Owen Rookwood

Az értelem csodákra képes. A hülyeség mindenre.

Semmirekellő


24 év (1954. augusztus 30.)


aranyvér


varázstalanok (egyébiránt a jó oldal)


A „mágia” nem elég?


főnix rendje


Jesse Lee Soffer


saját canon

A származást, akárcsak az ujjlenyomatot, nem hamisíthatjuk meg.
Többszáz évre visszavezethető családfa. Nemesebbnél nemesebb ősök. Pénz, befolyás, hatalom. Ám ez csak a felszín. Aki nem tagja a Rookwood család rothadó, szeméttől bűzlő koalíciójának, az nem is sejti, mi van a pompás külső alatt, mellyel a gerinctelen, álszent fő- és mellékágiak takaróznak. Legyen aranyvérű vagy félvér az ember, ha valaha is köze volt valamely Rookwoodhoz, tisztára nevét már nem moshatja. Száz éve még talán tisztességes család volt az enyém, ám az idő vasfogát nem élte túl egyetlen erényes tulajdonság sem. A hajdanán kitűzött cél, miszerint az összes leszármazott a társadalmat igyekszik segíteni, mára új fokához ért. A cél ugyanaz, csak az eszközök másak. A társadalom már csak úgy lehet szép, ha aranyvérűekkel van teli, illetve néhány félvérrel, akik csontig járnak az aktuális kormány hátsó felében, mint néhány rokonom. Tudom, bátor dolog ezt így kijelentenem, ám az, hogy Rookwood vagyok, számomra csak egy szégyenfolt marad a jelenlegi felfogás szerint...

Életed első felét a szüleid teszik tönkre…
Apám és anyám mindig is nagy hangsúlyt fektettek gyermekeik nevelésére, és céljuk mindenáron az volt, és máig az, hogy a vér tiszteletére és az előkelő származáshoz illő viselkedésre kellőképpen kitanítsák az apróságokat. Nem láttak, s nem látnak szemük előtt semmi mást lebegni, én azonban megnehezítettem a dolgukat. Elbuktak, önjelölt messiásként. Nem sikerült belém verniük a magasztos, színpompás viselkedést.
A testvéri gonoszság roppant undorító tud lenni.
Augustus így, Augustus úgy. Szüleim mindig is a bátyámmal példálóztak, hisz ő volt kettőnk közt mindig is a mintagyerek. Ő fenn hordja az orrát, kérdés nélkül gyilkol, bármikor bántja az öccsét, ha szülei füttyentenek. Néha már füttyszó sem kell ehhez, önként, s dalolva ejti ki ajkain a Crutiatus-átok igéjét. Hátborzongató, mennyire nem hasonlítunk egymásra, s csoda, hogy túléltem a gyerekkoromat. Nem volt elég, hogy szüleim rendszeresen vertek, még a saját bátyámat is rámuszították. Pincsivé nevelték, aki egy csettintésre rotweilerré képes változni.

Úgy kell felfogni mind a jó, mind a rossz dolgokat, hogy valamiért történnek.
Átlagos testalkat, barna, gondosan igazított haj, barna szem, valamint ízléses, ám semmiképpen sem pöffeszkedő eleganciáról árulkodó viselet. Csak annyira figyelemfelkeltő, mint a többi tanáré. Kinézetre egy átlagos ember vagyok, s igazándiból belső tulajdonságaimat tekintve sem vagyok sokkal több ennél, ám érzem, ezt bővebben kell kifejtenem ahhoz, hogy bármely jött-ment megérthessen. Mert bár átlagos vagyok, nem törekszem sosem az egyszerűségre. Mindig keresem a kihívásokat, s addig nem nyugszom, míg meg nem oldom az adott feladatot, melyet magam elé kitűztem. Nem nagy célok, ám aki egy kicsit is átlátja a rendszeremet, az könnyedén rájöhet, hogy kedvenc elfoglaltságaim közé tartoznak a kirakós játékok. Mert a kis célokkal nagyok valósulhatnak meg, s ilyesfajta játékossággal talán túléli az ember a földi életét.
Kreatívnak tartom magam, mert mindig alkotok valamit. Történelem tanári pályámhoz illően szobám falát megannyi hadvezér illusztrált képe, asztalomat saját készítésű, piciny katonák, tankok, zászlók díszítik. Kreativitásomat inkább így vezetem le, minthogy erőszakos tervek kiötlésére pazaroljam a művészetemet. Természetesen a Rend többi tagjának munkáját számtalan tervvel, ötlettel segítem, ám azok sem a végső pusztítás célján alapulnak, mint a második világháború után minden összecsapás.
Alapjában véve békés természetű embernek vallom magam, aki nem akar rosszat ártatlan embereknek. Ellentétben persze a családommal, akik annak rendje s módja szerint az első adandó alkalommal ki is tagadtak. Ami azt illeti, nem bánom. Legalább nem kell alkalmazkodnom, élhetem a saját életem, és senki sem szól bele abba, hogy mit csinálok - kivéve persze a főnököm.
Tudni kell rólam, hogy rendkívül nehezen heverem ki a sérelmeket, melyeket az úgynevezett „családom” okozott nekem, ám valahol mélyen már tudom, hogy erre nekem szükségem volt. Ahhoz, hogy itt lehessek, mint céljaiért küzdő, tisztességes ember, látnom kellett az ellenpéldát, melyet jelen esetben a rokonságomban leltem meg. De bárhogy lehetett volna. Ha máshogy reagálok bizonyos történésekre, talán nem is lennék tanár, nem is érdekelnének a gyerekek, s talán ugyanolyan genny alak lennék, mint a Rookwoodok zöme...

