Leborítok vagy fél tucat kis pergamen fecnit az ágya melletti kis asztalkára. Annak hű bizonyítékai, hogy nem felejtettem el semmit, és szorgos lelkiismerettel végzem el a feladatot, amire meg sem kért. De hát nem is kellett neki, ettől szép a helyzet, nem igaz…?
- Lumpsluck azt mondta, természetesen ráérsz egy héttel később leadni neki a házi dolgozatot a bezoárról. Egyébként rettentően hiányol, bár valljuk be, valószínűleg inkább azért, mert lehetőséget akar adni a jegyeid, khm, javítására, és aggodalmát fejezte ki, hovatovább felajánlotta, hogy szívesen vet rád egy pillantást, amit hálálkodva csak azért hárítottam el, mert Madame Pomfrey szerintem kitekerné a nyakam, ha megtudná, én csődítettem ide a gyengélkedőjére a professzort. Már csak az hiányozna – közben gátlástalanul odaráncigálom magamnak Doe ágya mellé azt az egyetlen fotelt, ami mérsékelten kényelmes, épp csak vagy két méterrel odébb cipelte valaki az utolsó látogatásom óta, és eldőlök a széles karfák közé.
- Szóval amúgy, jobban vagy? Arra gondoltam, hogy ha már ennyit segítek neked, ha jobban leszel, te is segíthetnél nekem – mintha ajtóstul próbálnék berontani egy házba.
Ha azt mondanám, én ezt nem így terveztem el, és nem így akartam felhozni, akkor elhinnétek? Gondolom, nem. Megérteném. De egyébként tényleg nem így akartam felhozni, pláne nem úgy, mintha tartozna nekem valamivel, és pláne nem úgy, hogy a végéről kezdem a történetet. Kezdek valamit kapizsgálni arról, Meadowes miért is nyomja az ágyat. Nem vagyok ugyan benne biztos, csak holmi szar mellébeszélést, meg ködös nagyzolást kapartam ki abból a hülyéből, de Brysen esetében az ilyesmi épp elég gyanakvásra ad okot, különösen a legutóbbi körünk óta. De igazából… most én is csak ferdítek. Mintha már gondolatban is arra treníroznám magam, hogyan próbáljam meg önmagamnál kicsit szelídebben közölni Dorcasszal, hogy mekkora idióta.
- Áh, nem, tudod mit? Felejtsd el, amit mondtam. Nem, komolyan, felejtsd el. Maradjunk az első kérdésnél: jobban vagy? – szinte halálosan komolyra vált az arcom, voltaképpen most, a friss információim birtokában kimondottan nehezemre esik leplezni a véleményemet az állapotáról, és jó lenne, ha ebben nem lenne némi felelősség az övé is, de hát mindketten tudjuk, ez nem így van. Nekem pedig be kellett látnom, hogy… érdekel. Érdekel, hogy van. Érdekel, mit művelt. Érdekel, hogy miért. És leginkább, az érdekel, hogy többet ne kerüljön ide, és ne érezze így magát.
Három héttel ezelőtt ezt elképzelhetetlennek tartottam volna.

Azt hiszem, mostanában csak azokkal az emberekkel nem tudok viselkedni, akik fontosak lennének. Anya, apa, Panda, George, Dry... bezzeg Walsht, vagy Brysent bármikor a helyén tudom kezelni, pont azt mondom nekik, amit mondani akarok, a szavakkal azt fejezem ki, amit ténylegesen ki akarok fejezni, és a viselkedésemben sincs semmi fura, olyan, amilyennek akarom, hogy legyen. A nevetséges az egészben azok, hogy őket is kedvelem, a magam módján, épp csak fontosnak nem nevezném őket. Aki fontos, azzal valahogy mostanában viszont minden kommunikációs kísérletem vakvágyánra fut. Nem tudom, hogy ennyire zavarban lennék, vagy direkt akarom szabotálni saját magam, mindenesetre minden, ami kijön a számon teljességgel helytelennek hangzik, és abszolút nem azt a hatás éri el, amit ki akartam váltani.
Egyébként nem tudom, Meadowes mikor lett fontos. Mert nem a képessége fontos, ha erre hajtanék, leakaszthatnék magamnak valakit, aki nem igyekszik taccsra offolni magát, és nem fekszik már napok óta a gyengélkedőn, biztos több hasznom lenne, ha annyira nagyon hasznot akarnék húzni valakiből. Biztos defektes vagyok, biztos van valami gondoskodási-komplexusom, most, hogy Kingsley nincs itt, és ha már engem nem akar a szárnyai alá venni senki, nekem kényszer, hogy valakire vigyázni akarjak.
