Joseph Bradley

Rövid idézet ide

Joey (és Yoyo)


24


félvér, ha anya nem hazudott


Főnix Rendje


Véla vagyok, csak ezt olyan jól leplezem, hogy a nők messziről elkerülnek


Főnix Rendje


Billie Joe Armstrong


Félig keresett, félig saját

Anyának én voltam az első gyereke, a fia, akihez valószínűleg hatalmas reményeket fűzött. Végül is, híres ember lettem, csak éppen nem azért, mert feltaláltam a rák ellenszerét, embereket mentettem, megtanultam seprű nélkül repülni, hanem mert nem gitározom szarul és a hangom sem olyan elviselhetetlen. Persze anya így is büszke rám, legalábbis ezt állítja. Én azért nagyon szeretem őt és még most is segítek neki bármiben, ahogyan azt régen tettem.
Apámra nem nagyon emlékszem, csak homályos vonalak maradtak meg róla és az enyémhez hasonló zöld szemei. Hat éves voltam, amikor lelépett és egy életre hátrahagyott engem és anyámat.
A nevelőapám sokkal inkább viselkedett apámként, mint az igazi. Ő vitt el kviddicsmeccsekre, habár mugli lévén nem igazán van képben vele, hogy miként működik az ilyen és szerintem retteg is tőle. De ahogy anya, úgy ő is megtette ezt értem és nem akart elzárni a varázslóvilágtól, azt hiszem, valahol a kíváncsiság is hajtotta. A mai napig apának hívom.
A testvéreim egyike sem viseli a Bradley nevet, de ezt a legkevésbé sem bánom.
Jennifer és Jessica (16) az ikrek, anya és apa első közös gyermekei. Mindketten muglik, mugli iskolába járnak és a legkevésbé sem szeretnek engem. Ezt szeretném arra fogni, hogy tinédzserek és irigyek rám, amiért én tudok varázsolni, hiszen kiskorukban olyan jól megvoltunk... Talán egyszer helyrejön a kapcsolatunk.
Johnathon (14) a példaképének tart, már most elkezdett zenélni és több hangszeren játszik mint én valaha is tudnék. Szeretem őt és szívesen egyengetem a zenészi pályáját majd, kár, hogy ezt nem a varázsvilágban tehetem meg.
Jasmina (13) az egyetlen, aki szintén rendelkezik a mágiával a családban, aminek egyrészt örülök, másrészt pedig félek tőle, hiszen mugli születésűként nem lesz neki egyszerű ezekben az időkben. Remélhetőleg nem esik baja, mert én megvédeni nem fogom tudni, még magamra is képtelen vagyok vigyázni.
Jeremiah (7) és Josie (4) még nagyon kicsik, én pedig nem igazán ismerem őket. Alig vagyok otthon, már nem is élek a családi házban. Pedig szívesen megismerném a legkisebb öcsikémet és húgomat.
Anyáéknak nincsen tévéje. Azért ilyen sok a gyerek. Arra nem tudok magyarázatot adni, hogy miért kezdődik mindegyik J-vel.

