Vespa Rose Huntington

Szólt a holló; soha már!

Ves

23.


Félvér

A Főnix Rendjének tagjaként száz szálékig Dumbledore mellett állok.


Bejegyzett animágus; hiénává változik.  


A Főnix Rendjének tagja.


Zoey Deutch


Keresett és saját.

Félvér vagyok. Apa varázsló, anya pedig mugli volt, amikor még élt.
Richard Wilhelm Huntington; 42; varázsló. Apa sosem volt igazán szószátyár típus. Elevickélt mindig a saját kis világában, két lábbal a föld felett lebegve. Hugrabugos volt, amikor még a Roxfortba járt. Nagyon szoros apa-lánya kapocs van közöttünk, ugyanis közösen neveltük fel egymást. Ő a legjobb barátom, az apám, és a világom is.
Marie Vanessa Libertry; halott; mugli. Ő volt az anyám. Egyáltalán nem ismertem, mert a születésem közben elpattant egy ér az agyában, és agyvérzést kapott. Nem tudták megmenti, de apu sokat mesélt róla. Egy az egyben olyan vagyok, mint amilyen ő volt.
Dustin L. Huntington; 15; félvér. Dustin a féltestvérem. A kis öcsém. Egy nagyszájú, minden lében kiskanál gyerek, aki mindig kiáll magáért. A nemi és kori különbségek ellenére nagyon jól kijövünk egymással.
Indra Hopkins; 38; mugli. Apa második felesége, Dustin anyja, s igazából az én anyám is.

A Roxfortban a süveg a Mardekárba osztott, bár szerintem helytelenül. Így minden oldalról a kiközösítést kaptam. A többi ház nem nagyon barátkozott velem, amiért a kígyók között éltem, ők pedig azért néztek kevesebbe önmaguknál, mert az anyám egy halott mugli. Szerettem a Roxfortot, mert volt egy ember, akire mindig számíthattam, Albus Dumbledore. Épp miatta döntöttem úgy az iskola elvégzése után, hogy belépek a Főnix Rendjébe, és harcolok.

Minden éremnek két oldala van. Ez rám is igaz. Vannak dolgok amiket a születésemmel kaptam, és vannak olyanok is, amik az életutam alatt ragadtak rám levakarhatatlanul.
A külsőm teljesen átlagos. Sokan szépnek mondanak, és én is látom, hogy vonzó vagyok. Hajam gesztenyebarna egy kis arannyal hímezve, hogyha ráesik a napfény. Szemeim szintén ebben az árnyalatban játszanak. Százhatvanhárom centiméter magas vagyok, és eléggé vékony alkatú. Bejegyzett animágus. Az állati alakom, a hiéna.
A belsőm már sokkal összetettebb. Az egyik énem egy kedves, visszahúzódó, jóindulatú lány, aki mindenben és mindenkiben a jót látja. Szereti a komoly zenét, a sütemények illatát, az esőt, és a könyveket. Állatvédő, és szeret muglik között lenni. Hétvégente egy sarki közértben dolgozik mugli pénzért, a hét többi napján pedig terelőként munkálkodik a Magpies kviddics csapatban. A másik énem viszont szinte teljes mértékben az ellentéte ennek. Csöndes, inkább csak megfigyelő, mint olyas valaki aki beleszóljon a dolgokba. Akaratgyenge, aki mindig hallgat a fejében élő hangokra, csak azért, hogy azok legalább egy kis időre elnémuljanak. Kitudja mire képes ez a lány, aki bennem él.

