téli ég alatt

Összezavar, mikor a házimanót küldi, a nevét se jegyeztem meg, bocsánat kérően néz rám, és szolgai módon beköti a szemem, hozzám se ér, bűbáj az egész, egy csettintés, ki hitte volna, hogy a manómágia ilyen erős? Vakon botorkálok kifelé, érzem a falat a tenyerem alatt, a dohos levegőt a tüdőmben, és valahol madár csicsereg, a lábam meg-megcsúszik a lépcsőn, milyen anyag lehet, talán márvány, talán acél, és hirtelen egész másnak tűnik a levegő, melegebb, puhább, tűz ropogását hallom, milyen hónap lehet, valószínűleg még nem mentünk ki a télből, ha Malfoyék begyújtottak, ennyi ideig tartottak volna fogva odalent, és mi a terv most, ezek után, vajon miért kísér felfelé a manó, asztmás szamarat idéző szuszogásával?
– Hova megyünk? – a hangom rekedt, akár a korhadt fába vert szög, ki tudja, miért kérdezek egyáltalán ilyesmit, ki tudja, van-e értelme bárminek, amikor a fejem megtelik a cella szagával, amit minden ruhám áraszt, és a számban még mindig érzem a reggelire kapott ételt, amit elutasítottam, de amikor a rácson kívül hagyta a manó, átnyúlva a számba gyömöszöltem a falatokat?
Azután fény. Csak fényesség. Az agyam, attól félek, szétszakad. A szemfedő eltűnt.
- Ne...

Izgatottság suhan végig rajtam, s érintése nyomán libabőrös leszek, trappolok kettőt, összecsapom a két tenyeremet, s a néma házban hangvihart kelt, s manóért kéretek, s manót küldetek, aztán csak várlak egyre csak várlak, hogy hol vagy már, s mi a terved. Türelmetlen gyermek vagyok, a taláromat le-föl veszem, mintha tetszelegni akarnék előtted, vagy valami más előtt, mintha lenne értelme, vagy lenne majd köszönetje, de talán nem is ez az igazi cél, talán csak ellentéted akarok lenni, mint a kínai mitológiában a feketének a hófehér, s én akarok lenni a hófehér: frissen fürödve, frissen vasalt ruhákkal, te meg légy a koromfekete: retkesen, büdösen, ápolatlan.
Meglátlak, s a szemöldököm összeszalad, meglep, hogy mennyire elhanyagoltalak, hogy a hajad milyen hosszan nőtt már le, s a körmeid milyen igazán hosszúak. Undorodva lépek egyet hátra, s pálcaintéssel szabadítlak meg szemfedődtől.
- Üdv minálunk Lily Evans! -
Hangom karcosan csendül, s izgatott vagyok, olyan nagyon izgatott, mint még sosem.
De közelebb nem lépek feléd, megtartom a távolságot, megtartom az érzést: úr vagyok s te csak megtűrt személy.
- Nem járja, hogy ennyi idő után is oda lent raboskodj. Hát érezd magad otthon.. -
S az otthon olyan hihetetlenül esetlenül csúszik ki a számon, hogy tudd, hogy érezd: ez nem az a kellemes otthon, ahol az ember szívesen kucorodik be a kandallóval szemben, ahol a kamrában élvezkedve majszol. Nem ez hidegebb, ez ridegebb, ez életekkel kevesebb.

Mintha színpadon állnánk, a fények, az illatok, az egész olyan végtelenül nagynak tűnik, a plafont szinte nem is látom, mikor felnézek, és minden csupa tapéta, nem abból az öregnénis fajtából, amin a macska a körmét élesíti, minden csupa előkelőség, megszédülök már attól is, hogy itt állhatok. Bár nem tudom pontosan, hol van ez az itt, és rossz előérzetem van, kinézek a birtokra nyíló kertajtón, bár fáj a fejem a fénytől, minden vibrál, minden él ebben a halott, téli tájban is, csak én vagyok itt olyan élettelen, olyan mocskos, meztelennek érzem magam idefent. Védekezően magam elé kulcsolom a karjaimat, de a szemem téged figyel, le sem veszem rólad, mert te vagy a porondmester, legalábbis addig, amíg apád haza nem ér. Erre a gondolatra nyelnem kell, bár a szám kiszáradt.
- Apád mit szól ehhez? - kérdezem, a hangom egyszeriben sokkal erősebb, mint amilyennek érzem magam. - Tudja, hogy idegenvezetősdit játszol a kedvenc játékoddal? - Ez szarkazmus lett volna? Azt hittem, a pincepatkány lét mindent kiölt belőlem.

