A házasság intézményét maga az arisztokrácia ölte meg. Generációk születtek meg úgy, hogy sorsuk már meg volt pecsételve, és nőttek fel abban a tudatban, hogy pontosan tudják, amint eladósorba kerülnek, már kezdhetik is megtanulni a házassággal járó kötelességek elsajátítását. Úgy, mint a pelenkázás, a társaságba, fogadásokra és bálokba való járás, gyermekek iskolázása, jövőjük eltervezése, ésatöbbi. Magyarán az égvilágon semmi, amiben legalább hangyányi érdeklődésem lenne. S nem gondolom, hogy normális, hogy emberek az én koromban, mikor még annyi mindent csinálhatnának, ilyenekkel vesztegetik az idejüket.
A hagyományokat egyedül azért tisztelem, mert jelenleg függök tőlük. Függök Karkarovtól és a házasságuktól Apolkával, függök a családunk megítélésétől, értékeitől, őseim neveitől és tettétől, politikai állásfoglalásoktól, és attól is, hogy milyen döntést hozok saját házasságommal kapcsolatban.
Papírforma szerint házasodni jöttem az országba – éppen csak senki nem tudja, kivel. Legalább a látszatát kell keltenem, bár szívem nem fog meghasadni, ha a Flintek családfője elutasítja ajánlatomat. Nem ismerem nagyon családjukat, a sacred huszonnyolcakat névről ugyan felismerem, de nem mélyedtem bele az egyes családok történetébe, hogy vissza tudjam vezetni őseiket.
- Űdvözlöm, Mr. Flint. – köszönök rá, miután a megbeszélt időpontban – hiszen levelet is küldtem neki érkezésemről – megjelenek nála. A birtokuk nem olyan nagy, mint a miénk, legalábbis látszatra, ám őket nem tépázta meg a szocializmus, nem vették el szinte mindenüket, amivel addig rendelkeztek. Tehát anyagi szempontból még így is jobb helyzetben vannak. Érkezésem előtt természetesen levelet is írtam számára, hogy egyáltalán képben legyen vele, kit enged az otthonába. Az akcentusom is megemlítettem – a szókincsem könnyen fejlesztem, de a kiejtésem jól tudom, nehézséget okoz a britek számára megértésre. Pedig primitív nyelv az övék, nem izzadtam rajta vért, mint a latinon vagy a francián.
- Felteszem, lenne kérdései. Levélben írtam mjindent, ninzs mit titkolnom. – mutatkozok be, bízom benne, a nevemet már ismeri. Ha figyeli az új híreket, pletykákat, amik a felsőbb körökben terjengenek, s nem csak arról, éppen ki állt be halálfalónak, akkor tudhatja azt is, hogy néhány hete csak, Moszkvából Londonba érkeztünk, húsomból húsom pedig Karkarov foglya menyasszony néven. Tudhatja azt is, hogy jelenleg a Szent Mungoban dolgozom szakképzett medimágusként, de nem írtam le, mi a szakterületem, ahogyan hallgattam arról is, a lányával egy alkalommal már találkoztam is. Persze, eszemben sincs Cailinre kényszeríteni valamit, amit nem akar, legrosszabb dolog viszont, ami történhet, hogy nemet mondanak és tovább állok. A házasság nem lehet kényszerítő.
De lehet épp olyan álszent, mint a festmények, ahol falsul festik fel a mosolyt, ahol az arccsont jobban kiemelkedik, amelyek más képet mutatnak a modellről, mint amilyen ő valójában.
- Egy kizs ajándék. Szjeretném, ha elfogadná. – nyújtom át számára, ami illő. Nálunk ugyanis soha senki nem érkezik üres kézzel. Az üvegnek nehéz súlya van, az átlátszó alkoholt a mi nevünkkel, mi címerünkkel díszítették fel, még ha ezeket ma már nem is gyártják. Ritka kincs tehát. Nem kifejezetten tűnök izgatottnak, számomra nincs valós tétje. Inkább lehetőséget látok az alkalomban arra, hogy lássam, a londoni arisztokrácia hogyan él, hogyan élvezik, amit az őseik felépítettek - és amit talán másoktól vettek el.