I solemnly swear I am up to no good C’est la vie | » » Szer. 13 Dec. - 23:41 | | Lauren Ashworth Rövid idézet ide Becenév: Lorie, Ashe Kor: 17 Származás: Mugliszármazású Lojalitás: Semleges Képesség: Pyromágia Csoport: Mágiahasználó Play by: Taissa Farmiga Karakter típus: Saját Muglik...Muglik...Muglik... A családom számára mindig is meglepetésnek vagy épp csodának számított, ha egy gyermek egy nagyobb hatalom birtokában volt. Az én esetem csupán annyiban különbözött, hogy a szüleim a létező összes módszerrel megpróbáltak megfosztani a varázserőmtől. Megvetettek, lenéztek, mert féltek a jövőmtől, attól, hogy esetleg ellenük fordítom ezt az erőt. Miért féltek ennyire? Tudták, hogyha egyszer felnövök, látni fogom milyen undorító férgek is ők valójában. Gyávák voltak, amiért eldobtak maguktól. Levették a kezeiket rólam és cserben hagytak akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rájuk. Hogy melyik oldalon állok? A sajátomon. Ebben a világban mégis kiben bízhat meg az ember? Egy szakállas öregemberben? Vagy egy olyan alakban, aki nem lát semmi mást a saját sötét tervein kívül? Kösz, én megvagyok így is.
Előre leszögezem, ha esetleg vennéd a bátorságot, hogy megpróbálj megismerni, akkor igazán fel kell kötni a gatyát. A koncentrációs képességem egyenlő a nullával, pláne, ha egy adott téma egy kicsit sem mozgatja meg a képzelőerőmet vagy épp köt le annyira, hogy áldozzak rá egy kis időt. Antiszociális, lusta, rideg, hálátlan. Ezeknek hívnak. Hogy igaz-e? Lényegében... Sose voltam az a társasági ember, inkább kerülöm a konfrontálódást másokkal és a saját világomnak engedek. A lusta talán egy kicsit erős szó lenne. Nem vagyok az, szimplán nem fogok a másik kedvéért megmoccanni, csak azért, mert az illető azt mondta. Ha kedvem van és kell valami, úgyis megteszem, minek engem ide-oda rendelgetni? Rideg. Ez az a szó, ami a legjobban illik rám. Nem vagyok barátságos, egy kicsit sem. Idegenekkel nehezen állok szóba, kerülöm őket, ha váltanom is kell velük pár szót, akkor sem mosolygok, a barátságos hangnem pedig felejtős. Hordozzon a tenyerén, aki ki akar alakítani velem bárminemű kapcsolatot. Utána alkudozhatunk, de a mosolygós Lauren felejtős. Hálátlannak anyám szokott hívni. Ugyan tartom velük a kapcsolatot, mégsem érzem úgy, hogy igazán egy családot képviselnénk. Inkább mondanám magunkat beszélőviszonyban lévő idegeneknek, mint családnak. Semmit sem tudnak rólam és nem is akartak megismerni. Hagytak, hogy elkallódjak egy olyan irányba, amit ők már nem toleráltak. Magányomban menekültem a művészetek felé. Rajzolni kezdtem. Festeni! Mindent lefirkantottam, ami legbelül fojtogatott. Minden egyes bántó szó után úgy éreztem, anyám fagyos kezei a torkomra fonódnak és nem eresztenek. Egyedül a papírra vetett rémképek és érzések enyhítették ezt a fájdalmas érzést.
Kedves Naplóm... Na nem, nekem ez nem fog menni. Van még olyan, aki naplót ír? Könyörgöm! A Föld nevű bolygóra lettem száműzve. Akárki tett nekem keresztbe, annak csak gratulálni tudok, hiszen az életem csupa-csupa móka és kacagás. Ja. Nem. A szüleim hét éves koromban döntöttek úgy, hogy lemondanak rólam. Azt mondták, nekik nem kell egy ilyen különc, aki csupán csak fitogtatni tudja az erejét, de jóra használni nem. Oh, valóban? Amikor azt se tudtam mi történik velem, csak minden...jött, ahogyan annak rendje, mégis mit gondoltak? Valami hiper-szuper boszi leszek és elárasztom őket pénzzel? Mert hogy az én családomról tudniillik, minden egyes Ashworth kapzsi és számító. Hiába emeltek maguknak egy kastélyt, hiába járnak a legújabb luxuscikkekben és használják azokat, nekik még több kell. Én viszont más voltam és más is leszek. Nem fogok olyan mélyre süllyedni, mint ők. Tehát hét éves koromban valami távoli rokonhoz kerültem, egy idős nőhöz, akit Rosenak hívtak, onnan pedig négy év szenvedés után megkaptam azt a kis csini levelet, amivel ki lettem mentve a mélyvízből. Csak akkor tudatosult bennem, hogy valóban belecsöppentem a varázslóvilágba, amikor a sok kis taknyos kölyökkel együtt átvágtattam azon a téglafalon. Be voltam-e rezelve? Mi az hogy! Akármennyire is bátornak tettettem magam a többiek előtt, attól még ott volt bennem egy cseppnyi félsz. Tudtam, hogy ezáltal jobban el fogok szakadni ettől a szürke világtól, amit Londonnak hívnak, de lépni akartam a saját érdekemben. A szüleim már nem álltak a hátam mögött. Nem tudtak megfenyegetni semmivel. Tisztában voltak a levél létezésével, de nem tűntek gondterheltnek, amikor Rose közölte velük a hírt. Mintha egy kő esett volna le a szívükről. A drága leányuk még messzebb sodródik tőlük, hát nem csodás? Valami hasonló reakciót vártam apámtól is, mint anyámtól, aki szemrebbenés nélkül fordult sarkon és hagyott a küszöbnél egyetlen búcsúszó nélkül. Apám mindezek mellett hezitált. Láttam a szemeiben, hogy még szeretett. Szerette a lányát... De már késő volt. Indulnom kellett, s ezzel a búcsúval végleg hátat fordítottam az Ashworth háznak. |
|