Várom, hogy rajtad is izgatottság futkosson végig, hogy te is beleremegj az örömbe, mert ez öröm, színtiszta, megmásíthatatlan, elemi öröm, s végigrázza a testemet, felkelti minden érdeklődésemet, s az örömömet te fokozod: azzal az esetlenségeddel, piszokból kiemelt alázatlanságoddal, ahogy itt állsz, s állásod is olyan embertelen, mintha nem lenne benned már semmi, csak a lélek ami képtelen távozni, s a lélek is menni akarna már.
Lebiggyesztem az ajkam, s türelmetlen csettintek a nyelvemmel, zavar, hogy apám után érdeklődsz, hogy fantáziád elcsapong, s nem vagy itt velem, még a lábammal is türelmetlen dobbantok, a figyelmed akarom, minden lélegzetvételedet magamnak, s szeretném, nem követelem , hogy csak én létezzek számodra, minden másodlagos legyen csupán, s én az első.
- Apám egy bolond.. nem tudná felfogni ami kettőnk közt van -
S talán én is bolond vagyok, a rosszabbik fajtából: mániákussá váltam, s életem csak benned lelem meg, nélküled csak test vagyok lélek nélkül.

Ami köztünk van? Döbbenten nézek rád, ha nem lennék ilyen végtelenül rémült, még nevetnék is, nevetnék ezen a szánalmas próbálkozáson, nevetnék rajtad, a szemed közé nézve, mint régen, amikor még magabiztos voltam, amikor még önmagam voltam, amikor még nem uralkodtál rajtam. De azért meg kell kérdeznem, mert látni akarom az arcodat, miközben válaszolsz, és hallani akarom a megfejtést.
- Mi van kettőnk közt? - Mérhetetlen kíváncsiságomban még azt is elfelejtem, hogy idegen helyen vagyok, idegen bútorok közt, közelebb lépek hozzád, még mindig résnyire szűkült szemekkel, fáj a fény, amit hónapok óta nem láttam, mintha az agyam lángba borult volna.
- Talán belém szerettél? - Még fel is kuncogok, örömtelenül. Olyan nevetségesnek hangzik ez a számból, miközben a körmeim hosszúak, vagy letörtek, a hajam hínárként leng körül, mocskos vagyok és megtört. Lucius Malfoyt nyilván megedzette a szalonszépségű felesége. Vagy csak egyszerűen megőrült?

Az arcom belerándul a hirtelenségedbe, a szeretnélek megpofozni, s mielőtt feleszmélhetnék már előtted állok, s ha elég gyors nem vagy a kezem hatalmasat csattan az arcodon, s belé is csíp, mintha bolha lenne ami miatt a kutya nyüszít, s viszketni kezd, visszarántom a nadrágomba dörzsölöm, hogy a fájdalom szűnjön, s miközben téged bámullak, érzelmek hullámoznak végig a testemen: gyűlöllek s imádlak egyszerre, mert itt vagy, mert az enyém vagy, mert éltetsz s éltethetlek, de bántani akarlak, gyermeki düh kavarog bennem, mert meg akarom értetni veled: a legjobb dolog az ami közöttünk van, s a homlokom ráncba szalad, s még válaszolni sem tudom mit válaszoljak, hiszen kavarog bennem minden, mintha vihar lenne, s mi két magányos fa lennénk, akik a mezőn magányosan álldogálnak, s a társaságot csak egymás jelenti.
- A szerelem, mint olyan csak ábránd, nem is létezik.
Ismétlem neked apám szavai, mert ebben a pillanatban szeretném ha megértenél, hogy ha belőlem olvasnál.
- Mélyebb ez, ösztönibb.. -
A hangom megreked, mintha karcolni akarnálak vele, s most nem is tudom miért engedek utat neked, az akaratod előtt miért hajlok meg. Talán tényleg szeretlek.

