Lilian Fawley

Az élet szívás, aztán meghalsz.

Lily


15


Aranyvér

semleges


Titokban oklumenciát tanulok


Hugrabug


Indiana Evans


keresett

Az apámnak először akkor okoztam csalódást, amikor az ikertestvérem után pár perccel kislányként bújtam elő, másodszor pedig akkor, amikor a családunkhoz hűen, nem a Mardekár lett a házam, hanem a Hugrabug, ezzel pedig, ahogyan Ő mondta, szégyent hoztam a Fawley névre. Abban a pillanatban jött rá, hogy soha nem fog tudni belőlem is kegyetlen halálfalót nevelni, így valami rosszabb sorsra ítélt. Szépen lassan bele vezetett abba, hogy milyen kegyetlen is a nők élete, mintha én tehetnék arról, hogy annak születtem. Ami pedig a legrosszabb, hogy rettenetesen félek tőle ahhoz, hogy nemet mondjak neki bármilyen kérésére is. Így, ha éppen úgy akar a közelembe lenni, mint férfi, és nem úgy, mint az apám, hát fejet hajtva engedek neki és gusztustalan vágyainak, hiszen egy nőnek nem juthat más sors.
Anyu azóta nem beszél, amióta az apánk megkínozta Őt a szemünk láttára csak azért, mert próbált másképpen nevelni, mint szívtelen apánk. Bár akkor még nagyon kicsi voltam, mégis tisztán emlékszem a sikolyára, ami az egész társalgót betöltötte. Azóta pedig úgy érzem, hogy elhagyott minket. Annyi mindent szeretnék vele megbeszélni, de mégsem tehetem, csak csendben kell tűrnöm, ahogyan Ő is tűrt.
Az ikertestvérem, csak úgy mint az apánk kegyetlen, és minden alkalmat megragad, hogy másokat bántson. Még engem is, ha éppen úgy van alkalma. Én pedig fejet hajtok előtte is, hiszen a férfiak többet érnek a nőknél. Ezt tanította az apánk.
Talán a legidősebb bátyám az egyetlen, aki eddig még sosem bántott. Sokáig nehezteltem rá, amiért évekkel ezelőtt nem segített anyunak, de aztán rájöttem, hogy Ő sem sokat tehetett volna ellene. Aztán elköltözött tőlünk, és az apánk akarat szerint halálfaló lett. Mostanra én magam sem tudom, hogy mit higgyek róla, így csak bízok abban, hogy talán Ő mégsem olyan, mint a többiek a családomból.

A családunk fekete báránya vagyok, azt hiszem. Gyűlölöm az erőszakot, mégis egy olyan családban születtem, ahol a gonoszság mindennapi. Annak ellenére, hogy úgy neveltek, hogy az aki nem aranyvérű kevesebbet ér, mint mi, én képtelen vagyok arra, hogy lenézzek bárkit is. Az én szememben mindenki egyenrangú, bár ezt az apám előtt így nem merném kimondani. Egy olyan családban, mint az enyém a nőknek nem sok szava van, így beletörődtem a sorsomban, miszerint a férfiaknak van szava, a nőknek pedig tűrniük kell. Eléggé visszahúzódó vagyok, kevés barátom van, sőt keveset is beszélek, ez többnyire megint csak az apám hibája. Mióta láttam ahogyan megkínozza az anyámat, azóta rettegek attól, hogy egyszer majd rám is az a sors fog várni. Titokban oklumenciát tanulok, ezzel védekezve az apám ellen, bár ha kitudódik, akkor valószínűleg nagy bajba kerülök majd. Igenis szeretnék kitörni a zsarnok családom közül, bár egyenlőre még fogalmam sincs, hogy hogy csináljam. Csak bízni tudok abban, hogy egyszer majd minden jóra fordul.

 Remegve ülök le a székre, szemem ide oda vándorol, a körülöttem lévő gyerekek és felnőttek között. Az ikertestvérem sorsa már eldőlt, büszkén lépett a Mardekárosok közé, amikor a süveg ki kiáltotta a házát, és most már csak rajtam a sor. Veszek egy mély levegőt, majd az egész testem bele remeg, ahogyan a süveget a fejemre rakják. Szeretném, ha az apám rám is büszke lenne, csakúgy, mint a fivéreimre. Bár én nem születtem fiúnak, így a sorsom már rég eldőlt, csakúgy, mint az anyámé, abban a pillanatban ahogyan hozzá ment apuhoz, de mégis bízok abban, hogy sikerül bebizonyítanom, hogy igenis helyt állok a családunkban. De mi van akkor, ha én képtelen leszek a rosszra? Mi van akkor, ha csalódás okozok ismét, és úgy járok, mint anyu, akinek csak annyi volt a bűne, hogy próbálta a helyes útra terelni gyerekeit?
- ...Semmi kétség... a Te házad a Hugrabug! - Fogalmam sincs, hogy a süveg mióta morfondírozik a fejemen, túlságosan elmerültem a gondolataimban, azt azonban tisztán hallom, ahogyan kimondja a házam nevét. Ami nem a Mardekár. Körülöttem többen tapsolnak, én azonban meredten bámulok magam elé, és szinte látom magam előtt az apámat, aki szigorúan néz rám, gyűlölte tekintetén látni, a csalódását, amit ismét én magam okoztam neki. Minden bizonnyal már tudomására is jutott a szégyen, amelyet a lánya okozott. Félénken állok fel és vonulok a többi Hugrabugos felé, akik vidáman üdvözölnek maguk között. Csak én vagyok össze zavarodva, hiszen fogalmam sincs, hogy most mi lesz.

