Erin & Richard

Néha a barátságok egészen váratlan helyeken születnek és olykor hosszú évekre feledésbe merülnek, hogy aztán még abszurdabb körülmények között éledjenek fel. Ez is egy ilyen barátság volt, ahol elegendőnek bizonyult, hogy ő nem hívott a hátam mögött "kis buzinak", én pedig nem neveztem "véráruló ribancnak". Tizenhét évesen, mikor egyedül maradsz és az egész világ összeesküdni látszik ellened, egy ilyen aprócska kapaszkodó többet jelenthet mindennél. És ami még fontosabb, az ilyen kapcsolatok nem évülnek el még akkor sem, ha a két fél történetesen tizenöt éve nem látta egymást és egy tanáriban találkoznak újra.
Most pedig itt ültünk, egymással szemben a roxforti szobámban és Erin épp olyan zaklatottnak tűnt, mint akkor tizenhét évesen. Persze ő még zaklatottan is csodálatos volt, nem olyan irritáló, mint én, amikor stresszeltem - és többnyire mindig stresszeltem. Mikor felvették bájitaltan tanárnőnek, Rody vigyorogva oldalba bökött és megjegyezte, hogy igazán lehettek volna ilyen dögös professzorok a mi időnkben is. Csak a szememet forgattam, percek múltán pedig bűnbánón hozzátette, hogy véletlenül sem akart egy szexista tahónak hangzani, de hát mégis... Nem mintha az lett volna, ő soha.
- Kérsz egy teát? - kérdeztem zavartan, a teli kancsó felé mutatva. - Erdeigyümölcsös.
Nem tudtam, hogy rá kéne-e kérdeznem, mi bántja. Érdekelt, Merlinre, mások problémáinak hallgatásánál talán csak az evésben és az aggódásban mutattam nagyobb tehetséget. Rody mindig azt mondta, ne hagyjam, hogy mások rám terheljék a gondjaimat, mert belebetegszem, de nyilvánvalóan nem az ilyen helyzetekre gondolt. Eddig nem faggattam sokat Erint arról, hogy mi történt vele, nem akartam tolakodó lenni. Azonban anélkül is sejtettem, hogyan telhetett számára az előző tizenöt év. Nálam jobban senki sem tudta, milyen az, amikor kikerülsz a Roxfort - elméletileg - óvó karjai közül és az égvilágon semmilyen segítséged nincs. Se szülők, se senki, aki még fogná kicsit a kezed. Nekem ott volt Rody, de két gyerek bukdácsolása épp olyan nehéz, mint egyé, csak kevésbé magányos.
Biztatóan elé toltam egy kiszsiráfos bögrét, félresöpörve az asztalon felejtett, kijavítatlan dolgozatokat. Mindenki azt gondolja, hogy az alkohol megoldja az emberek nyelvét, de az az igazság, hogy néha elég egy csésze túlcukrozott tea és egy félszeg félmosoly.