Csattanás, és fájdalom, megtántorodom az ütés erejétől, az arcomhoz kapok, pedig nem is tudom, mi villámlik át a tagjaimon ebben a percben. Már nem érdekel, ha megalázol, és nem fáj, hogy a lábtörlőd vagyok, a katatón állapoton semmi sem hatolhat át, legalábbis ezt hittem, most mégis könny szökik a szemembe, a fájdalom ennek csak egy része, inkább fáradt vagyok, végtelenül fáradt, kínoz a fény, és szaggatnak a tetteid, hónapok óta már, mivé tettél? Nem jut eszembe semmi, ahogy rád nézek, már nem rettegek tőled, mert mindenem a tiéd, már nem akarok szabadulni, mert pontosan tudom, mennyire reménytelen. Kézfejemmel megtörlöm az arcomat, de csak még koszosabb leszek, könnyek csurognak le az államon, és valami sípol, talán a tüdőmben, talán én magam vagyok, ahogy hisztérikusan kapkodok levegő után.
- Kérlek, Lucius... - Remeg a térdem, minden hang olyan végtelenül oda nem illő a nyelvemen, a neved, ami a csontjaimban is visszhangzik, kérlek, ne bánts, kérlek, engedj el, kérlek, ölj meg végre, kérlek, kérlek, kérlek. - Hagyj elmenni! Kérlek. - Nem jutnál a szomszéd szobáig se.

Azt akarom, hogy te is megüss, hogy legyen benned annyi, hogy visszaadd mindazt amit adtam, mert most ott ég az arcodon a nyomom, ott vöröslik a piszkos fehér bőrödön, s a kezem szintén ég, viszket, mardossa a bűntudat, s közben valami belülről tapad rá a szívemre, s szorítja, minduntalan s egyre csak szorítja, keservesen belé kapaszkodik, ujjait kegyetlen éllel mélyeszti az izomba, s csak nyomja össze és egyre összébb, s én a pofonodat kérném e helyett, mert az elviselhetőbb, megfoghatóbb fájdalom lenne, az lenne amire nekem szükségem van, s nem ez, nem kínozna, nem szorítaná ki belőlem a szuszt, nem kapkodnám a levegőt, s tudom a te műved, a szavaid az indák amik úgy tekerednek körém, mint a kígyó az áldozata köré.
- NEEEEM! -
Rád ordítok, s hangom kettéhasítja a csendet, felmetszi azt, s közénk utat vág. Nem akarlak hallani, nem akarom, hogy el akarj menni, s saját tragédiám ez, zokogni akarok, térdre esni előtted, s könyörögni: maradj meg nekem.
- NEEEEM! -
Kiáltok újra rád, kétségbeesettebben, türelmetlenebben, magányosabban, sértettebben. Azt akarom, hogy lásd rajtam, igazán bántasz, és ez most nem az a fajta fájdalom amiért epekedem, most nincsen köröm ami a szememet kaparná, nincsen kéz ami a bőrömet nyúzná, a lelkemet szorongatod, az őrületem határát súrolod.

Ez a két kiáltás a gyomrom mélyén is visszhangzik, befogom a fülem, kétségbeesetten, de így sem tompíthatom el a hangodat, így sem űzhetem ki innen ezt a makrancos gyereket, aki vagy, és milyen meglepő a gondolat, hogy valóban, ez vagy és semmi több, egy makacs, dacos, akarnok kölyök, akit a játéka azzal fenyeget, hogy meglép. Ennyi szépség közt még számítok neked, a fülem zúg, és körbe kell néznem, hogy megint lássam ezt a fényűzést, ezt a pompát, amiben te felnőttél, amit a bőrödbe írtak, a ház, ahol én éltem, elférne ebben az egyetlen teremben. Vajon milyen lehet a többi? Hogy nézhet ki a többi? Ott is drága szőnyeg borítja a kövezetet, és festmények százai lógnak a falakon?
Nem tudom, mi késztet erre, de feléd lépek, és ha nem löksz arrébb, ha nem vágsz ismét képen, ha hagyod magad, mindkét kezemet az arcodra simítom, olyan különös vagy, és olyan gyerekes, és a gyerekeket meg kell vigasztalni.
- Csss, nyugi - suttogok, talán attól félek, hogy a józan eszem meghallja ezt, és végleg elmenekül. - Nem akartam, hogy felhúzd magad. Bocs.

