Valeria Thelma Ray

oops i did it again i forgot what i was losing my mind about

Valerie


13


félvér


Papa Ray


-


griffendél!!!


Millie Bobby Brown


saját

Egy amerikai varázslócsalád egyetlen, de még így sem legkedvesebb sarja. Félvérek, a helyi varázslótársadalomban nem igazán választottak oldalt – még – ám, mint a világ legtöbb tizenhárom évesének, neki jóval nagyobb és fontosabb problémái vannak, minthogy a brit máguspolitikát kiismerje. Sőt, amit azt illeti, már az amerikai is elég nagy galibát okoz neki. Van egy anyja, aki valamiféle politikai susmusnak köszönhetően börtönbe került. Ő ennyit tud róla legalábbis, valójában puccsot szervezett egy nagyobb kormányerő ellen, ami végsősoron balul sült el, és hogy a család többi része, tehát ő és az apja, ép bőrrel megúszhassa a dolgot, menekülni kényszerültek.
Az apja London egy mocskosabb környékén építi egzisztenciájukat, tíz körme beleszakad, hogy a várt biztonságot megtalálja, ha nem is pont legális úton, közben Valerie sóvárog a családi biztonság iránt, meg egy olyan világ után, ahol nem beszélnek hülye akcentussal és kényszerítik teaivásra. Ezek a Roxfortban nem adottak, szóval kétséges, hogy sokáig meg bírna maradni önszántából azon a helyen.

Amolyan lázadó kamaszfajta, akire erős hatást gyakoroltak az amerikai muglikultúrák, de főleg a korhatáros filmek, amiket Merlin se tudja, hogy láthatott. Szabadszájú, bajkeverő, dörzsölt és a korához képest pont megfelelő módon dörzsölt, csak azért nem hívod csibésznek, mert csibész az hét évesen volt, azóta szintet lépett és mindenkinek kínzó fejfájást okoz. Sokat énekel, tündérien mosolyog, de sohasem olyan dolgokon mosolyog, amit te tündérinek neveznél. Szófogadatlan, agresszív, hetente vagy három szál cigit elszív (amit tőled lop) (meg egyébként mást is gátlástalanul ellop tőled), rossz vicceket mond, és visszatámad, ha bántod őt. Néha verseket ír, mert amúgy meggyőződése, hogy ő kora zseni költője lesz, de az írásait nem mutatja meg senkinek. Van benne spiritusz, ha nem fejjel rohanna a potenciális fiatalkori öngyilkosság felé, talán még sokra is vihetné.

Futás, futás, futás, futás, végig a folyosón. És nevetek, és pont előttem egy macska rohan (nem nevet), és mögöttem Bailey (vörös, váratlanul kevés szeplővel, és kimondottan zavarja, hogy öt centivel magasabb vagyok nála). A Wampus házsál fojtogatni kezd, mikor a szélére lépek, de az efeletti meglepődésem semmi ahhoz képest az éles, semmihez sem hasonlítható fájdalomhoz képest, mikor elvágódok a földön, és felhorzsolom a térdem.
Persze, hogy felvisítok.
- Jól vagy?
Persze, hogy még hangosabban felvisítok.
Aztán jött valami felsőbb éves, aztán mondott az egész jelenetre valami gorombaságot, ami nem segített. Talán, lehetséges, elképzelhető, hogy amint egy pillanatra befogta a száját, a pokolra kívántam, közben MINDENNÉL AGGODALMASABBAN a vérző térdemet mustráltam, majd könnyfátyolos szemekkel a folyosó végén egyre távolodó macskámat. Aztán az befordult egy sarkon, aztán az a felsőbb éves megint ordított valamit, miközben röhögött, én pedig összeszorított fogakkal lassan feltápászkodtam, és nagyjából még el tudtam kapni a látványt, ahogy Bailey előveszi a pálcáját, és még nyekkentem egyet, hogy „hülye vagy” vagy „ne már” vagy „uh”, de aztán felvillant valami sárgás fény, ami persze nem ért célba, miért is ért volna célba, de ahogy az lenni szokott, mert ilyenkor mindig ez szokott lenni, pontosan ekkor pontosan ott, ahol a macska az előbb befordult, megjelent Mrs. Denton. Szemében harag és elszántság, száguldott felénk, lobogó, bordó talár nála, remegő térdek nálunk – kivéve annál a felsőbb évesnél, az tovább nevetett, és valami olyasmit motyogott, hogy „haha, ezt most megszívtad” vagy „rábasztál” vagy ilyesmi. Bailey elfehéredett, és másodpercekre volt attól, hogy annak a felsőbb évesnek ugorjon, egyenesen a torkának, de aztán odaért Mrs. Denton, és ügyet sem vetve a két fiúra, rám nézett, és a haragból meg abból az elszántságból hirtelen valami sokezeréves fáradtság és szomorúság lett, egyszer láttam egy sárkányt, nyolcéves voltam, és amennyire emlékszem, pont, pontosan így nézett rám.
- Miss Ray, az irodámba!
- De…
- Most.


