Darren Blackwell

"Az előttem álló út semmi mással nem kecsegtet, csak azzal, hogy múltam árnyéka rám borul, amíg végül elérem a végét."

Ren, Abel


17


Félvér


Semleges


Látó


Mágiahasználó


Ben Rosenfield


Saját

Apám egy mugli volt, és olyan személysiég, aki tagadta bármilyen irracionális dolog létezését, így a varázsvilágét is. Anyám boszorkány, aki lemondott a mágia használatáról, hogy apámmal lehessen. Milyen romantikus... Sajnálatos, hogy a kezelések hatására semmilyen emlékem nem maradt se róluk, se a testvéreimről. Egyedül a mostohaapámra emlékszem. 7 évesen fogadott örökbe a kórházból, ő volt a kezelő orvosom. Ugyan mugli, de rendkívül fogékony az új dolgokra, egész lelkesen fogadta ezt a varázslósdit.

A Griffendél a bátrak és erősek háza. Valahol megértem, hogy miért oszthatott ide a Süveg. Erős vagyok, fizikai és mentális értelemben is egyaránt. Emellett pedig elég nagy a hangom, vidám személyiség vagyok, aki könnyedén megtalálja a helyét egy közösségben. Sokak szerint ezzel a vidám kisugárzásommal vonzom magamhoz az embereket, mert viszonylag sokan vesznek körül. Mondhatjuk, hogy eddig tényleg elég tipikus Griffendéles vagyok. Még az az enyhe nagyzolási vágy is megvan bennem, ami még a házunkat szokta jellemezni. Persze, nem csak ennyi vagyok én, még ha sokak szerint Darren csak ennyi. Igazság szerint, én mindig is úgy gondoltam, hogy elég árnyalt személyiség vagyok, mert, ahogyan képes vagyok vidámnak lenni és derűlátónak, úgy képes vagyok átmenni egy teljesen gyanakvó, sokat filozofáló vonalra is. Minden csak attól függ, hogy hogyan kelek fel reggel. Bár, sokkal pontosabb, ha azt mondom, sokban függ attól, hogy mit álmodtam az éjszaka. Már kiskorom óta ugyanazokat a rémálmokat látom, ezek után nem vagyok képes felkelni, mosolyogni, és mindenkit szeretni. Egyszerűen minden jobban érdekel, mint az emberek, borongós lesz a hangulatom. Furcsa, én is tudom, emiatt is kezdett el érdekelni a pszichológia. Talán kíváncsinak is nevezhetem magam, végül is, sokat kutattam, kérdezősködtem ezeknek az álmoknak a megfejtése után, hogy miért is leszek ilyen nyomott utánuk. Tudni akarom, mert minden egyes alkalommal intenzíven ég bennem egyfajta hiányérzet, amikor így ébredek. Legyűrhetetlen, erős mentális fájdalom, amit nem akarok érezni. Akármilyen erős is vagyok, a fájdalmat nehezen tudom kezelni. A fizikait, és a mentálisat is. Talán az álmok hatása, hogy, amikor vért látok, egyszerűen rosszul leszek. Szédülök és elkap a hányinger, rosszabb esetben el is ájulhatok. Azt hiszem ez lenne az én gyenge pontom. Meg, ha már gyenge pont, akkor azt hiszem nevezhetjük azt is annak, hogy nagyon könnyen ki lehet zökkenteni a koncentrációmból, ami egy varázspárbajnál, vagy bájital készítésnél igencsak kellemetlen tud lenni.

 8 éves korom előttről nemigen vannak emlékeim. Howard az, aki elsőként felbukkan közöttük, valamint, még pár fehér köpenyes férfi, akiket, ha a kórházban meglátogatom az apámat, biztosan köszöntök. Állítólag sokat segédkeztek a felépülésemben, amikor még én is ott voltam abban az egy évben, szóval, mondhatjuk, hogy hálás vagyok neki. Bár, nemigen emlékszem rá. A rendes, tiszta emlékek csak olyan 8 és fél éves koromtól kezdtek el megjelenni. Legalább is, az otthoni fényképeket nézegetve ezek azok, amiket képes vagyok felidézni. Valamint, Howard elmondása szerint akkor kezdtem el abbahagyni a gyógyszeres kezelést is, mivel onnét már nem volt rá szükségem. De, hogy miért is szedtem... Nem tudom, a mai napig. Mindig is érdekelt, de Howard mindig húzta a száját, amikor megkérdeztem, az egyik rossz napján, amikor nagyon sokadszorra és nagyon sokája húztam-nyúztam, hogy árulja el, nagyon rám kiabált. Olyan 10 éves lehettem maximum, akkoriban még elég félénk, és akkor nagyon megijedtem tőle. Sírni is kezdtem, azt hiszem akkor történt az is, hogy megmutatkoztak a mágikus képességeim. Berobbantottam pár ablakot, bár, akkoriban még nem volt akkora jelentősége, és inkább csak a félelem az, ami beette magát a szívembe. Azóta nemigen érintettük ezt a témát. Persze, nagyjából 14 éves koromban elmondta az egyértelműt miszerint örökbe fogadott, de, mint korábban is meséltem, ezt már régen tudtam. Túlságosan is mások vagyunk, ő egy tipikus, napsütötte amerikai, én pedig egy sápatag ír. 