Itt vagy, érzem a bűzöd, s a gyomrom nem tud már felkavarodni, mert nyugodtság jár át, ahogy a kezed az arcomhoz ér, pedig tudom csupa retek, hogy koszfoltos lesz a bőröm ahol hozzáérsz, mégis belenyugszom, mert régen nem érintett így senki sem: ennyire igazin. Anyám hószín ujjai sohasem voltak elég bátrak ahhoz, hogy az arcomhoz érjenek, s csak a csuklóm köré fonta mindig karcsú ujjait, az apai pofon érintésnek túl erőszakos, s benne kegyetlenség zakatolt, s még asszonyom sincsen, ki hűvös estéken ujjait a forró bőrhöz nyomhatná, s lágyan simíthatna ki belőle minden magányt, s Elise a gyönyörű, még neki is fizetnem kell azért, hogy átverjen. Csak te maradtál meg nekem, csak te maradtál meg igazinak, s élőnek, s csak felőled érzem azt amire szükségem van.
- Nem hagyhatsz itt.. te nem hagyhatsz itt! -
Suttogok s a hangom még a tiednél is halkabb, lágyabb és erőtlenebb, mert gyenge vagyok előtted, minden álcát levetkezem s magamat fedem fel, mert te megérdemled, mert hű játékom voltál, hű ellenszerem az élet ellen, s most futnál, mind messzebb futnál, s ha engednélek, engem vernének rácsok mögé, örök magány várna rám, hideg hűvös cellákban. De te ezt nem értheted, nem tudhatod, s nem sejtheted. A te valóságod én kellene hogy legyek.

Nem tudom, honnan jön ez a bátorság, honnan jön ez az őrület, de még közelebb lépek hozzád, magamhoz ölellek, hónapok óta most először ölelek át bárkit is, és milyen megdöbbentő, hogy éppen te vagy az, aki lenyúztad a bőrt a húsomról, aki tönkre tetted az életemet, tönkre tettél engem, elfújtál, mint a port, letöröltél a tábláról, hogy csak neked éljek, hogy csak a te játékszered legyek. Talán tényleg az vagyok. Talán tényleg nem vagyok több. Lehetnék még? Nem tudom.
- Nem hagylak itt - suttogok az arcodra, a füledbe, olyan különös ez az egész, nem kéne átölelnem téged, nem kéne hozzád bújnom, mintha gyengédséget keresnék. Mégis megteszem, mégis itt vagyok, és mikor néhány másodperccel később hátrébb lépek, ég az arcom, még a mocsok alatt is érzem a bőrömből áradó hőt. - Miért hoztál fel?

Belesimulok az ölelésbe, mert most először én vagyok ölelve, s nem én fonom karjaimat más köré, nem én akarok az erősebb lenni más helyett, s most hagyom, hogy megszégyeníts, hogy megnyugtass, és az lehessek aki sohasem: árva lélek a kezeid között. S jól esik, kellemesen melenget, s bele is szusszanok, bele is tudnék szokni, hogy kezek fogjanak közre, hogy mindenféle indok nélkül valaki nekem adjon valamit magából, s önzetlenül tegye azt. Belefúrom a fejemet a hajadba, holott tudom mit várhatok: hozzáragad a bőrömhöz, s áporodott pinceszagú. de ez a pinceszag, ez itt most az enyém, és csakis az enyém, meg most már a tied, kettőnké.
Érzem a leheletedet, s hirtelenjében, olyan hirtelen ahogy téli éjszakákon a Nap, megbízom benned, s többé most nem akarlak bántani, nem akarlak meggyalázni s megalázni, mert te sem tetted, s most megcsókollak, ajkam a tiedhez tapad, s nincs bennem undor, sem gyűlölt, csak remény, s a kisfiú szeretete, amire mindig is vágyott és soha sem kapta meg. Nem olyan csók ez: nem szerelmes, nem vágykeltő, csak az ajkak gyengéd játéka minden érzelem nélkül, s mégis tele van velük. Aztán ahogy jön, vége is szakad, s ez legyen a pecsét az ígéretedre.
Zavartan hátrálok, s csak zavartan rántom meg a vállamat.
- Nem tarthatlak örökké a pincébe. Fürödj meg, egyél, olvass, érezd magad itthon, csinálj valamit. -

