Clive Staples McGonagall

"Nagy testvérnek lenni mindig nehezebb."

A menőzős tinikorban használt: Mc


29



Felemás


Dumbledore


Rossz metamorf mágus


Professzor


Tom Hiddleston


Kerestek, cannonkodok is

Kerek volt és rézláncon függő. Nagy mulatságomra akkor lendült mozgásba, amikor apró öklömmel érte nyúltam a bölcsőből, hogy megbökjem. Ütemes ketyegése megnyugtatott. Úgy emlékszem rá, mint fénylő kincsre. Féltékenyen uralkodtam rajta, akárha aranyból volna. Mint egy sárkány.
Apám zsebórája volt az egyetlen, amin sosem kellett osztozkodnom. Nem képezte vita tárgyát, hogy az enyém az elsőszülötteknek járó jogar, annak minden szimbólumával. Precizitás, pontosság, idő, elvárások.
Korán megértettem szüleim nagyszerűségét. Szerény körülményeinket leküzdő apánkat, az értünk robotoló nagyságot, a két lábon járó végtelen tudástárat és megbecsülést. Minden visszaemlékezésemben az erkölcsi tartás eleven szobraként sejlik elém latin szavakkal dobálózó, lexikális volta. Olyannak kell lennem, mint ő
Aztán anyám, aki először csak rám figyelt és engem szeretett, hogy rajongó odaadással csüngtem emlőin, majd fogtam a kezét el nem eresztve, másztam az ölébe, mint puha fészekbe. Hogy később apránként szelje szeletekre figyelmét és szeretetét hat másik gyerek. Egyetlen, kicsiny részt hagytak egy nagy, díszes tortából.
Mint neki, kötelességem óvni a testvéreim
Yeva művészi eszményét féltve, oly távol tőle, a közelében, segítve őrült ötletei finom kibontakoztatásában. Elmenni a premierjeire, állva tapsolni, megnevettetni, dorgálóan nézni éljenzőire.
Yves törékenységét tiszteletben tartani, hagyni, hogy széttépje meddő kísérleteim jobb kedvre derítése érdekében, eltaszítson Istenért,  és bólogassak, milyen magasztos.
M. G kedvence lenni, mert humorom nagy zsákjából csak szórom rá a vicceket, röhögünk, amíg rekeszizmunk bírja és vele repülök ha kell, ott vagyok a Griffendélben, tippeket adok, mit ne műveljen Minervával (mint én, aki imádja a macskákat)
J. R. R mintájának, a felelősségteljesnek, akit követnie kell majd a tudományok pályáján. Megvitatni vele felfedezéseit és csak hallgatni, hallgatni mit fecseg.
Nora eszményképének, a minden ízben tökéletes férfinak, a példának, hogy majd ilyen jövendőbelije lesz. Vigyázza léptét bárhol van, gondoskodik mindenről és ő felnézhet rá, mert humoros, sikeres, vonzó, minden bogara ellenére.
William második apukájának, akit tisztába tettem, akinek Bogar bárd meséiből oly sokszor felolvastam. Megtöröltem taknyos orrát, vigasztaltam, elkísértem a vonatállomásra, biztattam, bármit is mondjon a süveg, büszke leszek rá.

Így kellett ennyi szerepnek megfelelnem, hibáimat rejtegetnem, mindig mosolyognom. Hagynom, hogy ilyennek lássanak, az legyek, akinek akarnak, méltónak erre a csodás, nehéz szerepre. Tökéletesnek...tökéletesnek kellett lennem.

