Nem tudom, mit mondjak.
Én, Georgia (fúj) Quinn (ugh) Shacklebolt (!!) nem találom a szavakat, ami nem csak bosszantó, de szerintem olyasmi is, melynek lehetetlenségére sokan mernének nagytétű fogadásokat kötni. Köztük én is.
A helyzet egyetlen előnye, hogy olyan automatikus mozdulatokkal tisztogatom egyik trófeát a másik után, mintha minimum élvezném a büntetőmunkát, pedig nyilván nem, és Pandára meg csak rá sem merek nézni, ami megint csak: nonszensz. Teljesen, tökéletesen, lehengerlően.
Minden, ami eszembe jut, bagatell hülyeség, Pandára ránézni meg egyszerűen csak fájdalmat okoz, apró kis tűszúrások halánték-tájt, meg néha a mellkasba, olykor a térdhajlatban, mintha segítene rajtunk bármit is, ha most térdre esnék, és elsírnám magam, pedig tudjátok, az a vicces, hogy az most őszintébb reakció lenne, mintha más helyzetekben sírnám el magam. Az a baj… hogy Panda akár én is lehetnék. Sőt, bizonyára nagyon sok mindenki lehetne Panda, de valahogy a körülmények ellene játszottak össze, és csak is Pandora Selwyn Dolohov (SEGÍTSÉG) lehet Pandora Dolohov, senki más. De lehetnék én is. Sőt, talán azt gondolom, nekem kellene lennem. Az én szüleim is lehettek volna hülyék, és én is követhettem volna el hibákat már rögtön az elején, ott, hogy holmi George Shackleboltokkal barátkozom, de miért is ne? Őt az ág is lefele húzta, ugyanaz az ág, ami engem valahogy még mindig tart, és ez nem igazságos, és éveken át gondoltam arra sokszor, hogy tennem kéne valamit ezért, vagy ez ellen, de sosem jöttem rá, mit tehetnék, és ez még mindig igaz. Ez pedig értelemszerűen sokkal jobban bánt, mint rengeteg olyan dolog, melyek miatt mások szerint bűntudatot kellene éreznem.
A saját tükörképemet bámulom a kezemben tartott serleg egy túlságosan is kifényezett foltjában, csak egy torz, sötét kis folt vagyok, és nem is érzem magam semmivel sem többnek.
Elhajítom a serleget. Egyik pillanatról a másikra, szinte még én is meglepődöm, ha nagyon akarnám, biztosan meg tudnám magyarázni pontosan, mégis mit művelek, és miért, de nem akarom. Legszívesebben még ordítanék is egyet mellé, de aztán felfogom, hogy a falról visszapattanva az „Önzetlenül az iskoláért 1967.” vészes gyorsasággal süvít el Pandora mellett, és igazából csak remélem, hogy elsüvít mellette, nem pedig telibe találja, mert bassza meg, hát az utolsó dolog az az lenne, hogy hozzá akarjak vágni valamit, mégis miért akarnék…? Úgy bámulok rá, mintha legalábbis most fognám fel, hogy itt van, pedig nem, pont az a baj, hogy nem, hogy próbáltam kitalálni mit mondjak, vagy mit csináljak, aztán most meg majdnem hozzávágok valamit.
- Bassza meg, bassza meg, Panda, ugye nem talált el…? – ugye nem olyan a hangom, mint aki mindjárt elbőgi magát, ugye csak a fülem cseng attól, ahogy a fém felnyalta a padlót? Végül is, nekem nincs is olyan sok okom sírni. Gerinctelenség lenne.

Biztosan tehettem volna sokkal több okosabb dolgot, minthogy a feszültségemet megint nem kimondottan szalonképes módon akarom levezetni. Mondjuk mondhattam volna valamit, kérdezhettem volna valamit, kitalálhattam volna, Panda vajon mit szeretne, vagy mit akarna hallani, de nem – én feladtam, mielőtt igazán nekiláttam volna.
