogy jobb lesz, ha hallgatok, mielőtt még sebezhetőbbé teszem magam azokkal az érzésekkel egyetemben, amit Barty Crouch iránt érzek.
Hallgatok. Makacsul, de éppen csak egy pillanatig, míg rá nem eszmélek, hogy ezzel nem csupán csapdát állított, de ugyanakkor ki akar bújni a felelősség alól.
- Akkor egy kávét is megiszunk, de aztán megyünk anyám birtokára – jelentem ki ellenmondást nem tűrő hangon. Aztán megint csend lesz. A szél besüvít a deszkák között, az ítéletidő csak most kezdődik igazán, és én csak most kezdem érezni, hogy mennyire fázom. Nem csak azért fonom magam elé a karomat, hogy megmelegítsem magam, hanem, hogy így védekezzek a kérdésével szemben, de az egész fölöslegesnek tűnik, mert megtalál. Sohasem vallottunk egymásnak őszintén az érzéseinkről és meglep, hogy éppen ezt a pillanatot választotta.
- A férjem vagy, míg a halál el nem választ – igyekszem olyan kurtán válaszolni, csak a tényekre szorítkozni, hogy még véletlenül se áruljam el magam, hogy a szívem valaki egészen másé. Voltak idők, amikor a fejmben összehasonlítottam Antonint Crouch Juniorral. De olyan távol állnak egymástól, akár az érzéseim irányukba. Két magányos égitest a galaxis legtávolbbi pontjain. És mégis lehetetlen egyiket a másiktól szétválasztani. Ha Barty Crouch nem lenne, talán képes lennék Antonint szeretni. Talán.
Az Antonintól kapott nyaklánc mintha csak figyelmeztetni akarna, hogy hol a helyem, súlyként lóg a szívem felett. Ennek jelentenie kéne valmit, mégis Barty Crouchra gondolva fekszem minden este a szobám sötétjében, sóhajok és szánalmas tinédzser vàgyak között.
- Bízom benned, ezért meséltem el neked, hogy mi történt Aurorával – jelentem ki határozottan, mert hát mégis csak kellene mondanom valmit, a válaszomra vár, és ennél őszintébb most nem jut eszembe. És most talán rajtam lenne a sor, hogy megkérdezzem, de nem teszem. Én nem vagyok olyan kegyetlen, mint ő. Bármennyire is szadista-maochista vágyakat dédelgetek általában, most nem akarom, hogy bárki is szendvedjen.

somebody else might take my place