Kezdem egyre inkább úgy érezni, ez a mai nagyon hosszú nap is az a fajta, amikor egyszerűen szükségszerű innom egy erőset. Vagy többet. Mindegy, csak ne gondolkozzak.
Még nem tudom, visszamegyek-e arra a Sweetwoods helyre. Még eldől, majd akkor, ha kikúráltam magam az agyfaszból, ami ugyan még nem ütötte meg azt a szintet, mint amikor először ismerkedtem meg élőben is drágalátos apámmal, - innentő inkább csak Jed - de egyre inkább környékez. Majd ezután fog.
Céltalanul lapozgatom az egyik újságot, azt sem tudom igazából melyik, csak pótcselekvés úgyis. Van itt Próféta, Szombati, mugli Times, tévéműsor, Hírverő, sportújság... mindegyik 'hetvenkilencet ír, ennyi elég egyértelmű.
Jártam "otthon" is. Jó döntés volt a megérzésemre hallgatni és gyanakodni, nem beportálni mondjuk a szobámba, egy közeli sikátorba hoppanáltam inkább, és gyalog mentem "haza" azt a pártíz métert, hogy az ajtón kopogjak be. Nem üres, de vadidegenek laknak ott, nem ismernek Jed Everfent, tehát nem mi lakunk ott. Kiegyeztünk abban, hogy rosszul tudtam a címet. Illetve, egyeztem ki én magammal, és "jutottam erre a következtetésre" a lakóknak, miután mind megbizonyosodtunk róla, hogy bizony ők laknak ott. Bizony.
Jártam a Kind street-en, beköszönni az árvaházba. Változatlanul Naras bá a portás, de nem ismer. Jártam néhány pubban, ahol már évek óta az a hírem járta - tök alaptalanul kérem, én csak néző szoktam lenni, balhék meg mindenhogy megesnek néha - hogy valami ómen a jelenlétem. Semmi gyanakvó pillantás, oda is beengedtek, ahonnan már ki szoktak paterolni preemptíve emiatt a babona miatt. Négyből három helyen megint - nekem legalábbis - vadidegen arcok a pultnál, de a negyedik sem ismert.
Úgy tűnik, ahogy a Tower Bridge korlátjáról a Sweetwoods padlójára estem frásztudjahogyan, az egész eddigi életemet is sikerült elhagyni. Biztos kiesett a zsebemből.
Megrázom a fejem az elbambulást leküzdeni, egybecsavarom az újságokat, és továbbállok.


A kirakat elé hoppanálok. A festés kicsit más, de a cukrászda megvan. Bizonyítani már nem is akarok semmit, már tudom mi lesz. Nem ismernek, nem dolgozom itt, nem is dolgoztam, nem tekereg a kínálatban a gagh-om. Szóval minek is jöttem ide?
Nosztalgia talán? Ha más nem, kipróbálok valami újat figyelemelterelésnek. Hátha nekik is van valamijük, amit meg én nem ismerek.
Most veszem csak észre, ahogy összeszedem az agyam az ajtó felé meginduláshoz, hogy áll mellettem valaki. Illetve hogy én állok valaki mellett, szerintem itt lehetett már, és melléhoppanáltam. A kirakatot nézi, azt mérlegelve, érdekesebb-e a bolt mint bizarr, be akarjon-e menni. Mégiscsak a Zsebpiszok felől van az Abszol és Zsebpiszok kábé sarkán, és fura dolgok vannak bent.
Illetve, feltételezem, hogy ezen gondolkodik, nem lenne példátlan. Láttam már ilyen morfondírozókat bentről, amikor kasszás voltam épp, volt, aki bejött, volt aki nem mert. És én is pontosan így méregethettem, mifrász ez, amikor először fedeztem fel a cukrászdát.
Persze lehet, hogy tévedek, és a muksó mást néz ki a fejéből, de nem lepődnék meg, ha eltaláltam.
-Hajrá, nézz be. Bizarr, de csak ajánlani tudom- fordulok is a mellettem állóhoz. Ő megismer egy új csodát, én meg nem gondolkozok ezen a túl hosszú napon, ameddig beszélgetek. Mindenki nyer.
-Totál megéri.

Tövig nyomtam az orrom Warrington aktájába és nem vettem észre, hogy egymás után rohannak a percek. Megfeledkeztem a fémesen kattanó mutatóról, hogy időt jelez a szürkület, nem hallottam, ha orvul Franket kiáltanak, csak amikor újabb aktát erőltettek a képembe – mert akkor mérges voltam.
Valaki ki is röhögte enyhén ráncolódó szemöldököm, jött egy ilyennel: hülyén tartom az orrom, ami komoly filozófiai kérdést és hosszas tükörbe meredést eredményezett. Hogy lehet orrot hülyén tartani?
Akkor már tudtam, kiégett az agyam, vége mára, nem bírok Warringonra figyelni, de ami még súlyosabb, agyfelforrasztó, sürgető és azonnali megoldást kíván: édességet akarok enni.
Nem olyan mugli kuglófot, ami felpuffaszt, vagy anyám fűszerezett édességeit, amikor könnybe lábadnak szemeim a Láng krémestől, vagy napokig zöldell fejem a máztól.
Lemehetnék Roxmortsba, igen, ha nem múlt héten ugrottam volna le Freddel, az még feldolgozási időn belül van, ki kell heverni a tinihisztit. Londonból nem akaródzik kitenni a lábam, marad valami Abszol utas móka és én éppen tudom hová érdemes hoppanálni.

Van az az édes határmezsgye, amikor még sötét és világos szimbolikus útján lavírozol és én azt képzelem van bármi jelentősége a helynek, ahol a Zsebkosz összeér az Abszolúttal.
Ilyenkor mindig eszembe jut néhány rossz rím és az anyám, milyen arcot vágna, ha meglátna a közelben, van az a helytelenítő szemöldödökrángása, amit perverz módon imádok előcsalni. Frank, aki újabb aggodalomra ad okot, miközben apám könnyelműn legyint, a fiatalok kíváncsiak, Fred bizonyítja, sokkal jobb arc nálam, Mardekáros létére eszébe sem jutna megállni egy ilyen cukrászda előtt és  kamasz fiú volta ellenére nem akarná felzabálni a kirakat kínálatát.
Én, én kérem, felzabálnék mindent. Orrom majdnem hozzáér a kirakat koszos üvegéhez, szippantok róla néhány porszemcsét.
Szemeim kissé dülledten pásztáznak érdekességeken, közben azt latolgatom lehetne-e razziának álcázni a behatolást, mintha a Minisztérium elátkozott négercsókok kivizsgálását bízta volna rám.

A hirtelen megszólítás kibillent ebből a borult fantazmagóriából, fejem oldalra biccen és csak némi fáziskéséssel ijedek meg nagyon.
Ennek utána történik fizikai odafordulás egy kicsi, aranyos lány felé, legalábbis ezek az első jelzők, amik beugranak vele kapcsolatban.
- Mindenképp, de nem igazán tudom mit válasszak. Azt már most látom, hogy túl sok agyizgató ínyencség lapul odabent. Szóval ismerős vagy errefelé… Totál megérné, ha jönnél, meghívlak a kedvencedre
Visszautasíthatatlan ajánlat, ahogy számomra is, Merlini csoda, hogy felbukkant, mindig is utáltam magányosan tömni a fejem. Vannak azok a tevékenységek, amit érdemes egyedül csinálni, megmászni a Mount Everestet, lepkét nyelni fejjel lefelé lógva Sohaországban, beúszni a Bermuda háromszögbe, de egy Zsebkosz közi zaba nem ez a kategória.