Erin & Richard

Azt hiszem, igazat kellett adnom neki. Otthonosabban éreztem magam ebben a szerepben, mint bármi másban. Szerettem tanítani, szerettem a gyerekeket, minden nehézség és kellemetlenség ellenére. Mindig ilyen nyugodt állásra vágytam, az unalmastól távol eső napi rutinra és annak a tudatára, hogy valami hasznosat teszek. Utóbbi talán nem állt olyan közel a valósághoz, mint amennyire én szerettem volna, de kitartottam amellett, hogy tanárnak lenni igenis nagy felelősség. Ha az ember már csak egy gyerek életét is jó irányba mozdítja el, akkor máris megérte. Talán csak túl idealista voltam.
- Szerintem azt tudatosan nem is lehet elérni. De biztos szeretnek a diákjaid - tettem hozzá gyorsan, nyugtatásképp. Bár biztatásnak szántam, azért komolyan is gondoltam. Én annak idején kedveltem őt, most sem volt ez másképp és Lumpsluck ijesztő diákgyűjteménye után biztosan felüdülés volt mindenki számára egy olyan professzor, aki nos... nem szentelt egy hosszú polcot a kedvenc tanítványai fotóinak.
Türelmesen hallgattam, a teáskanalammal zavartan piszkálva a bögrében ázó filtert. Próbáltam magam a helyébe képzelni, átérezni, milyen lehet elveszíteni a gyermekedet, majd őrlődni, hogyan kerülj vissza az életébe. Nem ismerte a fiát és erről akaratlanul is eszembe jutott, milyen nehéz volt eleinte közel férkőzni Florához. Meghalt a családja, majd egyszer csak belecsöppentünk mi az életébe Rodyval, két furcsa idegen, akik nagyon akarták szeretni, de fogalmuk sem volt róla, hogyan kell szülőnek lenni. De én nem voltam egyedül és ez az apróság sokat számított. Erinnek senki sem segített és ebbe belefacsarodott a szívem, mert tudtam, hogy én sem lehetek számára akkora segítség, mint amire szüksége lenne.
- Elég zárkózott fiú, én sem ismerem olyan jól. Csak akkor beszélgettem vele hosszabban kettesben, mikor a nevelőapja meghalt. Nagyon rosszul viselte, ami azt illeti, igazából nem is beszélgettünk rendesen, mert nagyon maga alatt volt. - A mai napig nem értettem, Dumbledore miért éppen engem talált alkalmasnak a feladatra. Merlinnek hála nem volt sok fogalmam a gyászról, tehát közhelyek halmozásán kívül nem sokat tudtam mondani szegény fiúnak. - De nagyon okos, nem is tudom, volt-e már ennyire éles eszű gyerek a kezeim alatt. Egy évfolyammal előrébb jár, mint a korosztálya, de ezt biztosan te is tudod. Csak hát... vannak vele problémák. Mármint nem rossz gyerek, csak... nem is tudom, nem képes beilleszkedni.
Egy kis időre elhallgattam, amíg belekortyoltam a teába. Már megint túlcukroztam, megszokásból, Rody mindig ilyet főzött nekem.
- El akarod mondani neki? Nem tudom, hogyan reagálna. Persze a hazugság mindennél rosszabb... Nem tudom, mi lenne a legjobb megoldás. Vagy hogy mikor. - Mikor az ideérkezése után nem sokkal elárulta, hogy miért jelentkezett a meghirdetett tanári állásra, nem tudtam mit reagáljak. Megértettem, hogy fel akarta venni a kapcsolatot a fiával, annak a férfinak a fiával, akibe olyan menthetetlenül beleszeretett, éppen csak azt nem tudtam, Sylvester mit fog ehhez szólni. De igaza volt Erinnek, annál minden végkimenetel csakis jobb lehetett, mint hogy szegény gyerek örök homályban maradjon a valódi szülei kilétét illetően. Arról nem is beszélve, hogy tizenhat évesen tökéletesen egyedül maradt a világban, amiről én magam is tanúsíthattam - ahogyan Erin is -, hogy borzasztó érzés. Egyetlen gyerek sem érdemelte meg ezt a magányt.

