Néha elhiszem, Királynak igaza van, és egy makacs kis oroszlán bennem minden tőle telhetőt megtesz, hogy elnyomja bennem a sast. Pedig ha belegondolunk, ez többszörösen is lehetetlen - a sasnak legalább sérültnek kellene lennie, hogy az oroszlán mancsot emelhessen rá. A sasnak minimum hülyének kellene lennie, hogy elég alacsonyra merészkedjen, az oroszlán birodalmába. Talán éppen ez a baj: túl sokat gondolok magamról, mint sas, és azt hiszem, legyőzhetem az oroszlánt ott, ahol ő van előnyben. De ez egy olyan forgatókönyv, amire - érthető okokból - kurvára nem gondolok szívesen. Még hogy a hübrisz legyen a végzetem...! Nem, nem, nem és NEM!
Aztán ott van annak a találkozásnak a forgatókönyve, ami most történik - a sas, meg a kígyók, és megint csak ugyanott vagyunk. A kígyóknak nem szabadna elérnie a sast, ha az magasan száll, de ha a sas van olyan hülye, és lejjebb ereszkedik... nos, értitek ugye? Arról nem is beszélve, ha három kígyó, és egy sas van, de egy bizonyos határon túl nem tudom visszatartani magam attól, hogy leereszkedjek az ő szintjükre (na, gondoljunk inkább így a dologra!). Mert egyszerűen csak fáraszt. Egyszerűen csak elegem van. Nem csak a világból, nem csak a változásokból, nem csak az állandó rettegésből, de abból, hogy valamiért mindig mindenen kívül rekedek. Vajon a bőrszínem nyomja rám ezt a billogot? Vagy én magam? Hogy sosem lehetek csak olyan, mint mások, én valahogy mindig kilógok? Hát az én hibám, hogy ez senkinek nem felel meg? Nem lenne muszáj foglalkozni velem. Figyelmen kívül lehetne hagyni, nem? Mármint, tudom én, hogy teszek róla, hogy ez kellőképp nehéz legyen, de megtehetnék. Békén hagyhatnának. Elfogadhatnának. Elfogadhatnák hovatovább azt is, hogy az én családom, olyan, amilyen, mert nekik ehhez nincs közük, mégis úgy érzik, hogy bele kell pofázniuk, mert ők egy-for-mák. Egyformán unalmasak, ha engem kérdeztek, mondjuk, és nem ártana nekik az sem, ha elolvasnának pár értelmes könyvet...
- Veled aztán nem tudom, mi a baj, Meadowes. Mégis mióta a te problémáid az ÉN problémáim? - fel vagyok háborodva, nyilván, és kurvára, hogy miközben épp úgy képzeltem, édes magányomból kiemelkedve csodálatos hős leszek, ha én húzom a rövidebbet, esetleg egy kicsikét mártír, de akkor legalább páran észreveszik, hogy miben élünk. Mert van, aki még mindig olyan hülye, hogy nem veszi észre. Ez itt már nem csak egy iskola. Amikor egymásnak megyünk, nem csak a hormonok túltengéséről, meg kamaszos kegyetlenségről van szó. Ez a játék már nem babra megy. Miért nem veszik észre...?
Akkor jön Meadowes, és úgy gondolja, szent feladata megvédeni engem önmagamtól. Hát kértem én erre? Sosem kérnék ilyesmire senkit, még akkor sem, ha mondjuk barátok lennénk, mert akkor nyilván nem tenném ki ennek. De Meadowes nem a barátom, és mégis jött, vitt, és futottunk, gyorsabban, mint ami jól esett, kapkodom a levegőt, és a nevetésük, az ő kibaszott nevetésük, mintha jobbak lennének, még mindig cseng a fülemben, még akkor is, ha Dorcasnak azért kicsit igaza van. Ennyire nem vagyok hülye. Legalábbis a szó hagyományos értelmében nem.

Nem veszem le a tekintetem Dorcasról egy pillanatra sem, de úgy hajtom félre a fejem, és közben úgy nézem, a homlokomat ráncolva, kicsit összepréselt ajkakkal, mintha valami nagyon különleges faj lenne, ami tanulmányozásra érdemes. De közben minden kis ráncom, minden kis pislogásom, minden ajakhúzásom tökéletesen azt sugallja, hogy nem értem. Hiszen pont most magyarázza meg, miért csinált ő is legalább akkora hülyeséget, mint én, amitől ő megmentett, miközben magára nézve hatalmas hülyeséget csinált, hát ki érti ezt? Én nem, az életemre mondom, de ha ő sem, hát az már kínos. Mert én tudom, miért csináltam, amit. És ő?