Némi erőfeszítés árán visszafogom az azon vigyorgást, hogy megijesztettem a megszólítással, de csak miután eszébejutott megijedni. Látnod kellett volna az arcod, ember ...najó, nem leszek gonosz.
-Ó, köszi.- A meghívással meg ő lep meg engem, de nem olyan megrázó élmény, én kérem tök szívesen kapok ingyen dolgokat. Ami nem is hátrány, ha tényleg minden tulajdonom az az, ami itt és most nálam van. A rajtam lévő ruhák, egy kibelezett kompakt biciklipumpából eszkábált pálcatok, pálca természetesen, pár bicska, egy bőrdzseki a hátába encselt párnázó bűbájjal, és véges varázspénz, a maradék mugliapróm elment ezekre az újságokra. Ja igen, és egy vegyes köteg újság, amit tökömtudja, minek szorongatok még mindig. Szóval ez nem az a nap és nem az az óra, hogy válogathassak. Nem mintha ráfanyalodnom kéne erre a lehetőségre.
-Na igen. Ez a "kedvenc" dolog nem olyan egyszerű, de majd mindjárt úgyis megérted. Ha nem már most is.
Egy intéssel az ajtó felé invitálom, és a kezdeményezést megragadva - ha már én vagyok az úgymond "házigazda" - jó lovagiasan előre is engedem magam.
Maga a cukrászda nem is lenne gyanús, vagy különösebben kiemelkedő, hétköznapi cukrászdakinézetű. Hacsak nem figyeled a kínálatot, az elhelyezkedése adta diszkrét tippet, vagy a kevésbé diszkrét ellenben ominózus feliratot a cégéren, miszerint Deranged Delicacies. És gondolná az ember, csak valami frappáns, hangzatos nevet akartak találni a boltnak, nem, ez kérem egy tökéletesen pontos jellemzés.
-Visszanyalós fagyit nem látok,- kezdek bele a tárlatvezetésbe, ameddig a valóban vadidegen eladó úgyis pár előttünk érkezett vendéggel foglalkozik, -pedig nem szezonálís, télen melegre bűvölik. Ott az a pálcikás, nyelv alakú az nem az, bár lehet, hogy az elődje ötletileg. Az pont az, mint amire ránézésre számíthatsz.
Különösebb rendszer nélkül tapadok fel a pult üvegére úgy, mint az új felebarátom a kirakatéra volt, ahogy megtalálok és fölismerek érdekességeket, úgy narrálom.
-Az a szelet a drazséval díszítve, az mindenízű. Nem úgy, mint a drazsé, ennek tényleg egyszerre van minden íze. Egy falatot megkóstolsz, és fél órát vacilálsz, hogy egyáltalán milyen, mielőtt eszedbejut folytatni.
Tapasztalat, először kipróbáltam, végül hazavittem. Kitartott két napig.
-Ott az a színes a geometrikus vonalmintákkal az meg pláne. Az szinesztéziás. Lila-sárga csíkos az illata, négyszögletű az íze, és ne kérdezd, hogy értem, mert fogalmam sincs. Vagy másmilyen, sokféle beszámolót hallottam már, ki mit tapasztalt. Viszont ha túl sokat eszel, lehet, hogy másnapig zölden fogsz hallani.
Igazából mindegyikhez van egy táblácska, amin a neve mellé egy rövid kedvcsináló szöveg is jár, hogy mire számíthatsz, de na. Lelkesedek, mert hogy a viharba ne, meg vadászom a legjobbakat, amikhez lehet, elkél a magyarázat.
-A lefordított pohár alatt az meg ehető füst. Az ízét nehéz leírni, kábé tényleg olyan "füstölt", a sajt vagy hús nélkül, és nagyon bizarr, hogy légnemű, de közben rágható.
Ez most tényleg jót tesz az elmeállapotomnak, már félig el is felejtettem, mimindenen mentem át ma. Az egyik a csomóra kötött féreglyuk volt. Apropó nem, szerencsére még soha nem láttam itt semmi "agyfasz" ihletésű sütit. Pedig ha valahol, akkor itt ki tudnák találni.
Ez egy veszélyes hely...
-Náh, nem variálok, szerintem maradok annál. Már rég ki akartam próbálni- mutatok egy gyanútlanabb, egyszerű fánkra, aminek a legkülönösebb jellemzője, hogy kábé emberformájú. Pontosabban woodoo-baba. Mondjuk ha én választom, azzal pont nem tudom meg azt, amire leginkább kíváncsi vagyok.

Arcizmaim visszaugranak „nem most kapok szélütést” semlegesbe és akkor minden hirtelenséget feldolgoztam a mai napra. Legalábbis, ami a hirtelen megszólításokat illeti.
Viszonzásképp egy mosoly, hogy meghívhatom, szoktak tiltakozni, kaptam már pofont is ilyesmiért, habár talán rosszkor tettem fel hülye hangtónussal a kérdést, a kisasszony talárja alá botlottam, meg kellett volna várnom, amíg átlép rajtam, így azt hihette bizonyos szervét molesztáltam odalenn.
Szemöldököm kis meglepettségre ráng, mit értek meg mindjárt. Hagyom magam még jobban meglepni és csak a hölgy után én is beszambázom.
A felirat kifejezetten tetszetős, fantáziát sejtet, maga a cukrászda első pillantásra semmi különös, de így legalább esélyem sincs öt percen belül másodszor is szívbajt kapni.
Érdeklődve fordulok az aktív kis hölgy felé, meglepetten ízlelgetve a „visszanyalós” szót
- Vajon a fagyi is annyira élvezi nyalni az emberek képét, mint őt az emberek? Pálcikás? Biztos sok szingli veszi.
Súgom a lánynak, legalábbis ha kevés csókhatás érn,e biztosan beszereznék egy nyelvet éjszakára. Jobb szeretem az igazit, ennyire talán még nem vagyok elkeseredve, bár egy bizarr  bohócfényezés erejéig…
Nem, nem, hölgyet hívok éppen, szóba sem jöhetnek az esti, önnyaló nyelvek. Ámulva bámulok, orrom fölkenődik az üvegreleheletem egészen bepárásítja.
- Fantasztikus… Minden egyszerre ízűt biztosan veszek. Te kérsz? Szinesztézia… olyanból is szeretnék, bár furcsa lesz dolgozni menni sárga látással, vagy édes hallással, talán nem veszik észre.
Nagy szemeket meresztek az ehető füstre is, rágható levegő? Rágni most nincs kedvem, de mindent és szinesztéziát biztosan szerzek. Újdonsült idegenvezetőm szörnyen bizarr édességet szemel ki magának, ember alakú fánkot?
- Szerinted nem fáj neki, ha beleharapsz? Mondjuk engem is érdekelne lekvár-e a vére…
Lassan odaérünk, de még én is felfedezek egy s mást. Amíg el nem felejtem, kérem az emberkefánkot pöttömkének, magamnak a csupa ízt és költői eszközöket, felfedezek még néhány érdekességet, a lányka talán tudni fogja micsoda. Kék fiolában lebegő folyadék, rajta az szerepel ,mindenki arcában azét látod, akit legjobban szeretsz.
- Kérek olyat is, kíváncsi vagyok, konkrétan átváltoznak-e a fejek. Aztán szeretném azt a habszerű izét, amitől a csomagolás szerint, ha jól látom kimondod, ami először eszedbe jut és Lebegés kapszulát. Seprű nélkül még nem próbáltam
Jegyzem meg a lánynak és míg az eladó összekészíti, számolom is a fizetésem, elköltöm legalább a felét most, ami azt jelenti, vasárnap megint anyámnál ebédelek.
Ha mindent kifizettem egy szabad hely felé bökök, ezúttal nem leszek olyan udvarias, hogy kihúzzam a székét, úgy meg vagyok pakolva édességgel, nem egy darabot kértem az ínyencségekből. Kár csodálkozni, hová lettek a galleonjaim. Szépen elrendezem a tasakokat, árgus, nagy szemekkel lesve melyiket próbáljam először. A lánynak lepasszolom fánk babát, fél szemmel figyelem mihez kezd vele, a habszerű cumó zacskóját húzom magam elé. Érintésre puha és fodorra, állagra is apró fellegre emlékeztet. Ruganyos, töltelékkel teljes. A mindenízűt utoljára szeretném, a szinesztéziát talán később, de szívesen asszociálnék és hogy ne legyek egyedül, megkínálom újdonsült cukrászda társam is. Csak aztán kérdezem meg a nevét, hogy bekapok egyet, hátha valóban kimondok majd mindent, ami eszembe jut a nevéről.
- Hogy hívnak?
Többet is vehet, bár én józan, megfontolt férfi módjára először csak eggyel próbálkozom, mert mi van ha pejoratív, perverz dolgokat is előidéznek a fodrok?

Kellemes meglepetéssel fedezem fel, hogy látok itt új dolgokat én is. Arról már lemondtam, hogy makacsul ragaszkodjak az eltűntnek tűnő egész eddigi életemhez foggal-körömmel, ellenállva mindennek, ami afelé mutat, hogy valóban máskor, máshol, máshogy, vagy tudjafrász, akár talán másmiért vaygok. Inkább csak ezeket a gondolatokat félretolva úgy veszem, hogy most is kirándulni vagyok, és csak hagyom magam felfedezni az ismeretlen érdekességeket. És gyorsan inkább le is kötöm magam válaszolással, mert ez a gondolat is veszélyesen morfondírozó irányba indult.
-Nem kérdeztem még tőle. Az amúgy egy gyanútlan gombóc lenne egész addig, amikor egy nyelvet türemkedik magából. Ezek meg... hát demográfiát nem mértem, de mindenképp a kevesebb ásót igénylő módja annak, hogy egy hideg nyelvet vehess a szádba. Bocs, ha morbid vagyok.
Szófosás! Mellé enyhe nekrofília potenciális mentális képével, pláne evés előtt! Úgy tűnik, mindent megteszek, hogy elijesszem a drágát, ha kicsit is szívbajos. Vagy tekintve, hogy milyen jó közös hangot találtunk idáig azzal együtt is, hogy konkrétan öt perce ismerjük egymást - talán fölkerekítve - fogjuk fel inkább a másik irányból: egyből ráömlesztettem a legrosszabb tulajdonságaimat és húzásaimat, ha nem rettenti el, azt jelenti, egyből milyen jó társaságot találtam magamnak. Ami nagyon jó lenne az emlegetett helyzetem fényé-éés kanyarodunk vissza a jelenidőbe. baQa', fókuszálj!
-Köszönöm, de most próbálok vigyázni az agyam alakjára- utasítom vissza a felajánlást, igaz állítással ugyan, de inkább azon okból, amilyen tempóban elkezdte felvásárolni a pultot. Túl jól tudom, mennyire lehet itt költekezni.
-De nyugi, nem sárgán fogsz látni. Inkább érdes és csúszósan. De egy szelet az még nem árt meg amúgy.
A másik, hogy hirtelen - hacsak nem én látom csak így - milyen randiszerűt fordult ez a jelenet, ahhoz képest, hogy vadidegenek vagyunk egymásnak. Bár be kell valljam, könnyen megbékélnék azzal, ha nem maradunk vadidegenek.
Lehet, hogy a merénylet is ludas, amit elkövetni készülök.
-Nem a fánknak- válaszolok sejtelmesen, és az ajkam sarka felkanyarodik abba a semmi jóra nem készülő pozíciójába, ami ha őszinte vagyok, szinte nyugalmi állapotának számít.
-Ó, ezekkel még nem is találkoztam- állapítom meg egy-két darabjáról a rendelt arzenálnak. -Vigyek valamit?
Soha nem ragaszkodtam etiketthez annyira, hogy józan ész rovására menjen, és csak ne ejtsünk már el ilyen finomságokat, ha van itt még szabad kezem nekem is.
Szerencsére veszteségek nélkül jutunk el egy kiszemelt asztalig, ahol letelepedhetünk. A fánkomat egyelőre csak leteszem, arra az attrakcióra én is kíváncsi vagyok, mert eddig csak hírét hallottam, úgyhogy az majd figyelmet igényel.
-Köszi- fogadok el egyet a felhő szerű bizgentyűkből, bár a kezemben marad, ahogy a kérdés megelőzi a hozzám eljutásban.
-Merel. Everfen- teszem hozzá. -Téged?
Na igen, talán egymás nevét illene megtudni, ha már közösen fogunk flesselni meg hasonló fura élményeket próbálgatni.
-Várjá, ezek voltak az első gondolatos izék?- vág az agyam, amint már megkóstoltam a felhőszerű édességet. Ezek szerint talált?
-Amúgy nézz ide, mert egy kísérlet áldozata vagy.
Lehet, hogy ezt is még a fodorfalat mondatta ki? Mindenesetre megemelem a fánkot mintegy magyarázatként, hogy nem kell megijednie, erre készülök csak.
Megvárom, hogy felém fordítsa a tekintetét, és a szemébe nézek, majd megpróbálok a fánk lába végéből lehetőleg minnél kevésbé erotikus módon harapni egy kis darabot, mert már a ténye is gyanúsan az, minden tetézés nélkül. Kezdem érteni, miért nem az Abszol irányába nyílik ennek a helynek az ajtaja.
Ha minden igaz, és a szemkontaktust is tartja a férfi, éreznie kell a harapást. Valahol bokatájékon, ha jól kalkulálom, legfeljebb lábszár, és kizártnak tartom, hogy olyan erővel, mint egy tényleges lábleharapás lenne, az elborult édességek a cukrászda specialitása, nem a traumatizálóké. Meg nem is hallottam üvöltéseket senkitől, aki ilyet vett, valószínűleg nem fájdalmas.