Csak egy pillanat kell, a szád a számon, az összekoccanó fogak, és a szemem kipattan, mert nem értem, annyira nem értem, ez különös, ez kiszámíthatatlan, és nem tudom, mit kockáztatnék, ha ellöknélek magamtól, azzal csak megint feldühítenélek, nem igaz? De. Mereven kigúvadt szemekkel várok, hogy eltávolodj, nem érzek undort, ami szintén meglep, inkább csak végtelenül, rohadtul döbbent vagyok, mozdulni sem bírok. Pedig te már beszélsz. Fürödj meg, egyél, olvass, érezd magad itthon, csinálj valamit, a szavak körhintában ülnek, és pörögnek bennem, egyre feljebb és feljebb szállnak, hogy a torkomon akadjon minden, amit mondhatnék, amit akartam mondani. Egyetlen gondolat visszhangzik bennem most mindennél jobban, mégpedig, hogy mi lesz a sorsom, ha a látszólagos jóságod egyszer csak visszafordul, ha a családod hazaér, ha halálra átkoznak. Vagy a feleséged.
- Hol van Narcissa?

Elhajolva tőled még érzem az ízedet a számban, a mosdatlanság, az igazi élet ízét, mert ilyen lehetett mikor még Angliát kelták uralták, s ősi mágiával szőtték át a földjét, én így képzeltem mikor a könyvtárban lopva ezt a könyvet olvastam, mert apám nem fogadja el, ő nem hisz abban hogy volt tisztátlan élet, de én tudom, hogy létezett, hogy mind ugyan onnan jöttünk, s mind ugyan olyanok voltunk: csak hozzánk az istenek kegyesebbek voltak mint tehozzád, minket megáldottak, míg tőled mindent elvettek, s ezért én sajnállak téged, sajnállak amiért így átkoztak meg téged, ilyen szennyel mely beléd égett, s mégis a csókod most egyenlővé tesz minket, hisz azok vagyunk már rég, tiszták, s lelkünk összeért.
- Messze jár, s még messzebb, a sebeit nyalogatja, magát siratja.. -
S én nem akarok most róla beszélni, konokul zárom össze a számat, mert Narcissa említése lángot kelt benne, s bűntudatot, hogy benned lelem vigaszom, hogy ő helyette te éltetsz.
- Kövess.. -
Tétován indulok el előtted, hogy magam után vezesselek, hogy igazán vendég lehess. Márvánnyal szegett folyosókon megyünk, s portrék előtt, s egy hátsó szobába nyitok be, tisztába, nálad sokkal tisztában, s belépek előtted, be a fürdőszobába, s várakozva nézek rád, hogy gyere be, hogy zárd be magad mögött az ajtót.
- Megfürödhetsz. -

Nem érdekel Narcissa, az viszont, hogy milyen sors vár rám, sokkal inkább. A számat harapdálva hallgatlak, karjaimat védekezően összefonom magam előtt, és némán követlek, mikor arra kerül a sor. Kicsit lemaradok, nem tudnám megmondani, mikor nyílt ki a szám, de képtelen vagyok becsukni, a fény még mindig éget, és a luxus úgy ropog körülöttem, mint friss hó a csizma alatt, úgy fénylik, el sem hiszem, hogy él a világon ember, aki ilyen körülmények között nőtt fel.
Követlek, de megnézek minden festményt, minden kitapétázott szegletet, minden növényt, ami olyan hanyagul áll a cserépben, mintha az életedet látnám minden sarkon, semmiből a semmibe, de aki látja, azt nem hagyja hidegen. Talán csak a fürdőszoba ajtajában térek magamhoz, de akkor hányingert érzek, és kedvem lenne elrohanni, bár a lábam ettől a kis sétától is elszokott. Csökevényes lettem.
- Egyedül, igaz? - Ha mást ajánlanál, abba bele se merek gondolni.

