Vattacukor

Rody & Richie

A rózsaszín vattacukor émelyítően édes volt, még a vajkaramellás latténál is édesebb, amit Rody vett nekem. Megállított az Abszol út közepén, hogy várjak rá egy percet, majd már el is tűnt az egyik üzletben és néhány perc múlva egy színes papírpohárral tért vissza. Mostanában rossz passzban volt, örültem, hogy az első tavaszi meleg kirángatta ebből az önmarcangoló állapotból. Szerettem látni a letörölhetetlen vigyort az arcán, a csak rá jellemző, múlhatatlan lelkesedést. Most is alig bírtam vele lépést tartani, ahogy a kezemet szorongatva menetelt előre az utcán, mintha bárhova is siettünk volna. Még csak konkrét célunk sem volt, egyszerűen élvezni akartuk a napsütést és a langyos időt, meg venni egy vattacukrot.
- Ne rohanj már ennyire azokkal a zsiráf lábaiddal - dünnyögtem.
Elhaladtunk az egyik könyvesbolt kirakata előtt, ahol rikítózöld tábla hirdette, hogy jövőhéttől kapható lesz az egyik bestseller író új könyve. Rody állandóan cukkolt miatta, amiért ilyen "nyálas szarokat" olvastam két szakkönyv között, de tudtam, hogy titokban ő is olvasta őket. Egy romantikus regényt előbb a kezébe tudtam adni, mint a tízkilós orosz klasszikusokat vagy egy tanulmánykötetet.
- Már megint el fogom verni az egész havi fizetésemet könyvekre. Úgy kell majd lefognod - pillantottam fel Rodyra, lecövekelve a kirakat előtt. - Flora is kinézett magának valamit és ha mi ketten beszabadulunk ide...
Akkor Rody a haját fogja tépni és kivételesen ő lesz kettőnk közül a felelősségteljes, aki a családi kasszáról és hasonlókról papol majd. Általában épp fordítva történt mindez, de volt, amitől én is menthetetlenül elcsábultam. És ha ebben még Flora is partner volt, akkor már menthetetlennek bizonyult a helyzet.
Letéptem a vattacukorról egy nagy falatot, a rózsaszín felhő azonnal szétolvadt a nyelvemen. Gyerekkoromban sosem mertem vattacukrot enni, mert azt hittem, köze van a bárányokhoz és borzasztóan sajnáltam szegény állatokat. Ezt a történetet egyszer már megosztottam Rodyval, csak reménykedni mertem benne, hogy nem hozza fel már megint.

Richiepoo & Rody

Nem tudom, mitől spanoltam így fel magam. Talán csak a jó, tavaszi időjárás tette, hogy sütött a nap és végre vége volt a téli borúnak, nem kellett megfagynunk odakint, a napsugarak már langymelegek voltak (csak úgy mint én), mi pedig kiszabadulhattunk Richarddal a Roxfortból egy időre. Igaza volt, valóban magam alatt voltam az utóbbi időben Cygnusnak hála, de az nem jelentette azt, hogy így is akartam maradni. Tudtam, hogy őt mennyire megviseli az, hogy engem ilyen rossz állapotban lát, úgyhogy éppen ideje volt, hogy rendbe szedjem magam. Legalább erre a néhány órára, úgyis tudtam, hogy valószínűleg minden megy majd vissza az eredeti állapotába, ha visszaérünk a Roxfortba.
- Én nem rohanok, te vagy a lassú. Felkapjalak a hátamra? -Kérdés nélkül megtettem volna, Teljesen be voltam indulva, ez segített elfeledkezni a rossz dolgokról, de nem is ez volt a lényeg, hanem hogy tényleg jól éreztem magam. Úgy, ahogy szinte mindig szoktam. Richardot a hátamon cipelni pedig messze nem volt fárasztó, elég könnyen el lehetett bírni a kis hobbitot.
Majdnem hanyatt estem, amikor Richard megtorpant a kirakat előtt, engem pedig még vitt volna tovább a lendület. Végül gyorsan visszanyertem az egyensúlyomat és megálltam mellette, hogy én is megnézzem a kirakatot. Tudni akartam, legközelebb milyen nyálas könyvet fog rám sózni, ahogy azt mindig tette. Én pedig mindig tagadtam, hogy valójában a legtöbbje nagyon tetszik, ő pedig úgy tett, mintha nem hallaná, amikor olvasás közben szipogok mellette egy megható jeleneten. Nekem megfelelt ez a kompromisszum.
- Majd elkérem előre a pénzeteket és nem kaptok vissza, csak annyit, hogy utána még legyen mit ennünk a hónap végéig. -Ez volt a legegyszerűbb megoldás. Utólag persze mindent visszaadtam nekik, de ha az összes pénzükkel bementek volna a könyvesboltba, egész biztos lehettem benne, hogy nem fognak túl hamar kijönni onnan, mi pedig éhezni fogunk a következő fizetésig. Mert volt példa ilyenre is.
Én is letéptem egy akkora falatot a vattacukorról, hogy alig fért be a számba, de csak azért is beletömködtem.
- Most már nem sajnálod a báránykákat, Richiepoo? -vigyorogtam rá. Sejthette, hogy nem hagyom ki az istenadta lehetőséget.