Ámuldozás, bámuldozás, mintha kisgyerek lennék, ide-oda kapom fejem egyik megborító különlegességtől a másikig.
Merel szavait szinte iszom, úgy tűnik fel előttem, mint csupa szín, mindenes lény, ez is milyen érdekes, az pedig hátborzongatóan morbid, ha jeges nyelvet szopogat az ember.
- Semmi baj, érdekes. Biztos nagy népszerűségnek örvend nekrofilok és vámpírimádók, kőszopogatók körében.
Én elhiszem, hogy vannak, akik emlékművekre tapadnak csak hogy hideg követ nyalhassanak és lám ez a bolt kielégíti a legbomlottabb igényeket. Mélyen letüdőzöm sajátságos, mindenszagát, hogy érzékeim elraktározzák tudatalattimban. Ahogy sorolja mennyi lehetőségem van, már tudom, bűvöletbe esem és ki tudja mi minden fog hamarosan összefolyni a fejemben?
Előbb élem bele magam a mámor kavalkádba, minthogy bármi történne, részegnek érzem magam pusztán attól, ha az üveg mögötti csodákat nézem. Mi más magyarázhatná, hogy harsány hahotában török ki a leányzó agyalakos poénján.
- Én szeretném, ha az enyém elhízna, csak arra kell vigyáznom ne folyjon ki a fülemen.
Ő majd figyelmeztet biztosan, felitatja a halott nyelves jósággal. Egyre érdesebben, csúszósabban vagy darabosabban látok, ahogy az elmém előre felkészíti magát a tortúrára. Bízom benne, igaz amit mond, egy szelet még nem árt meg. Az lenne érdekes, ha olyanok, akik régen ismernek semmi különöset nem vennének észre a viselkedésemben, könnyen megeshet.
Hogy mit csinál a fánk csak egyre jobban fúrja az oldalam, talán nem is itt eszi meg és akkor minderről lemaradok. Figyelmem hamar eltereli az a rengeteg elmebetegség, amire fizetésem költöm, így külön erre nem térek ki, hagyom magam meglepni, avagy ha édesség nélkül ül majd velem szembe és bámulja kitáguló pupillám, úgysem fogok attól tartani, zaklatom, ha faggatózom. Bár, magam ismerve sajnos máskor is elfelejtenék félni ilyen dolgoktól.
Az előzékenységéért nagy mosolyt kap, de megszívva magam, mint valami ostoba páva (eh, de rühellem az állatokat) azzal menőzöm, el tudom vinni az összes táskát. Képes vagyok lerakni őket az asztalra és nagy büszkén dülleszteni mellkasom, csak arról maradok le, hogy kihúzzam neki a széket például, amiért anyám roppant dühös lenne. Ahogy bekapom a felhőt jut is eszembe: faragatlan Frank, aztán ez alliterál, megrázom a fejem, mi van ha az én agyam máshogy működik és nem asszociál, összekeveri az a-betűs szavakat.
- Húha, Merel, ez gyönyörű. Mármint a nevedről nagyjából erre asszociáltam, azt hiszem, meg a vízre, a vízről a mosdóra, pedig nem kell kimennem, furcsa. Nem tudom miért a víz jutott eszembe, a távol keleti dolgok, tündérszemek és Frank Longbottom vagyok, Frank az apám után. Apám köpkövei, ő híres erről, milyen vicces, hogy a köpköveket  a köpésről nevezték el. Igen, az első gondolatok. Mi az első gondolatod? Nálam ez olyan, mintha mindegyik első akarna lenni.
Talán ehhez enyhe szófosás is társul, de unalmas lenne nem elregélni mi minden fordul meg a fejemben folyton és egyre gyorsabban, minden szóról, külön-külön ezernyi másik is beugrik. A szó fosásról például a rendes, az unalomról egy nyugágy, ahol egyébként jó lenne lenni, talán felverek a kertben valamit, de mikor lesz időm nyugodni? és a kert, nem bírom leállni, csak a kísérletre kapom fel a fejem némileg ijedten a kísérletre, mert arra asszociálok átkerülünk egy kínzókamrába, ahol láncra ver és szikével fog belehasítani a…
A fánk lesz az, ránézek, dülledt szemmel és félig elnyílt szájjal, megeszi a…engem?
Összerakom, ahogy csiklandozást, avagy bizsergést érzek a bokámnál. Fél kézzel odakapok, olyan, mint amikor megcsíp valami.
- Leharaptad a lábam! És egészen meg fogsz enni? Akkor a lekvár az én vérem lesz
Vigyorgom micsoda bravúr is ez, feltalálni ilyeneket, csak félő, az asztal alá röhögöm magam, ha mindenhol érezni fogom ezt a csikis csípést. Annyira persze nem kellemes, mégis roppant szórakoztatónak találom, vajon mit éreznék, ha teljes egészembem beletömne a szájába? Remélem nem élvezhetek el vagy ilyesmi, avagy lesz intenzívebb ez az egész. Talán attól is függ milyen gyorsan eszi. Kicsit izgekmozgok, ajkam beharapom, ahogy várom és nézem hökkenten mi lesz a következő lépés, hol lesz a következő felület.