Akkoriban viszont azt is elárulta, hogy pontosan mi is a munkája. Talán, csak érdekességnek szánta, mindig az a típus volt, aki szeretett dicsekedni azzal, hogy mennyi mindenre képes. Például, a mugli eszközök megszereléséhez. Ezeket nekem is mind megtanította, elvégre, csak 10 és fél éves koromban jöttünk rá, hogy valójában én is varázsló vagyok, addig, meg utána is inkább mugliként kezel engem. Ugyanis, ha nem mondtam volna, Howard mugli. Semmit nem tudott a varázsló világról, de meglepően jól fogadta, amikor egy professzor felbukkant, hogy bevezessen a Roxfort rejtelmeibe. Fene nagy szíve van, és hát gyerekorvos, képesnek kell lennie alkalmazkodni az adott helyzethez. Még akkor is, ha nem hisz abban, amit hall, soha nem hangoztatná, csak elfogad úgy, ahogy vagyok. Ezért is tisztelem őt annyira, és ez a tulajdonsága segített át sok nehéz időszakomon. Azokon, amikre nem emlékszem, valamint, a rémálmok utáni nehéz napokon. Ugyanis, már nagyon régóta furcsa álmaim vannak. A jövőről, konkrétan megtörténő eseményeket álmodtam meg, míg néha gyilkosokról, vérontásról, és egy kislányról, a kórházhoz közeli játszótéren. Howard szerint túl sok horror filmet nézek, de szerintem ez nem véletlen. Ő maga tanítottam, hogy semmi sem lehet véletlen, mindennek megvan a maga oka. Ezt pedig megerősítette a jósmágia tanárom is. Többé-kevésbé legalább is, elvégre csak a látói képességemmel tett tisztába.

Valamint, egyszer, amikor éppen haza jöttem a második évemről a nyárra, éppen kitakarította az irodáját. Rengeteg archivált kórházi papírral teli doboz volt az irodája előtt, amit néha napján magánrendelőként használt. Azt mondta, hogy éppen átrendezi a szobát, csak el kell ugornia pár dologért a városba. Én szorgos, segítőkész gyerek révén elkezdtem odébb pakolászni, hogy jobban elférjen, de véletlenül kiborítottam az egyiket. Sietve össze akartam szedni, nehogy megint leszidjon, de az egyik papíroson megakadt a szemem. Egy vékony, sápatag, enyhén szeplős, vörös hajú, kék szemű kisfiú nézett vissza a képről, ijesztően halott tekintettel. Hasonlított rám. Vagyis, nem egészen, de láttam némi hasonlóságot a fiatalkori képeim, és ezek között. A fiú neve Abel Heartstrings, és véletlenül ugyanazon a napon születtünk, bár, a város nem stimmel. Ez pedig elfojtotta a gyanút, miszerint én lennék, pedig nevetségesen sok volt a hasonlóság közöttünk, minél tovább néztem. Bár, arra nem volt időm, hogy a régi képeimhez mérjen az övét, de még az is teljesen kiakasztó volt, hogy az álmaim, és az ő múltja egészen hasonlóak. Igaz, én nem emlékszem az álmaimból semmilyen maffiára, vagy pénzügyi nehézségekre, sem pedig szolgálókra, csak a vérre. Rengeteg vérre, és egy halott, vörös hajú nőre... Viszont, nem tudtam túl sokáig bogarászni a lapok között, mert hallottam, amint az autó megállt a feljárón, így csak rádobtam a többire és gyorsan a helyére csúsztattam a dobozt. 