Rody & Richie

Az ajánlatára szinte rémülten ráztam meg a fejem. Minden ilyen ötlete katasztrofálisan végződött. "Richie, felemeljelek, hogy elérd a felső polcot?" Leszakadt az egész polc. "Richard, segítsek cipekedni?" Annyira segíteni akart, hogy meghúzta a hátát. Rody jószándékú, de meggondolatlan fellángolásait jobb volt fenntartásokkal kezelni.
- Hogyne, aztán majd megint elejtesz - forgattam a szemem. - Inkább lépj kisebbeket és érezz együtt velem. Nem mindenki örököl ilyen zsiráf géneket, mint te...
Mindketten tudtuk, hogy szándékosan nem ejtene el, tizenöt év után sem tudtam volna olyan alkalmat megemlíteni, amikor nem vigyázott rám. Rody egyszerűen ilyen volt, azonban mellé olyan kétbalkezes is, hogy az ember nem tudott egyszerű meghatottsággal gondolni a gyengédségére. De legalább igyekezett és valószínűleg ez kevés férfiről volt elmondható.
- Utána a beszolgáltatási rendszert is bevezeted, babám? Szó sem lehet róla, majd Florával visszafogjuk magunkat - erősködtem, továbbra is kitartóan tanulmányozva a kirakatot. Nem mintha nem lett volna otthon két tucat könyvem, aminek még neki sem álltam. Olyan volt ez, mint valami komoly szenvedélybetegség, csak az életem nem csúszott szét miatta, eltekintve a "Richard, mi lenne, ha nem hagynád az én térfelemen a könyveidet?" kezdetű vitákat. Mintha olyan bonyolult lett volna arrébb rakni az ágy rá eső feléről azt a néhány kötetet...
- Ezt még meddig fogom hallgatni? - morogtam. - Kisgyerek voltam, honnan kellett volna tudnom, hogy nem bárányból van? Senki sem mondta el.
Letéptem még egy jó nagy darabot a vattacukorból. A közelünkben egy gyerek visítani kezdett az anyjának, hogy ő is akar ilyet, leült a járda közepére és addig nem hagyta abba a bömbölést, amíg ki nem csikarta az ígéretet, hogy kap egy vattacukrot.
- Tudod... mikor legutóbb a gyámügyeseknél voltam, amikor te nem jöttél... szóval akkor a nő végig arról panaszkodott, hogy mennyire nehéz otthont találni az idősebb gyerekeknek. Megemlítette, hogy Flora esete is kész csoda, mert ennyi idős gyerekeket már nagyon kevesen fogadnak be, mindenki kicsiket szeretne. És ez olyan szomorú, nem? Pedig nekik lenne a legnagyobb szükségük rá, hogy végre valaki törődjön velük, mégsem kellenek senkinek.

Richiepoo & Rody

Nem meggondolatlan voltam, hanem egyszerűen csak menthetetlenül béna. Szépíthettünk rajta, használhattunk hangzatosabb szavakat, amiktől kellemesebbnek tűnt az egész, de a tényen az sem változtatott. Olyan ügyetlen voltam mint tíz másik, ami már gyerekkoromban is elég nyilvánvaló volt, mostanra pedig még rosszabb lett. Mondanám, hogy az öregséggel jár, de azon Richie mindig kiakad.
- Nem én vagyok a zsiráf, hanem te vagy a törpe, Richiepoo -vigyorogtam rá önelégülten, miután a haját is összeborzoltam. Imádtam cukkolni azzal, hogy ilyen picike, ugyanis velem ellentétben őt zavarta is a magassága. Bár nem értettem, miért, én ott voltam neki, hogy kisegítsem, ha szüksége van rá.
- Visszafogjátok magatokat? -horkantam fel. -Emlékeztetnélek rá, hogy amikor a legutóbb ezt mondtad, nem maradt pénz cigire a hónap végére. -Nem tudom, melyikünk tűrte rosszabbul az elvonási tüneteket, talán inkább én, mivel én többet is szívtam valamivel Richie-nél. Vagy csak gyenge vagyok mint a harmat...
Kinevettem, ahogy morogni kezdett, aztán engesztelésül adtam egy puszit az orra hegyére. Ő is tudta, hogy csak ugrattam, mert imádtam megtenni, pláne amikor ilyen gyerekes dologról volt szó. Számát sem tudom, hányszor mondtam el neki, hogy mennyire aranyosnak találom a bárányos-vattacukros félreértését. Nekem is voltak ilyen húzásaim kiskoromban, azt hiszem, bár én nem emlékeztem rájuk. Megeshet, hogy ezeket is Richardon keresztül éltem meg.
Nem tudtam megakadályozni, hogy ferde szemmel nézzem a kisgyereket az anyjával. Nem bírtam, amikor hisztiztek a gyerekek, pusztán azért, mert tudták, hogy azzal kicsikarhatnak valamit a szüleikből. Ha nekem ilyen pici gyerekem lett volna, egész biztosan nem hagytam volna neki, hogy ezzel próbáljon előnyt szerezni magának. Ezzel nem menne túl sokra az életben, hiába válik be a családtagoknál. Richard szavai rántottak ki a gondolataim közül.
- Valahol megértem a szülőket is, amiért kisgyereket akarnak befogadni, nyilván megvan a varázsa, hogy láthatják felnőni, alakíthatják a jellemét és az egész életét szebbé tehetik. Egy idősebb gyereknél ez nem olyan könnyű, sőt, rohadt nehéz. Aurorként nem egy srácot láttam, aki otthonról otthonra és nevelőszülőről nevelőszülőre járva lett olyan, amilyen és cseszték el az egész életét. Persze erről aztán lehetne sokat vitatkozni. Én személy szerint szívesebben foglalkozom idősebb gyerekekkel, Flora is olyan tökéletesen passzol a családunkba és sokkal jobban lehet látni a hálát rajta mint azon, aki rendes családban nő fel gyerekkorától kezdve. Azt hiszem, ez éri meg a legtöbbet. -Hirtelen felkaptam a fejem. -Megint csapongtam, ugye?