Lehajtott fejjel lépek be az apám szobájába, hiszen magához kéretett. Az ajtót, gondosan becsukom magam mögött és szótlanul állok meg, vigyázva, hogy véletlenül se nézzek rá. Gyűlölöm Őt és minden egyes napot, amit ebben a kúriában kell eltöltenem, az elcseszett családom között. Soha nem beszélek senkinek arról, hogy mennyi fájdalom ért engem, hiszen úgysem értené meg senki, vagy éppen nem érdekelne senkit, és ha valamit tanultam az apámtól az az, hogy egy lánynak mindig csendben kell maradnia a férfiak között. Megfordult a fejemben, hogy idősebb bátyámnak egy bagollyal üzenjek, hogy vigyen el innen jó messzire, de nem tudhatom, hogy annak milyen következményei lennének. Az is eszembe jutott már, hogy megszökjek, de hová mehetnék? Az apám úgyis rám találna bárhol, és megkínozna engem is, ahogyan anyát, vagy valami még rosszabbat tenne... Bár mi lehetne annál rosszabb, mint amit évek óta tesz?
- Késtél 5 percet. - szólal meg az apám, majd hallom ahogyan közelebb lép hozzám. Még mindig nem nézek rá, nem is mozdulok csak idegesen játszok az ujjaimmal. Miért nem szeret engem?
- Sajnálom. - motyogom halkan, bár a hangom bele remeg a félelembe. Szívem szerint elszaladnék és soha többé vissza se néznék. Mégsem teszem, mert nem tehetem. A félelmem sokkal nagyobb.
- Nézz a szemembe, amikor hozzám beszélsz! - a hangja szigorú és egyáltalán nem barátságos. Pont olyan, ami nem tűr ellentmondást. Óvatosan emelem fel a fejemet és nézek rá, aki úgy bámul, mintha valami játékbaba lennék.
- Sajnálom. - szólalok meg ismét, ezúttal a szemébe nézve. Elégedetten vigyorog rám, és ismét tesz pár lépést felém, kezében a varázspálcájával. Érzem ahogyan lábaimból kimegy az erő, a könnyeim potyogni kezdenek. Mikor lesz már ennek vége? Mennyit kell még eltűrnöm neki? Amint elég közel ér hozzám, szabad kezével letöröl egy könnycseppet az arcomról, én pedig összerezzenek az érintésétől. Alaposan végig mér, én pedig ismét próbálom kerülni a tekintetét, de Ő az állam alá nyúl, azzal kényszerítve, hogy Őt nézzem. Tudom, hogy nem tiltakozhatok, hiszen mi nők mindig úgy kell tegyünk, ahogyan a férfiak akarják. Ez a mi sorsunk. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el úgy, hogy az apámmal farkas szemet nézünk, de egyszer csak eltaszít magától, sóhajt egyet és hátat fordítva nekem leül az asztalához. Nyelek egyet a megkönnyebbüléstől, hogy ezúttal megúszom, de Ő még mindig csak néz.
- Azt szeretném, hogy estére még csinosabb legyél. Vacsora vendégünk jön. - szólal meg végül egy hosszas hallgatás után, én pedig értetlenül nézem. Szeretném megkérdezni, hogy ki jön, de nem vagyok abban biztos, hogy jó ötlet lenne, így csak csendben bólintok. - Nem is vagy kíváncsi, hogy ki lesz a vendégünk? - kérdi, miközben szúrós tekintetét még mindig nem veszi le rólam. Vonok egyet a vállamon, hiszen tudom, hogy úgyis csak akkor árulja el, ha el akarja. Nem szereti, ha valaki kérdezősködik, főleg ha egy lány. - Aaron Carter már régóta szemet vetett rád, én pedig az áldásomat adtam rátok. Mától a vőlegényed, és amint nagykorú leszel, feleségül mész hozzá. - mintha csak felpofozott volna, a szavai annyira váratlanul értek. Aaron az apám jó barátja, szintén halálfaló, pont olyan gonosz, mint az apám, és legalább 30 éves. Nem akarok olyan sorsot, mint amilyen az anyámé. Ismét folyni kezdenek a könnyeim, végül bólintok egyet, és nem törődve azzal, hogy az apám mit fog szólni, hátat fordítva neki, rohanok ki a szobájából.