Az emberek általában vagy mérhetetlenül gyűlölnek engem, vagy nagyon szeretnek, átmenet nicsen, amit teljesen meg tudok érteni. Magam is látom, milyen elképesztően elviselhetetlen tudok lenni, még akkor is, ha nem áll szándékomban, egyszerűen csak ilyen vagyok én. Sokszor nem látom, hol a határ és mikor kéne abbahagyni a hülyeséget, de ami még rosszabb, az az, hogy leggyakrabban azt sem veszem észre, ha már elkezdeni is hiba volt, vagy hogy amit éppen teszek, az másoknak idegesítő lehet. Mentségemre legyen, mindez legtöbbször akkor fordul elő, ha zöld cigit szívtam rendes helyett, vagy ha több volt a sör és a vodka a kelleténél, meg akkor, ha megy éppen a műsor. Ez nem hangzik jól, mert nem szoktam megjátszani magam a "rajongóim" előtt, csak azt hiszem, olyankor eltúlzok mindent, azt is, amit amúgy felesleges lenne. Myron megmondhatja, hogy alapvetően nem vagyok annyira migrénokozó, sőt, egész jó barát tudok lenni, bárkinek meghallgatom a bajait és meg is próbálok segíteni, ha tudok. Emellett benne vagyok minden hülyeségben, ami visszavezethető az előbbiekhez, de ebbe most ne menjük bele, mert össze fogok zavarodni.
Rettentően ügyetlen vagyok. Vagyis nem csak ügyetlen, hanem egyenesen béna és tehetségtelen bármihez, ami csak a kezem ügyébe kerül. A Roxfortból csodálkozom, hogy nem hajítottak ki már az első évemben, mert annyira nem értettem semmihez, olyan gyakran tettem tönkre dolgokat és robbantottam fel mindent, amit csak lehetséges volt - eleinte akaratomon kívül, később pedig szándékosan. Jó mókamesterek voltunk mi Myronnal, azt kell mondanom, pedig sokszor nem az volt a szándékunk, nekem biztosan nem. Egyszóval egyértelmű volt, hogy nem megyek tovább tanulni, ami nem okozott olyan nagy problémát, tekintve, hogy menet közben megtaláltam az egyetlen olyan dolgot, amihez mégsem voltam annyira tehetségtelen: a zenélést. Ez az egy, amiben jó vagyok, ez az, ami engem éltet és az életem nagyrészét ez teszi ki.
Mint mindenkinek, nekem is vannak fóbiáim. Azaz csak egy, de az kellően elég ahhoz, hogy legalább hat másikat kiváltson. A legtöbb ember retteg a magasságtól, a sötétségtől, a víztől, az élve eltemetéstől, szóval teljesen racionális dolgokról, amik halált okozhatnak. Nos... az én fóbiám nem ilyen. A hivatalos neve, ha jól tudom, Trypophobia, ami gyakorlatilag az apró lyukaktól és mintázatoktól való indokolatlan rettegést jelenti. Myron nagyon viccesnek találja, éppen ezért szeret nekem szivacsokat, sajtreszelőket és hasonlóan lyukacsos dolgokat venni minden egyes ünnep alkalmával. Sajnos nem érti, hogy a félelem egy komoly dolog. A helyében persze én sem venném komolyan.
Valószínűleg ez nem elég ahhoz, hogy tökéletesen jellemezzem magam, de a lényeget magába foglalja. Egyébként is írnom kellene kilométereket, ha azt akarnám, hogy tökéletes személyiségrajzot adjak magamról. Van olyan egyáltalán, hogy személyiségrajz?

