Persze elképzelésem nincs róla, az apró fabábuk, amik láthatóan nincsenek elragadtatva tőle, hogy a vízbe kerültek, mifélék lehetnek. Az amorf alakzatokon a napok, hetek alatt elkopott a festék, nyilvánvaló, nem erre az életre teremtették őket, rájönni pedig sehogyan sem tudok, mik is lehetnek. Időnként persze felkeresem a felszínt, hátha valaki elvesztette őket, újra és újra megszólítom a nyár beálltával, utolsó heteiket itt töltő diákokat, hátha hozzájuk tartozik. De rendszerint nem járok sikerrel. Különben könnyű észrevenni, hogy csak pihenni jöttek a tóhoz, láblógatás közepette emlékeznek meg egy újabb évről, amit a Kőhalomban töltöttek. Évtizedek óta figyelem a Ciklusokat, amiket átélnek, a nyár pedig, minden szépsége és melegsége ellenére számomra a legsanyarúbb, legmagányosabb időszakot jelenti.
Ezúttal is azzal a szándékkal kukucskálok ki a vízből, miután a tükörsima felszínt megtöri a kobakom. Igazi nyári idő ez, a szelkik odalent már a nagy Lithára, a nyárköszöntő ünnepségre koncentrálnak, én azonban még ebben sem hasonlítok rájuk igazán. Rosszul érzem magam a melegben, csontjaimat és húsomat az övékénél vastagabb zsírréteg borítja, ami az antarktiszi és az északi tengeri sellők jellegzetessége. Nem tartozom közéjük, hiába fogadtak be, de távolabbi rokonaim közt sem tudnék élni, hisz oly régóta otthonom ez a picike tó.
Ezúttal azonban sikerül megfigyelnem valakit, akit eddig még nem láttam. Aki egészen olyan, mintha keresne valamit. Mintha épp elvesztett volna valamit a vízben. Pár másodpercig csak figyelem, ahogyan a sűrű, vízi növényzetet pásztázza, míg aztán úgy döntök, teszek egy próbát. De mégis hogy tegyem? Megszólítsam talán? Hiszen mi van, ha tévedek? Ááá, már a szelkik között is annyiszor sültél be, Prisca. Még egyszer talán már nem is számít igazán. De mégis... Mi van, ha megzavarom valamiben?
Döntök végül. A víz alá merülök újra, részben hogy védjem magam a felszíni melegtől, részben pedig, hogy a titkos kincstárolómhoz érve felkapjam az egyik bábut, azt, amelyik díszesebb a kelletténél, és mintha nagyobb is lenne, majd újra a felszíni vizekhez settenkedek. Óvatosan és csendben lopakodok a partra, hogy az egyik feltűnőbb szikla tetejére állítsam a láthatóan elégedetlen figurát. Majd amikor úgy érzem, ott már biztosan észreveheti, egy hangos csobbanás kíséretében tűnök el a mélyebb vizekbe, és a liliomok alá rejtőzve leskelődök a fejleményekről. A csobbanást persze könnyen meghallhatta, még ha beszédhangomat nem is.

A csobbanás elég figyelemfelkeltő, a víz azonban sötét és zavaros, alig látni valami fehér masszát a növényzettől zölddé fakult felszínen, mely tűnhet akár masszív sziklának is, amelyre oly sok szeretettel tapadnak rá a kagylók és a csigák. Kíváncsiságát felkeltettem – még innen is érzékelem, amint a sziklára kihelyezett bábu felé merészkedik, hisz talán mégis ő vesztette el őket, mégis ő kutatja őket, mióta elhagyhatta őket a tóban.
Hangját először torzítja a különböző közeg, amikor viszont újra kimerészkedek a felszínre, hadd hallhassam, mit beszél, már megértem mondanivalóját. Szépen, tisztán, kedvesen beszél, épp, mint Robert, ki annak idején a nyelvhasználat igen bonyolult művészetére tanított – nélküle még mindig bajlódnék a bonyolult, nem tóvilági hangok képzésével, még ha tökéletesen is értem, melyet a kétlábú emberek, de akár a kentaurok, kik megpihenni érkeznek a tó egy távoli végébe, beszélnek.
- Te találkozni szerettél volna? – teszem fel bugyután, határozatlanul kérdésem, a hang forrását keresve pedig láthat is valamit arcomból, amely a tűző napon sem képes friss havat idéző színéből veszíteni. Talán csak pikkelyeim tükrözik vissza holografikusan a szivárvány minden árnyalatát a sugarakban. Az arcom egészen emberi, legalábbis jobban hasonlít az övékhez, mint a szelkikéhez, mégis alapvető eltérések vannak struktúrájában és felépítésében egy emberéhez képest. Számukra fura, szokatlan lehet, és erről nem csak a nyakamon fellelhető kopoltyú, valamint a bőrömön haloványan feltűnő pikkelyek tehetnek.
- Velem? – folytatom mondatom, mikor észreveszem, mennyire sután is hangozhatott előző mondatom. Izgatottságtól elcsuklik hangom, hiszen még sohasem volt olyan látogatóm, aki közvetlenül velem akart volna találkozni, és ne ismertem volna már. Fejemen túl többet nem mutatok magamból, a víz itt még kellően mély hozzá, hogy elrejtse valómat, de így is sejteni lehet a méretes, hófehér uszonyt, mely a mélyben követi a víz minden rezgését.
