Beszakadt körmét rágcsálta menet közben, amit reggel vert be az ágykeretbe, miközben macskamód nyújtózkodott, és aztán fújt is, káromkodva. Laza nap elébe néz, ez a leglazább a héten, így csomó ideje marad minden másra, többek között akár mozoghat is valamit, nem titok, hogy néha műveli, hogy ne legyenek ronda kapaszkodói, és combjai de lötyögjenek menet közben, nem mintha erre lennének amúgy jelek. Nem mintha azért tenné, hogy bárkinek kívánatos legyen, minden csak a maga tetszésére van, hogy érezze jól magát. És ma egészen sikerült ezt elérni, a borongós napoknak talán vége, vagy egyszerűen már nem is figyel rá, túl hosszú és túl sok volt belőle, aztán ki tudja, lehet, hogy csak ő reagálta túl az egészet. Áhh, mindegy is.
Nem számolt ma senkivel, pajtása még duzzog és most látványosan másokkal lóg, vagy épp senkivel, nem tudja, nem követi a hálótermébe, és nem is hal bele, ha most egyedül kell eltalálnia a nagyteremig és leülnie falatozni, meg úgy teljesen felébredni. Majd szerez egy Prófétát is, mindig van, aki járatja, és akinek a kezéből kicselezheti, így nem meglepő, hogy amikor ilyen asztal mellett halad el, könnyedén kapja fel a göngyöleget, amivel talán gazdája végzett vagy el sem kezdte igazán. Úgyis itt hagyja majd, mint mindig, ritkán nyúlja le teljesen és nem is azért, mert lelkiismerete nem engedi, hanem inkább azért, mert feleslegeket nem gyűjt, újságokat meg főleg nem, akármennyire jól ég. Szokványos helyét nézi ki magának, mert miért kellene változtatnia, majd változik a tömeg, és leteszi magát. Nemigen van a környékén senki, a legtöbbeknek még túl korán van, vagy nem mernek, akarnak a közelében reggelizni és ez így is van jól. Valahol azért rohadtul imádja azt, hogy míg általában a morcosképű srácoktól fosnak a legtöbben, azért valahol ezt ő is elérte a maga kis bájával és apró magasságával, ámbár annál nagyobb hangjával. Dülled is a mellkas, ha épp olyanja van, most azonban csak lepakol, maga elé veszi a pirítóst, rántottát, némi ropogós bacon-t, és persze az elmaradhatatlan kávét, amelybe csak kevés tejet enged és lassan kavargatva teríti ki az újságot. Ráérősen kezd neki az evésnek, sosem siet, így aki ilyenkor vár rá, annak jobb gyakorolni a türelmet, mert sosem kapkod, megszokta a kényelmes és a ráérést, van egy olyan kellemetlensége, hogy inkább igazít mindenkit magához, mint fordítva. Persze, tud sietni, ha kellően nyomos indok vezeti rá, azonban az óra még odébb van, más sem sürgeti, tökéletes én-idő.
Unottan lapozgatja az újságot, mert semmi olyan szalagcím nem hever abban, amire fel lehetne figyelni, de igazából, ezen meg sem lepődik meg. Ennek a lapnak néha annyi hitelessége sincs, mintha ő írna egy pergamenre meséket, bár tény, valamikor pedig olyan vehemensséggel közöl apróságot akár, hogy majdhogynem ordít, mint egy rivalló. Apró korttyal öblíti le a rántottát, majd rágcsál tovább, nem figyelve a zsibogásra, ami ezt a helyet mindig jellemzi. Csak szeme sarkából látja, hogy valaki közeledik és helyet is foglal, nem is adna neki több figyelmet, elvégre másik is esznek és ő pont olyan távban helyezkedik el, amennyi mindenkinek kényelmes, így az ujja mozdul, szájában az újabb kellemes korty, és villájával vadássza a következő falatot. Aztán valami ütközik neki, és mire lepillant, már csak egy kellemetlen hollóarc bámul vissza rá. A villa élesen csikordul a tányéron, a korty pedig, ami még benne volt, az újságon landol. Igen, most aztán meglepték és még a kérdések is.
