Hallottál már a Parkinson családról? Igen? Jó. Nem? Sokat nem veszítettél. Elvileg egy hatalmas névvel rendelkező, fantasztikus és csodálatos aranyvérű arisztokrata család. Gyakorlatilag pedig olyan könnyedén elfelejtené mindenki a nevét, ha az összes fennmaradt leszármazottja eltűnne a föld színéről, hogy egy pislantás is elég lenne hozzá. De azt nem tagadhatom le, hogy arisztokrata is és aranyvérű is. Pontosan úgy, ahogy én is vagyok, még akkor is, ha csak egy olyan oldalágról, hogy már meg sem tudnám mondani ki kicsodám a főágon lévő rokonaim közül. Úgy neveltek, ahogy szinte mindegyik másik aranyvérű gyereket, azt verték a fejembe, hogy büszkének kell lennem a származásomra, rá sem nézni az alacsonyabb rendűekre és mindig, minden helyzetben aszerint cselekedjek, ahogy azt a családom elvárná tőlem. Többnyire nem jártak sikerrel.
Nem vetem meg az életmódomat, ki tudom használni a vele járó kiváltságokat. Szeretem, hogy nem kell dolgoznom, noha szívesen megtenném, mert vannak dolgok, amik érdekelnek. Szeretem, hogy otthon ülhetek és én magam nevelhetem fel a kislányomat, egy pillanatot sem hagyva ki gyermekkorának legfontosabb eseményeiből. Szeretem, hogy nem kell aggódnom a pénz miatt, ami lehetőségek tárházát nyitja meg előttem, bármi is jut éppen eszembe. De nem szeretem az eszméket, az elvakultságot, a csőlátást, a képmutatást, a rengeteg felesleges és bosszantó szokást. Olykor azt kívánom, bárcsak egy közönséges varázslónak születtem volna, hiszen az mindent könnyebbé tenne. Aztán valami mindig visszaránt.
Nem tudok egyetérteni mindazzal, amit a Halálfalók képviselnek, eddig sem tettem és ezután sem fogom. Mégis kénytelen voltam minden véleményemet magamba fojtani és elfogadni, hogy ez így van. Mi ennek az oka? Az, hogy féltettem az életemet, a kislányomét pedig még jobban. Ez az egyik. A másik pedig az, hogy a férjem is egy közülük. Mégis milyen feleség lennék, ha nem támogatnám őt mindenben?

A tény, hogy lánynak születtem, már eleve sokat el kell, hogy vegyen az életem értékéből. Hiszen a nők csak és kizárólag arra valók, hogy előnyös kapcsolatokra lehessen velük szert tenni házasság révén és hogy minél több gyermek szülésével életben tartsa a családot, amihez még csak nem is vér szerint kötődik - jobb esetben. Nekem is ezt próbálták a fejembe verni, amikor még egészen kicsi voltam. És hiába nem tetszett, mégis hittem nekik egy jó ideig. Persze egy hat-nyolcéves kislány mást nem nagyon tud tenni mint hogy mindent elhisz, amit a szülei mondanak neki. Aztán ez is elmúlt.
Sosem lázadtam nyíltan, de a Roxfortba kerülésemkor már látszott rajtam, hogy nem leszek az a fajta aranyvérű lány, aminek anyámék látni szerettek volna és amilyennek a többiek hittek elsőre. A Teszlek Süveg a Griffendél házába osztott, ahol szinte rögtön találtam magamnak egy maréknyi barátot, természetesen nem törődve azzal, hogy ki honnan származik. Az egyikük mugli születésű volt, apám nagyon dühös lett, amikor megtudta, hogy ilyen emberekkel állok szóba. Mindez nem riasztott el attól, hogy a barátja legyek, így még most is jóban vagyunk, pedig már a RAVASZ vizsgáink óta is eltelt néhány év.