Vigyázni a szerencsémre.
Az eszemnek úgy kell vágnia, mint a borotva, felsőoktatás, nahiszen! Egy perc alatt! Közben a humorról se feledkezzünk meg, csak ne vegyék észre a mögötte bujkáló frusztrációt. Legjobbnak lenni, mindenben. Kifogástalan stílus, öltönyök tárháza, hosszú órák a tükör előtt. Kócok eltüntetésére, sok, változatos főzet használata. Szemtelen borosta, néha. Illatosnak lenni mindig, főleg tanítás közben. Az emelkedett stílus, a latin szavak, azok a fránya frázisok mindig kiesnek a fejemből. Ha ostobának tűnök...Figyelnek és a fontos emberek előtt nem engedhetem el magam, nem ihatok alkoholt, azt nem bírom, vagy lehetek érzékeny, mert senki se tudja, hogy az vagyok. Nagyon sok mindent nem tudnak...
Kerülök mindent, ami 13, úgy, hogy ne vegyék észre. Anyám nem tudta, hogy átstresszeltem a tizenharmadik életévem, elástam mind a tizenhárom születésnapi gyertyám, sosem ülök 12 fős asztalhoz tizenharmadiknak, gyűlölöm tanítani a tizenhárom éveseket, senki se tudja, hogy minden péntek tizenharmadikán szabadságra megyek.
Senki se tudja, hogy utálom a kutyákat, az animágusokat, akik ezekké változnak és minden ragaszkodásom macskák szenvedik el. Sosem láttam még a Zordót, de minden expedíció előtt, kilesek a sarkokon, mert amíg szőke vagyok és sebezhető, én, aki a varázslótársadalom egyik legbátrabbika, holtan esnék össze a félelemtől.
Senki sem tudja, hogy ujjaim összekulcsolom, ha valaki jó szerencsét kíván nekem, mert az illető gondolhat rám ártó szándékkal, akár a tudta nélkül, féltékenységből.
A büszke, legyőzhetetlen Legendás Lények Gondozása oktató, sárkánykutató, ügyeletes veszélyhajhász. Nem tudják, hogy ez nálam másképp működik.

 

mindig akkor jön, amikor már nem bírom tovább. Ha a kedvesség az agyamra megy, amikor minden józan pillanat a könyökömön jön ki és a világ összes terhét a vállamra veszem. A legjobb fiú, legodaadóbb testvér, legelkötelezettebb tanár, a Szombati Boszorkány legmegnyerőbb mosolyának különdíjasa, diáklányok plátói szerelme, a két lábon járó tökéletesség, megtörik. Az is én vagyok. Az elegáns, szőke, őszinte mosolyú, vicces fiatalember, megfejthetetlenül, titkokkal. Szükségem van rá és nekik, McGonagalloknak is szükségük van.
 Aztán, én a rossz metamorf mágus, aki csak annyit tudok, hogy megnöveszti a haját és feketére színezi, hódolok igazi szenvedélyemnek, a veszélynek. Legendás lények, csáprágók, méregfogak nyomában,  kikapcsolódva, elmerülve a tudományban. Akkor, megváltozva, átváltozva, megengedem magamnak, hogy humorom maróbb legyen, tartásom lazább, ugyan résen vagyok, hogy igazán fontos dolgokat ne áruljak el, de egy-egy pillanatra bizalmasod leszek, feláldozom érted az életem, mintha azt hinném, nem halok bele.
Amikor elegánsan, szőkén indultam útnak, egy Svéd Sróforrú csúnyán megsebezett. Anyám akkor aggódott értem életemben a legjobban és sosem élveztem még annyira a szeretetét, mint akkoriban. Ismét az egyetlene voltam. Amikor a feleségem elhagyott és apám szigorral állított törvénye elé, megtörten vallottam, nem tudom mi történt. Beleizzadtam az öltönyömbe, elvesztettem tökéletes bájam, úgy járultam elé, mint a fia, akit ismer, nem abban a sérthetetlen, fekete formában, amikor a fájdalom is szinte csak bizsergés, de minden kaland maga az orgazmus, amikor nincs szükségem nőkre, férfiakra és nem érdekel, ha csalódást okozok, amikor lazán apám képébe röhögnék, harsány naésekkel rikoltoznék, mennyire nem ismer. Akkor minden párbajt megnyernék (majdnem, vagy meghalnék) mert olyankor egy vagyok a szabadsággal, a veszéllyel, a legendás lények vad üvöltésével, akkor velük repülök, mik maradéktalanul lenyűgöznek és akkor méltó vagyok nyomában járni a sárkányoknak.
Ha valami fontos, ahová kurázsi kell, ott használom egy kicsit. Azt a másikat. Aki szintén én vagyok és akire szükségem van nekem, Clive Staples McGonagallnak.