Mert alapjaiba véve, Panda meg én, sosem hasonlítottunk túlságosan. Talán pont ez vonzott benne még gyerekkoromban. Kétlem, hogy tudatos lett volna, de bizonyára azért érdekelt, mert más volt, mint én, mint akiket addig ismertem, kíváncsi voltam, kalandot szimatoltam, érdekelt ő, érdekelt a családja, ami egészen másképp (volt) elkúrt, mint az enyém, noha akkor valószínűleg nem tudtam volna megfogalmazni ezt az egészet, nem csak azért, mert nem ismertem azt a szót, hogy elkúrt, hanem mert fogalmam sem volt arról, tényleg mennyire, mennyire kifordított világban élünk, és azon belül mennyire furcsán elcseszettek vagyunk mi mind, családostól, és fejünk búbjától a talpunk ráncaiig.
Mindez egyébként most egyáltalán nem segít rajtam. A hasonlóságainkra kellene gondolom inkább a különbözőségünk helyett. De a szakadékokat nem azért hívják szakadéknak, mert keskenyek, és sekélyek, pedig emlékszem, sokkal élénkebben, mint más dolgokra azokból az időkből, hogy azért Pandorának meg nekem, mennyi közös kis hülyénk is volt minden különbözőségünk ellenére. Miért tűnik ez olyan távolinak? Miért olyan könnyű feladni?
És akkor még ez is… úgy nézek rá, az ujjai között pirosló vérre, mintha nem hogy semmi közöm nem lenne hozzá, de még azt sem érteném, mi történt. Egyébként tényleg nem egészen értem, mi történt, nyilván csak ő lehet ilyen szerencsétlen hülye, hogy tényleg eltalálta az a serleg, és nyilván csak én lehetek ilyen nyomorult barom, aki akkor is betalál, amikor igazából nem is akar - Ne, ne, ne, ne, ne…- félhangosan mormogó mantraként peregnem a „nemek” az ajkamról, hirtelen tótágast áll a világ, mert hát én nem ezt akartam, én tényleg, tényleg, tényleg, komolyan NEM EZT AKARTAM, pedig a nemlétező szándékot máris olyan könnyen a fejemre olvassa, és valahol mégsem bánom, mintha megérdemelném, mintha évek óta vártam volna valamiféle szemrehányásra, és most csak behúzott nyakkal elfogadom, hogy ez már járt.
Nem tudom egyébként, hogy tényleg járt-e. Nekem, neki, mindkettőnknek, egyikünknek sem, csak az életnek, de hát hibáztathatjuk mindig Az Életet a saját hülyeségünk miatt? Talán nem kellett volna hagynom, hogy hátat fordítson. Talán nem kellett volna hátat fordítania. De érdemes ezen lovagolni?
Ha lenne még valami a kezemben most eldobnám azt is – csak nem Pandora felé, véletlenül sem – pálcát rántok, na nem azért, hogy esetleg tényleg megpróbáljam megölni, csak párnát bűvölök az első szemem elé kerülő, alkalmasnak tűnő tárgyból (ótvar, régi puff a sarokba állítva), és még épp elkapom Pandát, mielőtt ő is felnyalná a köveket. Nem bírom el persze teljesen, így semmiképp, de legalább lelassítom a dőlést, hogy mérsékelten könnyen érkezzünk meg a földre, és voltaképpen semmi tudatosság nincs abban, ahogy olyanokat mondok, hogy „Merlinre, ne haragudj” meg „sajnálom, nem akartam” és „kurva életbe, miért történik valami mindig??” (mintha általában nem én történnék), és talán még egy olyat is, teljes elgyötört keserűséggel, hogy „bassza meg, Panda, miért mondasz ilyeneket…?”.