- Most komolyan tőlem kérdezed, hogy miért csináltad azt, amit? – kérdezek is rá rezzenéstelen nyíltsággal, igazából tényleg érdekel, puszta kíváncsiságból is, meg hát, úgy amúgy. Kicsit azért jó lenne tudni, valaki miért pont akkor akar mellettem lenni, amikor abból semmi előnye nem származhat, és akkor, amikor én sem vagyok önmagam legjobb verziója. Ha mondjuk mazochista hajlamai vannak, én nem akarok részese lenni a dolognak, kösz nem, bocs, de kösz nem. És ha valami viszonzásra is vár, igazán… mégis mit vár tőlem vajon? Mit adhatnék neki pont én?
Hirtelen furcsa nyugalom lesz úrrá rajtam. Ami elég vicces, mert közismeretesen könnyen elveszítem a türelmemet, meg elég könnyen hagyom magam felheccelni (lásd mellékelt példa), és néha… NÉHA tényleg elveszítem még a józan ítélőképességemet is. Csakhogy most nem erről van szó, egyáltalán nem, ha valaki felé elveszítettem egy pillanatra a józan ítélőképességemet, az Dorcas volt, és nem azok a lányok. Ugyanakkor van valami abban, amit mond, amitől magamhoz térek, és rájövök, hogy hé, Meadowes, tudod, talán érdemes lenne erről beszélgetnünk, mert hülyeségeket mondasz. Valahogy így.
- Nincs igazad – mondom ezzel a hirtelen jött nyugalommal, akár az arcomba akar épp mászni, akár nem. Csípőre teszem mindkét kezem, vagy egy kicsit inkább a hátam felé, óvatosan a tenyerembe dőlök, kipréselve minden levegőt a tüdőmből, hogy aztán kiegyenesedve jó nagyot kortyoljak az oxigénből - Miért húzzam meg magam, ha ennyi szarság történik kinn? Ha ez a szarság lesz a jövőnk, hát kösz, de én nem kérek belőle, és halálosan mindegy, hogy kinyíratom magam most, vagy majd csak két év múlva. Ha pedig van egy kicsi, akár csak egy fikarcnyi esélyünk is arra, hogy elkerüljük a katasztrófát, hát már bocs, de én igyekezni fogok megtenni még azt a fikarcnyi valamit is – összefonom magam előtt a karjaimat, nem is igazán tudatosan akarok valami elutasító pózt felvenni, talán inkább csak azt akarom megpróbálni eldönteni, hogy akkor most hányadán állok Meadowesszal. Nyilván nem gondolom, hogy bármivel is tartoznék neki, de azért még mindig nem hallottam tőle semmit, ami megmagyarázná a viselkedését.
- Ha meg akarnád húzni magad, nem léptél volna közbe. Mit mondasz?

Veszem az üzenetet. Tényleg, tökre, és nem közlöm vele újra a helyzet nyilvánvaló kínosságát, de attól még el sem felejtem. Azért az nem úgy működik, hogy Dorcas fog egy radírt, aztán megpróbálja kiradírozni belőlem a saját hülyeségét. Mert ilyen nincs. Csak a tekintetem válaszol neki, ahogy arra is, hogy „valóban?”, mert hát, igen, Meadowes, valóban, vagy nem mondtam volna azt, amit, velem ellentétben én általában nem (csak) ösztönből cselekszem, hanem követek valami előre lefektetett mintát, valami kiötlött tervet, még akkor is, ha mások számára a terveim általában magával a káosszal egyenlők.
Aztán… egészen konkrétan elmosolyodom. Őszintén. És remélem, hogy ezért nem fog behúzni nekem, mert akkor kénytelen leszek állatira megrúgni, és igazság szerint nem szeretném. Azért mosolyodok el, mert néha megesik, hogy én magam sem tudom egészen pontosan elmagyarázni előre, mit is művelek voltaképpen, de aztán öt perc múlva elül a káosz, csend lesz, és minden kirakós darabka a helyére csusszan, mint most.
