I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Mágiahasználó Varázstársadalom tagja ▽ Reagok : 0
| » » Pént. 10 Nov. - 22:12 | | | Ophélie 'Elizabeth' Hollyhock Dean-Montague szilaj gyönyörnek
vége is szilaj  Becenév: Ophélie, Monty, Dean Kor: Épphogy tizenhét Származás: Ki tudja azt megmondani... Lojalitás: Határozott talán Képesség: Kellemesen felerősíti a látók képességeit Csoport: Griffendél Play by: Clémence Poésy Karakter típus: Ez is, az is Sóhajtva játszik a fényképezőgépe tokjával: hosszú ujjai közé hajtja a nagypapától örökölt mindig dacos, mindig lázadó állát, és hasra fordul az ágyon - szintén az ő jóvoltából - és abszolút nem foglalkozik azzal, hogy összegyűrte a vörös ruháját. A vörös egyébként is túl érett szín még hozzá -fogalmazná meg a nagybátyja, csak annak valami egészen más csengése lenne,
nevetnének, és úgy tennének, mintha nem úgy értette volna.
Az anyja minden bizonnyal kikel majd magából, ha elkésik a születésnapjáról, de mivel újabban sportot űz - úri sportot, pardonnez-moi - a bosszantásából, és már a pofonjai sem fájnak, ez nem szempont. Mióta volt az a szóváltásuk arról, kinek milyen bizonyítékai vannak bizonyos személyekkel szemben, várhatóan amúgy is lesz némi feszültség a párbeszédeikben, de ez úgysem rontja el a szokásos sakkpartit, amikor már elunták egymás szellemi méregetését, és a bábukra bízzák egymás passzív-agresszív alázását.
Az apja biztos elnézően mosolyog majd, mert neki amúgy is idegen ez az egész aranyvérű légkör, és ha tehetné, visszarángatná abba az áldásos időszakba, amikor még fogalma sem volt róla, hogy ki ő és mi a második neve. A felsorolásból kimaradtak még egyéb családtagok, úgyis mint egyéb családtagok, mert a Montague-klán kiterjedt, és pont annyira érdekes, hogy egy drámában egy egész oldalt kitegyen, így most róluk ne is essék szó..
Ez az ő története. Az ő születésnapja.
Ennek megfelelően került elő a vörös ruhája - nem kifejezetten lehetne állítani róla, hogy konfliktuskerülő személyiség lenne, sőt, lazán szökellve veti bele magát az olyan helyzetekbe, amelyektől jóérzésű ember a végrendeletéhez vagy pszichiátere számáért kapna - mert persze az apja révén ismeri annak a világnak a működését is, a jelenlegit pedig igyekszik uralma alá hajtani. Versengő fajta, az, aki elég dörzsölt hozzá, hogy a tanár kérdésének elhangzása utáni első pillanatban a tekintetét belevágja a tankönyv szóban forgó lapjába, és a lényeget röviden kiragadva el is orozza a helyes válaszért a pontokat - és utána mégis úgy tegyen, mint akit ez abszolút nem érdekel.
Két világ között egy repedésen áll, és szórakozását leli abban, hogy tovább rontson rajta: biztosan találkoztál már a képeivel, hozzájuk mellékelt rövid szövegekkel, amiket nem lehetne nyíltan lázadásnak értékelni, de ugyan mit várunk egy Montague-fattyútól, akinek a csontjaiban ott a vihar minden ígérete és fél lábbal mindig menekül valami elől? Most például ebből a helyzetből szeretne, ahogy lustán, de a helyzetnek megfelelő dekadenciával belép a szalonba, és végigmosolyogja a jelenlévőket.
Egy konstans és egy variáns: még bármelyik lehet belőle.
 ...épp úgy sétál végig a szalonon, épp azzal a nyaktartással, a hajdan volt ferde gerinc ívének végén ülő megkopott büszkeséggel, ahogy én tenném.