 A padlón feküdtem, mellettem kiürült sörösüvegek hevernek, mint a nem teljesen leborított tekebábuk. Drámaian hangzik, az ember azt várná, hogy akkor most valami szívszorító történet következik, ami engem mély letargiába süllyesztett, most pedig már az öngyilkosságot tervezgetem. Nem, nem ez a helyzet. Az igazság az, hogy szörnyen betéptem és még a szokásosnál is bénább lettem, koordinálatlanságból felborítva az üvegeket. A földön meg azért feküdtem, mert onnan nem lehet lejjebb borulni, nem kellett attól tartanom, hogy agyrázkódást szenvedek vagy epileptikus góc keletkezik a halántéklebenyemben, amiért telibe fejeltem valamit. Egyszerűbb volt így.
Gitár volt a kezemben, lustán pengettem a húrokat, a világ legegyszerűbb akkordjait lefogva. Azt hiszem, az egyik saját számunk lehetett, de nem mernék rá megesküdni. Még az is megeshet, hogy a hangszer sem volt behangolva, csak a fejemben hallottam a megfelelő akkordokat. Nem igazán érdekelt, jobban lefoglalt a plafon, amin éppen a kábítószer által kiváltott hallucinációim bemutatta filmet néztem. Kurvára nem volt érdekes.
Hirtelen meghallottam, ahogy tőlem nem olyan messze valaki köhögni és prüszkölni kezd. Myron volt az, biztosan nem találta meg a száját - ismételten. Emlékeztem rá, amikor először találkoztunk a Roxfortban, szerencsétlen kis gólyákként. Vagyis ő gólya volt, én már másodikos, de az nem jelenti azt, hogy úgy is éreztem magam, mint aki tudja, hol van. Őt ugyanúgy a Hugrabughoz osztotta be a Teszlek Süveg mint engem és nyilvánvalóan csak mellettem volt üres hely, mert oda nem akart csak ülni senki. Nem voltam éppen menő srác, mondjuk ki. Myron oda ült le, én pedig rögtön beszélgetni kezdtem vele, azzal a reménnyel, hogy végre nem leszek teljesen egyedül. És össze is jött, mert onnantól kezdve szavak nélkül kijelentettük, hogy legjobb barátok leszünk. Ez pedig tart már tizensok éve. Akkor is, ott az asztalnál eljátszotta, hogy mellényelte a töklevet és vagy öt percen keresztül próbált nem megfulladni. Szívesen kinevettem volna, ha nem jártam volna én is így egy évvel ezelőtt.
Két év múlva már együtt zenéltünk. Nem is igazán emlékszem, hogyan derült ki, hogy mindketten nagyon szeretjük a zenét, ugyanazt a zenei irányzatot, ugyanazokat a zenészeket, nem sokkal később pedig arra is rádöbbentünk, hogy mindketten tudunk énekelni, valamennyire biztosan. Operaénekesek nem lettünk, ahogy valószínűleg tehetségkutatót sem nyernénk meg pusztán a hangunkkal (én biztosan nem), de valahogy nem volt az rossz. Utána pedig jött a gitár is, ahhoz mintha sokkal nagyobb tehetségem lett volna. Hamar tanultam, saját magamtól, mert nem nagyon tudtam máshonnan. Akkor már volt négy testvérem, anyuéknak nem igazán volt pénze kifizetni nekem a gitárórákat. Már annak örülhettem, hogy a saját kis fűnyíró munkámból és anya segítségével egy gagyi gitárt tudtam venni magamnak - és közben a lábamat sem vágta le a fűnyíró.
Az utolsó két évben már tudtuk, mit akarunk. Egyértelmű volt, hogy zenekart alapítunk a Roxfort után, másra úgysem volt lehetőségünk. Mindketten rettentően szerencsétlenek voltunk a varázslás minden részéhez, talán két tárgyam ha volt, amiből nem a létező legrosszabb jegyet kaptam a vizsgákon. Nekem nem volt jövőm a Mágiaügyi Minisztériumban vagy bárhol máshol, ahol akár egy kicsit is komplex varázslatot kellett használni, de szerintem Myron sem akart így elhelyezkedni. Maradt a zenélés.
Nem tudom, hogy futottunk be, én ebben sem láttam semmi reményt. Ha valakinek már a roxfortos éveink alatt azt mondtuk volna, hogy híres, népszerű zenészek leszünk, kiröhögtek volna, hogy aztán poénból fellógassanak a csillárra. Úgy fest, mégis nekünk lett igazunk.
Most pedig itt feküdtem a lakásom padlóján, totálisan beállva, ettől nagyon szentimentálisan és arra gondoltam, hogy mennyire lehetetlenség, hogy mi ide eljutottunk. Egyenesen nevetséges. De mégis ez volt az igazság, én pedig semmiért sem adtam volna. Merlinre, még a Főnix Rendjébe is bekerültünk, amikor elkezdődött ez az egész a Halálfalókkal és Tudjukkivel, pedig ha csak a varázslói tehetségünket nézzük, biztos páros lábbal rúgtak volna ki minket. Azt hiszem, ezzel a népszerűséggel még jót is kihozhatunk az életből és nem csak zenélni fogunk a nagyvilágba, de lehet, még a változáshoz is hozzá fogunk járulni. Olyan furcsa ebbe belegondolni...
- Myron? Azt hiszem, megvan a következő album címe.
Nem lett meg, mert másnap reggel nem emlékeztem rá. Ahogy arra sem, hogy milyen dolgokon agyaltam a plafon bámulása közben. Az album pedig még el sem készült, de talán nem is most kéne éppen ezzel foglalkoznunk. Fontosabb dolgunk van. Például ott az a befőttesüvegnyi marihuána a szekrényben.