- Nem érted – mondom még mindig vészes nyugalommal, most már ráadásul mosolyogva, és kis híján annyira elragadtatom magam, hogy meg akarom ölelni, egek, az mondjuk gáz lenne, még jó, hogy ugyanúgy a karjaimat szorongatom, ahogy ő a sajátját - Ez az egész… ez az egész nem azokról a felszínes picsákról szól, Dorcas. Mert őket nem fogom tudni megváltani, mert ők bizonyos tekintetben reménytelenek, és épp ez a baj, hogy ezek a buta picsák, ezek a buta picsák olyan helyzetben vannak, hogy el tudják hitetni másokkal, hogy _igazuk_van. Igazuk, nekik! Annyira… baaaah, annyira szánalmas, szerinted nem? De ez nem róluk szól. Hanem rólad. Rólad, meg rólam, és azokról, akik tudod, ezt az egészet végignézték még rajtunk kívül a folyosón, akik elsétáltak mellettünk lesunyt fejjel, és majdnem te is ezt csináltad, de végül nem. Az ilyen emberekről van szó. Nektek kell végre kurvára kihúzni magatokat, és azt mondani, hogy nem, baszd meg. Hogy nem mindegy. Hogy nincs igazatok, és dujgjátok fel a vérimádó fejeteket a seggetekbe.
Mert ez a lényeg. Tényleg kurvára ez a lényeg. Hogy végre ne üljön mindenki a seggén, ne féltse mindenki a szaros kis életét annyira, hogy inkább megéli a világvégét is, csak ne keveredjen bajba, csak ne bántsák, de hát nem értik, hogy nem fognak kimaradni, nem fognak megkíméltetni, csak azért, mert erre vágynak? Azt hiszitek, én ezt akarom? Hogy olyan embereknek papoljak, akik gyakorlatilag süketek? Hát egy nagy fenét. De én nem tudok mást csinálni. Nem tudom kussba ülve várni, hogy minden csak még rosszabb legyen. Nem akarom megúszni. Hogy lehet úgy tükörbe nézni?
- Szóval nem, nem töröm a fejem egyszemélyes hadseregeken, nem vagyok teljesen hülye – mert ugye, ha hadsereggel jönnek neked, nem ártana, ha neked is lenne egy. És ja, engem eléggé izgat a jövőm. Mindjárt közlöm Dorcasszal is, hogy ő is törődjön csak a sajátjával, ha már a jelek szerint van magához való esze.

Dehogynem értékelem túl a saját szerepemet. Azt hiszitek, nem tudom? Nem tudom, hogy csak egy nyomorult, kibaszottul jelentéktelen porszem vagyok ebben az egészben? Hogy valószínűleg senkit sem érdekelnék, ha nem lennék aranyvérű? Mert tudjátok, azért ez a része a dolognak, ez ijeszt meg rettentően. Hogy bármikor feltűzhetnek minket a térképre, engem, meg a családomat, megpróbálnak talán beállítani minket a "kívánatos" sorba, mert lassan már csak egyetlen egy kívánatos sor lesz, és ha mi nem akarunk beállni, mint ahogy soha nem álltunk be könnyedén dolgok mögé, akkor mi lesz? Na, akkor mi lesz? Persze, addig lehetek jelentéktelen. Addig lehet azt mondani, hogy nem érek el semmit, de nem vagyok képes elfogadni a tényt, hogy... hogy nem számítok. Nem azért mert kibaszott egoista vagyok, vagy mert élvezném, hogy talán a jövő évet sem élem meg, ha nagyon igyekszem zabszem lenni mások seggében. Azt nem bírom elviselni, hogy ölbe tett kézzel üljek, és ne tegyek semmit, miközben faszfejek fel akarják gyújtani az egész világomat. Én ezt nem tudom végignézni. Egyszerűen csak... nem. Muszáj csinálnom. Még akkor is, ha talán nem segítek senkinek, magamnak legkevésbé, de valamit muszáj csinálnom, hogy ne csavarodjak be teljesen, és így sokkal könnyebb, azt hallgatni, hogy mások teljesen hülyének tartanak, mintha én tartanám magam egy gusztustalan, gyenge, jelentéktelen embernek...
Talán naiv dolog azt hinni, ha többen gondolnának ebbe bele, akkor jobb lenne valami. Megváltoznának a dolgok. Talán naiv dolog akkor a remény is, de most nem azért, mi maradna belőlünk remény nélkül? Akár meg is ölhetjük magunkat mind, itt helyben, most rögtön. Nem lenne nagy különbség.
- De nem rólam van szó - bizonyos tekintetben persze ez kurvára nem igaz, másfelől viszont azért... hát, nem tudom, nehéz ez. Ha úgy vesszük, mindig mindenki azért tesz dolgokat, mert önmagáért teszi. Néha azért remélhetőleg ez párosul azzal,  hogy akarva, vagy akaratlanul azért tesz másokért is.