Tagja voltam a kviddicscsapatnak, odáig voltam a sportért. Mindig is túlmozgásos voltam, sosem tudtam huzamosabb ideig megülni a hátsómon, hacsak nem éppen egy jó könyv volt a kezemben. Anélkül viszont mentem, amerre csak kedvem tartotta és tettem, amit éppen akartam. Valahogy mindig túl sok felesleges energiám volt, a kviddics pedig sikeresen levezette mindet. Másodikos koromban kerültem be a csapatba és hetedik végéig benn is maradtam, először őrző poszton, ahonnan egy év után átkerültem a hajtókhoz. Ott jobban is tudtam teljesíteni. Bevallom, néha még mindig eszembe jut, hogy mennyire hiányzik, bár most már van, ami lefoglal helyette.
Szinte csecsemő voltam még, amikor elrendezték az eljegyzésemet. A fiú négy évvel volt idősebb nálam, annyival járt fölém a Roxfortban. Soha nem szólt hozzám, úgy tett, mintha nem is tudná, ki vagyok, pedig korábban nem egyszer találkoztunk a családjaink jóvoltából. Nem zavart túlzottan, úgysem kedveltem őt. Egy ellenszenves, felfuvalkodott kis hólyag volt, akinek szívem szerint szálanként téptem volna ki olykor a haját mérgemben. Mindig felbosszantott. Hatodéves lehettem, amikor igazándiból elkezdett legyeskedni körülöttem, ő ekkor már természetesen felnőtt, dolgozó ember volt. És mondanom sem kell, hogy nem sokat változott. Most már nem csupán ellenszenves volt, hanem egyenesen féltem tőle, amire értelemszerűen okot is adott nekem. És nem, nem azzal, hogy tudatosan Patriciának szólított, holott azt is gyűlöltem. Szerencsére tőle is megszabadultam, amiért igazán hálás lehetek bizonyos embereknek. Vagyis egy valakinek.
Nem is tudom már, mikor és milyen apropóból találkoztam először Remy Fawley-val. Csak annyira emlékszem, hogy tizenhat voltam, sokan voltak ott, mi pedig valahogy egymás mellé keveredtünk és beszélgetni kezdtünk. Nem úgy, ahogy azt ilyenkor illendő lenne, de ez egyikünket sem érdekelte. Szó szót követett, nap napot, mi pedig egyre többször futottunk össze, a végén már legkevésbé sem véletlenül. Ahogy teltek a hetek és a hónapok, nagyon összenőttünk, én legalábbis nagy mértékben ragaszkodni kezdtem hozzá. Szinte mindent elmondtam neki, ami éppen eszembe jutott, hihetetlenül sokat meséltem neki, ő pedig meghallgatott - és természetesen még többet beszélt mint én. Rengeteg alkalom volt rá, hogy a köztünk lévő szükséges falat áttörjük, de sosem engedtem, hogy megtörténjen, tudtam, hogy az milyen következményekkel járna. Remy viszont mindenre talált megoldást, főleg azután, hogy meséltem neki a jegyesemről. Sosem derült rá fény, hogy hogyan és milyen okból lett felbontva az eljegyzésünk, de én biztos vagyok benne, hogy Remy keze is benne volt a dologban. Eszembe sem jutott rákérdezni, hiszen nem bántam, hogy ez megtörtént.
A Roxfort befejezése utáni nyáron házasodtunk össze, rá egy évre pedig a kislányunk is megszületett. Van egy szerető férjem és egy tündéri gyerekem, Aryana. Nem hiszem, hogy ennél kívánhatna bárki is többet. Ó, tényleg. Még egy kutyánk is van, aki még a legrosszabb napjainkat is be tudja aranyozni. Nagyjából akkor vettük, amikor Aryana megszületett, egy fekete pitbull kan, aki a Dementor névre hallgat. Igen, nagyon ijesztően hangzik, úgy is néz ki és annak is terveztük, de nos... nem éppen sikerült. Dementor pontosan annyira rémisztő és veszedelmes mint egy kis fehér nyuszi.
Itt vagyok most és úgy gondolom, ez életem eddigi legjobb része. De talán még ennél is lehet jobb, ezt majd az idő eldönti.