Istenem, mennyire, de mennyire szánalmas vagyok...!
- Tökre meghat, mennyire hülyének nézel mindenkit, szerinted komolyan nem tudja az összes tanárod, hogy azért nem vagy ott az óráidon, mert a suli gyengélkedőjén fekszel? Ennyire azért nem vagy fontos, hogy hétpecsétes titok legyél a Roxfort kellős közepén - a Roxfort kellős közepén, ami amúgy is olyan, mint a saját, külön bejáratú valóságunk, ahol minden pletyka önálló életet él.
Ilyen közegben még csak azt sem volt nehéz kideríteni egyébként, Doe-nak mi is a baja pontosan. Persze, lehet nem ártott az sem, hogy elég sok helyen érintkezik az életem Brysen életével... talán egy kicsit túl sok helyen is, ha engem kérdeztek, de ez egy másik történet - Egyébként mi lenne? Attól félsz, hogy a _tényleges_ bájital mesterünk két perc alatt kitalálja, mit műveltél magaddal? - célozgatnék? Én? Mikor, soha, ugyan kérem, dehogy...! Biztos csak azért fortyanok fel, mert ő is, de hát mégis mit kezdjek ezzel az idiótával?
- Semmi. Felejtsd el. Arra gondoltam, hogy talán, _talán_ tudsz nekem segíteni, de nyilvánvalóan nem megyek sokra veled ebben az állapotban, úgyhogy felejtsd el. Majd keresek mást. És bocsánat, de tényleg, hát kurvára bocsánatot kérek, Meadowes, ha _esetleg_ ténylegesen is érdekel, mi van veled.

Felrántom rá a szemöldökömet, és szabályosan úgy érzem, vagy öt percig úgy is maradok.
Nem mintha előbb-utóbb nem akartam volna elkezdeni ezt a beszélgetést, de talán nem akkor, amikor Doe még vígan benn fekszik a gyengélkedőn, alapvetően szarul néz ki, vagy még annál is szarabbul, mert legalább olyan sápadt, mint Hóborc, csak nem szorult bele – ironikus módon – annyi életkedv. Normális emberek bizonyára legalább egy, két hétre vissza tudnák fogni saját passzív agresszív szarságaikat, vagy minimum, nem igyekezne úgy beállítani a dolgokat, mintha itt Doe tehetne mindenről, saját állapotáról is, csak hát… nos, voltaképpen Doe tehet a saját állapotáról, nem? Igen. Ezért nem hozzám szoktak jönni lelkizni még azok az emberek sem, akik egyébként nem utálnak rettentően.
- Semmire – fújok nagyon béna visszavonulót, és igazából, sokadjára végiggondolva, tényleg nem akarom most lefolytatni ezt a beszélgetést, mert az egész abszolút olyan színezetet kap, mintha tényleg csak azért lennék itt, mert akarok valamit Meadowestól. Hülyeség lenne most már azt mondani, hogy nem akarok tőle tényleg semmit, de nem úgy akarok tőle valamit, hogy neki szar legyen, vagy úgy érezze, kihasználom, vagy bármi, ami valamiféle rosszindulatot sugározna, de azt hiszem, minél tovább magyaráznám ezt, végül csak annyival szarabbul jönnék ki az egészből. Minden szar. Szar, szar, szar!
Úgy állok fel vízért, mintha a tény, hogy szomjas, valami ellenem intézett támadás lenne, amin duzzoghatok, és azt mormogom a bajszom alatt, hogy „a kurva életbe”, míg megszerzem a poharát a polcról, és egy könnyed pálcamozdulattal vizet nem löttyintek a poharába, és hát, tudjátok, valakinek van idebenn piros-fehér csíkos szívószála is. Hiába tudom, hogy nem Doe-é (asszem? A múltkor még legalábbis nem volt itt.), azért fogok egyet, és mérsékelt lelkesedéssel belevágok egyet a pohár vízbe, amit aztán Doe orra alá dugok – Melinre, ne nézz már rám így – motyogom baromi kevés meggyőződéssel, és majdhogynem zavarba jövök attól, hogy úgy néz rám, mintha valami kedveset mondtam volna, pedig visszatekerve az elmúlt négy percet, nem igazán vagyok megelégedve azzal, mennyire voltam kedves vele. Annyira nem voltam kedves. Annyira biztosan nem, amennyire kellene, és amennyire szeretnék, mielőtt mindig szabotálnám magam.