Folytatnám még hasonló lendülettel, mint eddig, hogy miről lenne szó, de aztán Dorcas egyszercsak eltűnik a látómezőmből. Mint a rajzfilmekben, amikor a gyalogkakukk egyszer még ott van, aztán nincs, a prérifarkas meg hiába süti el a dinamitot, kurvára nincs ott semmi, amit eltalálhatna. Én mondjuk legalább nem robbantom fel saját magamat, de azért bámulok egy pillanatig Dorcas fejének a helyére, mielőtt lejjebb navigálnám a pillantásomat, és tudjátok, mire gondolok? Hogy baszd meg, én most nagyon elrontottam valamit. Szabályosan rosszul érzem magam. Mármint, azt megszoktam, hogy kiröhögnek, azt is, hogy sértegetnek, azt is, hogy nem figyelnek oda rám, de azért... azért ilyen reakciót elég ritkán váltok ki másokból, amitől nagyon gyorsan bűntudatom lesz. Idegesen harapom össze az ajkaimat, hallgatok, nézem, egyik lábamról áthelyezem a súlyt a másikra, és szinte nem is Dorcasnak mondom, csak úgy a levegőbe, oda, ahol eddig a feje volt - Csak szeretném, ha tudnák, hogy nem fog  más változtatni helyettük - mondom voltaképpen sokkal kevésbé harciasan, és sokkal halkabban, mint eddig, és talán tapintatosabb lenne, ha most csendben, bűnbánóan elsomfordálnék, de mondhat akárki akármit, én nem vagyok érzéketlen mások érzéseire...
Leguggolok elé, a könyökeimet a térdemre húzom - Hé... mi a baj? - már azon kívül, hogy az aurájában létezem, persze.

Felvillantok egy gyenge félmosolyt: mondj valami újat, Meadowes. Nyilván tudom, hogy több barátom lenne (vagy több barátom maradt volna meg az évek során), ha egy kicsit normálisabban viselkedem. Átlagosabban, legyen ez, mondjuk így, mert hát erről van szó, nem? Egy gyerek üljön meg a seggén, csak az iskolája hülye szabályait feszegesse, ne higgye már azt, hogy köze van a nagyok játékához. De ha csak kisebb dolgokban gondolkodnánk: mennyivel jobb társaság lennék, ha mondjuk nem javítanék ki mindig másokat, nem igyekeznék bebizonyítani, hogy én bizony okosabb vagyok náluk, meg akkor is, ha – úgy, ahogy Doe mondja – nem igyekeznék nagyon-nagyon mások intimszférájába mászni, amikor ők ezt nyilván nem akarják.
És hát a nyilvánvaló igazságnak az is a része, hogy minden fenn elsorolt vádpont miatt nem sokan akarják, hogy az intimszférájukba másszak.
Tulajdonképpen megértem. Nem örülök neki, de megértem. Nem örülök neki, de annyiban elfogadtam, hogy nem igazán vagyok hajlandó változtatni sem magamon, sem a viselkedésemen… patt helyzet, mondaná apám.
Valahol talán tudnék nevetni ezen az egészen. Hogy Dorcas úgy fest kicsit, mintha átment volna rajta egy úthenger. Egy úthenger, amit én vezettem, de legalább cserbenhagyásos gázolással nem vádoltatom meg magamat, és azért megnézem, mekkora kárt okoztam. Épp csak ebben az esetben nem igazán tudok honnan segítséget hívni, mert érdekes, nagyon senki sem igyekszik megállni mellettünk, hogy megnézze, valami gáz van-e Meadowesszal. (Ez mondjuk megint csak olyasmi, amiért ölni tudnék, de szerintem Dorcas meg akkor ölne meg engem, ha hirtelen nyilvános szociális példázattá akarnám tenni a nyomorát.)