Óhh, ez a zajos nyüzsgő nyugalom. Megkérdezhetnénk, zen-e füleimnek, hát hogy a viharba ne lenne? És ez még az egészségesebbik fajta, csak telítődök a minden random fa...likárpittal, elnyomja a komolyabb gondolataimat az ökörködés, lelkesedés, rossz viccek, és pláne szavak áradata.
Köszönöm, én hősöm, akiről mindjárt megtudom, hogy Frank vagy.
Meggyanusíthatnám, hogy utánoz, de ahhoz túl őszintén kenődik a pult üvegére mellettem ő is.
-Kőszopogatókkal még nem találkoztam.- Bár nekrofilokkal se, amennyire tudom. De azt nem vonom kérdőre, léteznek-e, amilyen hülyeségeket az emberi lény kitalált, simán közte lehet a kőszopogatás.
Szegény metakollégám, az eladónak töke tele lehet már velünk eközben, ökörködő, vihorászó puqpu' jay', mint vagyunk.
De megkönnyebbülésemre új kedvenc pofimnak a városban, nincs tele a töke velem, el se ijesztettem, csak egy további lapáttal rátesz az én hülyeségeimre, úgyhogy Qapla'! Csak össze ne kelljen szedni egy ájult kupacból, mert kiröhögte magából a levegőt.
-Engem is a kifolyás aggaszt- jegyzem meg komolyan, -de az hosszú sztori, és nincs pénzem annyi üveg Lángnyelvre.
Egyre talán, de akkor másra nem. Jobb, ha inkább bele se gondolok, mennyire nincs egy vasam se igazából.
Vonok egy vállat a hősködésére, hogy mindent vinni akar, és szurkolok, hogy ne ejtse el a dolgokat, majd bocsánaktérően piruló füllel, integetek egy búcsút az áldott türelmű pénztárosnak, aki nem mérte meg a koponyánkon, mennyivel nehezítettük a kasszáját. Illetve én nem, én ingyenélő kis yIntagh vagyok. Borzalom. Tényleg az...
Úgyhogy inkább helyet foglalok a szemközti széken.
-Frank. Frankó! Sok beszédnek sok az alja, avagy hosszú a feneke, az egésze meg a szófosás, amid van. De ez nem baj, hanem megnyugtató, mert téged sem zavart, hogy az előbb nekem volt, ami jó, mert bírlak és te vagy jelenleg az összes ismerősöm... Woó- állapítom meg megtapasztalva, hogy ez tényleg kihúzott belőlem is egy cifra gondolatmenetet. Ennek örömére megengedek magamnak egy levegőhöz jutást, aztán megkoronázom a vallomással a rá leselkedő kísérletről.
Lehet, hogy egyben azért is, hogy az azelőtt kicsúszott vallomást maszkolja? A fülem színe valami ilyesmit súg önmagába.
Elnevetem magam az arckifejezésre, amiben megakadt talán egy azóta is pörgő gondolatmenet - megérzés és tapasztalat, az enyém is el szokott pörögni - a kísérlet hallatán.
Sikerül annyira összeszednem magam végül, hogy a nevetést csupán egy akkora vigyorba kényszerítsem, ami simán körülérheti a fejemet. Igen, talán a füligvigyor a megoldásom, az moderálhatja a felhangját annak, hogy Frank szemébe mélyesztett tekintettel harapok egyet a fánk - Fránk? - bokájából.
-Náh, nem töltelékes- állapítom meg enyhe csalódással, bár tudnom is kellett volna, sütöttem már ezeket. -De a máza egész jó.
Felvonok egy szemöldököt, ahogy Frank nem tud megülni a várakozástól. Egy macskára emlékeztet, ahogy az látható fokozatossággal ráfeszül az ugrásra egy előtte elhúzott pamutszál vagy egyéb bolyhos bizgentyű után.
-Na midről mondasz le következőnek? Sípcsont? Másik boka? Vagy meg akarod bosszulni magad?- emelek egyet felé a fánkon. Tudom, felhívásnak hangzik keringőre, de őszintén, lehetett már egy fél csárdás vagy polka amit az utóbbi tíz-tizenöt percben produkáltunk, de ha szegény kollégát kérdezzük amott, ő fogadok, ördög útját mondana. Egy részem szinte várja, mikor kér meg minket páros lábbal, hogy ne az ő padlójára olvasszuk a mi agyunkat és az ő idegeit.

- Apám az egy kicsit
Dünnyögöm színes fantazmagóriák bámulása közben és nem jut eszembe, hogy ezt meg kellene magyaráznom.
Aztán, amikor elválik fejem az üvegtől és felidéztem mit mondtam utoljára, jut eszembe, mégsem illene így lejáratni az öreget.
- Köpkövezik. Ez a munkája, mániája, sokszor rajtakaptam, csókolgatja őket.
Lehet, hogy idősebb Frank Longbottom most veszíti el minden nem létező respektjét ismeretlen, jövőben szép nevű és újdonsült, rövidesen ajnározott ismerősöm előtt. Aztán gondolatban rántok vállamon, nem teljesen mindegy miféle képzetek alakulnak ki egy sikátorbéli ismerős fejében, aki valószínűleg sosem fog nála bajnokságra nevezni?
Különös nagy váltásokban pattogni halálosan komoly tézisek – agykifolyás és bravúros humora kiváltotta röhögő göcsök között – agyháj. Azt hiszem berekedek, de közben a lány mégis megér annyit, hogy rá költsem minden pénzem.
Aztán anyám, aki mindig agyam hátsó felében bujkál és nem is lenne nagy baj, ha kifolyna, időnként közbekiabál egy sodrófával: Ezért vagy szegény édes fiam
- Úgy érzem a te sztorijaid megérnek néhány Lángnyelvet. Ha nincs ellenedre és nem veszed tolakodásnak, legfeljebb egy kicsit.
Fogalmam sincs világosan fejeztem-e ki, meghívnám egy italra, hogy folytatódjon a móka, ha agyunk még helyén maradna véletlenül ennyi különc orgia után, hogy teljesen elfolyjon. Vagy máskor, ha kialusszuk, nekem mindegy, gyakran összefolynak a napok.
Hogy aztán szó fosás kapjon el az asszociációktól rémesen égő tulajdonképpen, mondok én mindenfélét, szavak kergetőznek egymással versenyt futva a célért, hogy mind egyszerre ömöljön ki számon, mint folyékony sületlenség.
- Hogyne bírnálak, egészen kevésszer futok össze normális emberekkel és nem is vettem észre, hogy fostad a szavakat előbb. Én? Hogyhogy csak én, most költöztél a városba?
Kicsit sajnálom értem, nem vagyok biztos benne, hogy telitalálat engem ismerni először és kizárólag.
Agyalnék még ezen szívesen, verset is írnék, amikor a lány felkenődött a perverz édességek kirakatüvegére címmel és azt megint nagyon díjazná a Próféta biztosan, hogy elfogyasztott fánk formájában.
Az asztal alatt kicsit megmozgatom a lábam ahogy furcsán csikizve bizsereg, még utána is mintha cukrok pattognának rajta, tompábbak, mint tűszúrás, de semminél hegyesebben.
- Nem ízlettem? Igazán sajnálom, fürödtem reggel, de azóta cipő és gyaloglás… Bár mindenhová hoppanálva járok, Minisztériumon belül faragatlanságnak tartják. Talán ha közvetlen előtte lábat mosok finomabb lennék.
Biztatóbb, hogy a máza egész jó, talán nem volt büdös, vagy gombás, de azért roppant bizonytalanul nézek rá milyen ízű lesz más részem, ha a fülem harapja le például, mert ma pucoltam? Nem emlékszem. Felkínál nekem engem, hát hogyne venném el, bőszen forgatom, valami különösen ízetlennek tartott részemtől kellene megszabadulnom.
- Megkóstolom én is a lábam
Biccentek felé köszönettel milyen nagyvonalúan haraphatok magamba. Viszonylag óvatosan teszem, egész tágra guvadt szemekkel, jobbra-balra grasszáló szemöldökkel és erős hamm kíséretében amputálom magam. Pislogásos ízlelgetés, nyelés után hangosabb, megkönnyebbült kilégzés.
- Egy napi járkálás után, nem rossz
Mozgatom meg másik lábam is, kicsit vigyorgok, ahogy zsizseg, amit éppen bekaptam. Aztán visszaadom neki, fogyasszon el nyugodtan.
- Mi maradt belőlem lássuk csak… Leharaphatod a fejem, vagy haladhatsz alulról fölfelé
Igaz, hogy attól továbbra is tartok kissé. Mielőtt igazán meggondolnám mit iszok, megragadom a kék fiolát, hogy leöblítsem ezt az érdekes élményt és mint általában se nem látok, hallok, csak gyönyörűnevű Merelre figyelek, hogy egyes dolgozókat zavarunk, tökéletesen hidegen hagy, majd ha belénk kötnek visszakötök, elég szofisztikátlan ki tudok akasztani…bárkit.