A szemem a magasba szalad, s csak nézlek és nézlek, értetlenkedve, meglepődve, s a hátamat a hideg csempének vetem az ajtó mellett, s rajtad elmélkedem, azon, hogy mit kérdezel, s hogy teszed, s hogy mi lenne a helyes, nekem mit kellene tennem, itt hagyni téged, vagy veled maradni.
- Nem vagyok fürdős kedvemben, s ha abban is lennék, nem fürödnék le veled. -
Mert ezt meghagyom neked, nem szégyenítlek meg, nem mártom magamat beléd, mert nem menne, undorodnom kellene magamtól ha megtenném: a nejem helyett fiatal lánnyal vigasztaltam a testemet, s most a nejem helyett veled vigasztalom a lelkemet.
- Elfordulok. -
Úgy is teszek, fejemet a hideg csempének nyomom, s a leheletem lassú párát hagy a falicsempén.
Mert nem akaródzik néznem ahogy levetkezel, s volt hogy így akartam, mikor idekerültél, látni akartalak megalázva, s így törni össze téged, de úgy hiszem, mára betörtelek: nincs már mit elvennem tőled, s ezt most meghagyom neked. A testedtől én nem akarok semmit, nem tudna újat mutatni, s jót sem, valószínűleg benned nincs meg mindaz amit én egy nőben az ágyban keresek.

Hirtelen pontosan érzek minden pillantást, mint a tűszúrás, sok kis apró figyelmeztető jel, ahogy végignézel rajtam, a szavaimat ízlelgeted, ebben biztos vagyok, én pedig még inkább összehúzom magamat, közelebb ugyan nem jössz, ha ez is lesz az utolsó cselekedetem egész életemben!
De megkönnyebbülök, mikor ezt a te szádból is hallom, úgy szisszen ki a fogaim közül a rettegéstől visszatartott levegő, mintha víz alól jöttem volna fel. Csak azért, hogy először értetlenséget, majd ismét félelmet, vehemens helytelenítést érezzek, mikor - ahelyett, hogy kimennél -, egyszerűen hátat fordítasz nekem. Tétovázva állok, nézem a hátadat, mit kéne tennem? Engem igazán nem érdekel, ha elfordulsz, felőlem vak és süket is lehetnél, akkor sem vennék le magamról semmit a jelenlétedben. Forog a gyomrom, de nem nagyon van, amit kiadhatna magából.
- Menj inkább ki... - kezdem, a hangom a fejemben sokkal erősebb, egy felszólítás, kérlek nélkül, de félek, hogy egy ilyen vakmerőséggel megint elfelejtkezhetnék az emberhez méltó bánásmódról. - Egyedül szeretnék lenni egy kicsit.

Hatalmasat sóhajtok, hogy jól halld, és a kezemet megtámasztom a fejem mellett a csempén. Nem értelek, őszintén nem értelek: kedveskedem veled, hosszú idő óta először engedlek fel, kockáztatok teérted mindent, s te mégis követelőzöl, nem elég amit kaphatsz, de mit tehetnék ellened, nő vagy, s abból a nehezebbik fajtából kik makacsok, s nehéz más belátásra bírni őket.
- Nem.-
A hangom olyan dacosan hasít a levegőbe, hogy hallhasd: kezdesz kihozni a béketűrésemből, s a dacos gyermek aki odakint voltam, újra elő akar jönni, mert nem érti miért nem jó ez így neked, hisz testi vonzalom nem vonz hozzád, nincs mit szégyenlened előttem, hiszen láttam mindent belőled: a pőre embert, a lélekre visszavezetett egyént.
- Ki tudja milyen cselszövést terveznél ellenem. Fürödj, vagy visszamehetsz a pincébe! -
most mintha hirtelen te lennél gyermek: erőszakosan utasítalak, s most már tényleg haragudni kezdek, mert a víz nem csobog, mert te makacskodsz, s mert én tehetetlen vagyok.

