Azt mondják, szégyen, hogy egy magamfajta úrilány cigarettázzon és úgy káromkodjon, mint egy kocsis. De gazából tudom, hogy a családomat inkább a magatartásom bosszantja, mintsem egyéb viselt dolgaim. Családom egyike a huszonnyolcaknak, azaz az ősi varázslócsaládok leszármazottja vagyok, ami állítólag jelent is valamit, de én például sohasem láttam így.
A bátyám persze a mintagyerek, nemcsak élkviddicses, de most már apám nyomdokába lépve a halálfalók táborát is erősíti. Amitől valljuk be, kiráz a hideg. Persze ezt nem mutatom, sokkal inkább úgy kezelem az egész helyzetet, mint egy viccet, amin nevetni kell.
Apám talán megölt már egy tucat ártatlan muglit, lehet többet, lehet egyet sem. Sosem mertem kérdezni, és persze nem is akarok egyáltalán tudni róla, mert akkor tényleg vége mindennek.
A nővérem és én nő létünkre egyébként is a tápláléklánc alján helyezkedünk el. Apám régi vágású minden tekintetben.  A nőnek a konyhában a helye, a nőnek nincs véleménye és beleszólása sorsának alakulásába.
Makacs és önfejű kölyöknek néz, akit be kell törni mihamarabb, mielőtt bajt hozna a fejére. Én viszont egészen másképp tekintek magamra. A cukkolással, a folyamatos ellentmondással csak magamat próbálom megvédeni az igazságtól.

P, mint párszaszó

Évekig próbáltam kizárni a fejemből a suttogásokat, és bizonygattam magamnak, hogy nem vagyok őrült, dacára annak, hogy a felmenőim közül jó páran a bolondok házában végezték. Szólni persze nem mertem róla senkinek. Csak a Roxfortban jöttem rá, hogy tulajdonképpen milyen képességgel áldott meg a balsors. Mert ugyan kinek válik hasznára, ha beszélgetni tud a kigyókkal? Hiszen nem is értelmes lények, mi mondanivalójuk lenne ugyan, amire érdemes volna odafigyelnem?
Azonban mire ötödéves lettem, rájöttem, hogy néha jobb társaságnak bizonyulnak, mint az emberek. Azokon a napokon, amikor a klubhelyiséget betölti a pusmogás, és senki sem képes másról beszélni, csak az ébredő erőkről, és hogy majd milyen jó világ lesz a Nagyúr uralma alatt, jól esik a klubhelyiség kabalaállatával csevegni a brazíliai időjárási viszonyokról és szokásokról. Ott élt ugyanis addig, amíg Lumpsluck professzor egyik híres kalandor tanítványa el nem küldte ajándékba. Azóta régi komód tetején lakik.

A, mint amortentia.

A legveszélyesebb bájital az összes közül, higyjétek el nekem. Mivel leszarom stílusommal elég könnyen a forrófejű griffendélesek és a kérdés nélkül átkozó mardekárosok agyára megyek, a párbajokhoz már egészen hozzászoktam, s egy kis csellel és furfanggal néha még meg is úszom őket. A kínos incidens óta azonban okkal tartom magam távol a hollóhátasoktól. A lány hatodéves volt, én meg negyedéves, és hát meg kell hagyni, néha velem is elszalad a ló, amit az idősebbek tiszteletéről mondanak, nos, azt én előszeretettel hagyom teljes mértékben figyelmen kívül. Így esett meg, hogy bosszúból szerelmi bájitalt öntött a töklevembe, amelynek hatására szerelmes lettem egy álló napig McGalagony professzorba. A többit nem szeretném részletezni. Nyilván sohasem volt még részem ennyire megalázó élményben. Sajnos a csaj nem úszta meg ragyás kelések nélkül, amikor a bátyám rájött, hogy ki tette. Pedig én aztán tényleg nem kértem, hogy kiálljon mellettem. Mondjuk ahogy őt ismerem, a lánynak nagy mázlija volt, hogy ennyivel megúszta.  

N, mint negyven

Összesen ennyi órát töltöttem már büntetőmunkán rövid roxfortos pályafutásom során, amit még egy griffendéles is megirigyelhetne. Fogtak már el cigiért, tiltott párbajért, északai kilógásért, veszélyes tárgyak birtoklásáért, feleselésért, lógásért, mások testi épségének veszélyeztetéséért, egy varangy megkínzásáért és még sorolhatnám a hosszú bűnlajstromomat, de nem akarom most fényezni magam. Igazából hiába is védekezek, mert valahol mindegyik jogos volt, kivéve a párbajok, mert ott mindig csak véletlenül keveredtem bele, és azt az átkozott varangyot meg nem  én kínoztam meg, csak az a kis szuka, Dolly Umbridge rámkente az egészet.