Mindig inkább rám emlékeztetett, persze lehetséges, hogy csak a bűntudat mondatja velem, esetleg a vágy, hogy ismét tizenhét legyek, mentából és borsból kavart limonádét igyak a szikrázó nyári napsütésben egy csepp rummal - sosem illik hozzá, de épp ezért ittam így - és azt képzeljem, a világ még nekem forog tengelye körül.
Tudom, mit mondanak róla, mit rólunk: bezárkóztunk a pompás kúriánkba, olyan szorosra zárva az ajtókat, hogy azon már nem hatolhat be a valóság, és úgy telik majd el az újabb évszázad fejünk felett, mintha még számítanánk, úgy hisszük, nem ismernek már, mint a nagyanyjuk parfümjét.. de még szükségük van ránk, még nem törték be az ablakot, még nem engedték meg maguknak, hogy tönkretegyék az unokám mosolyát - de nem tudom, mi történik, ha már nem leszek itt, hogy élő szobra legyek hagyománynak, megfelelő viselkedésnek.
Bűntudatot érzek, és azt, hogy öreg vagyok már hozzá, hiába ismerem olyan jól, viselhetném második keresztnévként is - gyermekkoromban, a fényes West Egg világában nem is lett volna elképzelhetetlen. Voltam én is fiatal és gondtalan, gyönyörű és persze sosem tartottam be egyetlen szabályt sem, mert meg voltam győződve róla, hogy nálam jobban nem értheti senki a világ működését: épp olyan rezzenéstelenül néztem vissza apám vádjaira a viselkedésemet boncolgatva, ahogy az unokám pillant végig rajtunk..
És nem tudom eldönteni, vajon ahogy akkor, nem most is én vagyok-e a bűnös...?
Anyám jól szórakozik, könnyű megmondani: biztosan a legújabb francia aranyköpésnek álcázott gúnyos megjegyzését élezgeti a komisz nyelve, és legszívesebben hozzávágnám a poharam. Kiürítettem, újratöltöm, és felhajtom egy kétségbeesett mozdulattal - így könyörögtem neki, hogy lökje megint a hintát, foglalkozzon velem, és lerúgtam a cipőmet, sivalkodtam, még a masnit is kihúztam a hajamból, hátha felháborodik és abbahagyja a beszélgetést apámmal. Apám toronymagas ember, fekete szakálla olyan keretet ad az arcának, ami elmosolyodik ránk pillantva, de ideje soha nincs, hogy mondjon is valamit..
Szomorú volt a kép a keretek között, amikor arcába vágtam az ajtót: épp ezt várom a kis fattyútól is, hogy valami emberséget mutasson, valamit, ami belőlem származik, és hogy tudjam, nem volt hiába az a pofon, amit én adtam apám helyett neki, de ő csak áll, már-már bírónak képzeli magát felettünk, és most őt akarom megtisztelni a kristállyal, őt, akinek fogalma sincs semmiről, de veszi a bátorságot, hogy ítélkezzen. Mégis, ki a franc ő? Ki a franc a gyerek, hogy megítélje a szülei döntéseit?!
Charlene lánya, de szinte semmit nem örökölt tőle - okos kislány, bár ezzel épp meghazudtolom magam, de megengedhetem magamnak ezt az apróságot, mint a délutáni orvosság mellé azt a pohár bort a saját szőlészetből. Azt suttogják rólam, fogalmam sincs, milyen a valódi luxus, és ezzel kábítom magam, mint bármelyik másik bolond öregasszony, aki szenilitására csokoládét tömköd a szájába és a kutyája szájába. Ennek az angol csőcseléknek - mondhatnék éppen vulgárisabb kifejezést is, volt lehetőségem felszedni minden szépet és jót a tüntetéseken, jóapám legnagyobb rémületére, mely korai őszülésre kényszerítette, engem pedig állandó napbarnított arcbőrre - fogalma sincs róla, ki vagyok, kik vagyunk mi.