- Te mégis...? - törli meg türelmetlen a száját, dobja le a villát és arrébb csusszanva bámul bele felülről az arcába. - Mit keresel itt egyáltalán? Neked nem kéne a saját majmaiddal enned? - kapja fel a fejét, és el is néz az emlegetett asztal felé, de olyan látványosan bámulnak másfele egyesek, hogy nem lehet nem félreérteni. Dühösen fújtat, majd vissza előre. Mindjárt beletömködi az alma mellé az újságot is abba a szájba, vagy épp a villát. - Elbájolok én neked valamit, szívesen, csakhogy abban nemhogy lélek nem lesz, de élet sem. Korán reggel nincs kit ilyenekkel fárasztanod vagy eltökélted, hogy teljes mértékben az agyamra mész? Na ülj fel, hess-hess, megenném a reggelimet és itt sem vagyok – mutogat is mellé, és be is kapja a bacon-t, addig is rág valamit és nem a másik torkát, ami így most elég szabadon pihen. De nem, nem moccan. Remek.

- Persze, hogy nem válasz, mert nem válaszolni akartam. Süket vagy? Mit-keresel-itt? - tagolja már totál érthetően, mint az agyalágyultaknak és persze már érzi hogy erre az is figyel, aki eddig nem. Utálja ezt a fajta figyelmet, amikor éhes szemek kutatják, mégis mit tesz a másik, mit művelnek, miért kerül olyan közel. Akkor éjjel senki nem botlott beléjük, és talán mégis többen tudják az esetet, mint kellene. Feléje azonban nem volt nagy visszhangja, kicsi sem, el is felejtette, vagyis olyan szinten, hogy minek foglalkozzon a múlt történéseivel. Nem bűzölög, nem mocskos, a kis csomagot is elrejtette már régen és majd másnak okoz fejfájást. És nesze, akkor jön megint képbe, akkor alkot és azt hiszi, hogy olyan jók ők így ketten, hogy benne nincs már semmi olyan érzés, amely miatt legszívesebben leátkozná. Ó de pedig van. Mégis, megint azt a fáradt sóhajt hallatja, amit akkor éjjel, amikor már a sokadik mocskos szó és fenyegetés után sem volt más, amikor már feladta mert erre itt nem lehetett semmit hatni. Most viszont fog, távolodik, lerázza ha kell százszor is, nehogy már itt kényelembe érezze magát, de látványosan azt teszi. És ha a kérdésre kéne visszatérnie? Nem tudja, mert fel sem fogta, nem is figyelt, szóval, arra várhat bármit, nem kap.
- Örülök, hogy neked arra is van időd, hogy megfigyeld, hogyan és meddig eszem – megint csak arrébb kell kúsznia, megint az ölében a feje és az nem járja. Nem kényelmes párna ő, nem is más, főképp nem hiheti azt, hogy aztán olyan jó ez itt neki, és hogy ők olyan jók egymásnak.
