Szombat délután öt óra. Az egyetlen nap, amikor nem számít, ha aranyvérű dísztalálkozókra akarnak rángatni, esetleg közös - természetesen arisztokratikus - berúgás van a soron, én minden alól kihúzom magam, hogy elmessek a roxmortsi Szárnyas Vadkanba. Nehéz lenne pontosan megmondani, mi vesz rá már hetek óta erre a párórás találkozóra, mégis, időnként úgy érzem, ez az egyetlen értelmes elfoglaltságom, gyakran ez ad erőt, hogy kibírjam a hétköznapok szürkeségét és apám állandó jelenlétét. Mellesleg sosem vallanám be, hogy szándékosan, céllal jövök ide, ha bárki kérdezi, éppen csak „erre jártam”. Ez a hely pedig éppen elég koszos, poros és „gyanús” ahhoz, hogy ne fussak bele a „fajtársaimba”, ők csak este tíz után jönnek ilyen helyekre, amikor már nem igazán szomjasak. Egyszóval, a helyszín tökéletes ahhoz, hogy tilosban járjak. Tilosban járok? Mondhatni. Nem mintha konkrétan megmondta volna nekem bárki, hogy ha találkozni merek ezzel a lánnyal, annak következményei lesznek, egyszerűen tudom, hogy ha rajtakapnak egy vérárulóval – főleg ha egy fontos díszvacsoráról lógtam el –, könnyen én is azzá válhatok, de legalábbis úgy járok, mint anyám. Aztán pedig az öcsém, Tiberius lenne az új örökös, azt pedig senki nem szeretné. Az ősz már minden kétséget kizáróan megérkezett; az utat vastag avarréteg fedi, egyszer úgy megcsúsztam a nedves leveleken, hogy majdnem hasra is estem, tényleg csak Merlin segített végül megállni a lábamon. Most már minden léptemre odafigyelek, ahogy elérem a Szárnyas Vadkant, és akaratlanul nézek körül gyanús alakok után kutatva, mielőtt belököm az ajtót. Az áporodott szag azonnal megcsap, én pedig alig bírom megállni, hogy el ne fintorodjak, a hely ugyanis nem igazán ütné meg az ingerküszöböm átlag napokon. Félhomály uralkodik, a csapos éppen egy koszos poharat törölget egy még koszosabb kendővel, és csak egy pillanatra sandít rám. Én sem foglalkozom vele sokat, azonnal körülnézek: és meg is pillantom őt, az egyik legtávolabbi sarokban ülve. A szívem megdobban, de valódi arckifejezésemet egy lenéző vigyorral leplezem, ahogy odasétálok elé. - Jones, micsoda meglepetés! Megkérdezném, szabad-e ez a hely, de nem érdekel. – Lehuppanok a vele szemben lévő székre, elhalászom az orra elől az italát, és belekortyolok. - Rejtély számomra, miért dobsz ki pénzt erre – közlöm fintorogva, és visszalököm elé. – Gondolom, másra nem telik. Én inkább nem veszek itt semmit, nem bízom sem az italokban, sem a poharak állapotában. Fura alakok járnak erre, még csak az kéne, hogy elkapjak tőlük valamit. - Mesélj Jones, milyen volt a heted? Ó várj, inkább ne válaszolj. Tudom, hogy a kviddicsen kívül nincs életed. – Negédesen rámosolygok, de azért tényleg érdekel, és ezt neki is tudnia kell. Közben azért még egyszer belekortyolok az italába, nem azért, mert finom, hanem mert idegesíteni akarom. Ezért megéri kockáztatni azt, hogy elkapok valamit.
(remélem, megfelel ígérem, lesz jobb is, nem vagyok jó kezdőkben :c )
I solemnly swear
I am up to no good
Gwenog Jones
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
natassia lindes
»
»Hétf. 6 Nov. - 12:24
Szombat délután öt óra. Pontosan öt óra, nem előbb és nem később. Pontosan. A sarokban ülök egy asztalnál és valami gyümölcslevet iszok amit a csapos egy kis whiskeyvel hígított fel nekem egy kis borravalóért cserébe, hogy meg ne lehessen majd fedni kiskorúak alkohollal való kiszolgálásáért. Én pedig habár nem vagyok annyira oda a lángnyelvéért, mégis csak fertőtleníti valamennyire ezt a poharat. Jobb bele sem gondolni abba, hogy mivel mosta el a csapos, ha egyáltalán vette a fáradtságot és elmosta. Felsóhajtok. Mindig hülyének érzem magamat szombatonként, hogy ideszököm. Hosszasan készülődöm előtte, próbálok felvenni valami csinosat - de véletlenül sem azért, hogy neked tetsszen! - előbb szoknyát húzok, majd valamilyen nadrágot, csinos felsőt, de aztán csak pulcsit húzok rá, ami sokkal nagyobb nálam, lóg rajtam, és egyáltalán nem is csinos, de legalább kényelmes - meg amúgy is az alatta lévő felső ténylegesen csinos, de azt úgysem láthatod majd -, a Mézesfalás alá szököm, s a pincéből egészen ideáig merészkedem és veszek valamit. Folyton az ajtót lesem, hátha megjelensz már, s mikor csilingelve nyílik, reménykedve kapom arra a pillantásomat, s a hajamat birizgálva fordulok vissza: megint nem te vagy az. Újabb csilingelés, én pedig újra arra kapom a teintetemet, elengedem a hajamat és lesek, türelmetlenül, követelőzve, majd hirtelen kapom el a tekintetemet, hiszen megjöttél, itt vagy, nem felejteted el. Dübörögni kezd a szívem, s kényszert érzek, hogy a hajamat kisimítsam a fülem mögül, hátha nőiesebbnek tűnök előtted, nem annak a kislánynak akinek érzem magamat. Már meg is bántam, hogy így öltöztem fel, talán jobb lett volna felvenni valami nőiesebb ruhadarabot amitől én is fölényben érzem magamat. Itt vagy, hozzám szólsz, én pedig rád nézek, végigpillantok rajtad, majd mintha jobb dolgom is lenne annál, minthogy téged nézzelek, előre szegezem a tekintetemet. - Ha a meglepetés neked ln vagyok, nekem pedig te, akkor valaki nagyon rossz akarom adhat téged nekem.. - Futólag mosolygok rád valami gúnyos mosollyal, de hagyom, hogy az italt előlem húzd el, hátha csak beleszagolsz. - Többre telhet mint neked, ha már te magadnak venni sem vagy képes.. - Visszahúznám mielőtt belekortyolsz, de sokkal gyorsabb vagy nálam, a szád már pont ott érinti a poharat ahol az előbb az enyém tette, én pedig dühös vagyok rád, előrébb hajolok, hogy a kezem átérje az asztalt és visszaszerezhessem magamnak a poharamat. - Döntésképtelen vagy Fawley? Most meséljek vagy ne? És add már vissza azt az átkozott poharat, innom kell még belőle, hogy egy percnél tovább is elviselhesselek.. - Beleharapok az ajkamba, és a pohár köré fonom az ujjaimat, hogy visszahalászhassam teelőled, de az ujjaink összeérnek, én meg rád nézek egy pillanatra, elkapjam a kezemet? Elhúzom, és visszaereszkedem a helyemre. - Kvidicseztem és tanultam. A Roxfort unalmas.. Vagy csak nem tudnék olyat mondani ami igazán érdekelhetne. - Mesélj te.
Kezdőlap
ígérem, lesz jobb is, nem vagyok jó kezdőkben :c )