A lányom nem bolond.. legalábbis a szó klasszikus értelmében nem. Épp oly kiváló medimágus lehetett volna belőle, mint néhai férjemből vagy a fiamból - a Montague férfiak és az ő harsogó virtusuk, ami nem fért meg mással egy folyosón. Úgy láttam meg őt is, kezében transzparens, szakadt trikója felett kivörösödött arc, és csak úgy záporoztak a mocskos kurva konzervatívokat illető jelzők - úgy gondoltam, nála rondább embert még életemben nem láttam. Már akkor sejthettem volna, hogy ez a vérvonal hamarosan kifarol majd az aranyvérűek nemes és véleményem szerint unalmas listájáról, de élveztem a helyzetet, élveztem, hogy a lázadás évei után egy hideg kúria falai között játszhattuk a nagyrabecsült házaspárt. Lehet, hogy az tetszett benne, hogy nem kellett hallgatnom többé anyám tökéletességét?
Ezt a hibát követhettem el Charlene esetében is - talán a mentális betegségek csak úgy megtörténnek, nincs különösebb okuk. Mint az üveg, amely megreped, de lassan fut rajta végig a törés, és soha nem derül ki, ki ejtette le azt, aztán kapta fel és rakta helyére észrevétlen.
Ophélie háttal áll nekünk, tenyere az ajtón. Nem lennék a helyében.
Gyűlöltem, hogy bezárhattak, mert annak volt a jele, hogy valami megmagyarázhatatlan módon átléptem egy határt, és biztos voltam benne, hogy hamarabb táncoltam vissza, minthogy ők is erre jussanak. Vergődtem és csapkodtam, aztán csak hevertem kiszolgáltatottan, és arra sem éreztem késztetést, hogy tovább szidalmazzam őket - velem foglalkoztak, de már nem volt rá szükségem. Szépen indult az életem: kiváló eredmények, csak épp a mentális felmérésen nem feleltem meg, és örökre bezárták előttem azt az ajtót, amely a medimágusi pályában folytatódott volna - jól esik látnom, hogy a kis kurva előtt is ott ez az akadály. Tisztában vagyok vele, hogy együtt kellene éreznem vele, de nem akarok.
Még most is hallom a folyosói beszélgetéseiket arról, vajon miért kerültem ebbe az állapotba, ki volt a hibás, aztán már a bűnös, és véletlenül sem én, nekem a szerencsétlen áldozatot osztották, a csendben és alázatost, aki majd feltámad egyszer bizonyára, de késő, örökre a mentálisan instabil marad. Depressziós voltam, ez igaz, és okoztam az egyik delíriumos pillanatomban egy kis zűrzavart egy mugli kórházban, de ez nem ok arra, hogy abban a világban, ahol rendre embereket ölnek hideg módszerekkel, pénzt sikkasztanak, kizsákmányolnak, és mindent, de mindent kiszipolyoznak, egyedül én ne élhessek a jogommal, hogy új életet kezdjek, csak ezzel a nevetséges színjátékkal karöltve.. Mosdatás volt, de a saját kezeiket törölték belém, elsőként a szüleim, akik nem értették, hogy lehetséges ez, de bárhogy is, ők nem felelősek érte - apám még egyszer azt is elmondta, mennyire úgy érzi, megérdemeltem, mennyire az én hibám az egész, és hogy szégyellte magát, mikor azt kellett hallania, hogy meztelenül tombolok mások szeme láttára! - aztán a gyógyítóim, akik a boldogulás precedensét látták bennem.
Egy volt köztük, akit érdekeltem a szó szoros értelmében: egy percig sem sajnálkozott, ahogy meglátott. Egy székben ültem, bámultam magam elé, és azt hiszem, megütötte a fülem, ahogy azt mondja: szóval depressziós..? Ők a kedvenceim - tudom, hogy jól kijövünk majd egymással.
Hónapokkal később neki szültem a lányomat, és csak akkor jöttem rá, mire gondolt, mikor az undorító kis férget a karjába nyomták.
Egész végig erre vágyott, és nem rám.
Az már egy régi história, csak az unokám számára új: az arcáról még nem múlt el a súlyos ütések sorozata, amit mértünk rá, haját a füle mögé igazítja, ahogy én tenném, ha még lenne mit. Igazán komisz dolog ez az öregség, azt lopja el, amiben a legjobban hiszünk: először a szépséget, aztán a szeretteinket, kit koporsóban, kit meghagyva, de örökre tönkretéve..
