Talán nem kénem nevetnem azon, ahogy a nadrágja szárát ellepi a kutyaszőr, és azon sem, ahogy a zakója ujját porolja, mintha ugyan az segítene, mintha segíthetne bármi is, amikor az ember négylábúak kereszttüzében kénytelen állni a sarat. Őfelsége csaholó kedvencei olyanok, apró méretüknél fogva, mint egy-egy gyorsan cirkáló vasaló, ami ráadásul megnyalja a bokádat, és ha nem vagy elég óvatos, még a lábadat is meghágja - a Jimmy nevezetű elől már alig tudok elugrani, hiába hallom az elismerő sutyorgást, hogy ő bizony James Bondról kapta a nevét.
Természetesen, minden hirtelen mozdulat azonnali szankciót von maga után, nem is beszélve arról, ha valamelyikünk kezet emelne a kutyákra - ilyen nyilván nem történik, és különösen akkor nem, amikor Delacour úgy figyel a szeme sarkából, mint a sas. Hogy varázslatot alkalmazhatunk-e rajtuk? Nem próbáltam, és nem én leszek az első, aki megkísérli, nem most jöttem le a falvédőről. Legalább pórázon vezetni könnyű őket, mert csak tömegben képesek elrántani, de így is alig várom a parknak azt a részét, ahol végre el lehet őket engedni. Szaladgálás közben igazán bájosak, én meg bámulhatom Delacour fölényeskedő, fancsali képét közben.
- Én az ön helyében abbahagynám a ruhatisztogatást, még a végén Őfelsége célzásnak veszi, és elküldi kiküldetésbe a földszinti esernyőtartóba! - vigyorgok rá. Nem mondhatnám, hogy különösebben zavar, mikor éppen nem vesz rólam tudomást - a nézeteltérés pedig, mint mondják, éberen tartja az embert. Ha ez igaz, egyikünk se aludhatott valami sokat, mióta együtt dolgozunk.