-Értem. Ízlés dolga. Mondjuk nem köthet bele valaki, aki meg mugli tévésorozatból tanul és használ egy kitalált nyelvet, amit kábé nem ismer senki.- Igazán hasznos és elengedhetetlen dolgokat tudok. Qapla'.
Talán leginkább a fáradt és szomorú közé eső mosollyal fogadom az érdeklődést a sztorijaim iránt. Ha nem velem történt volna, igazából órákig el tudnám elemezgetni a megfelelő társaságban, mi hogyan merre miért hány méter. Talán csak kéretem magam, hogy így is emlegetem, eggyel valószínűbb, hogy nem, csak annak tűnhet, igazából meg csak rinyálok, mert van kinek.
-Figyelj, ha mégtöbbet akarsz költeni egy érdekes random idegenre, én pofátlanul elfogadok bármit, de ha mesélni kezdek, a lángnyelv arra fog kelleni, hogy az agysejtjeim elégni tudjanak, mielőtt megkattannak.- És ezért rá is erőszakolom magam, hogy felfüggesszem a témát, ameddig nincs előttem egy üveggel, pedig tudnám mesélni, ömleszteni, zúdítani a gondolataimat, ó hogy tudnám én gyönyörűen.
Ha a figyelmeztetés után is meghívásnak szánja, mint aminek hangzott, én kérem semmi rossznak nem vagyok elrontója. Az egyetlen dolog, amit elrontani készülhetek, az elmeállapotom lenne, az meg még nem tartozik a "rossz" kategóriájába.
De a téma csak felüti a fejét megint, még a bizarrkóstoló ellenére is, mitöbb énnekem róható föl. Vagy már így is túlpörgöm a dolgot, és ez lesz a káros benne.
-Teljesen jó ez, csak mondom nincs töltve- mutatok a homogén tésztára, ahol haraptam. -Náh, az túl egyszerű lenne. Most vagy nagyon máshonnan származok, és beültettek tizennyolc év minden, de hamis tapasztalatával olyan részletességig, mint kisebb jelentéktelen sikátorok, amire nem is gondolna az ember, csak felismeri, meg tökéletes londoni dialektus, miközben mittudomén, Texas mélyéről iderakhattak, mert senki nem ismer; akiket én ismerek akár olyan frissen, hogy tegnapról, azok meg nem léteznek. Vagy téridőt utaztam egy picit különböző párhuzamos univerzumból, de ezt elhinni még úgy is sok lenne, hogy tudom, hogy mágia az létezik. Szóval érted, még az előbbitől is kétoldali agyfaszt kapok, ha kiderül, hogy tényleg, és ezt rendesen fel is fogom, úgyhogy arra kell a Lángnyelv, hogy ne fogjon az agyam eléggé a gondolkodáshoz, ameddig beletörődök a helyzetbe, és elfogadom, hogy "áh, leszarcsi, mostmár ez van".
Nyögve sóhajtó, jobb szó híján szenvedéshanggal borulok mindezek örömére az asztallapra, valami olyasmin filózva, hogy ha ez az előbbi Bourne-fasság a helyzet, van-e értelme egyáltalán így hivatkozni rá, vagy senki nem értené rajtam kívül, mert egy mesterséges emlékre utalok - pontatlanul pláne - ami a fejemen kívül senki másnak nem is létezik.
Fél füllel le is maradok Frank szavairól emiatt, és csak lassan kapcsolok vissza a fránk-kóstolás egyszerűbb jelenébe.
-Bocsánat, lemaradtam- kelek fel az asztallapról bűnbánóan. -Azt tudja amúgy, ha valakinek a szemébe nézel közben, akkor az érezni fogja a harapást a megfelelő helyen. De legalább kiderült, hogy megjegyzi a legutóbbi célpontot, ha nincs épp szemkontakt.
Meg is ragadom inkább a visszaadott fánkon kívül az önfigyelem-elterelés lehetőségét is, hogy inkább kísérletezéssel kössem le magam.
-Tudod mit? Megnézzük, mennyire precízen bűvölték.
A tisztább eredmény kedvéért - is - Frank szemébe nézek, közben a fránk fejének az oldalából harapok minnél kisebb darabot. Máris sokkal biztonságosabb azon gondolkozni csak, ez fülnek fog-e számítani Frank fején, valamint milyen implikációi lehetnek annak, amit én itt művelek, legyen az félreérthető, véletlen, pontosan úgy szándékozott vagy épp tudatalatti indíttatásból. De ha ez az ára, hogy ne nyáladzó agyhalott legyek inkább...
-Na csapass valami olyat, ami biztos kizökkent az előbbi agonizálásomból. Bármit ér- nyújtom át megint a fránkot Franknek. -És szólj, hogy ne felejtsem el ezúttal a szemkontaktust.
Figyelek mostmár én is, de azért még hozzáteszem, úgy a biztos.

Azt hiszem arckifejezésem értetlenségi szintje bőven meghaladja az átlagosat.
-Érdekes…a mugliknak van kitalált nyelve? Nem, ez teljesen rendben van, ha lenne nyelvérzékem én is biztosan beszélnék úgy, mint senki más. A sellő például mindig érdekelt, de alaposan megbökdöstek a szigonyaikkal, amikor állítólag kopasznak hívtam az egyiket, keverhettem a kopoltyúval…
Emlékezem vissza sután és arra is, anyám folyton megszidott mennyi sületlenséget vagyok képes egy hadarásban összehordani, de Merellel más, teljesen új, hogy reagálnak arra, amit mondok.
Arcom egy nagy, tökéletes csodálkozás. Minden pillanat meglepetés. Szemeim bizonyára olyanok, mint két szárny nélküli cikesz, a szám halszerű csücsör, ábrázatom egy jobb napokat látott down szindrómásé.
-Engem nagyon érdekelsz random idegen, de kezdem félteni az idegeid. A felégés ijesztő opciónak tűnik, ha nem elvont értelemben értetted, szerintem a te agyadra szüksége van még a világnak.
Már csak azért is, mert nem létező nyelvet beszél. De ez meghívás és féltés is egyben, mely utóbbi fogalom idegen egyébként, hiszem hogy az ember könnyedén túlél minden törés-zúzást, egy sárkány szájából is ki tud mászni, az agyégésben viszont nem vagyok biztos és van valami abban, ahogy talán tiltakozik?
Kiskoromban morbid akartam lenni, talán onnan való, hogy tölteléket képzelek egy emberforma süteménybe, van még fejleszteni való rajta, hát vállat rántok, a folytatást viszont egyre kevésbé értem, hogy csak elmés filozófiai szójáték, vagy igaz valóság és valami miatt kétségbe van esve, mintha nem is létezne igazán ebben a világban, amit elképzelni sem bírok, mert túl egyszerű vagyok hozzá. Lerakom fejem az asztalra, szembe az övével, a szemeim még mindig nagyok és keveset pislogok, ami megtörténik, ha túlzottan koncentrálok
-Vagy csak én képzellek, ugye? Mert az rám is igazán jellemző lenne, ha csak ide pottyantál a létezésből, vagy kinőttél, mint fűből a gomba, ami megmagyarázná miért vagy ennyire szimpatikus. Mégis elég ijesztő, amit mondasz, de hát szeretem a gombákat és próbálok racionális magyarázatot keresni, mint egy exmemoriam.
Dörzsölöm állam az asztallapnak észre sem véve, hogy kisúrolódik, pedig tudhatnám, hogy a reszelő másképp néz ki.
Ahogy ő én is nehezebben térek vissza ebből a kóma témából és bámulom szemeit, azt hiszem akkor is ezt tenném, ha nem lenne köztünk fánk.
Most fülemben érzek tompa zúgást, mintha viszketne, kívülről ez annyiban látszik, hogy szemöldököm ráncolom és belekaparok hosszú hajamba. Tompán visszaveszem saját- kalács magam és tovább harapom fejem, kissé zúgni kezd, miközben zsibbad és a következő pislantásnál magam előtt látom anyámat.
Úgy ugrok meg, mint aki karót szopott és az előbbi golyószemek ki akarnak esni, első röpke gondolatom szörnyű, de a második is elég rossz. Előbb arra gondolok, valóban képzeltem Merelt, végig anyámmal beszéltem, két zihálás roham közben rájövök, a kék folyadékból ittam, illúzió gyanánt annak az arcát látom a másikéban, akit a legjobban szeretek.
A változatosság kedvéért én esem asztalnak, hajam hagyom beleomlani arcomba.
-Anyám…anyám vagy, hát ezt nem hiszem el…
Nyöszörgöm, 22 évesen is itt tartok, amikor az agóniából kellene visszarángatni, csak a kék folyadékot tolom felé. Kíváncsi vagyok kit látna ő bennem, ha rajtam kívül nem ismer senkit, vagy segíteni fog, hogy mégis felidézi bennem valaki arcát és nekem sürgősen változtatnom kell valamin azt hiszem, mert nem tudom szánalmasabb, vagy ijesztőbb-e, hogy a lány fiatal testén anyám feje jelent meg.

-Akad. A sellőt azt lehet emberileg beszélni? Mármint, érthető, ha érthető, de beszélhető is emberi hangszálakkal?
Nem foglalkoztam a dologgal sokat, de amennyit tudok róla, az alapján nem gondoltam lehetségesnek. Víz alatt az ember nem tud beszélni rendesen, mert ugye levegő, víz felett meg a sellő hangzik úgy kábé mint a tökönrúgott vuki, amihez szerintem más hangképzés kellene.
De én csak klingont tanultam, úgyhogy inkább nem állítom magam szakértőnek.
-Köszi- mosolyodok el a bókra. -Meg nekem is szükségem van rá. Szóval nagy dilemma, öljük-e ki egy részét, hogy az egésze ne plöttyedjen ki a szemem mögül. Persze nem sírok be, ha van olyan mód, hogy egyikre se legyen ezekből szükség.
Az asztal által is hozott hangra felnézek, homlok helyett állal támaszkodva meg a bútoron, és felvont szemöldökkel hallgatom végig a fejtegetés következő szintjét. Lassan eljutunk oda, hogy nincs is kanál.
-Na várjá várjá...- könyökölök feljebb az asztalon. -Szóval azt mondod, igazából csak a képzeletbeli barátod vagyok... Tudodmit, legyen! Elég valósnak érzem magam, de ez kell most nekem. Ez jó, ez egyszerű, egy varázssütiktől delíriumos agyszülemény vagyok, úgyhogy mindegy, mekkora hülyeség-e, amire emlékszek. Köszi!