Valahogy a feje alá kerül a párna, a földre, a vállamra, az ölembe, nem tudom, ahova esik, de talán nem puffan, és bár a vérzést el lehet állítani két perc alatt, a sebet talán még én is el tudom tüntetni, noha jobb lenne bizonyára Madame Pomfrey-ra hagyni, de lázas igyekezettel próbálom felidézni magamban, mik az agyrázkódás pontos tünetei, és mit javallott csinálni, meg mit nem kéne - Így jobb…? Figyelj… ha elveszed onnan a kezed, segítek – nem vagyok valami meggyőző, még én is hallom, pedig én akkor is az vagyok, ha hülyeségeket mondok, és óvatosan nyúlok a csuklója felé - Nagyon fáj...?

- Merlin szaros gatyájára, mi lenne, ha nem próbálnál meg felkelni?? Szerintem agyrázkódásod van – mondom olyan magától értetődő felháborodással, mintha egyrészt ez nem az én hibám lenne, másrészt mintha ennek számára is egyértelműnek kellene lennie, de annak minimum, hogy nem most kellene nagyon kemény csajnak lennie, aki két perc múlva már a saját lábán sétál ki innen.
- Nem, nem néz ki olyan rosszul – szemrebbenés nélkül hazudok, ahogy elengedem a seb elől elrebbenő kezét, de még így is az ujjaimra maszatolódik a vére, amitől tényleg, majdnem frankón elbőgöm magam, kicsit talán párás a szemem is, Panda remélem most kettőt lát mindenből, és betudja a dolgot ennek. Zsebkendőt húzok elő a zsebemből, felitatom vele az elkenődött vöröset, mert így nem látom még, mennyire vérzik a feje, mennyire lehet széles, vagy mély a seb, amit okoztam, és persze közben más sebekre gondolok, amelyeket szintén én okoztam talán, épp csak ezek a sebek láthatatlanok.
- Elállítom a vérzést, jó? De aztán talán jobb lenne Madame Pomfrey-ra bízni, semmi kedvem felelősnek lenni az arcod elcsúfításáért – a javasasszony pedig nyilván olyan makulátlanná varázsolja majd Panda homlokát, amilyen talán sosem volt, nekem meg muszáj a saját nyelvemre harapnom, mert akaratlanul felveszem a modort, amiben ő is beszél hozzám, pedig nekem most nem kéne ezt megengednem magamnak, nekem kéne a nagyobb embernek lenni, nekem kellene valami okosat, valami vigasztalót mondani, mert bocsánatot kérni tulajdonképpen nem elég. De vajon mi elég? - Komolyan, Panda… nem gondolhatod, hogy téged akartalak eltalálni! – csak valahol a mondat felénél kiszökik belőlem minden harcias él, a hangom elcsuklik, nehéz lenne nyelésnek álcázni, és inkább meg sem próbálom. Hiszen nyilván ezt gondolja. Merlinre, most mondta, hogy ezt gondolja! - Én… én csak úgy elhajítottam – szerintem megnyerhetem az év legrosszabb kifogása díjat.
Hallgatok, csendben szenvedek, a homlokára szorítom a zsebkendőt, mielőtt a pálcámmal akarnék okoskodni, ez lassabb, de biztosabb, és talán elég is lesz, meglátjuk. Hallgatok, és nem tudok sokáig ránézni, elbámulok valahova a feje mellett, a kezemet nézem a zsebkendőn, a homlokán, és még szép is lehetne a pillanat, ha az elmúlt pár évünk nem olyan lett volna, amilyen. (Meg ha mondjuk nem miattam feküdne a földön.) - Én csak… ideges voltam. Mondani akartam neked valamit, de fogalmam sem volt, és… fogalmam sincs, hogyan mondhatnám.