- Úgy örülök neked! Tudod, nem sokan jönnek le a tóhoz csak azért, hogy velem találkozzanak. Állítólag a ti népeteknek idegen vagyok és különc. – keserű nevetés bukik ki belőlem, szemeim pedig lesütöm, ahogyan a szelkikre és sértegetéseikre gondolok. Gyakorta megesik, hogy rosszindulatú megjegyzéseket tesznek erre az ember mániámra, de mit tehetnék, ha egyszerűen kedvelem őket?
- Bár én itt, a Tóban is idegen vagyok. Megszoktam már. Különben a fabábuk tulajdonosát keresem. Valaki elhagyta őket, biztosan hiányzik a tulajdonosának. De te nem tudsz róluk semmit, ugye? – kérdezem, naiv felhanggal a végén. Eszembe nem jutna feltételezni, hogy szándékosan szórta volna bele szegényeket a vízbe. Mégis ki követne el ekkora barbár embertelenséget?

Jóval barátságosabbnak tartanak a tóban élő szelkikhez képest, azonban az egészséges félelem még így is megvan bennem. Tartok tőle, bármikor bánthatnak, megalázhatnak, holott az emberek általában kedvesebbek és jobb indulatúak velem, mint a szelkik a tó mélyén. Talán mert jobban hasonlítok rájuk, és talán mert nem félek attól, ha megosztják velem a fájdalmukat. Vannak a diákok között olyanok, akik lejönnek hozzám, mert úgy érzik, máshova nem fordulhatnak, én pedig végtelenül hálás vagyok, amiért megtisztelnek vele, hogy megbíznak bennem. Mert bár az egészséges félelem és tartás megvan bennem, én mégis szeretnék közel, egyre közelebb kerülni hozzájuk, nyitott szívvel, hogy annyi érzést fogadjak be és annyi melegséget, melyről már el sem hiszem, hogy lehetséges.
Elmosolyodok a válaszára, furcsa mód még hasonlónak is érzem magam hozzá. Kissé mintha magamat látnám, csak lábakon. Milyen szép lenne, ha kimászhatnék vele a partra, és tehetek egy sétát odáig, addig a fáig! Ha járhatnék, futhatnék, táncolhatnék, úgy, mint eddig soha! Úgy, hogy még a szelkik is megirigyelnék.
- Pedig én mindig itt voltam. Itt voltam, mikor az újak közületek beleborultak a tóba a csónakjaitokból. – még közelebb úszok, míg teljesen kiérek a partra, legalábbis éppen annyira, amennyire képes vagyok. Az uszonyom vakító fehérsége még a liliomok színét is megszégyeníti, ám a fényben alig észrevehetően visszacsillan róla sok más is, mintha egy vékony fátyolréteget húztak volna minden egyes pikkelyre. Kellően közel vagyok a köves parthoz annyira, hogy hozzá is érhessek a sziklákhoz, de a víz elég mély ahhoz, hogy ne legyen kényelmetlen számomra. Amikor jó idő van, a merészebb diákok gyakorta ugranak fejest innen, mert tudják, itt nagy bajuk nem történhet.
- Itt voltam, amikor az ég haragra gerjedt, én vigasztaltam a gyermeket, aki megrettent a villámtól, és én nyugtattam le a pókokat, mikor elhatározták, bekebelezik azt, aki nem a természet népeiből való. Itt voltam, mikor a fiúnak nem sikerült férfivé válnia, és ezért vigaszra volt szüksége. Itt voltam mindig, mióta emlékszem, bár azt mondták, egy utazó zsebéből kerültem ebbe a világra. Távol attól, ahol élnem kellett volna. – a kezdeti félelmen felülemelkedek, a kíváncsiságom mindig nagyobb volt a világ dolgai felé. Kíváncsivá váltam az emberek felé, a dolgaikat is tudni akartam, meg akartam ismerni a világukat. Minél többet tudok róluk, annál jobban érdekel, még milyen titkokat rejteget a szárazföld. Hallottam úgynevezett muglikról is, beszélnek néha róluk, de nem tudom elképzelni, milyenek is lehetnek. Gyakran el sem hiszem, hogy tényleg léteznek.
- Az én nevem Prisca, és a tiéd? Ha pedig a tiéd az összes bábu, én szívesen felhozom neked. Megőriztem mindet, tudod, mindent rejtegetek, mely értékes. De visszaadom, hisz mégis csak a tiéd. Feltéve, ha nem hagysz itt. Mert nem tűnsz el, nem hagynál szó nélkül magamra, ugye? – a hangom még duruzsoló mélysége ellenére is megmarad lágynak, most pedig, hogy olyan közel vagyok hozzá, akár meg is érinthetne, láthatja, hogy valamivel nagyobb is vagyok, mint egy átlagos ember. Mellkasom fedetlen, mi a ruhákat nem ismerjük, az anyagok számomra csak rejtélyes, misztikus dolgok, amikkel elfedik a testet. De a lelket nem lehet elfátyolozni.