Rody & Richie

Annak ellenére, hogy gyerekkoromban sokat bántottak a magasságom miatt, Rodytól sosem vettem zokon. A legelső mondata az volt hozzám, hogy egy szomorú kutyára emlékeztetem, valami kicsikére, például egy mopszra, és már akkor sem bántott meg vele. Talán az első perctől kezdve éreztem, hogy esze ágában sem volt bántani. Tizenöt éve örömmel vette le nekem a magasabban lévő polcokról a könyveket és a konyhaszekrény tetejéről az eperlekvárt, mikor nem értem el és a pálcám sem volt kéznél. Az ő segítsége úgyis jobban esett, mint Invitóval magamhoz repíteni a lekvárt.
- Azt inkább isteni jelnek kellett volna felfognunk, nem szenvedni miatta. Én már mondtam, hogy mindkettőnknek le kéne szoknia, de te állandóan visszarántasz. - Annyira azért nem próbálkoztam. Olyannyira nem, hogy két napnál tovább még egyszer sem tartott az elhatározásom és mindig találtam valamilyen önigazolást arra, hogy miért gyújtottam rá. Többnyire azt, hogy túl sokat stresszelek, a dohányzás pedig állítólag megnyugtatja az embert. Az már más kérdés, hogy cseppet sem lettem tőle nyugodtabb.
Ha egyszer valaki megkérdezte volna, hogy mi a titka a hosszú szerelemnek, azt hiszem rávágtam volna, hogy az apróságok. A vicces történetek, amiket csak mi érthettünk és amiket újra és újra felidéztünk. Amikor megfogtuk egymás kezét és összeigazítottuk a lépteinket az utcán, lassan andalogva, csendben, mert egyáltalán nem volt kínos közöttünk a csend. Egy rövid csók a másik orra hegyére, amiben a mai napig pont annyi szeretet volt, mint a legelső csókunkban egy kis roxmortsi ház falának takarásában.
Ahogy hallgattam Rody monológját, alig bírtam elfojtani a mosolyomat. Csak azért tettem, mert akkor biztos elhallgatott volna, hogy megkérdezze miért vigyorgok ennyire.
- Tudtalak követni, nekem mindig megy. És tudod, amikor ilyen édes dolgokat mondasz, mindig egy kicsit jobban beléd szeretek. - Átöleltem Rodyt, a fejemet a mellkasának döntve. Az orromat megtöltötte a ruhái illata, a tusfürdő és a cigifüst egyvelege. - Florának van a legcsodásabb apukája a világon, hatalmas szerencséje van veled. És elszomorít, ha belegondolok, hogy hány gyereknek nem lesz soha az életben ilyen apja. A mi életünk is mennyivel könnyebb lett volna, ha az apáink nem olyanok, amilyenek. És azt hiszem, ők ketten még messze nem a legrosszabbak.

Richiepoo & Rody

Egy kezemen meg tudtam volna számolni, hány olyan embert ismertem, akit képes és hajlandó is lettem volna szándékosan megbántani úgy, hogy utána egy csepp bűntudatot se érezzek. Richard állt ezektől a legmesszebb, ő volt az utolsó, akit valaha is megbántottam volna bármi miatt. A magassága... az csak egy kis szórakozás volt részemről, ezzel pedig ő is tisztában volt. Ha azt hallottam a konyhából, hogy "Rody, kakaópor!", azonnal mentem és leszedtem neki a polcról, még akkor is, ha közben megjátszott bosszúsággal közöltem vele, hogy veszek neki gólyalábakat.
- Kedvesem, ezt te sem hiszed el. Éppen annyira szeretsz cigizni mint én és a legkevésbé sem akarsz leszokni. Úgyhogy ne fogd rám, mert a végén megeszem előled az összes vattacukrot. -A világ legbrutálisabb fenyegetése. De ő legalább megpróbált leszokni róla, én még arra sem vettem a fáradságot, hogy megpróbáljam. Emlékszem rá, amikor legutóbb mindketten elhatároztuk, hogy mostantól nem gyújtunk rá, egy óra múlva már kint ültem a teraszunkon, a padon, és úgy füstöltem mint egy gőzmozdony. Eddig tartottam én és az eltökéltségem, de valahogy sosem érdekelt. Magamat ismerve úgyis előbb halok meg abban, hogy szex közben betöröm a koponyámat, mert ismét lefejelem az ágytámlát, mint hogy a tüdőrák vigyen el.
Nekem az, hogy Richard este a fejemet simogatta, miközben olvasott, én meg aludni próbáltam, mindennél többet ért. Nem kellettek nekem ajándékok, amik elméletben bizonyítják, hogy így meg úgy szeretjük egymást, nem kellett naponta százszor kimondania, hogy milyen szerelmes belém, mert sosem voltak azok annyira fontosak mint az, hogy itt van mellettem és együtt esszük a hatalmas vattacukrot. Nem kellett bizonygatnunk semmit egymásnak, mert minden mozdulatunkban és tettünkben benne volt, hogy mit érzünk egymás iránt, ezt pedig nem válthatják ki üres szavak és drága ajándékok.
- Ennyire édes dolgokat mondtam volna? -öleltem át Richie-t, nyomva egy vattacukros puszit a feje tetejére. -Először is, te messze jobb apja vagy mint én, mert velem ellentétben nem rángatod bele minden eszméletlen hülyeségbe. A gyerekek pedig... hát, reménykedni kell benne, hogy sok hozzánk hasonló ember van, aki örökbe fogadja őket és szépen neveli mindegyiket. Csak az a baj, hogy ebben kevéssé hiszek. Sokszor eszembe jutott, hogy ott kéne hagyni a Roxfortot és gyermekotthont nyitni, ahol tényleg jó dolga lenne mindegyiküknkek, de attól félek, hogy ez nem igazán kivitelezhető. Sajnos.