D, mint Dumbledore

Azon kevesek egyike vagyok, akik személyesen, négyszemközt is találkoztak már Dumbledore professzorral és talán egyike azon kevés marekárosoknak, akik tisztelik őt. Tudtommal ő az egyetlen ember, aki tud arról, hogy a kígyókkal társalgok. Nem tudom, hogy honnan, mert mindig is jól titkoltam, de valahogy megérezte. Elsős koromban behivatott az irodájába és elbeszélgettünk a dolgokról. Habár otthon mindig csak azt hallom, hogy az az “inkompetens vén bolond”, és hogy “jól kijárna neki egy Cruciatus, hogy helyrehozza”, én titokban kedvelem. Bár csak egyszer keltem a védelmére, akkor is kaptam egy jó atyait, hogy a falhoz vágott.

O, mint Ollivander

Maga a vén pálcakészítő is majdnem leesett a székéről, amikor egész délutánon át tartó keresgélés után a pálcám végre megtalált engem. Csak a fejét vakargatta, és forgatta a kezében, de kétségkívül ez volt a megfelelő. Azt mondta, ritka, hogy egy magam hasonló boszorkát a főnixtoll maggal ellátott pálca válasszon. Hiszen ezek a pálcák a legválogatósabbak, amely a toll származásának köszönhető. A főnix ugyanis a legfüggetlenebb állat a világon. Nehéz megszelidíteni, és a személyiségünkre formálni, a hűségüket pedig általában nehéz elnyerni.

R, mint Regulus

Egy olyan közösségben, ahol a szövetségest többre tartják, mint bármelyik barátot, és egy talpnyalót jobban megjutalmaznak, mint egy hű társat, elég nehéz barátkozni. Ehhez még hozzátársul az is, hogy habár ősi aranyvérű családból származom, és a bátyám az egyik legnépszerűbb srácnak számít a felsőbbévesek körében, engem kifejezetten rühell a többség. Persze sohasem törtem magam, hogy befogadjanak.
Regulussal együtt kezdtük a Roxfortot és az évfolyam nagy reménységeinek számítottunk, hiszen mindketten viseltük azt a mágikus nevet, amitől a megrögzzött aranyvérmániás csemeték teljesen begőzölnek. Aztán valahogy egyikünk sem felelt meg a várakozásoknak. Ezzel persze nem azt mondom, hogy Regulus akár megközelítőleg is akkora 0 lett volna mint én, de sokban hasonlítottunk. És ezek a hasonlóságok az évek során összekovácsoltak minket, még akkor is, ha nem jártunk mindennap kéz a kézben bájitaltanra és nem leveleztük át az ebédszüneteket. Még csak nem is ugyanabban a “körben” forgunk, de ez nem igazán számít.

A, mint anya

Szerintem nincs annál nagyobb tragédia, ha egy gyermek nem szereti az anyját. És valahányszor ez a gondolat felmerül bennem, legszívesebben kirántanám a saját agyvelőmet, amiért ilyesmi egyáltalán megfordul a fejemben. És mégis … bárkivel találkoztam eddigi életem során, az elindított bennem egy bizonyos érzelemhullámot. Negatív vagy pozitív, mindegy az, de a lényeg,hogy egy erős. Jól meghatározott reakció, amit a bensőmben érzek. A nővéremet, habár nem állunk túl közel egymáshoz, szeretem. Ebben biztos vagyok. Ahogyan szeretem az apámat és a bátyámat is, kövessenek el bármit is. Azokat a kis ringyókat az évfolyamomból szívből gyűlölöm, ahogy a Nagyurat is, de még a könyvtárosnőről és javasasszonyról is megvan a magam véleménye. Azonban a tulajdon anyám, aki a világra hozott, felnevelt, az anyám, aki fakó arccal, mereven bámul a szoba egyik sarkába, amikor apám a pofonokat osztja, az anyám, aki vacsora után gépiesen kíván jóéjszakát, és még soha egyszer sem jött betakargatni – az anyám nem jelent számomra semmit.