Mondhatnám szóról szóra ugyanezt szarkasztikus felháborodással is, de nem, én kérem komolyan gondoltam, én kérem ennek örülök. Hacsak nem a megbomlás jele, akkor egy ideig pont a keresett eszköz lehet arra, hogy túléljem az elmémet. Beültetett múlt? Képzeletbeli barát. Időutazás? Képzeletbeli barát. Multiverzumok? Képzeletbeli barát. Demencia? Talált, kefír! Izé, képzeletbeli barát.
Talán ebből merítek elég erőt, hogy összeszedjem magam, és visszatérjek az eddigi tevékenységünkhöz, de következőnek meg Frank esik szét.
Anyja... mi volt ez a kék cucc, ez volt a szeretteinket látós asszem? Belegondolok, kit láthatnék én, talán én is az én anyámat? Mármint a huszonéves lányt, akit egy fényképről ismerek a néhai Morgana Everfenként, aki meghalt, amikor megszülettem, és csak beszámolókból és saját elképzeléseimből ismerem bárhogy. Mert kétlem, hogy Jednek esélye lehetne. A bátyám csak meh, de az sem egy leg, unokatesóimékat bírom, de az sem egy leg... Naras bá? Talán még neki, az árvaház portásának lehet esélye, ő volt még fontos figura az életemben. Szóval igen, ő vagy anyám idealizált emléke. Igen, volt már barát-pasi-mifrászegyebem, ahogy nevezni akarjuk, de eleget mond, hogy a sütés-főzés, amit miatta kezdtem el, tovább megmaradt, mint a tinirománcok emlékei szépként. Szóval megintcsak kieső.
De inkább nem kóstolom meg a kék bájitalt.
Nem egészen erre gondoltam, de végülis Frank tényleg csapatott valami olyat, hogy kizökkentett vele az agonizálásomból. Úgymint önmagát törte el magasröptű gondolatok és Deranged termékek, és talán egy előtte is fárasztó nap turmixával. Kicsit magamat is bűnösnek érzem ebben, nélkülem be se jön ide talán, vagy legalábbis nem vásárolja fel a fele kínálatot egyszerre.
De támad egy ötletem a kismillió papírszeméttel, amit egy vegyes stóc újság formájában majdnem el is felejtettem, hogy leraktam a szék lába mellé, ne legyen útban. Egy ügyes diffindo felszabadítja őket önálló lapokra, majd egy csomagolóbűbáj - amit itt, illetve "itt" tanultam meg pontosan ilyen célra - pár intésére a rögtönzött csomagolópapír szépen összerendezi, külön-külön és egyben is összecsomagolja Frank édességellátmányát meg a fánkomat egy csinos menetkész batyuvá. Egyik kézzel megfogom a csomagot, a másikat Frank felé nyújtom.
-Gyere, tudok egy nyugisabb helyet. Transzport amint kész vagy.
Illetve, ez a hely nyugisabb lesz nélkülünk, bár az üres háztető is nyugisnak mondható, ha magunkat leszámítjuk. Amikor mi laktunk a ház egyik lakásában, feljárkáltam néha a tetőre, pont azért, mert jól egyedül lehetett lenni, ha ahhoz volt kedvem, hogy elvonuljak a világ elől. Szóval teljesen jó helyszín lesz ahhoz is, hogy Frank kivergődje magát valami talán hasonló agyfaszból, mint amitől én tartok.
Optimista vagyok, kisebbnek tűnik annál, de ha lehet túladagolni magunkat Deranged-sütikből, gyanúsan ez történhetett. Vagy Frank simán eltört.
Megvárom, ha megfogja a kezem, de ha sokáig szenvedné magát, megragadom a kezét kezdeményezésestül, és a cukrászda alkalmazottjának valószínű megkönnyebbülésére áthoppanálom magunkat piknikezni a kifontolt tetőre.

-Buborékfej bűbáj és némi metakommunikáció. Megértik a hangot, de sokszor jelnyelv is kell hozzá a komplexitás érdekében.
Mutogatom neki a sellő jelét, ami két háttal egymásnak simuló tenyér, szétvetett ujjakkal. Arcom elé emelem, mögé bújok tátogva, mint egy hal, nagy szemekkel kuglizva rá, zongorázó ujjpercekkel.
Hivatalos érdemrendet kellene kapnom rossz vigasztalásból, temetem magam, amikor rezzenve konstatálom, valahogy magáévá teszi saját nem létéről kreált agybajom. Tökéletesen illik szánalmas életembe egy elképzelt lelki társ, elvégre be kell vallanom magamnak, Merel előtt nem játszom meg magam, a nők többsége hősiesített, extragavallér kreációim látta, amikor minden második mondatom egy verssor.
-Szívesen, hozzám is passzol. Túl jó fej vagy, a valóságban nincsenek ilyen lányok. A többség rég el küldött volna a búsba a legelső halfej után.
Én azért bánom, de erre csak most jövök rá, hogy nem akar létezni. Ha így van, még képzeletbeli barátokat sem tudok megvigasztalni, ez pedig valahol igazán lehangoló tény. Nem pont ezért, de megiszom a kék löttyöt, miközben engem rágcsálunk és egyre több részem bizser-viszketett már, viszont ahogy anyám képzeletbeli baráttá avanzsálódik, vagy mert rájövök, őt szeretem a legjobban, asztalra terít.
Milyen szőrös abrosz lennék ezzel a lobonccal – ezt pont anyám mondaná, aki hajlamos sarkokba bújni kezében ollóval, vagy megbűvöli és én harcolhatok vele szentül kitartva a huligánok haj elvei mellett.
Aztán anyám, a képzeletbeli Merel testével egészen szülőset varázsol, én legalábbis mindig félrepöccintettem a csomagolóbűbájoknál, egyszerűen nem tudok hajtogatni. Ámulva nézem, ahogy minden édesség egyfajta batyuvá áll össze, teljesen elvihető és valami olyasmire asszociálok, eljön az ivás ideje, vagy történik valami, amitől Merelt akkor most én úgy felvidítom, hogy visszaváltozik a feje.
Csak felállok és kész is vagyok, valahogy automatikusan nyújtom felé jobbom.
-Transzport
Motyogom, mint varázsigét.  A hoppanálás kijózanít és hirtelen egy tetőre kerülünk, Merel feje visszaMerelesedik és én megkönnyebbült, hosszú sóhajjal vigyorgok rá.
-Megint a képzeletbeli barátom vagy, Merlin dicsértessék. Milyen kellemes, magaslati helyszín. Hol vagyunk?
Pillantok körbe, előrenyújtva nyakam, hogy közelebbről lássak és jobban érezzem a levegőt.
-Különben ha képzellek, akkor mostantól mindig velem leszel? Mint egy kóbor manó, akit csak én látok. Ha unalmas irodai munkát végzek, felülsz az asztalomra és vicces arcokkal segítesz ébren maradni. Bevetéskor előrerohansz és jelented melyik sarkon túl várnak rosszfiúk, a Rend gyűlésein Dumbledore szakállát húzogatod, miközben én minden erőmmel próbálok nem röhögni.
Az első és legfontosabb életbeli szegmensek jutnak eszembe, azon csak később gondolkodom el beáll-e velem a zuhanyozóba, vagy ha ácsba bújok hová teszem.

-Hmm... igaz mondjuk- ismerem el a buborékfejet. -De úgy is levegőből vízbe kell átmennie a hangnak, attól tompul. Lehet azért is kell a jelnyelv?
Válaszul az iménti kézjel továbbfigurázását kapom, mire végigérek a kérdésen, amitől csak egyszerűen, jóízűen kacarászok egy sort. Ezért is értékelem annyira Frank társaságát, főleg most, semmi bonyolult, semmi identitáskrízissel veszélyeztető mélyfilozófia, csak egy egyszerű, őszintén vicces intermezzoval megakaszt, mielőtt valami túl mélybe pörgetem magam. Segít feljönni a felszínre egy kis levegőért, és most jövök rá, hogy igen, ennek a gondolatmenetemnek milyen témábavágó víz-motívumvilága lett, pedig eskü nem szándékos volt. Ezt felismerve folytatólag nevetek mégegy kört, most magamon.
-Akkor a többségnek szar a humora. Amúgy tuti vannak még rajtam kívül is, csak a többség őket is inkább furának titulálná, mint jófejnek. De ő bajuk.
A világ nem tudja, mit hagy ki velünk.
-Itt tanultam- jegyzem meg a csinos, bár újságpapírosan tarka csomagokra, ahogy észreveszem, hogy Franket hogy lenyűgözte a művelet. -Vagy, érted, tökre nem, csak így van a fejemben. De ez az elvitelre csomagolás.
A mondat végével intek még egy utolsót, amivel a csomagok egybeburkolják magukat még, és nyújtom is felé a szabad kezem a hoppanáláshoz.
Valahol engem is meglep, de nem kellemetlenül, hogy futólag megint ezt a jelenséget emlegettem, ami velem van, de mégis oké voltam vele. Talán mert a csomagolásra figyeltem inkább, csak múltként fogtam föl, nem azzal törődve, miért és hogyan. Ez működhet. Végülis, eredetileg is ezen az állásponton voltam, csak pesszimistábban: oké, ameddig nem gondolkozok rajta, csak ne gondolkozzak rajta. Ésszerűen nem fogok, ha nem vagyok képes.
De valóban egészségesebb csak lekötnöm magam Frank társaságával.
Egy-két kerülettel, utcával, tudjarák, odébb engedem el a kezét, és én is szétnézelődök a londoni tetőerdőn. Nézelődni nem innen szoktam, hacsak nem este van és csillagok, pedig innen se utolsó a látkép. Főleg, ha hasonló lapos lakóháztetők érdeklik az embert.
-Itthon. Háát, "itthon" inkább. Pár emelettel lejjebb van egy lakás, amire én otthonként emlékszem, ahol Jeddel laktunk. Apám, ha megérdemelné ezt a címet. De ma kopogtam be, egy fiatal vadidegen pár lakik most ott évek óta. Szóval érted, ezért ragaszkodom hozzá, hogy ezen az egészen nem akarok józanul gondolkodni. De a tető legalább az én tetőm, lentről zárva van az ajtó, csak erről az oldaláról nyílik kulcs nélkül- bökök a lépcsőház felé vezető ajtóra. Igazából megbűvölve sincs, csak mugli megoldás arra, ne akarj feljönni leugrálni, de ha már sikerült és mégis meggondolod magad, könnyen visszamehess. Persze csak én járkáltam föl ide, leugrálni meg innen se akartam, ahogy igazából a Towerről se.
De mielőtt a metafizikát és a nosztalgiát ötvözhetném, nagyon megörülök inkább az újabb kérdésnek Merelről, a képzeletbeli barátról. Mégegyszer köszi, hogy mindig kirángatsz az agyam alól, Frank.
-Szeretnéd, mi?- vigyorgok rá, kihívóan emelgetve a szemöldököm. -Ha csak neked léteznék, mi? Náh, annál önállóbb gondolat vagyok én,..- A mondatot megszakítva dehoppanálok. Nem messze, nem sokáig, csak le a ház mögötti járatlan sikátorba, mint a legutóbb, amikor ma erre jártam. Incselkedek vele, de ha bóknak fogom föl az iménti ábrándot, minek hazudjak: jólesik. Sokkal hamarabb a legjobb társaságnak bizonyult, mint az utóbbi években összeszedett csalódásaim engedik, mennyire számítsak új emberek kapcsán, úgyhogy újult erővel szívesen érteném vallomásnak, hogy én is bejövök neki, aminek a felszín alatt hagzott.
Csak háromig elszámolok idelent, és hoppanálok is vissza a tetőre vigyorogva, ha Frank nem ment odébb, akkor a túloldalára ahhoz képest, ahonnan eljöttem.
-...hogy ne lófrálhassak amerre én akarok.- Pimasz vigyorral felkönyökölök a vállára oldalról, ami az én másfél méteres termetemmel azért mutatvány. Kis vállnyújtóztatás. -De ki tudja, mikor járok épp a te fejedben.
Kap emellé még egy kihívó vigyort, de a végére nem tudom nem el is nevetni magam. Hát na, jól szórakozok, de szerintem Frank se bánja épp.
Közben utólérnek az én gondolataim is, egy két érdekes részlet meg egy ismerős név.
-Rosszfiúk? Náh, ha én szaladok előre, nem visszajövök jelenteni, bár hallatszana, hogy megtaláltam őket. Milyen bevetések meg Rend amúgy? Ez a Roxfortigazgató Dumbledore?
Ha nem vak, felfedezheti - nem nehéz, ha rólam beszélünk - a szememben felcsillanó, véresen komoly érdeklődést a téma iránt, kíváncsiságot, és abszolút figyelmet felé, hogy mond-e mégtöbbet.
Merelkedrága, már megbocsájts, de most totál kiskutya vagy, ami várja, hogy dobják már azt a botot.
De hát na, Jednek meg egy épp facsart lelkivilágnak köszönhetően bebuktam szinte minden tárgyból az elég magas jegyet az aurori akadémiához, a viharba ne figyelnék fel arra, ami akciónak hangzik, és Frank az ott jelenlétemről morfondírozik, legyen az a képzeletbeli barát szerepemben, vagy sem. Nekem is lehetnek álmaim, nem?