Még a szobámba is volt időm felslisszolni, és az utazás okozta fáradtságra fogni, hogy nem akartam vacsorát, de másnap már szembe kellett vele néznem. Bűntudatom volt, amiért belenyúltam a holmijai közé, már csak azért is, mert tudom, hogy mennyire szent és sérthetetlen dologként kezeli a munkáját. Valamint, féltem is, hogy leszidna, féltem, hogy az a valaki tényleg én vagyok. Bár az ép eszem azt súgta, hogy lehetetlen, elvégre, más városban születtünk, viszont, azok a kísérteties hasonlóságok... Ijesztőek, azon kattogott egész nyáron az agyam, hogy vajon ki is lehet az a fiú. Rákérdezni viszont nem kérdezhettem, mert akkor lebuktam volna. Howard is észrevette, hogy kicsit furcsán viselkedem, de megpróbáltam a rémálmokra fogni a dolgot, több-kevesebb sikerrel. Ő valószínűleg a kamaszkor számlájára írta az egészet, így megúsztam a faggatózást. Persze, attól még ugyanolyan stresszes volt ez az egész helyzet. Hála az égnek, az iskola valamelyest elterelte a figyelmemet, de csak addig, amíg véletlenül bele nem botlottam a hatodik évem alatt egy egészen ismerősnek ható lányba. Sohasem láttam, ezt biztosan állíthatom, már csak azért is, mert Mardekáros, velük ritkán vegyülök. Mégis, a pillantása, a járása, és, ahogyan ráförmed másokra, valahogyan olyan, mintha már láttam volna valahol...

Azóta figyelem őt, néha meg is szólítom. Olyan ismerős érzést kelt bennem minden egyes alkalommal, amikor csak hozzá szólok. Igaz, kissé kesernyés, kissé nosztalgikus érzés, pont olyan, mint egy emlék. Egy elfeledett emlék. Talán gyermekkoromból egy látomás? A franc se tudja, de ezért is érdekel annyira. Szeretnék emlékezni, szeretnék új dolgokat megtanulni magamról, elvégre, ő tudhat valamit, amit én nem. Van rá esély, ugye? Én úgy érzem, hogy minden egyes alkalommal, amikor csak beszélek vele, valami újszerű történik. A bennem lezajló érzések, sőt, mintha az álmaim is változnának valamelyest. Néha jobb, néha rosszabb irányba. Viszont, még így is tetszik a változás. Mindig is szerettem az új, izgalmas dolgokat, talán ennek köszönhető, hogy ennyire ragaszkodom ehhez a dologhoz. Vagy, mert nem merem megkérdezni Howardot... Van rá esély, hogy mind a kettő nagy szerepet játszik a dologban. Viszont, egyszer mindenképpen le kell majd ülnöm, és megbeszélnem vele ezt a dolgot. Ehhez viszont még erőt kell gyűjtenem. Sokszor megpróbálkoztam már vele, hogy megpróbáljam rávezetni a dologra, de hol ő nem volt kapható rá, hol én futamodtam meg. Gyáva vagyok, nem akarok semmi rosszat hallani, bármit, ami kizökkentene a megszokott, normális életemből. Ez vajon rossz, vagy éppen normális hozzáállás lehet?

Mindenesetre, az évek peregtek, letettük a R.A.V.A.SZ.T., én várakozáson felül végeztem mágiatörténetetből, jóslástanból, bájitaltanból, rúnaismeretből is. Kellett, különben nem kerültem volna be a továbbképzésre... Azt pedig tudtam, hogy Lauren is megy a Minisztériumba, én is szerettem volna kamatoztatni a látó képességemet, a rejtély- és misztériumügyi főosztáy pedig jó lehetőségekkel kecsegtetett. Ugyan, Howard jobban örült volna, ha maradok a mugli dolgoknál, de érzem, hogy nagyobb dolgokra vagyok elhivatott, mint autószerelés. Lauren pedig akármennyire is igyekszik lerázni engem, így én mindig ott vagyok, hogy nyissam neki a lift ajtót, mögötte vagyok a sorban a tömegnyomor kellős közepén hazának, és még reggel is megvárom őt a szökőkútnál. Miután a látomásaimból pontosan tudom, hogy reggel melyik irányból jön, nincs esélye elkerülni engem. Persze dacol, minden második reggel leordítja a fejem, míg a maradék részben egyszerűen csak levegőnek néz. De nem adom fel! Tavaly óta már elértem, hogy köszönjön nekem. Sőt, egyik alkalommal még a liftet is tartotta nekem, amikor kicsit tovább elhúzódott a képzés. Hát mi ez, ha nem haladás, kérem? Már csak ezért is megéri a továbbtanulás melletti maradék időmet ebbe ölni! Tudom, hogy egyszer meg fog enyhülni, csak kitartónak kell lennem. Amúgy is, könnyíti a dolgomat, hogy mindketten egy helyre járunk tanulni, nem sokára pedig dolgozni is.