- Aha, hát oké, ha egy csíkkal akarsz élni a homlokod közepén, csak tessék – azért ezt mondom, mert azt mondani, hogy „még mindig több eszem van, mint neked, hogy itt ugrálni akarok, meg felülbírálni az egyetlen (még ha nem is szakszerű, de) segítséget, amit kaphatok”, szóval, ezt mondani szintén nem lenne túl okos, hovatovább nem kendőzhetné el megfelelően a bűnösségemet, még tovább merészkedve pedig nyilván csak annyit kéne mondanom, hogy „persze, hogy érdekelsz, te hülye”, de a dolgok nem olyan egyszerűek, hogy ezt kimondani könnyű lenne. És ha még ki is mondanám – nem olyan egyszerű sem, hogy varázsütésre mindent megváltoztasson. A szavaink csak annyira jók, mint a tetteink. Legalább tenni valami normálisat teszek, olyasmit, ami ilyen helyzetben, épeszű és még nem is kártékony. (Ha továbbra is nagylelkűen eltekintünk ama ténytől, hogy Panda sérüléséről egyedül én tehetek).
Talán igaza van. Talán tényleg jó kezdés lenne. Talán csak én bonyolítom túl ezt az egészet, és nincs is semmi elcsépelt egy „hogy vagy?”-ban. De mégis hogy lehetne? Nyilván nem lehet jól. A helyében én nem hiszem, hogy jól tudnék lenni, és valószínűleg régóta nem lennék jól, és valószínűleg ideges lennék, ha bárki azzal a hülyeséggel jönne oda hozzám, hogy hogy vagyok. Persze, attól még igaz, hogy az legalább valami kezdet lett volna. Valami érdeklődés, valami őszinte, még akkor is, ha meg kellett volna küzdenem azért, hogy a gesztus őszinteségét elismerje. Azt hiszem, ezt a harcot, ezt akarhattam elkerülni. Nem ismertem be, hogy bármerre indulok is, nem tudom kikerülni. Mert most arra gondolok, hogy nem tudom.
Megköszörülöm a torkom. Ugyanúgy ostobaságnak tűnik minden, amit mondani tudok.
- Hát, pedig most is épp szóba állok veled – mondom sután, és igen, ostobán, hiszen ez egy nyilvánvaló tény, még akkor is, ha nem ír tökéletesen felül másfél évet, mert hogy is tehetné? Sosem fog nem megtörténtté válni másfél év az életünkből csak úgy, még akkor sem, ha esetleg szeretnénk – Ez viszont tényleg nem hiszem, hogy jó ötlet – már nem az, hogy szóba állok vele, hanem az, hogy csak azért is muszáj neki felülnie, oké, hogy megtámasztja a fejét, de akkor sem hiszem, hogy jó ötlet, és igenis úgy nézek rá, mint egy három diplomás javasasszony. Leengedem a kezem, mert haszontalanná válik megpróbálni a homlokán tartani a zsebkendőt, de egész szépen letöröltük onnan a vért, és már jobban látszik alatta a vágás, amit némi tagadhatatlan megkönnyebbüléssel veszek szemügyre és végül nem próbálom meg visszafektetni a földre – Annyira nem tűnik mélynek. Talán megúszod, hogy össze kelljen varrni a fejedet – mondanám, hogy tárgyilagos vagyok, de azt hiszem, nem sikerül. Pandával talán soha az életben nem tudtam tárgyilagos lenni.
- Szóval… - megint megköszörülöm a torkomat. Még mindig nem tudok mit mondani, és minden, amit mondani tudok még mindig ostobaságnak tűnik – Hogy vagy?

Igazából egyszer már sikerült lebeszélnem magam arról, hogy pálcával „menjek neki” Panda sérülésének – mert sosem lehet tudni, mert nyilván igaza van, és nem vagyok javasasszony, mert olyan sokszor nem csináltam ilyet, meg mert jó lenne, ha nem csinálnék még valamit, amiért aztán utálhat, de minimum haragudhat rám. De valahogy felpaprikáz minden szava, meg ez a nyegle beletörődés, amivel azt kezeli, hogy egy vágott seb van a homlokán, és valószínűleg agyrázkódása is van.