Rody & Richie

Sajnos igazat kellett adnom neki. Világ életemben jó gyerek voltam, olyan, aki nem rejtegetett füvet az iskolai utazóládájában, nem lógott ki a Szárnyas Vadkanba lerészegedni és még a házi feladatomat is megírtam határidőre. Aztán jött Rody és annyi hülyeségbe belerángatott, hogy már felidézni sem tudtam mindet. Egyedül ez maradt meg, a dohányfüst utáni sóvárgás - érthető, mikor összekerültünk az minden boldogság ellenére életem egyik legstresszesebb időszaka volt, annyi önuralmat pedig azóta sem fejlesztettem ki magamban, hogy leszokjak.
- De én szeretem rád hárítani a felelősséget. Olyankor mintha csak egy megkereseredett házaspár lennénk, nem? - Mindketten tudtuk, hogy házasok még egy jó darabig nem leszük, már ha valaha azokká válhatunk majd, de legalább azt is biztosra vehettük, hogy megkeseredettek sem. Az ember azt gondolná, hogy tizenöt év után már törvényszerűen ki kell szeretni a másikból, nincs az a szeretet, ami kitart eddig. Pedig létezik ilyen. Igen, mi is olykor idegesítettük egymást, veszekedtünk és megsértődtünk a másikra, de nem ezek váltak uralkodóvá a kapcsolatunkban. Hiába morgott Rody, hogy képtelen aludni a képébe világító olvasólámpától hajnalban, hiába akartam kitekerni a nyakát a felelőtlensége miatt, akkor is túlléptünk ezeken a problémákon. Talán csak annyi volt a titka, hogy leültünk megbeszélni minden gondunkat. Kivéve mikor tönkretette a mosógépben a kedvenc ingemet, akkor legalább két napig nem szóltam hozzá és száműztem a kanapéra.
- Mindig édes dolgokat mondasz. Nem az érett intellektusodba szerettem bele, hanem abba, hogy ennyire édes vagy. És ahogy kviddicstalárban produkáltad magad a pályán még hetedikben. De ez már igazán mellékes... - Pedig nem is rajongtam a kviddicsért. - Nem kivitelezhető és bele is őrülnénk. Csak mégis olyan szomorú... Régen azt terveztük, hogy hatalmas családunk lesz féltucat gyerekkel és kétszer annyi kutyával. Elég naiv gondolat volt, pedig még most is tetszene.
A kutyákról lemondtam volna, megelégedtem Kenyérrel, de a gyerekek... Tényleg nagy családra vágytunk, olyanra, ami nekünk nem adatott meg. Sok gyerekre, boldog és békés légkörre otthon, ahol jó felnőni és ahol mindenki biztonságban érezheti magát. Florának megadtuk mindezt, de mindketten vágytunk rá, hogy ne ő legyen az egyetlen. Mert egyik gyerek sem érdemelte azt, amit mi kaptunk hosszú éveken át gyereknevelésnek csúfolva.
Letéptem egy újabb csomót a vattacukorból, mielőtt Rody az egészet felfalta volna nélkülem.

Richiepoo & Rody

Fiatalkorunkban sok hülyeséget csináltunk, én főleg, Richardot meg rántottam magammal, amikor már együtt voltunk. Felnőtt(ebb) fejjel visszanézve nem kellett volna mindezt megtennem, egy tahónak éreztem magam tőle, de akkor még nem gondoltam ilyesmikre. Úgy voltam vele, hogy úgyis vigyázni fogok rá, amit meg is tettem, lehettem akármilyen részeg vagy akármennyire beállva, akkor is. Richard jóléte már akkor is nagyon fontos volt nekem, csak éppen arra nem gondoltam egy hülye kölyök fejével, hogy a fűvel és a cigivel is árthatok neki, attól is meg kell védenem, nem csak attól, hogy betépve kárt tegyen magában. Kretén egy gyerek voltam én is...
- Ha a házasságunknak az az ára, hogy megkeseredünk tőle, akkor sosem akarok összeházasodni veled. -Szép lett volna, igen, szerettem volna gyűrűt húzni az ujjára és a férjemnek nevezni, de nem akkor, ha ebbe kerül. Boldog akartam lenni vele még ötven év múlva is, ha házasság nélkül, akkor úgy. Nem lennék hajlandó feláldozni azt, amink volt, egy papírért és két karikagyűrűért.
Sokszor engem is megdöbbentett, hogy mennyire jól megvoltunk még mindig egymás mellett, történt bármi is. Napról napra jobban szerettem és nem tudtam elképzelni, hogy egyszer úgy keljek fel reggel, hogy ő nincs a karjaim között. Nem bírtam már nélküle aludni. Ez az egész pedig még ennyi év után is felfoghatatlan volt számomra, pláne emlékezve rá, hogy én milyen voltam a diákéveim alatt. Egy barátnőm sem bírta két-három hónapnál tovább mellettem, vagyis inkább én nem bírtam tovább őket. Szépen bántam velük, ahogyan azt szerintem minden férfinak vagy fiúnak tennie kell, de sosem tudtam őket úgy megszeretni, hogy ennél tovább menjünk, csak őket áltattam volna ezzel. Aztán beviharzott az életembe Richard fucking Avery és minden a feje tetejére állt, ahonnan sosem fordult vissza.
- Ezt kikérem magamnak, az intellektusom is majdnem olyan jó, mint amilyen kockás a hasam volt. Volt... -Nem állítom, hogy rosszul tartottam magamat és eltunyultam, amióta tanár lettem, de határozottan nem járt annyi fizikai munkával mint aurornak lenni, így azok a kockák kezdtek lassan eltünedezni. Azért én még minden reggel lelkiismeretesen elmentem futni, de az elsősorban csak arra volt jó, hogy ne látszódjon meg rajtam az a sok csokibéka, másra nem igazán. -Talán majd nyugdíjas éveinkben nyitunk egy árvaházat. Nekem nagyon tetszene, sok gyereknek segíthetnénk vele. -Ez volt az egyik legnagyobb álmom már nagyon sok éve, talán azóta, hogy Flora hozzánk került. Szerettem volna ezt valóra váltani, de nem sok esélyt láttam rá, pláne nem ezekben az időkben. Nem kelthettünk feltűnést ilyenekkel, Voldemort mellett az apáink nyugodt szívvel ölnének meg mindkettőnket, azt pedig nem engedhetjük meg Flora miatt. Hát még akkor mi lenne, ha nyitnánk egy árvaházat, ami tele lenne mugli születésű kicsikkel...