Érzem az arcomat eltorzulni a dühtől, és egyszeriben annyi erő van bennem, mint már hetek óta nem, most megmutatom neked, hogy nem vagyok a játékszered, ordít egy hang az agyam zugában, de ezt a kört már régen lejátszottuk, és igen, a játékszered vagyok. Mi lenne a büntetésem, ha megpróbálnálak vízbe fojtani? Ha elkezdeném teleengedni a kádat, majd a nyakadba csimpaszkodnék, és a fejedet addig verném a csempébe, ameddig el nem ájulsz? Végül csak bedobnálak a kádba, ha már megtelt annyira, hogy ne legyen kint a fejed a víz alól, egyszerűnek tűnik, ott van csak a bonyodalom, hogy sokkal nehezebb vagy nálam, de nem baj, lehet még annyi adrenalin, annyi elszántság...
- Akkor visszamegyek a pincébe. - Jelentem ki, a hangom nem több erőtlen közlésnél, de komolyan gondolom. Ha nem mész ki, akár vissza is vihetsz. - Ha tényleg olyan fontos lennék neked, mint ahogy játszod magad, meghagynád a méltóságomat! - Hacsak már rég el nem vetted.

Fújtatok, s lendületesen fordulok feléd, még a szemöldököm is összeszalad dühömben, s csak bámullak, bámulom a dacos szempárt, s tudom, most hagynom kell neked, hagynom, hogy azt csináld amit szeretnél, s én nem lehetek itt, nem hiába akarok, hiába akarom a közelséged minden percben, mert te ezt nem igényled, mert te ezt nem látod, nem tudod, hogy te vagy hosszú idő óta az egyetlen ember aki igazán érdeklődik irántam, hiába az érdeklődésed az én fájdalmam, de érdeklődsz, s nem csak egy figyelmes hang vagy aki az időjárásról cseveg, nem csak egy puszta létezés aki felém biccent s az újságba mélyed újra. Meg kell hagynom ezt neked, neked és magamnak, ezt a vékony jeget, s azt akarom, szeress, azt akarom, hogy érdekeljelek, hogy tovább éltess.
- Ám legyen. Öt perc. Öt egész perc. Azokba majd felöltözhetsz! -
Türelmetlenül bökök a nejem ruhái felé amit találomra készítettem ki neked, olyan ruhákat amiket én sohasem szerettem a feleségemen, s rajtad se fogom szeretni, de tiszta, s az enyém, s kihátrálok, az ajtót rád zárom, s fejemet az ajtónak nyomom, s sóhajtok, s ebbe a sóhajba belemosolygom.

Nem tudom, milyen bűbáj birtokában engedhetném tele a kádat és fürödhetnék meg öt perc leforgása alatt, de nem számít. Amint kilépsz, hirtelen egyáltalán nem érzem magam fáradtnak, minden ruhámat ledobálom, van, amit szinte leszakítok magamról, és amikor a pólómat áthúzom a fejemen, olyan szagot érzek, hogy csak nagy önfegyelemmel nem hányom el magam. Már csobog a víz, beugrok a kádba, és a csap alá tartva a kezemet mosakszom, mintha az életem múlna rajta, fekete ösvényt hagyok a csempén, de nem számít, nem számít, szappan illata tölti be az orrom, és tudom, csak öt percet mondtál, de azért víz alá tartom a hajamat is. Azután a tégelyek közt válogatok, és címke hiányában bármit rákenek a hajamra, amit találok. Meglep, hogy milyen hosszú, és milyen gyenge, szinte csomókban szakad ki a fejbőrömből.
Valószínűleg túl vagyok már az öt percen, de nem érdekel. Még jobban megnyitom a csapot, és itt, a kádban kuporogva, nagyot sóhajtok, hónapok óta először valódi megkönnyebbüléssel. Csipkednem kéne magam. De már nem érdekelsz.

Hallom a víz csobogását bentről, s látom magam előtt, hogy mit csinálsz: minden rongyodat a földre dobod, s a kádba mászol, az én kádamba, s elveszel mindent ami nem a tied, s én tudom milyen lesz ha meglátlak: feleség illatú, feleségre hajazó valaki leszel, de mégis idegen, idegenül más, idegenül igazi, s idegenül ismerős, mert ott leszel alatta te, ott lesz belőled minden ami eddig is ott leszel, csak tisztábban, igazibban, s nem takarhat el előlem már a máz, nem takarhat el előlem a mocskod, s én most büszke lehetek magamra, mert rendesen cselekedtem, mert felhoztalak ide, s hagytam, hogy újra ember lehess: de nem fog-e rosszabbul sújtani majd a pince újból, ha megint le kell vonulnod, s nem fog-e rosszabbul sújtani engem, hogy visszazárlak oda?
Dobbyt hívatom, s te hallhatod ott bent, ha a víz nem mossa el úgy a hangom, hogy takarítást parancsolok a lakhelyedre, s utána türelmesen várok, hátamat a falnak vetem, s nézem ükapám portréját, aki csak felhúzza az orrát, s farkasszemet néz velem. Nem tudja ki vagy, s mit keresel itt, látom a szemében a kérdéseket, látom benne a megvetést, azt ami apám arcán is ott ül sokszor mikor felém néz, s amit most én is igyekszem magamra ölteni.
- Igyekezz! -
Dörömbölök az ajtón, s a zárat kikattintom, na nem mintha elmenekülhettél volna, azt sem tudod merre indulj, de én jobbnak láttam így. Most pedig várlak, visszatartott lélegzettel, úgy mintha először találkoznánk.