- Mert ez az egy nyomorult életünk van, és ha lehet, nem tizenhat évesen akarunk végezni az egésszel? – nem úgy mondom, mintha ez lenne az abszolút válaszom mindenre, most tényleg nem. Még arra is rájövök, hogy sort of költői kérdéseket elég seggfejség újabb költői kérdésekkel megválaszolni, úgyhogy hintázok egy kicsit, előre a cipőm orráig a lábujjhegyeiimig, vissza a sarkamra, és épp csak sikerül nem seggre ülnöm - Figyelj, nyilván hülyeség lenne azt mondani, hogy mindenki ezt akarja, de… én azért szívesen kikerülnék ebből a suliból. Szívesen továbbtanulnék. Szívesen elutaznék még helyekre, meg ilyenek, és persze, mondhatod, hogy talán ez az egész majd elmúlik, és megtehetem mindezt, anélkül, hogy a kisujjamat is megemeltem volna, de… hát, nem tudom. Nem akarok magamnak hazudni egész hátralevő életemben arról, hogyan éltem túl, míg mások kurvára megdöglöttek – ja. Végeredményben azért mégis csak rólam van szó. De akkor kanyarodjunk csak vissza pár gondolattal ezelőttre: legalább nem azért csinálom, mert csak magamat akarom menteni. Épp ellenkezőleg -És ha senki sem foglalkozik ezzel az egésszel... akkor mi lesz? Tényleg ránk szakad az ég - egy próbát minden megér, ez is. Az is, hogy talán hülyeségre pazarlom az egész hatodévemet azzal, hogy próbálok ráébreszteni mindenkit - ostoba parasztok vagyunk, ha mindig csak mástól várjuk a segítséget, de mi meg nem mozdulnánk.
- Sajnálom…

Minden szavam ellenére egyébként nem vagyok meggyőződve arról, hogy sokáig fogok élni. Mármint, amit most művelek, az szinte az életbiztosítás szöges ellentéte. Nem tudom, anyám kapott-e már baglyot a Roxfortból ez ügyben, de ha igen, szerintem égnek áll már minden egyes hajszála, hogy már megint pontosan nem azt csinálod, amire kértelek, hová tetted a jobbik eszedet? (vagy valami ilyesmi), és tudjátok, egyébként igaza lenne. De nem tudok mást csinálni. Én tényleg nem tudok.
Mert hiába álmodozok arról, mit csinálok mondjuk majd tíz év múlva, meg mi mindent akarok csinálni még a Roxfort után, ha még nem tartunk ott. Odáig el kell jutni valahogy, nem csak okosan, de lehetőleg úgy, hogy aztán tíz év múlva ne akarjam szembe köpni magam, és ne érezzem azt, hogy meg sem érte túlélni, meg sem éri élni. Én mindent akarok – igen, igen, tudom, hülyeség, ostobaság, de a mindent vagy semmit valahogy fájdalmasan egyenes útnak tűnik a szememben, és hát minek térnék le a jól belátható, legrövidebb egyenesről? Szóval, lehet, hogy nem jön be. Lehet, hogy a terveim mindörökké csak tervek maradnak, mert ideje korán alulról fogom szagolni az ibolyát, de akkor legalább megtettem mindent, amit bírtam. Legyek őszinte? Nem tudom, hogy megéri-e. Most azt gondolom, igen. Aztán lehet, hogy a pillanatban, amikor elveszítek majd mindent, rájövök, hogy tévedtem. De addig is… nem tudhatom.
De itt és most, ez az egész Dorcasszal, egyébként nem arról szól, hogy belássa, igazam van. Be lehet látni a tények igazát anélkül, hogy ez bármit is megváltoztatna bennünk, és esetében pontosan ez történik, amitől savanyú lesz a féloldalas mosolyom, elnézően savanyú, egyértelműen elégedetlen, egyértelműen örömtelen, nehogy azt higgye, adott nekem valamit, dobott egy csontot, amin elrágódhatok, vagy nehogy azt higgye, hogy most okosabbnak, jobbnak érzem magam nála, vagy azt hinném, bármiféle győzelmet arattam. Semmiféle győzelmet nem arattam. Sőt, ha ennél akarunk maradni – legjobb szándékomban is elbuktam.
- Oké… - teljes meggyőződés nélkül nyugtázom a szavait, ujjbegyeim még támaszkodnak a hideg padlón, végignézem, ahogy feláll, és hagyok egy percet annak, hogy én felnézzek rá, ő pedig nyugodt szívvel lenézhessen, ha akar. Nincs semmi gesztusértéke a dolognak, nem azért csinálom, nem tudom, miért hiszek az utolsó utáni pillanatban, hogy esetleg most, hogy már nem akarom meggyőzni semmiről, talán rájön, mi lett volna a cél, de hiszek, még ha felesleges is. Végül azért persze felállok én is, kicsit megigazítom a taláromat, a cipőm orrával a földet rugdalom, mintha fájdalmat okozhatnék vele. Még azt is hihetné, hogy zavarban vagyok. Nem vagyok, csak elfogytak a szavak, már nem tudok mit mondani, és nem is érzem igazán érdemesnek.
- Hát, akkor, érted. Jó kimaradást „ebből az egészből.”