- Szólj, ha kérsz még – közlöm aztán nagyjából egy drámai sóhajjal, amivel visszavetem magam a fotelba – És jézusom, ne hősködj már, feküdj vissza, jó? Azt leszámítva, hogy nem vagyok alkalmas semmilyen normális emberi kommunikációra, én teljesen jól vagyok, te viszont nem, úgyhogy… na. Érted – és még integetek is, vízszintesen, hogy Dorcast én most ebben az állapotban szeretném látni. Hát ez tökre jól megy, mi?

Ahogy adja az ártatlant, meg vigyorog (VIGYOROG, fogalmam sincs ugyan, mit csináltam, amivel ezt kiérdemeltük, de lehet, hogy mégsem csesztem el mindent totálisan? Ez valamiféle eredménynek is tekinthető, legalábbis szeretném így értékelni.), komolyan elgondolkodom rajta, hogy élvezi ezt az egészet. Az én káromra, de élvezi, én meg artikulátlanul motyogok dolgokat a bajszom alatt (olyasmiket, hogy Merlinre, meg hát a fenébe is, meg a macska rúgja meg, meg nem hiszem el), ahogy elveszem tőle a kiürült poharat, és ismét vizet löttyintek neki bele, majd visszanyomom a kezébe, mint valami gyerekes adok-kapok, úgy nézhet ez ki, a szó legszorosabb értelmében.
- Igazán meg vagyok tisztelve – dohogom aztán, mielőtt visszavetném magam a fotelba, és fel nem csapnám a lábaimat a karfára. Mintha ezzel jelezhetném, hogy na, hellóka, én most itt maradok, és nem csak itt maradok, de egy ideig fel sem kelek innen, úgyhogy játssz csak nyugodtan a szívószál szörcsögésével, én TÖK NYUGODT VAGYOK. Ja. Mikor vagyok én tök nyugodt? Maximum az olyan ritka pár másodpercekben, amikor tudom, hogy tényleg maximálisan, tökéletesen felkészültem egy vizsgára, és nem jöhet semmilyen feladat, ami kifogna rajtam. De ezek a másodpercek elég gyorsan el tudnak múlni.
- Aha, jó. Majd még meglátom – mondom úgy, mintha lehetne mogorván olyasmit közölni, ami valamiféle kegy – olyan kegy, mint hogy én segítséget kérjek Dorcas Meadowestól, és neki ez megtiszteltetés lenne. Nincs ebben igazából semmi magasztos. Csak be vagyok zárva az iskolába, a Próféta tudom, hogy nem ír meg bizonyos dolgokat, bennem meg szeptember óta egyre csak nő a paranoia, hogy odakinn baj van, hogy akik fontosak nekem, bajba kerülhetnek, meg úgy egyáltalán, nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, vagy a szívemből az érzést, hogy valami nagyon rossz dolog fog nemsokára történni velünk. Velem. Vagy velük. Vagy… valakivel. Igazából az sem segít az ilyen érzéseken, hogy Doe is, nézzétek meg, itt fekszik a gyengélkedőn, mert idén folyton szar dolgok történnek.
A kérdésére aztán felhorkantok, de legalább megrepedezik, aztán végül le is mállik rólam a nagyon rosszul színlelt duzzogás és érdektelenség máza – Haha, jó vicceid vannak! Már hogyne kéne benn maradnod ma éjszakára? Szerintem még legalább egy hétig itt leszel. Mármint, ezt nem a javasasszony mondta, de mikor néztél utoljára tükörbe? Szeretnél tükörbe nézni? Szívesen kerítek egyet, de szerintem inkább hidd el nekem, hogy rémesen festesz. Pihenned kell. Meg kell gyógyulnod. Meg egyébként, ha szeretnél felhomályosítani, pontosan miért is vagy itt, én aztán nem bánom – a fejemben mindig olyan elegánsnak tűnnek a váltásaim. Aztán kimondom a dolgokat hangosan. És tudomásul veszem, hogy annyira vagyok elegáns, mint egy rinocérosz.