- Emlékeztetlek arra, hogy még mindig legszívesebben lenyeletném veled ezt a villát a kis aranyos megmozdulásod miatt, mintsem lehetetlen kérdésekre adjak választ kora reggel. Főleg nem azt, hogy rajtam fetrengj. Lehetetlen alak vagy... - fújtat egyet, ujjai még mindig görcsösen szorongatják a nemrég emlegetett evőeszközt, a falat eltűnik, de nincs kedve újat kutatni, már semmihez sincs, csak menekülni. Aztán mégis, az arcok feléjük van fordulva, akaratlan vonja az egész látvány a figyelmet ide, mert eddig ilyet senki, még Macnair sem fekszik az ölébe, fordítva meg főleg, meg hát minek, nem olyanok ők, ő sem. Aztán tessék, most majd még azt is hiszik, hogy ezzel is van valami, hogy neki aztán senki és semmi sem szent, mintha máris a másik szájába mászna. Nem érdekli a pletyka, nem arról van szó, a felesleges zajokat nem bírja és ajándékozza átokkal, lesz itt bőven, néhány csitrire már most úgy pillant, akiknek elkapja a tekintetét, hogy ha ölni tudna vele, akkor már a padlóra roskadtak volna. Aztán lehunyja a szemeit, pár pillanatra. Nem robbanhat mindig, mennyi indulat és mennyi minden forrong. Hosszasan fújja ki a levegőt, és fordul úgy, hogy kényelmetlenebb legyen újra megtalálni a combját, egyik kifele, a másik pedig befele, na ennyire úgy sem lesz merész, szembe vele, majd egy újabb falattal leöblítve a rondaságot, amit legszívesebben mondana.
- Nem sietek, csak békésen megeszem máshol a maradékot. Talán – nyúl a kávé maradékáért, kortyol egyet, szemöldöke magasabbra szökik, a poharat kicsit erősebben csapja le.
- Azt se tudod, mi nem megy nekem. Fogalmam sincs, mit kérdeztél, mert nem figyeltem rá. De oké, kérdezhetsz mást, az már kényelmesebb – megint legyint a kezével, mintha mutatná az utat. - Nincs szükségem korrepetálásra belőle, nem vagyok olyan hülye, mint aminek hiszel – mert biztos azt hiszi, miért ne tenné. Mert ő minden olyat megjegyez, emlékszik ám a dolgokra, valamennyire nem, de elégre. Ó, miért?
- Te vagy a vicces dolog. Ahogy idefeküdtél, meg minden. Én kevésbé szeretem a vicceket.

Oda és vissza. Úgy tűnik, egyiket sem kell félteni, ha beszédről van szó, lehet, hogy a nyers stílus itt semmit sem ér? Már talán ez sem lepi meg, vagy mégis, ki tudja, lehet szórakoztatja, hogy végre valaki, azon ez emberen kívül merészel vele így is beszélni, nem hunyászkodik meg és ja... Persze, tök jó dolog az, elnyomni a népet, csak néha unalmas. És akkor jön ő, akármennyire nem fogadja kellemesen, senkit sem fogad sosem kellemesen, odavakkant valamit, aztán vagy marad, vagy nem. És jaj de kitartó akkor, ha mégis.
Arca valahol a hasgörcs és az értetlenség kettősét tükrözi, ahogy kimondja megint a gondolatmenetet, majd aztán, nemes egyszerűséggel, egy „miafasz” sóhajjal dörzsöli át az arcát. Ó, ehhez nem kávé kellene, sokkal erősebb, de ledönti a maradékot, sóhajt, az utolsó cseppeket is kiimádkozza a pohárból, az újságra ment a lényeg, kár érte. Kora reggel... komolyan?
- Mennyi energiád van neked reggel ilyeneken elmélkedni, de komolyan. Csodálkozol? Ezzel nyitsz, persze, hogy fel nem fogom, mit akarsz – mordul egy aprót, a kérdés maga máskor érdekes is lehetne, bár ő nem megy le ennyire mélyre és nem ilyen témákban, de aki szokott gondolkodni – és igen, ő szokott -, azoknak egész jó csemege. Az asztalra könyököl, tenyerébe ejti az állát és fáradt sóhajt hallat.
- Nem kap lelket. Az agy irányít, és ennyi. Mint egy kis gépezet, ennyi. Vagy hát mondd azt rá, hogy a mágia adja az egészet és kész – nem megy tovább, mert minek. A lélek dologban sem hisz, bár ott vannak a szellemek, így aztán nehezebb. Abban hisz, hogy neki biztos nincs, de ez más tészta és téma, ez nem volt kérdés. Őt is hajtja az ösztön, a kínjai meg minden finomság.