A pletykákkal ellentétben nem akartam kitagadni a lányomat, amiért egy mugliszületésűtől született gyermeke - pontosan tudta, milyen következményekkel járhat ez, de nem voltam hozzá kegyetlen. Gyakran látogattam őket, és vigyáztam rájuk, ha időm engedte: babakelengyét készítettem, és Merlinre, még néha főztem is, mert úgy láttam, Charlene kedélye végre valami igazi javulást mutatott. Sovány teste egy vidám arc alatt rejtőzött, és úgy szaladgált velük a kertben, mintha egész életében erre vágyott volna - rossz ember vagyok, hogy hinni akartam benne? Akkor is bűntudatot éreztem, de elhessegettem, mert ki vagyok én, hogy beleszóljak a felnőtt lányom életébe, ha boldognak találom?
A fiú - Dean, az unokám másik névadója - természetesen rengeteget dolgozott, hogy eltartsa magukat, és kivívta a tiszteletünket. Olykor váltottuk egymást, és mint cinkosok, úgy pillantottunk egymásra a kertkapuban: nem könnyű, de minket nem győzhet le ez a világ. Volt bennem elégtétel, volt valami keserű szépség, hogy én nem vagyok anyám, de valahol mégis ellophattam a tökéletességét..
És milyen nagyot tévedtem.
Nem kellene itt lennem: minden lélegzetük érezteti velem, az arcomra egyikük sem néz, és kényelmes is lehetne, ha köztük a lányom nem hágná át ezt a szabályt is, és nem vádolna csak némán a tekintete..
Mint Charlene, mikor azon a délutánon hazaértem. Nem voltak előjelek, nem volt összeomlás, a vitánk is a szokott hangnemben zajlott le: csapkodás, kiabálás, tehetetlenség, egy elkínzott sóhaj.. egy véres babasapka, és aztán a kérdéseim. Hol van Elizabeth, Charlene? Hol van a másik lányunk, Charlene?Charlene...?
Elizabeth....?
Nem tudom, hogy hagytam el a házat, még a lányomra sem gondoltam, egyszerűen elmentem. Nem tudom, hogy baleset volt-e, nem tudom, és már nem is fogom.
Ophélie úgy áll a szalon túloldalán, mint aki sosem fogja ezt megbocsájtani nekem.. és a lányomnak igaza van.
A lányom kezelés alá került - nem fogadhatott látogatókat, a pálcáját elvették, és úgy tűnt, a személyiségét is. Néha ugyan láthattam, de olyankor azt kívántam, őszintén azt kívántam, hogy bár ne én szültem volna: mit lehet mondani egy gyermekgyilkosnak, még ha úgy is néz ránk az ajtó túloldaláról, mintha maga is az lenne?
Nem akartam több gyereket, és mindketten tudtuk, hogy öregek vagyunk már - talán nem fizikailag, de lelkileg százévesek lettünk egy feldolgozhatatlan sebbel. Éjszaka érveltem, a karomban tartva érveltem és pöröltem, hogy márpedig nem fogjuk egyedül hagyni a férfit az unokánkkal, sőt, ha kell, ideköltözik és elmehet a fészkes fenébe az egész társadalom.. nem értettünk egyet, és úgy halt meg évekkel később a korai demenciával harcolva az én forradalmárom, hogy már nem adhatta áldását. Tiszteletben kellett tartanom a kérést...
A fiú nevelte évekig, én pedig megtanultam együtt élni Charlene gondolatával.
Megtanultam, hogy ha valami okból kifolyólag meghalna, akkor is a lányom marad, akkor is ő volt az okos kislány, akivel almát szedtünk, akinek kócos haját fésűvel bontogattam..
És azt hiszem, szép lassan belevénültem.
Anyám megígértette velem a hazatérésem után, hogy soha többé nem beszélünk a történtekről: valahol élveztem a gyávaságát, de engedelmeskedtem. A férjem nem fogadott vissza, neki persze a kis szuka kellett. A Nagyúr felemelkedése épp jókor jött, újra erősnek érezhettem magam, és senki nem kérdezte tőlem, nem rejtegetek-e egy mocskos kis félvér gyermeket valahol külföldön?