Rody & Richie

Csak ritkán beszéltünk a házasságról. Egyrészt, mert tudtuk, hogy a közeljövőben esélyünk sem lesz papíron összekötni az életünket, amikor nyugodt szívvel még egymás kezét sem foghattuk meg az utcán. Másrészt pedig egyikünk sem hitt igazán a házasság szentségében, amikor a családjainkban bevett szokás volt érdekházasságot kötni és gyerekeket eljegyezni egymással pusztán a vér tisztasága és a vagyon okán. Végignéztük, hogyan vergődnek a szüleink az érzelemmentes, rideg házasságukban, ezek után érthető módon egyikünk sem gondolta azt, hogy egy esküvő többbet jelent cukormázas tortánál és az ablakon kihajított rengeteg pénznél. Azt hiszem, inkább csak azért vágytunk arra a hülye papírra, mert a lehetőséget is elvették tőlünk, hogy birtokoljuk. Meg persze a jogi oldala miatt, mert ha bármelyikünkkel történt volna valami, akkor mondjuk ki: hatalmas szarban lettünk volna.
- Nem hiszem, hogy ez nálunk lehetséges. A mai napig ágyba hozod nekem a reggeli kávémat, mi ez, ha nem regénybe illő románc? - nevettem. - Ígérem, hogy nyolcvan évesen sem leszünk megkeseredett vénemberek. És nem fogok panaszkodni, hogy úgy nézel ki, mint egy mazsola.
Azért reméltem, hogy nyolcvan éves, ráncos bácsiként mégiscsak moroghatok majd, hogy "Lestrange, te olyan szerencsétlen vagy, el kéne válnom tőled". Ő pedig veszekedhetne velem, hogy neki van a legrosszabb férje a világon, mert sosem mosogatok el magam után. Én lettem volna a legboldogabb ember ezen a világon, ha nyugdíjas korunkban már csak emiatt kellett volna zsörtölődnünk és semmi más gondunk nem lett volna.
- Szívem, már nagyon régóta legfeljebb egy nagy kockának nevezném a hasadat. És hidd el, ez érdekel a legkevésbé. Különben is kárpótol érte a pornósztáros bajszod, nincs okom a panaszra. Inkább adj egy csókot, te kis hülye... - Merlinkém, mennyit cukkoltam azzal a bajusszal... Persze tudta, hogy igazából tényleg tetszik, csak muszáj piszkálnom valamivel, mert tizenöt éve mást sem csináltunk. Nem meglepő, az első hozzám intézett, flörtölésnek szánt mondata az volt, hogy úgy nézek ki, mint egy szomorú kiskutya. Ezzel valószínűleg már meg is pecsételődött a kapcsolatunk.
- Az még nagyon messze van. És amúgy is megbeszéltük, hogy nyugdíjas korunkban virágokat fogunk nevelgetni és versenyeken indulunk majd a növényeinkkel. - Nem voltak nagy terveink. Csak nyugodt, boldog életre vágytunk. Megtapasztaltuk már a fényűzést és sok mindent, amiről a többség álmodozott. Köszönjük szépen, de mi csak a saját kis házunkra vágytunk a külvárosban, virágokkal és gyümölcsfákkal, kutyával a kertben és minden hétvégén a leendő unokáinkkal. Persze ez még messze volt, de a mostani zűrzavaros időkben jól esett ilyenekről fantáziálni. - Viszont Flora mellett lenne hely otthon még egy gyereknek. Úgyis beszéltük, hogy a padlást át kéne alakítani. Persze nem holnap vagy jövőhéten, csak valamikor...

Richiepoo & Rody

Nem hiányzott nekem a házasság, nem éreztem úgy, hogy nélküle nem tudnék teljes életet élni. Boldog lettem volna ha Richie-t a férjemnek nevezhetemm, de ez nem történhetett meg és annyira igazából nem is bántam. A házassághoz mindig kötöttem némi ellenszenvet is, amit az aranyvérű neveltetésnek köszönhettem. Nem azért, mert ők annyira megvetették volna ezt az intézményt, éppen ellenkezőleg, mert ők még azokat is beleerőszakolták, akik nem akartak az életben megházasodni, vagy nem azzal, akit kijelöltek nekik. Például ilyen helyzetbe került a tulajdon öcsém is.
- De csak mert félek tőled reggelente, kávé nélkül még engem is meg tudnál ölni. Vagy Florát, ami még nálam is rosszabb lenne. -Nyilván nem ez volt a helyzet, ha teljesen jól meg lett volna reggelente kávé nélkül, akkor a reggelit viszem neki ágyba, a teát, a póniló patáját, amit csak akar. Richard bármikor megért nekem ennyit és még ennél sokkal többet is. -Én nem fogok nyolcvan évesen úgy kinézni, mint egy mazsola, ezt kikérem magamnak. Akkor is fess fiatalember leszek, amilyen most is vagyok. -Nem voltam már olyan fess fiatalember, az már elmúlt egy jó ideje, de ez nem számított. Úgysem gondoltam komolyan, ennyire soha nem voltam hiú. Ennyire.
Remélhetőleg eljutunk egyszer ide. Körbevéve a gyerekeinkkel, az unokáinkkal és a kutyáinkkal. Szép álom volt, ha szerencsénk van, talán nem is lesz annyira álom, mint azt gondolnánk. Eddig is békés életünk volt, már a körülményeket is tekintetbe véve, úgyhogy talán nem fogunk szenvedni azzal, hogy ezt ötven év múlva is fenntartsuk. Én szerettem volna, ha így lesz.
- Pornósztáros bajusz, azt mondod? Még a végén sértésnek veszem. -Sosem vettem volna annak.
Odahajoltam Richardhoz és megcsókoltam, ahogy mindig, ugyanazzal az érzéssel mint legelőször és ugyanolyan boldog lettem tőle mint tizenöt éve. Régebben nem gondoltam, hogy az ilyen lehetséges, most mégis itt voltam és minden szerelmes ostobaság, amiben kölyökkoromban nem hittem, olyan valóssá vált, hogy a saját bőrömön érezhettem. Egészen megbolondítja az embert.
- Például a cseresznyefánkkal, amire a szomszédok úgy irigykednek? -somolyogtam. -De igen, én is gondoltam már erre. Flora is sokat emlegeti, hogy sosem volt még testvére és milyen jó lenne, úgyhogy... szívesen megkeresem megint az ismerősömet, aki vele is segített. Hátha megint akad valaki, akin segíteni lehetne.
Közben tovább indultunk, már éppen eleget ácsorogtunk rossz helyen. És természetesen most sem jutottunk túl messzire, mert az állatkereskedés előtt megtorpantam, eltűnődve nézegetve a baglyokat. Amióta a nagyfiú megette Vattacukrot (még meg sem köszöntem neki) nem volt otthon levélhordónk, éppen ideje lett volna beszerezni egy újat, aki lehetőség szerint nem olyan idegbeteg mint Cuki volt.