- Remek, Jordan. Melyik az? - látványosan fordul az ő asztaluk felé, lát fejeket, arcokat és elforduló alakokat. Ó nyilván kíváncsiak mit kap, hogy ha már ennyire merész, mennyire lesz megharapva és hát miért ne bámulnák, elvégre ő mindenkibe belerúg és most meg idejött valaki, aki erre tojik rá, és úgy kezeli, mint minden átlagos diákot. Fújtat.
- Remélem egyik majom sem hiszi, hogy ezek után én leszek a kis reggeliző pajtása. Vagy akármije... - fintorog egy sort az asztalnál ülőkre, és látványosan elfordul tőlük. Újabb falatokat kapkod be, aztán persze miért ne, azért sem marad ott, ez nem így működik, van elég pad neki az ülésre, a másiknak a fekvésre.
- A tányér nincs odaragasztva, jön velem – és már húzza is oda maga elé. - Persze, használnád, mi? Tényleg sokat engedsz magadnak – ha már elnyugszik, ő sem menekül, falatozgat, úgy tesz, mintha tényleg nyugodt maradt volna a reggelije, de mégse. Túléli, persze, ebbe nem fog belehalni, a szőke tincsek között elfér egy-egy ősz szál is, mire a végére ér, tuti kap egyet vagy többet, észre se fogják venni, még ő sem. Szép nap lesz ma. Biztos belerúg még valakibe.
- Mert én ilyen vagyok. Kész ellentmondás. De kora reggel igencsak azok, kell idő mire felfogok dolgokat nekem is. Nem vagyok jó alvó – szerez egy újabb adag kávét, miért ne, hátha hat is, nem csak valami szörpként issza mert olyan kedve van. Persze, éberebb már, és ha normális lenne, belátná, tényleg elég pokróc volt vele, de ő nem az, ő sosem és felőle lehet sírni is, nem szív vissza semmit. Jaj az a sóhaj. Hát csak feladja?
- Nem nagyon szoktam reggel beszélgetni. Az a kíváncsi tulok nem látta ezt? Olvasni szoktam, ennyi. Sokszor nem figyelek, beképzeltség és arrogancia, meg minden szar, kérdezd azokat, akik utálnak engem, kapsz egy teljes kórképet rólam – von vállat. Általában elvan a saját fejében, nehezen hall ki onnan, ne legyen meglepve, ő is biztos csinálta már. Akkor meg? Jaj, jön a szemforgatás.
- Honnan veszed amúgy, hogy nincs és nem értem? Attól még, mert nem válaszolok azonnal, vagy egyáltalán. Nem minden foglalkoztat úgy, mint másokat. Sőt.. - lényegében ő is lusta mással foglalkozni, mint amivel az idejét tölti és ami leköti a figyelmét. Leteszi a poharát, és felvéve egy szelet bacont, rágcsálni kezdi, ráérősen, ha már megfejtették, hogy lassan eszik, mert minek siessen, él olyan kényelemben, hogy úgy véli, az idő az övé.
- Jaj nem kell kedvelned, nem olyan fajta vagyok -  rázza meg a fejét. Minek kedvelné őt bárki, amikor olyan, amilyen. Otthon sem szent, itt sem, a kedvelés, a szeretet akármely formája neki nem értelmezhető, el van cseszve, nem érti meg könnyen. Nem mondja ezt így ki, de hát ha valaki egyszer megismeri, rájön, hogy mi az ami hiányzik a fejéből. - Ahh, komolyan azt vártad? Szegényem, én próbáltam elfelejteni a dolgot, az ignorálás a legrosszabb méreg, hisz látom is, idejöttél, mert nem bírod. Unatkozol? Épp most mondtál lehetetlen kérdéseket, ott vannak a haverjaid az asztalnál, pont én hiányzok az életedből, nyilván. Nincs neked elég gondod?