 A lelátóra pillantok a magasból. A seprűt szorosan fogom a bokáim között miközben előre hajolok rajta. Bal kezemmel a nyelet markolom, a jobban pedig az ütőt, aminek a gurkókkal kell találkoznia. Ott lebegek a pálya közepén, néha megteszek egy-két kört. Teljesen elvesztettem az uralmat magam felett. A lelátón két szemem Őt látja. Kötött sapkában ücsörög és engem néz. Megbabonáz. A hatalmas sálja amit a nyaka köré tekert az egész vállát és mellkasát eltakarja, a fekete kabát alatt az aranyozott inge rikít. Pár méterrel arrébb a pillantásom megtalálja a családomat. Az öcsém, Dustin egy nagy adag sütőtök levet szorít magához, alig látszik ki a sálból, amit az anyja rátekert a nyakára. Miatta jönnek ki mindig megnézni az edzéseket. Imádja a kvidicst. Ő is játékos akar lenni. Indra méz szőke haja kivilágít a sötétkék sapka alól, amit magára vett. Bőre hófehér, mint a jég, és a szeme is hasonló. A legszebb nő, akit valaha láttam. Orcáján piros kis láng rózsák nyílnak a hideg miatt, mégis sugárzik a belőle áradó szeretet és odaadás a családja iránt. Apám is mosolyog kefe bajsza alatt, ő nem fázós típus. A tekintetével szurkol, miközben összekoccintja korsóját a mellette ülő vőlegényemmel. Dragomir Kasaljav, bolgár csere játékos, és a vőlegényem.
Az összes matematikai egyenlet végigfut az agyamon ahogy konstatálom, hogy a szeretőmet és a leendő férjemet csupán pár szék választja el egymástól, és akkor elszabadul a pokol.
A seprűm őrült zuhanó repülésben halad lefelé, miközben a tekintetem még mindig elbambulva réved a távolba. A seprűm nyele összeakad egy másik nyéllel, és pörögve haladok tovább. Hosszú hajam a nyakamra tekeredik, lábaimat szétdobva próbálok kapaszkodni a seprűmbe és újra átvenni az uralmat. Mire végre sikerül már nem tudom idejében felhúzni a járművet, s arccal a sárba csapódom, majd csúszok körülbelül két métert előre. A seprűm a kezemben hever a földön előttem, a tincseim csimbókosak a földes víztől, és teljesen összeálltak. Az arcom sajog, érzem, ahogyan vér folydogál a számba, és a térdeim sincsenek jobb állapotban. Egy test érkezik le mellém, két nehéz csizma nyomódik a sárba, és egy rántással talpra állít. Holmes edző az. Úgy lógok a markában, mintha semmi súlyom nem lenne.
- Vespa, jól vagy? - teszi fel a kérdést az edző, én pedig összeszorított szemekkel, és fogakkal bólintok. Tudom, hogy a saját hibámból végeztem arccal a sárban, de nem áll szándékomban, hogy ezt másoknak is bevalljam. Mikor a lábam újra a földhöz ér, leporolom a nadrágomat, bár a sár és fű foltokat csak egy jó alapos mosás fogja kihozni belőle.
- A mai edzésnek vége, köszönöm, hogy itt voltatok! És Vespa - szól utánam az edző, mikor a többiek már seprűikkel a hónuk alatt messzebb járnak - legközelebb a seprűre figyelj, és ne a lelátón ücsörgő férfiakra.

Az arcom még órák múlva is vörös a szégyentől és a dühtől. Egyfelől dühös vagyok Fedére, hogy megjelent a gyakorláson, mikor többször is nyomatékosan közöltem vele, hogy ne tegye. Másfelől pedig szégyelltem, hogy még az öreg edzőbá’ is észrevette, hogy épennséggel nem a gurkók után kutatok a tekintetemmel.
Az ágyamon ücsörögve egy könyvet lapozgatok. Évek óta nem nyitottam már ki, a Legendás lények és megfigyelésük című tankönyvet. Igazából a Roxfortban sem nyúztam túlzottan. Nem áll távol tőlem a mágikus állatok dolga, de nem is volt soha a kedvencem. Mély belső vívódásomból egy közepesen hangos, apró dörrenés ránt ki. Felkapom a fejem, és éppen látom, ahogyan a következő kavics nekirepül az ablaküvegemnek. A könyvet magam mellé hajítva kászálódok ki az ágyból, és nyitom ki az ablakom, mikor egy kavics homlokon talál.
- Áu! - kapom a kezem a pontra, ahol megsebeztek.
- Bocsáss meg, Szívem - hallom Fede hangját, és egyszerre tölt el a boldogság és a félelem. Ha apa meglátja itt, akkor mindkettőnknek vége - le kell jönnöd hozzám, kérlek!
- Federico! Elmondtam, hogy nem jöhetsz ide! - mondom félhangosan. Nem akarom, hogy apáék ráébredjenek erre a késő találkára.
- Kérlek! Ves, gyere már - hangja elgyötörten cseng. Megsajnálva őt veszem magamra a lila, pamut köntösömet Kinyitom az ablakom, és egy macska ügyességével lemászom a ház oldalára felfuttatott növényzeten. A lábam találkozik a betonnal, és még meg se találom az egyensúlyom, mire két erős kéz a derekamra fonódik. Barna szem párba botlok, az ajkai pedig az én ajkaimra tapadnak. Mámorosan édes pillanat.
- Mit keresel itt? - teszem fel a kérdést, amikor elválunk.
- Beszélni akartam veled. Költözzünk el! - szorosan megfogja a kezeimet, amik kétszer kisebbek az övénél. Hátát kissé meggörnyíti, hogy az arcunk egy vonalban legyen. Szemében játékos, és elszánt fény csillan.
- Fede…
- Nem bírom nézni, hogy az a bolgár ripacs lesz a férjed. Apádnak meg kell értenie, hogy nem szereted őt…
- Apám pontosan tudja, hogy ki vagy te… és esze ágában sincs hozzáadni engem egy halálfalóhoz…