Erin & Richard

Valami megnyugtatót akartam mondani neki. Ha most én vergődtem volna ugyanebben a bizonytalan, önmarcangolással teli helyzetben, ugyanilyen elkeseredetten vágytam volna bármiféle információra, ami segíthet. Nem saját magam miatt, nyilván Erint sem önös érdekek hajtották, hanem az anyai ösztönök. Sokan azt gondolják, hogy ezek az ösztönök idővel alakulnak ki, mikor látod a gyereked első lépéseit, mikor hallod az első szavait, vagy amikor könnyes szemmel integetsz neki a King's Crosson a távolodó Roxfort Expressz után. Ez persze ostobaság, nálunk senki sem tudta jobban, mennyire jelentéktelen az együtt töltött idő és a biológiai kapcsolat. Anyámnál még a házimanók is többet törődtek velem, az első roxforti hetem után apám rivallót küldött nekem és tizenéves fiúként egyenesen az életemet féltettem, akárhányszor felmerült bennem a gondolat, hogy talán nem a lányok érdekelnek. A kislányom alig három éve került hozzám, mégis jobban szerettem a világon bárminél és bárkinél. Tökéletesen megértettem, mit érezhet most Erin, akkor is, ha sosem volt jelen a fia életében. Nem ő tehetett róla. Talán nem a legjobb döntést hozta meg akkor, de nem okolhatta magát, mert jót akart Sylvesternek.
- Nagyon zavarodottnak tűnt. Próbáltam kihúzni belőle, mennyire viselte meg Brysen halála, de... de nem akart róla beszélni. Ami persze érthető, senki sem akarna megnyílni egy alapvetően idegen tanárnak. Viszont így visszagondolva... nem tudom, elég furcsán viselkedett utána. Pár nappal később mintha minden a régi lett volna. Gondolom, mindenkiben máshogy csapódik le a gyász. - Miután Dumbledore hozzám küldte Sylvestert, hogy próbáljak beszélgetni vele, többet nem keresett engem és én sem zargattam őt. Akkor úgy láttam, nincs értelme, utólag belegondolva viszont némi bűntudat ébredt bennem. Talán mégis keresnem kellett volna a fiút utána? Vajon segítségre szorult, én pedig az egyszerűbb utat választva egyszerűen nem vettem róla tudomást? Egyáltalán kiderül valaha, hogy mekkorát hibáztam akkor?
- És kivételesen tehetséges bájitaltanból, az öreg Slucky ódákat zeng róla. Látszik, kinek a fia - mosolyodtam el halványan. Apaként én magam is tudtam, hogy nincs ennél nagyobb büszkeség, még akkor sem, ha nem feltétlenül neked tulajdonítható az érdem. Nem én neveltem Florát a kezdetektől fogva, mégis örömmel töltött el, akárhányszor megláttam a folyosón, ahogyan a könyvtárba sietett a hollóhátas egyenruhájában. - Én is attól tartok, hogy nincsenek közeli barátai. Mostanában a Shacklebolt lánnyal láttam együtt, nem tudom, mennyire állnak közel egymáshoz.
Zavartan kavargattam a teámat, pedig már rég feloldódott benne a cukor.
- Mit művelt vele Brysen? Nekem nem beszélt róla, sőt, szerintem senkinek sem. Te mennyit tudsz? - Nem sok emlékem volt Sylvester nevelőapjáról abból az időből, amikor még azokban a körökben mozogtam. Apámék megtehették, hogy az orrukat húzzák még a Brysen-félékre is, mert ők benne voltak a huszonnyolc legnemesebb család egyikében, ők a krémek krémje voltak, nem álltak szóba akárkivel. És különben is, ha engem társaságba vittek, általában jobban lefoglalt az álmodozás az otthon félbe hagyott könyvemről, mint az unalmas, felszínes csevejük. Egyszóval nem sok élénk emlékem maradt az aranyvérű csürhe tagjairól, sokkal inkább egy általános, elborzasztó benyomás maradt bennem felnőttként. Annyi viszont biztos, hogy bármit, de tényleg bármit kinéztem belőlük. Apámnál szörnyűbb emberrel nem találkoztam még, talán ha maga Tudjukki nevelt volna, az sem ejtett volna ennyi maradandó lelki sebet rajtam. Talán Brysen is épp olyan undorító alak volt. Talán még annál is rosszabb.
- Ez szerintem nem így működik - ingattam a fejem. - Ez lenne a logikus lépés tőle, kétségkívül, de az emberek nem logikusan működnek. Te mit tennél, ha egyik napról a másikra felkeresne a családod és azt mondanák, tárt karokkal várnak maguk közé? Mert én biztosan megbocsátanék nekik, habozás nélkül. Maradnának sérelmek, persze, de az ember titokban mindig vágyik a boldog befejezésre, nem? Még akkor is, ha lehetetlen és nem kéne megbocsátanod a másiknak. Bár tegyük hozzá, a ti esetetek egészen más. Nem akartál ártani a fiadnak, azt hitted, jót teszel vele és ez megkülönböztet azoktól, akiket mi kénytelenek vagyunk a szüleinknek nevezni. Nem lesz egyszerű, de joga van tudni az igazságot. Neked pedig jogod van hozzá, hogy végre lerakd ezt a terhet.
Szerettem volna biztatni valamivel, de nem tudtam, hogyan tegyem. Nem akartam tolakodó lenni, én nem rendelkeztem azzal a csodás képességgel, mint Rody, aki ösztönösen megérezte mire van szüksége az embereknek. Ő minden bizonnyal átült volna Erin mellé és egy csontropogtató ölelésbe zárta volna, hogy kisírhassa magát a vállán. Nekem ez nem ment, mindig féltem tőle, hogy a társaságom keresetlen, még akkor is, ha nem én kezdeményeztem. Végül mégis rászántam magam, leraktam a teával teli bögrét az asztalra és Erin mellé húzódva átöleltem a vállát. Reméltem, hogy érti a gesztust és tudja, hogy ha más nem is, én biztosan mellette állok.