A kérdésre, hogy itt dolgoztam-e már csak egy vállat vonok, hogy "hát ez az". Végülis tudja már, vagy tudhatja, pont ugyanaz a helyzet, mint amit az imént nagyon elrinyáltam, meg a vonatkozó problémáim. Inkább hoppanálunk.
-Ezzel lehet, hogy még szavadon foglak.- Nem akarom hozzátenni pofátlanul, hogy "ha te fizetsz", de jelen állás szerint pont ez a helyzet, hiába nem tetszik nekem sem. -Már vagy háromszor el akart mondódni minden, ami a fejemben van, csak érted, nem akarok agyfaszt kapni attól, hogy belegondolok és felfogom, ahogy kiadom magamból az egész baktagot. Érted, annyira hirtelen még ő se lép le, hogy tegnap még én is itt laktam, ma meg már évek óta élnek itt a következő lakók. Pedig a spontán lelépés rész még nem is lenne idegen Jedtől annyira. Szóval ja... bocs a hullámvölgyeimért. Ha nem iszunk, inkább térjünk át valami vidámabbra.
Például tökéletesen megteszi az értekezés képzeletbeli barátok hogyan- és mikéntjéről, meg a - valljuk be - letagadhatatlanul leplezetlen flörtölés. Ahogy föltámaszkodok a vállára, billenek is igazából le róla, részben attól, hogy megint megijesztem a mellé hoppanálással, részben azzal, ahogy ezen kacarászok egy jó sort.
-És ha a kosaramért mentem, csak tegnap óta az is eltűnt?- Persze a vigyoromból meg hangomból negyvenhetes IQ fölött illik egyből leesnie, hogy incselkedek, csak azért mondom, hogy kiforgathassam a szavait.
-Óóh, de sokan örültek volna, ha tudok én olyat, hogy fáradni.- A régi szép idők... Bár ha bárkit kérdezünk, aki a nevelésemmel próbált vesződni, nem biztos a "szép"et mondaná. -Szóval járjak benned napokat, mi?
Az orrmegnyomásra, mint ha gomb lenne, válaszul kiöltöm a nyelvem.
Újabb stabil pont, Dumbledore-ra ezek szerint jól emlékszem.
-Fene a jó dolgodat, auror...- Nem tudok nem irígykedni rá, ha csak Jed nincs, talán össze tudom már tartani magam épp annyira, hogy ne bukjam be a felvételit. Nem ő volt az egyetlen nyűgöm akkoriban, de a legtöbb.
-Látod, ez is olyan kérdés, mint a cukrászda meg a lakás. Minden emlékezetem szerint igen, kifejezetten úgy emlékszem, hogy náluk dolgoztam, itt laktam, oda jártam, de már azt sem tudom, kételkednem kéne-e benne, lehet, hogy egyik se történt. Vagy nem velem. A Rendről nem hallottam még, de ha nem kellene beszélned róla, gondolom titkos.
Meg kell állnom azt, hogy egyből ez után a mondat után ne faggatózzak tovább róla.
-Esetleg beajánlhatsz, aztán Dumbledore majd eldönti ad is-e esélyt.
A pofátlan vigyor mögött azért reménykedek, hátha tényleg, egy titkos vigilanta társaság legalább olyan jól hangzik, mint egy aurori pálya. Reménykedni szabad.
-Eddig végülis csak kettőtökről tudok kábé semennyit, rólam meg a létezésemről se tud kábé senki releváns rajtad kívül. Egy-két random mugli, egy árvaház portása, egy cukrászdai eladó, ezek is csak látásból. Szerintem még Dumbledore sem, úgy meg nem kerestethet meg.
Az okoskodás, na az megy.

- Szeretek szón fogva lenni
Jó társaságban kikapcsolni, Merellel átpörögném az éjjelt, de csak csücsörítek, fogjon szón, szájon, vezessen, mint egy lovat. Állj, ne tovább gondolat, ha lovon kapom magam se menő auror, sem férfi nem leszek, még elmében is kiráz tőle a hideg.
- Akkor iszunk, amikor szeretnéd. Nekem elég stabil otthonom van, nem ment oda se be senki más, csak én, meg néha mások, de én állandóan és mindig akad néhány kupicával. Gyanús valóban és most igazán szívesen elénekelnék egy reklámszöveget arról, mit tudnak az aurorok, de szerintem enélkül is kitalálod. Nyomozásban legalábbis nem találnál jobb partnert nálam, ha szeretnél segíteni Jeden. Nehezebb lenne, mint homokba dugni a fejed, vagy nem létezni, de úgy hiszem érdemesebb.
Darálom kissé kipirulva milyen váratlan lép erre majd. Felborít? Kiborít? Pofon vág? Itt hagy? Elvére nagyjából beleütöm szép, formás orrom a dolgaiba.
Ő pedig a formás könyökével támaszkodik rám, ha már a kosarainál tartunk, ehhehehhe – ilyesmi lehet a kiadott hang.
- Azt is megkeresem neked. Kosarakban vagyok a legjobb, mindig azt kapok!
Mondom büszkén, micsoda érdem, hogy dobnak és nevetek, nevetek vele, a nyelvnyújtásán, hogy bár elfáradna, de én szeretem, hogy nem teszi, de erre nincs jó szavam kifejezni, csak nagyokat bólogatni.
- Szaladhatsz is, csak ne szaladj ki belőle. De ha úgy lesz, elkaplak
Ragadom meg karját, csak a szemléltetés végett, hogyne és finoman. Hacsak nem látom, hogy tolakodásnak venné, mintha például penészes lenne őt fogdosó jobbom.
- Hát igen
Húzom ki magam, elvlégre én is egyfajta álommunkaként gondoltam rá mindig és csak száguldozom majd szemeimmel ide-oda, ahogy Merel nem létezését próbálom követni.
Annyi biztos, hogy diákkoromról nem emlékszem rá, de talán fiatalabb, vagy kevésbé voltam híres kviddics játékos, mint emlékszem, hogy neki beugorjak.
- Ezt csak akkor étem, ha a kitalált barátom vagy. Titkos. Á, igen, mivel tulajdonképpen nem létezel, valóban releváns, amit mondasz és akkor Dumbledore határozottan  hálás lesz nekem és mi elmondhatatlanul szerencsések veled. Nevezd nyugodtan szívességnek. Egyetlen probléma van csupán
Vágok szörnyen tűnődő képet, államon vakarom a jelenleg nincs borostát.
- Ha te is jössz, mész, tűnsz, illansz villansz, mint Jed, félek még nem találnálak a nagy beajánláskor. De lehet, hogy csak folton félek attól, hogy köddé válsz
Tűnődöm, ez egy lassan kialakuló rigolya lenne nálam? Merel hatás? Hogyan akarja orvosolni, mert némileg még ijedten is nézek rá.