Rody & Richie

Tényleg sokat morogtam reggelente. Későn feküdtem és gyűlöltem korán kelni, ha én lettem volna az igazgató, biztosan betiltom a reggel nyolcas órákat. Rodynak úgy kellett felráznia reggelente és a kezembe nyomni egy nagy bögre kávét, hogy legalább a szememet hajlandó legyek kinyitni. Talán többször kellett volna mondanom neki, mennyire sokat jelentett nekem ez az édes rutin, hogy elviselt ilyenkor, sőt, örömmel keltegetett.
- Florát biztosan nem. De téged tényleg meg tudnálak fojtani reggelente, mikor kicsattansz az energiától. - A válaszára a szememet forgattam, hiába nem tudtam én sem elképzelni ráncos, fájós hátú öregúrként. Tudtam, hogy egyszer majd az lesz és nem is zavart, egyszerűen csak képtelen voltam elhinni. Néha még mindig úgy viselkedett, mint egy nagyra nőtt gyerek. - Babám, attól, hogy tudod mi az a Weird Sisters és nincs sörhasad, még nem vagy fess fiatalember. És különben is, nekem mazsolaként is tetszeni fogsz, mert én is az leszek. Egy lényegesen kisebb mazsola. Meg szebb is persze, mert hát az a három év sokat számít...
Elvettem tőle a maradék vattacukrot, egyben a számba tömtem az egészet. Nem volt egyszerű, de sikerült, és még csak nem is ragadtam tőle mindenhol. A pálcikát kidobtam a legközelebbi kukába.
- Nem volt sértés. Minden férfi egy saját pornósztárra vágyik, nem? Elméletileg én megütöttem veled a főnyereményt.
Tizenöt év után is volt valami lélekmelengető abban, ahogy lehajolt hozzám és a borostája szúrta az arcomat. A kínosan nyálas romantikus regényekben, amikért úgy rajongtam, mindig az első csók volt a történet tetőpontja. Tizenhét évesen még én is azt gondoltam, hogy semmi sem lehet jobb annál, mint egy roxmortsi ház takarásában csókolózni Rodney Lestrange-el, miközben átölelt, a hátam meg a hideg kőfalnak nyomódott. De az az igazság, hogy ez sokkal jobb érzéssel töltött el. Nem vegyült belé szégyen és bizonytalanság, sem pedig a lebukástól való félelem. Nem aggódtam, hogy Rody meggondolja magát vagy csak egy unalmas roxfortos kisfiúnak tart. Szerettem ezt a bizonyosságot az életemben.
- Persze, hogy a cseresznyefánkkal. Évről évre szebb lesz, a szomszédok meg egyre irigyebbek. - Megérte hét éven át kiválóan teljesíteni gyógynövénytanból. Gyerekként is szerettem a tárgyat, vagyis főleg a virágokat és vicces kis növényeket, amikkel dolgoztunk. Egy-kettőtől eltekintve, de mandragórát például nem is akartam a kertünkbe ültetni. - Az nagyon jó lenne. Nem kell semmit elsietni, de ha utánaérdeklődsz, abból baj nem lehet. Talán most már segítőkészebbek lesznek, mint legutóbb...
Rodyval együtt én is megtorpantam az állatkereskedés kirakata előtt. Már hónapok óta az iskolai baglyokat használtuk, amióta egy félóriás - könyörögtem Rodynak, hogy ne hívja meg az órájára - megette a miénket. Nem hiányzott Vattacukor, állandóan véresre csípte a kezemet és szándékosan odapiszkított az asztalomra, éjszakánként meg rendszeresen elmebeteg módjára kopogott az ablakunkon. Rettegtünk Cukitól, az az igazság.
- Nem nézünk be? Úgyis kéne Kenyérnek jutalomfalat, ha már sunyiban megette az összeset. Keresni kéne végre egy új baglyot. A kisebbek olcsóbbak és talán nem tudják letépni a kezünket, mint Cuki. Úgysem küldünk nagy csomagokat, elég nekünk egy apró bagoly.
A boltba belépve azonnal ránk huhogott néhány madár, egy félfülű macska pedig majdnem kigáncsolt, ahogy átsurrant a lábam alatt. Gyerekként is itt kaptam meg életem első baglyát, egy öreg kuvikot, aki aggastyán korában velem együtt költözött Rodyhoz. Nem sokkal később sajnos elpusztult, akkor vettük meg Vattacukrot. Bár ne tettük volna...