Próbáltam felfogni, amit mondott, de azt hiszem, annyira mégsem sikerült.
Anyádat börtönbe zárták.
Bámultam a tintatartóját az asztalon. Most sírnom kéne, ugye?
Próbáljuk kis lépésenként. Anyámat évekre elzárták tőlem. Mit jelent ez? Most még semmit.
Nem főz többé nekem kakaót. Nem a következő húsz évben.
Egy kicsit megremegett a gyomrom.
Nem, nem, nem, ez nem történhet meg.
A rúzs, amit apa vett neki a szülinapjára, ami nyáron volt, augusztusban, jóval a tanév kezdete előtt, és én választottam neki a színt, azt… azt se hordja többé? Húsz év alatt lejár egy rúzs.
Most már nem csak a gyomrom remegett.
Anya börtönben van.
Semmi.

- Értetted, amit mondtam?

Semmi.

- Valerie?

Semmi.

Egy zsebkendő nyúl felém, meg valami szörnyen torz mosoly. Aztán eltűnik a torz mosoly. Aztán összemosódik a kép. Aztán nem is értem, hogy miért mosódik össze a kép. Aztán rájövök, hogy sírok.


fél évvel később

Futás, futás, futás, végig az utcán. És ordítok, és apa fut utánam, és tudom, hogy amúgy gyorsabban fut nálam, és nem értem, hogy miért nem ért még utol.
- NE ÉRJ HOZZÁM! - Ordítom ezt, aztán még egy csomó minden mást is.
Esik az eső, és az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, hogy Angliában nem kéne meglepő legyen, hogy esik az eső. A Wampus sál a nyakam körül, még mindig, pedig nyár vége van, és az eső ellenére is egész meleg, átizzadtam miatta már réges-rég a pólóm, de nem is ez a lényeg, hanem hogy lelóg a vége a földre, én pedig rálépek és hasra esek, ki se tudom tenni a térdem, hogy tompítsa a becsapódást.  
Aztán felnézek, és apa ott áll, és néz rám, és az ordításom sírássá szelídül, és csak nyökögök, hogy hagyjon, hagyjon, hagyjon már, és hogy én biztos nem megyek a Roxfortba, és hogy ez amúgy is anya szülinapja, mert hát nyár van, augusztus, az egész hülye hónap anya szülinapja, és őt kéne ünnepelnünk, és semmi keresni valónk Angliában, és menjünk haza, és az egészet utálom, és akkor is menjünk haza, de ezt nem érti, mert apa amúgy soha semmit sem ért, vagy mert a sírással egybeolvad minden magán- és mássalhangzó.
Miért vagyunk mi itt?
Ezerszer elmondta, miért vagyunk mi itt.
De meddig?
Egyszer sem válaszolt.



két héttel később

Biztos vagyok benne, hogy előbb hazamegyünk, minthogy én eljussak a Roxfortba.



még két héttel később

Biztos vagyok benne, hogy két hétnél tovább nem fogok a Roxfortban maradni.