Senkit en tévesszen meg a nevem, lehet, hogy a hosszúsága miatt cseppet riasztó, olyan prűd hatást keltő, de itt nyugtatnék meg mindenkit, sem én, sem a családom nem rendelkezik azzal a jellegzetes, angol sznobizmussal. Tanárdinasztia sarj volnék, ennek megfelelően, ahogy elvégeztem a Beauxbuttonst, be is álltam a sorba. Ahogy a családom többi tagja, én is örököltem abból a bizonyos génből, ami egy tanárt, jó tanárrá tesz, legalább is a gyakorlati időm letöltése közepette sikerült ezt leszűrnöm. Egyébkén félvér vagyok, és hajadon, ami az én koromban már bőven ritkaság, de gyanítom, hogy az én tökéletes párjelöltem még meg sem született, vagy nagyon eltévedt valahol. Három testvér tudhatok magaménak, abból kettő szintén tanár, a húgom a Roxfortban tapossa a negyedik évét, és nem, nem hiszem, hogy belőle is az lesz, lévén semmi affinitása nincs hozzá. Prsicilla a legidősebb testvérem, mesterképzésen tanít valami számomra is kínai dolgot, míg Jonathan a Drummstagban stagnálja le gyakorlati idejét. A szülők már a nyugdíjas éveiket élvezik, amit nem feltétlenül kell szó szerint érteni, csupán annyi történt, hogy anyám megmaradt a fiatalság oktatásánál, míg apám mugli fogorvosként praktizál, amivel elmondása szerint, tökéletesen meg van elégedve. A mágusvilág problémáival mi mit sem foglalkozunk, hisz megvan nekünk a saját magunk baja, nem is kívánunk állást foglalni egyik oldalon sem.

- Pff… nem is vártam mást… te magad is unalmas vagy sokszor – Travis megjegyzése betalált, noha tudom, csak az agyam szeretné húzni vele, lekonyítom a szám.
A Szárnyas Vadkan egyik asztalánál ünneplem meg a barátaimmal, hogy az idei év kezdetétől a Roxfort tanári gárdáját fogom gyarapítani, Mágiatörténetet oktatva.
- De azért ez gáz… nemrég még itt menőztünk, hogy legálisan is ihatunk lángnyelv whiskeyt, most meg szaladhatok haza mindjárt a gyerekhez – sóhajt fel Rox nosztalgikusan, és ezen láthatóan mindenki elgondolkodik egy percre. Tényleg ennyire elszaladt volna az idő? Mintha tegnap görcsöltünk volna a VAV miatt, mintha tegnap lógtunk volna ki, csak hogy találkozzunk a fiúkkal, most meg itt ülünk, és a társaság nagy többségének már családja van.
Nem, félreértés ne essék, engem ez cseppet sem érint rosszul, sőt, örülök, hogy a barátaim révbe értek, és őszintén hiszek abban, hogy egyszer majd én is gyerkőcöt fogok szorongatni, és egy kellemes kis házban lakok majd a férjemmel. Tudom, hogy előbb-utóbb nekem is felbukkan a párom, aki láttán majd a levegő is belém szorul, és nem fogok tudni összefüggően gondolkodni se, hisz mióta az eszem tudom, csak erre vágyok. Valakire, aki annyira levesz majd a lábamról, hogy aztán fel sem bírok majd kelni, de addig is élek a másik szenvedélyemnek, mert ez az, ahogy a családom többi tagjának is.
Valamiért tényleg megvan bennünk az a bigyó, amiért a diákok nagy többsége megkedvel minket, persze azzal is tisztában vagyunk, nem felelhetünk meg mindenkinek. Az igazgató viszont rábólintott az óravázlataimra, a terveimre… végignézte azt, hogy tudom pusztán kreativitással élvezhetőbbé tenni ezt az amúgy förtelmesen unalmas tárgyat.
Én tisztában vagyok azzal, hogy ha csak úgy kiállok, és egy órát végigbeszélek különböző korokról, semmit nem érek, a mostani generációnak bizony szüksége van arra, hogy valamivel felkeltsük az egyének érdeklődését, különben lőttek itt mindennek.
Tudom, hisz ez már nekünk sem volt elég, épp ezért sikerült annyira határozottan előadnom a terveim, elképzeléseim a felvételi beszélgetés során, hogy megvettem őket kilóra. És mondhat bárki bármit, nekem jelenleg ennél nagyobb boldogság nem is kell, és tudom, hogy a családom, még ha olvasta is csak a soraimat, lévén elmenni haza nem tudtam, büszke rám… mindenki… kivétel nélkül, és csak ez számít. Tudom, hogy jó leszek, vagyis… nagyon igyekszem magam elfogadtatni az itteni diákokkal.