Miért nem tud ez a lány vigyázni magára, vagy törődni magával? Csak egy kicsikét? És miért gondolok arra, hogy ebben az elmúlt másfél évben, ha mellette lettem volna, minden jobb lett volna? Csak egy kicsikét? Mennyire kell ehhez sokat gondolnom magamról vajon? Pedig én tényleg azt hiszem, hogy nem gondolok magamról sokat. És most meg bűntudatom van, amiért nem vigyáztam Pandára – ma, hogy miattam sérült meg, és abban a bizonyos másfél évben, amikor gyakorlatilag még azt is próbáltuk elkerülni, hogy a másikra nézzünk. Fel sem tudom pontosan idézni, hogy történt ez velünk. Csak az érzés él bennem elevenen, a gyerekes sértődöttség és megbántottság, meg a dac, hogy én akkor sem. Én akkor sem loholok utána, ha nem akarja, én akkor sem kérek bocsánatot, én akkor sem, akkor sem, akkor sem!
Elég nagy hülyeségnek tűnik most már ez az egész. Elég nagy hülyeségnek tűnik az is, hogy felemelem a pálcámat, az meg elég hihetetlennek tűnik, hogy kicsit sem remeg a kezem, ahogy a sebére szegezem, hogy elmormoljak egy gyógyító varázsigét, hogy kicsit összébb húzódjon az a hülye seb, meg még egyet, hogy legalább ne legyen véres a feje, mert attól egy kicsit kitör a frász - Episkey! Tergeo! – majd úgy nézem a végeredményt, mintha valamit állatira elbaltáztam volna, de a jelek szerint ennek épp az ellenkezője történik. Panda már egész szalonképesen fest, csak mondjuk állatira sápadt, és ha tényleg agyrázkódása van, azzal nem tudok mit kezdeni - Azért én lemennék Madame Pomfreyhoz. Ha akarod, lekísérlek – mondom szinte egy lélegzetvétellel, mert ez már szinte valamiféle elköteleződés, vagy ígéret, hogy valamennyi ideig vele leszek, miközben nem tudom eldönteni, hogy csak megtűr-e, vagy ez így most épp szintén oké.
Mert igen, azért elég hihetetlen azt hallani Pandora szájából, hogy dolgok lehetnek rendben. Biztos állatira szkeptikusan is nézek rá, leengedem, elteszem a pálcám, de aztán nincs több kényszertevékenység, amivel indokolhatnám a hallgatásom, vagy kevésbé tehetném kínossá azt, hogy amúgy még mindig nem tudom, mit mondjak, hogyan viselkedjek, pedig ha azt vesszük, Panda úgy válaszolt a kérdésemre, majd úgy kérdezett vissza, mint ahogy a normális emberek teszik. Én miért vagyok erre mindig képtelen?
- Semmi. Semmi sem rendkívüli. Vagy minden. Nem igazán tudom eldönteni – ami legalább őszinte tőlem, bár azzal elég ritkán lehet megvádolni, hogy nem vagyok őszinte, inkább csak nem vagyok tudatában annak, hogy néha nem vagyok még tisztában azzal, mit akarok mondani pontosan, vagy mit is érzek pontosan. Ez mostanában elég gyakran előfordul velem - Szeretnék már odakinn lenni. Ott, ahol a dolgok történnek, ott, ahol mindenki van – legalábbis nekem mindenki, a családom, főleg rájuk gondolok, és nem vicces, hogyan fordul a kocka? Régen Panda akart valahol máshol lenni. Bár én most is bolondulásig szeretem az iskolát – épp csak nem tudok rá megfelelően odafigyelni, amikor ennyi szarság történik odakinn, és én úgy félek, minden tetves ébren töltött pillanatban, hogy olyasmiről maradok le, ami megváltoztatja másokéval együtt az én életemet is. Nekem pedig nem lesz beleszólásom.