Nem kérdeztek tőlem semmit.. és én sem tettem fel kérdéseket addig, amíg fel nem bukkant a Roxfortban. Megtehette volna, hogy beíratja máshová, átnevezi, bánom is én, hazudik neki, de ő vakmerőn és hívatlanul visszahozta az országba és felszakította a sebeket. De persze ő megteheti, igaz? A férfiaknak mindent könnyebben megbocsájtanak, azt is, ha soha egyetlen pillanatig sem érdekli őket a tettük következménye..
Anyámnak persze kellett egy darab a drágalátos unokájából, még ha titokban is: az együtt nevetgélés, ami behallatszott az udvarról, a cinkos mosolyok a vacsora felett, az a hangsúly, amivel bármikor rendreutasított, ha közelebb akartam kúszni, de amivel kizárt, ha az ellenkezőjét tettem, hogy sehogy se érezzem magaménak, pedig féltékenyen magamhoz akartam ölelni, belesuttogni a szőke tincseibe, hogy sajnálom, te vagy az egyetlen, aki tudja, mennyire sajnálom.. te vagy az egyetlen, aki láttad, mi történt.
Eleinte nem akartam, hogy bármi köze legyen a varázsvilághoz: én is csak szegről-végről voltam része, neki nincs szüksége arra, hogy folyton versenyt fusson a kortársaival valami ostobaság miatt. Boldog gyermekkora volt, lehorzsolt térdre nyomott atyai puszival, állatkerttel, hosszú nyári éjszakákkal, mikor megmutattam neki a csillagképeket, mintha értenék hozzá - és egész idő alatt úgy éreztem, mintha játszanám az apját, mintha egyszer kiderülne, hogy rossz embert választottak, és alkalmatlan vagyok. Egy férfi nem beszél ilyesmiről, nem is került senki a közelünkbe, hogy meghallhasson..
Lehet, hogy ezért jöttünk vissza? Nem játszottam tovább a francia vidéki apát, szükségem volt a családomra, és neki is szüksége volt az övére, még ha az olyan is volt, amilyen.
Hogy halálfalót nevel majd a lányunkból...?
Lehet, hogy tudtam.. valahol legbelül, ahogy azt is tudtam, hogy részem volt mindenben, ami történt, és soha egy pillanatig sem álltam meg, hogy megkérdezzem, mi történt, Charlene? Semmit sem kérdeztem azóta, hogy: Hol van Elizabeth?
Anyám és ő.. ellopták Elizabethet.. Ophéliet.. már nem tudom megmondani, melyikük volt melyik. Az ikrek úgy hasonlítanak, néha, mikor az ágyamban fekszem, és várom az álmot, már azt is képzelem, hogy sosem voltak ketten, csak egyedül, csak egyetlen lányom volt. Csak egyetlen lányom van.
Abban hasonlított rám, amit anyám gyűlölt: az ambícióban, a haragban. Akárhogy löktem el magamtól, annál inkább ragaszkodott hozzám, és ebben kiegyeztünk, voltak határaink, azon nem merészkedhet át.. nem akartam, hogy megérintsen. Nem akartam, hogy anyának nevezzen. Nem akartam, hogy emlékezzen..
És itt állunk most, hagyjuk, hogy ítélkezzen felettünk anélkül, hogy mindent elmondtunk volna neki. Milyen könnyű lehet a kis kurvának ítélkezni a felnőttek felett most, hogy ő is az lett: elkényeztettük, mert bűnösnek érezzük magunkat a közelétől, és így akartuk megvenni a szeretetét..
Úgy tetszik, a kettőből tényleg egy lett. Elizabeth és Ophélie.. rám néz először, és a szembogara épp olyan, mint annak a kislánynak, akit holtan találtam a bölcsőjében, és akit nem tudtam rábírni, hogy lélegezzen...
Elizabeth.. Elizabeth.. ítélkezz hát felettem.
Ítélkezz hát felettünk.
|
|
Kezdőlap