Hallom a hangodat, türelmetlenül sújt le rám ebben a nyugodtnak hitt percben, és biztosan tudom, hogy nem húzhatom tovább az időt, nincs többé lehetőségem. Kiugrok a kádból, beverem a lábamat a peremébe, halkan bazdmegelek, és megdöbbenek, jobb döbbenettel, mint hónapok óta valaha, mert ez már majdnem olyan, mint azelőtt, mint előtted.
Megtörölközök abban, amit találok kikészítve, az egyiket a hajamra csavarom, míg magamra tornászom Narcissa Malfoy ruháit, milyen abszurd ez az egész, és mint a zsák, úgy lógnak rajtam, pedig emlékeim szerint nem mondható az ifjú Mrs. Malfoy testesnek. Csak egy villanás az agyamban, hány kilót adhattam le, mióta idekerültem, de hallom a zár kattanását, és nincs mit tennem. Az ajtónak dőlök, lenyomom a kilincset, és ha ott talállak a túlsó oldalon, rád mosolygok.
- Köszönöm.

Ahogy kinyílik az ajtó megbámullak, a szemem türelmetlenül siklik végig rajtad, s a bentartott levegő, most megkönnyebbül szabadul föl belőlem, mert nem vagy Narcissa, még csak rá sem hasonlítasz, és ez megnyugtat, s ugyan akkor elemi erővel tör rám. Te nem ő vagy, s soha sem lehetsz az, s a hiánya, a nő hiánya most belém hasít, mert helyette te állsz itt, s én most szeretném őt hibáztatni minden miatt, miattad is, de nem tehetem igazán, nem őszintén, hiszen ebben csak te és én vagyunk a hibásak. De hiba ez egyáltalán, hogy két felnőtt ember majdnem teljesen önszántából örömet okoz a másiknak? Mert örömet szereztem neked, ott a mosolyod mi ezt bizonyítja, s én meg is nyugszom: nem rontottam el mindent teljesen, s talán már te is élvezed, talán könnyen válhat ez az otthonoddá, te ezt nem is sejtheted, de én már látom magam előtt, hogy a falak között jársz, hogy a könyvtárba lopózol és halkan vitatkozunk mindennapos dolgokról.
- És most.. mit szeretnél csinálni? -

Mit szeretnék csinálni? Ez a hatalmas kúria hirtelen az élet egyetlen színterének tűnik, mintha nem lenne a világon semmi ezeken a falakon kívül, mintha az én életem éppen most szűkült volna össze, vagy talán már korábban, abban a hideg falú kádban ülve, ami az utóbbi hónapok legotthonosabb helyszíne volt a számomra.
Zavarban vagyok, mert fogalmam sincs, mit csinálhatnék. Mit csináltam régen, amikor még volt életem, amikor még anyáékkal éltem? Mára, ha a szüleimre gondolok, az arcukat elmosódottnak látom magam előtt, mint a régi rokonokat, akiknek a sírja mellett kisgyerekként álltunk, semmit nem értve. Mit csinálhatnék így?
- Hát... - habozok, pár pillanatig gondolkodom, de nem igazán jutok dűlőre. Mit akarhatnék én? Ebben a házban nincsen semmi, amihez kedvem lenne, és ráadásul olyan hatalmas az egész, szinte rám borul, szinte összenyom. - Mikor viszel vissza a pincébe?

» A Téli Palota
» - itt vagyok az almafa alatt - mondta a hang.

téli ég alatt

téli ég alatt

Similar topics

Similar topics