„1968. március 7.
Reinkarnálódott Napoléon

Olasz vezér született francia földön, ám halála után mégis inkább Angliába tér vissza. Mért? Teszik fel a kérdést egyre többen, ám választ nem lel erre senki sem. Nem tudja se az olasz, se a francia, se az angol, se más régen meghódított nép, mit keres Napoléon a Ködös Albionban… Nem tudja senki, csakis én. Én, kinek apja az angollá lett olasz. Ki nap, mint nap találkozik véle, s ugyanily gyakorisággal dörg...k ...a a.á…”

Az évek során elmosódott a tinta a gyenge minőségű pergamenen. Bár, nem is biztos, hogy a pergamen a hibás. Bizonyára csak leöntöttem ezt a siralmas dolgozatot narancslével. Bár a folt színéből ítélve inkább lehetett kávé, mint narancs, hacsak nem feketedett meg ennyi idő elteltével. Nem fontos. Összegyűröm a régi firkálmányt, melyet szégyen-szemre beadtam egy pályázatra is, és inkább a lábam mellett heverő papírkosárba ejtem. Csak harmadik lettem vele, szóval nem kár érte. Egyébként is apámról szól, kinek valóban vannak zsarnok, hadvezéri tulajdonságai, mégsem olyan, mint a nagy történelmi vezetők bármelyike. Apám egy senki, és bízom benne, hogy az is marad. Nem érdemel többet, hisz jelenleg is el van kényeztetve a varázstársadalom által. Porból eszik a nép, míg ő az aranyozott étkészlettel falja a jobbnál jobb falatokat.
Ám nem is értem, mért foglalkoztat az apám? Hisz ezt a dolgozatot tíz évvel ezelőtt írtam. Akkor így gondolkodtam, azóta viszont már nem élek a Rookwood kúriában. Itt lehetek Godric’s Hollowban. A munkám is csodálatos, hisz mi lenne hatalmasabb öröm számomra, minthogy átadjam tudásomat az ifjaknak. Itt a főhadiszállás is, így viszonylag könnyen és sokszor eljutok a találkákra. Könnyebb ilyen közelségből dolgozni, s ezen már csak segíteni tud a tény, hogy Bathilda Bircsókkal levelező viszonyt ápolunk, melyben általában szakmai témákat feszegetünk, olykor a sorok közt mégiscsak felbukkan egy-egy elvétett figyelmeztetés, tervfoszlány, melyből tudhatja a fogadó fél, hogy mit tegyen.
Mire a gondolat végére érek, egy gyöngybagoly száll be a nyitott ablakon, és az asztalomra ejt egy gondosan összetekert levelet. Mikor ezt megtette, rögvest ki is reppen, hogy egyedül olvashassam el az egyetlen cérnácskával megkötött tekercs tartalmát.
Remegő kezekkel fejtem szét a pergament, a cérnát pedig egyre idegesebben szorongatom. Nem jelent jót a cérnával átkötött levél. Sosem jelent jót...