Richiepoo & Rody

Rettentően szórakoztatónak találtam, ahogy reggelente morgott mint egy bolhás kutya és egy kis gyűlöletgolyó vált belőle. Az ő testméreteivel - majdnem az összessel - nagyon mókásan festett, ahogy idegesen pattogott, ha valami nem tetszett neki. Ez is egyike volt annak a millió dolognak, amitől minden nap egy kicsit még szerelmesebb lettem.
- Az csak azért van, mert mire felkeltelek, addigra már voltam futni az udvaron. Úgy azért könnyebb energikusnak lenni. -Nagyjából másfél órával keltem hamarabb mint Richard, mondjuk annyival hamarabb is feküdtem le aludni az esetek nagyrészében. Futás után pedig már nem olyan álmos az ember mint előtte. - Nem az, hogy nincs sörhasam, de igazi, szép hasizmaim vannak! -Azért nem voltak már azok annyira szépek mint pár évvel ezelőtt. Aurorként sokkal több fizikai megpróbáltatáson estem át hosszabb edzések és erőnléti tesztek képében. Most már a hasam egy nagy kocka volt, nem hat kisebb, de ez a legkevésbé sem zavart, annyira formában maradtam, amennyire csak a napi egy-kétszeri futással tudtam.
A szemem sem rebbent, ahogy a szájába tömte a vattacukor maradékát. Sokszor láttam tőle hasonlót tizenöt év alatt, már nem volt min megdöbbenni.
- Jó, azért a tényeket nem szabad tagadni. Tényleg egy főnyeremény vagyok -nyomtam egy cuppanós nagy puszit az arcára.
Az elmúlt években nekem is Richard nyújtotta az egyetlen biztos pontot az életemben. Sosem voltam híres a bizonytalanságomról, de az aurorparancsnokságon eltöltött éveim végig hasonló állapotban teltek el, egyedül Richard hozott nekem megnyugvást egy hosszú és nehéz nap után. Másfél évvel ezelőtt egy ilyen csók felért egy nagyon jó pszichiáterrel is.
- Akkor utánaérdeklődöm. Hátha valami jó is kisül majd belőle. Mármint... biztos, hogy jó lesz, csak érted. Azt hiszem, kezdek túl lelkes lenni.
Nem értettem, miért félt a félóriástól, Hagrid is egy kis tündérke volt, biztos voltam benne, hogy ez az ürge is az lesz. Akkor jöttem rá, hogy nem éppen ez a helyzet, amikor közölte velem, hogy megette a baglyunkat, bár annak nagyon örültem. De nyilvánosan. Vattacukor maga volt a megtestesült sátán, sokszor mondtam Richardnak, hogy szerintem Grindelwald szelleme beleköltözött. Mindenesetre most már éppen ideje volt új baglyot szereznünk magunknak.
- Egyre gondoltunk, Richiepoo -vigyorogtam rá a kelleténél sokkal lelkesebben és már húztam is be magammal a boltba, ahol nagyon alaposan vizslatni kezdtem a baglyokat.

Rody & Richie

A válaszára felhorkantam: tipikus Rody. Egyszerre volt hiú a külsejére és szerette a kényelmet annyira, hogy végül utóbbi kerekedjen felül. Teljesen megértettem, bár nekem sosem kellett az aktív sportban edzett izmok és a családi kiszerelésű puncsfagylalt között választanom, mert világ életemben úgy kerültem a kviddicset, mint a sárkányhimlőt. És mivel enni is társaságban a legjobb, cseppet sem bántam, hogy az utóbbi időben Rody inkább hozzám igazodott ezen a téren. A tizenhét éves, még meglehetősen felszínes önmagam valószínűleg nagyon csúnyán nézett volna rám, amiért szabályosan buzdítottam rá Rodyt, hogy hagyja a fenébe a testmozgást.
- Pont olyan jó kondiban vagy, mint húszévesen, nyilván. Senki sem kérdőjelezi meg - vigyorogtam fel rá.
Fintorogtam, mert nem akartam ténylegesen kimondani, de anélkül is tudta a véleményem. Főnyeremény volt, nekem biztosan. Ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy több időt kéne kettesben töltenünk, érdemi időt. A hétköznapok nagy részét is egy légtérben töltöttük a Roxfortban, de aligha nevezhettem valódi közös pillanatoknak, amikor szinkronban dolgozatokat javítottunk és csak annyira álltunk meg, amíg valami különösen borzasztó választ hangosan felolvastunk egymásnak. Mellesleg elgondolkodtató, mennyire volt ez etikus a diákjainkkal szemben, de legfeljebb Kenyér látta, így nem törődött vele egyikünk sem.
- Te mindig túl lelkes vagy. Egészen hasonlítasz Kenyérre. - Úgyis a kutya anyukájának nevezte ki magát...
Alaposan végigtanulmányoztam a polcokon ülő ketreceket, bennük a patkányokkal és macskákkal, majd körbejártattam a tekintetem a plafonról lógó kalitkákon. Az egyikben egy horgas csőrű ragadozómadár ült, amire természetesen muszáj volt felhívnom Rody figyelmét is.
- Nézd, az ott hasonlít rád. - A következő pillanatban azonban lehervadt az arcomról a mosoly és elment a kedvem az orrával való viccelődéstől. A szomszédos kalitka rácsai mögött egy fekete selyemtyúk ült, a feje tetején felborzolódott tollak kísértetiesen hasonlítottak a hajamra. Mielőtt még Rody észrevehette volna a tyúkot, inkább arrébb rángattam az üzlet hátsó részébe.
Találtam egy terráriumban egy természetellenesen kék mérgeskígyót, egy akváriumban pedig világító halakat és vízi csigákat. Utóbbiak percekre lekötötték a figyelmemet, amíg végül meg nem pillantottam egy ökölnyinél is kisebb baglyot. Leginkább egy barna tollcsomóra emlékeztetett, hatalmas szemekkel.