-Náh, hagyd csak- legyintek a felajánlásra. -Ha véletlen létezik, és közben soha nem is hallott rólam, mint eddig mindenki, úgyis tökmindegy. Na bumm. Élje az életét ahogy akarja, én majd élem az enyémet, nem nagyon fog hiányozni. Nem kár azért az emberért.
Csak vonogatom a vállam. Most mit csinálok, Jeddel vagyok passzív-agresszív? Aki itt sincs, ha létezik még. Értékelem, hogy Frank ilyen segítőkész lenne, még ha ez pillanatnyilag nem is látszik ki a tüskéim alól, de ezzel ne vesződjön, fölösleges.
Tudja jobb dolgokra is pazarolni az idejét, ha rám akarja.
-Megtalálom én, ha kell, de szerintem nem akarod te azt. Vagy ennyire csak kosarak érdekelnek?
És melyik értelmükben? Incselkedés, kihívó vigyor, merészkedő szemöldök, nem kacsintok, az túl egyértelmű lenne. Vadászatra vadászok, na de ki a vadász? Aztán a végén kiderül, hogy egész végig csak nádat fonni akart, na az lenne a csattanó.
-Vagy csak hagyom, hogy azt hidd, el tudsz.
Ezzel, meg egy vigyorral, kicsavarom a karomat a fogásából, úgy fordulva át alatta, mint ha táncban pörgetne meg, és hogy a végére felcseréljem, én fogjak rá az ő karjára hasonlóképp. Ez legalábbis a szándék, ha meg nem lep valami váratlanabbal.
-Működik úgy is, ha valós vagyok, csak több fogós kérdést vet fel.
Meg mindenhogyan valós vagyok, csak az kérdés, ezelőtt voltam-e képzelet.
-Máris ilyen mély nyomot hagytam? Majd beajánlasz akkor, amikor épp megvagyok.- Komolyabbra veszem a szót. -Itt mostmár jártál, ha hagysz valami üzenetet, azt megtalálom. Aztán majd szólok, ha lesz valami normális helyem is. Esetleg idesátrazok.
De valamire rendesen rátapintott Frank. Szidhatom, megvethetem, okolhatom a nyűgeimért akárhogy, nem különbözök én annyira Jedtől igazából. El tudnám képzelni magunkat ketten élve azt a csavargó életet, amit azelőtt élt, hogy tudott volna rólam. Csak sérelmek állják útját. És tessék, most nekem pont ezek a kilátásaim, az az élet, amibe Jedtől tanulhattam volna bele. Egy másik életben...
-Az az italmeghívás áll még?- kérdezem hirtelen, felnézve az elmélázásomból.

Ijesztő, hogy a saját apja, akivel együtt lakott úgy halott róla, hogy utána megszűnt gondolkodni felőle.
Szeretném Merelt a képletes szárnyaim alá venni és egészen emberi tónusban megvigasztalni micsoda páratlan képzelt személyiség és hogy az apja szégyellje magát, amiért nem keresi égre földre.
- Jed ejtve, akkor kezdj új életet másképp…érdemesebb társaságban
Vonogatom szemöldököm, szeretek magamra célozni, de a rángás és arckifejezésemen a sokatmondóság erősen leleplező hatású.
Hehegés hagyja el ajkam, sokszor kapok kosarat, de igazából sosem érdekelt különösebben a tartalmuk, hamar meguntam a fonottat, mindig volt más, a  mugliknak például gurulós van, azt csípem, a kerekes dolgaikat.
Merel most ilyen nekem, kerekes, mivel nekem is hiányzik néhány, kiegészítjük egymással.
- Hát, anyám szerint kínos ennyi különfélét kapni, meg jó lenne egyet már megtartani…
Mi a jó válasz, Merlin csöcsére?! Akkor most ő is kosarat adna? Vagy ez olyan lenne, amit eltehetek, tologathatok, ha kerekes, hajlandó lenne-e egyáltalán gurulni velem?
Incselkedésből tánc kerekedik, nagyon jól csinálja, nem engedem el, ha látom nincs ellenére egy kis nyúlka piszka, egyelőre és nagybetűsen az ízlésesség határain belül, lenyomunk valami furcsa táncmozdulatot, legalábbis a végére belekulcsolom ujjaim az övébe és lóbálom, de ez legyen most az izgatottság számlájára írva.
- Akkor hagyom magam az orromnál fogva vezetni
Vonok vállat kissé bárgyún, mert ez bizonyos nőknek sikerül bizonyos férfiakkal és sosem gondoltam volna „bizonyos” leszek, mégis úgy tűnik foglyul ejtettek. Elgondolkodom az esetleges fogós kérdéseket, de úgy döntök kényelmetlen lenne most pedzegetni őket. Féltem a lelki világom, vagy csak pironkodva ismerem el milyen mély benyomást tett.
- Verseket hagyok majd Merel nyomában 1, 2, 3, bár azt hiszem hangzatosabb címűeket kéne, de egyelőre lefagyott az ihletmirigyem.
Amíg gondolkodik, nem tudom min, elképzelem az idesátrazást, aztán komor jövőképek vetődnek elém, szürke hétköznapok Merel nyomában, felejtős rokonnevek, Jed, sátrak megrögzött keresése, fogadkozás Dumbledorenak, van egy lány, csatlakoznia kell, vagy csak képzeltem?
Túl különleges…
- Igen!
Vágom rá túl hamar, túl lelkesen, visszakanyarodva pedig beharapom fél ajkam.
- Hoppanálhatok veled a stabil otthonomba? Ahol a kupicáim tartom, tudod. Mármint ha nem tudsz sokkal szimpatikusabb helyet
Mennyire nyomulás ez a nyomulás? Elengedte már a kezem, vagy felesleges mozdulatok nélkül válhatunk köddé és eshetek neki az elől hagyott szemetemnek miután beszabadultunk?

-Igen, ez a terv- nézek elgondolkodva a várossal tarkított horizontba. -Igazából csinálom is már nyaranta pár éve, csak annyit futok össze még otthon is Jeddel, amennyit elkerülhetetlen. Oké, szóval az előnyeit kihasználom, ingyen lakás és ellátás...
A mondat vége el is veszik a beismerésben. Én se voltam a legjobb társasága Jednek. Lehet, hogy ellentéteken alapult, de rá kell eszmélnem, hogy bizony lehet, hogy egy ideje már én se voltam ártatlan abban, hogy nem is javult a helyzet.
Gondolom, mostmár mindegy. Hacsak vissza nem jutok abba a valóságba, de olyan nagyon nagy motivációm amúgy sincs, az új valóságra kíváncsibb vagyok.
Meg akkor nem tudnék Frankkel találkozni, és bárhol kössünk ki a nap végére, annyit biztosra tudok, hogy akarom még látni a fejét ezután is. Érdemesebb társaság sokaknál, akiket "otthon" ismerek. Minek tagadni, mindketten tudjuk, hogy magára értette.
-Tán mégis adjak kosarat?- Hallhatja a hangomon, láthatja a szememben, hogy itt és most kikosarazni ugyan nem szándékozom, de valami elindította az agyam fogaskerekeit, már alakulnak a fondorlatos ördögi tervek a pupilláimon túli mélyben. De hogy miről, azt már találgathatja. Már látom magam előtt a jelenetet magamról, ahogy nagy karácsonyi készülődésben épp egy műanyag bevásárlókosarat csomagolok ajándékpapírba. Na majd meglátjuk.
A cseles mozdulatom csak úgy-ahogy sikerül, a karomat kiszabadítom ugyan, de a forgásomra ő is egy forgással válaszol, nyújtózkodva emelem a karom fölötte, hogy megpörgessem. Miután mindketten arra jutottunk ezek szerint, hogy ez így már táncmuzdulat, kézfogás kerekedik abból, amit úgy terveztem, a karjára markolok rá úgy, ahogy először Frank elkapni vélt.
A következő mozdulatok végeredménye persze inkább néz ki úgy, mint ha egy nagy tükröt mindkét kézzel mosnék. És a tükörképem egy fejjel magasabb lenne nálam, és nem úgy nézne ki, mint én. Ez rövidesen szórakozott, de jól szórakozó nevetésbe devolvál.
-Helyes- nyugtázom gonosz vigyorral a döntését, hogy ártuházza rám a szabad akaratát. -Bölcs döntés.
A szertelen hülyülés, komolytalan témák elmúlnak, és így kicsit zavarban érzem magam, hogy még mindig fogjuk egymás kezét, piruló füllel hagyom apránként szétcsúszni az ujjainkat, ahogy komolyabb dolgokra fordul a szó is.
Meg a gondolataim is újabb elgondolkodtató felismerésekre.
Örömmel hallom a válaszát, még nem tudom, mi miatt fog végül kelleni az az ital, de az eddig Frankkel töltött időbe belegondolva lehet, hogy minden oknak jut kör, amennyi mindenről beszéltünk idáig is.
-Persze. Onnan legalább nem néznek ki minket, ha ökörködünk.
Apropó kinézés, egy pálcaintéssel a kezembe hívom az újságbatyut a Deranged-es sütikkel, aztán a szabad kezemet Frank felé nyújtom.
-Sugározz fel.
Most ő vezet, én meg követem át a térhajlaton, ahogy magunk mögött hagyjuk a lakóház tetejét, amit nemrég még otthonként ismertem.