Richiepoo & Rody

Sosem tudtam eldönteni, hogy mi a fontosabb számomra a kényelem és a testedzés közül. Egyrészt tényleg szerettem, hogy nem vagyok tunya és még sokáig meg akartam tartani legalább a látszatát annak, hogy tizenévig auror voltam, másrészt pedig... annyira imádom a gumicukrot. De addig nem igazán foglalkoztam ilyen dolgokkal, amíg reggelente képes voltam elmenni futni és még élveztem is. Így még a gumicukor is belefért.
- Hát nem is kell, rajtam csak szépít az idő, nem ront. Évről évre szebb vagyok. -Nyilvánvalóan nem volt teljesen igaz az, amit most mondtam, de azért én is hittem abban, hogy jobban festek mint húszévesen. Jó, lehet, hogy már nem vagyok olyan izmos mint újonc aurorként voltam, de nem éreztem azt, hogy rontott volna rajtam az idő. Sőt, sokkal többre tartottam a mostani énemet mint a tizenöt évvel ezelőttit. Kellett ennyi idő ahhoz, hogy legalább egy kicsit felnőjek, ha teljesen nem sikerült (és soha nem is fog).
Nehéz volt így érdemben időt elöltenünk egymás mellett, csak kettecskén. És még mindig könnyebb dolgunk volt, mint amikor én auror voltam, mert most legalább már egy helyen dolgoztunk, nem úgy, mint akkor. Nehezen viseltem, hogy mindig csak hétvégéken láthattam Richardot, most sokkal jobban éreztem magam, hogy minden nap mellettem lehetett. Mégis... ez nem volt elég. Túl sok munka szakadt a nyakunkba, pláne Florával és a Főnix Rendjével együttvéve. Hiszen csak nem maradhattunk nyugton a seggünkön, az nem lett volna helyes.
- Még szép, valakire a fiunknak is ütnie kellett -horkantottam fel megjátszott bosszúsággal.
Amikor Richard bemutatott annak a madárnak, nagyon csúnyán néztem rá, és már abban a pillanatban megbántam, hogy bejöttünk ide. Egyrészt utálok vásárolni, másrészt pedig még egy ilyen is fogad itt az ajtóban rögtön. Mindjárt megfordulok és kimegyek, nem is kell nekünk bagoly. A kíváncsiságom azonban nem hagyta, hogy elmenjek, inkább elkezdtem nézegetni a furcsábbnál furcsább szerzeteket, amikkel tele volt az üzlet.
- Nézd, ez tök kedvesnek tűnik! -Mutattam lelkesen a legocsmányabb, legrémisztőbb és minden bizonnyal a legádázabb bagolyra, akit valaha is láttam. De én hittem benne, hogy mellettünk boldog lehet és komolyan megfontoltam, hogy hazavisszük. Aztán észrevettem azt a kis barna golyót, amit Richard is bámult és azonnal otthagytam azt a tépett varjút. -Meggondoltam magam, őt akarom.

Rody & Richie

- Persze, olyan vagy, mint a vörösbor. Az idő csak javít rajtad. Amit te is tudnál, ha nem féltenéd annyira a nem létező maszkulinitásodat, hogy a sörön és whiskyn kívül mást is innál. - Valójában semmi köze nem volt a maszkulinitáshoz, egyszerűen csak imádta a Lángnyelv-whiskyt és engem is előszeretettel cukkolt vele, hogy nem tudtam meginni.
Csak vigyorogva ingattam a fejem, nagyon viccesnek találtam, hogy ilyen következetesen a fiunknak nevezte Kenyeret. Kenyér persze azonnal belesimult a szerepbe, ami nem könnyítette meg túlzottan a szigorú nevelését. Nagyjából az érkezése utáni harmadik napon megdőlt minden tervünk azt illetően, melyik bútorra nem mehet fel a kutya. Ez különösen azért vált kellemetlenné, mert mindig is érzékeny voltam a tisztaságra magam körül és Szent Mungóból szökött őrült módjára próbáltam eltüntetni a kutyaszőrt az ágyunkról, a kanapéról, a fotelről és mindenhonnan.
Rody nyilván pár perc alatt megtalálta a legocsmányabb, leggyilkosabb tekintetű baglyot az egész üzletben. Ilyenkor mindig megértettem, miért hívta meg a tanév kezdete óta nem egyszer Hagrid egy pohár whiskyre, hiszen hasonlóan... naiv volt ő is. Pedig Vattacukor után igazán megtanulhatta volna, hogy nem minden bagoly kedves, néhány igenis letépi a fél karod és döglött egereket hagy az ágyadban. Szerencsére még időben észrevette ő is a kis tollgombócot az apró kalitkában.
- Én is, őt kell hazavinnünk. - Benyúltam a rácson keresztül, mire a madár azonnal odadugta az aprócska fejét, hogy megsimogassam. - Lehetne a neve Kávé, mert barna és kicsi, mint egy kávébab. És mert szeretem a kávét, értelemszerűen.
Majdnem hozzátettem, hogy nála is jobban szeretem, de az előbbi madaras-orros poénom után úgy éreztem, mára eleget bántottam szegény Rodyt. Helyette inkább leemeltem a polcról a kalitkát, amiben Kávé vidáman huhogott, mint aki tökéletesen tisztában van vele, hogy éppen gazdára lelt.
Alig tíz perc múlva már az utcán cipeltük végig az új baglyunkat és a bevásárlószatyorni kutya-és madáreleséget. Ennyit arról, hogy csak egy vattacukrot veszünk...