Gondosan hajtogattam a ruháimat egy bőröndbe, egyiket a másik után. Oda sem figyeltem, csak pakoltam az ingjeimet, amit akár rábízhattam volna a házimanókra is, de jobban esett magamnak megtenni. Csak napok választottak el minket az utazástól - elméletileg. Azzal nem számoltam, mikor olyan előzékenyen megígértem Élodie-nak ezt a kiruccanást, hogy a Sötét Nagyúr halaszthatatlan programot szervez a hétvégére. Ezelőtt meg akartam úszni a családlátogatást, fohászkodtam, hogy Ellie gondolja meg magát, azonban a legutóbbi gyűlés óta hirtelen mindennél csábítóbbá vált Franciaország. Mintha ez az aprócska távolság bármitől is elhatárolt volna...
Tehát lényegében feleslegesen pakoltunk ilyen serényen és már rég közölnöm kellett volna a feleségemmel, hogy nem megyünk sehova. Nem értettem, miért féltem ennyire megmondani neki, mintha számított volna bármit is a véleménye vagy a csalódottsága. Azt hiszem, csak magam miatt hallgattam, még néhány percig el akartam hinni, hogy a legnagyobb problémám a hétvégén néhány irritáló rokon lesz.
- El kell halasztanunk az utazást - szólaltam meg végül, lecsukva a bőröndömet. - Közbejött valami. Csak pár nap, esetleg egy hét, az úgysem számít már...
Abba bele sem akartam gondolni, hogy akár történhet is velem valami a Mungóban. Ostobaság lett volna azt hinni, hogy semmi ellenállásba nem ütközünk majd, hogy Dumbledore és az öngyilkos-jelöltjei nem jönnek oda. Merlinre is, nagyon féltem... Nem akartam megsérülni, meghalni még kevésbé. És a gondolat, hogy ártanom kell valakinek, védtelen beteg embereknek, gyerekeknek és öregeknek, ez ébren tartott éjszakánként. Azt sem tudtam, mikor aludtam utoljára rendesen, nem a plafont bámulva és minden igyekezetemet arra összpontosítva, hogy elhallgattassam a lelkiismeretem.

Azt hiszem… vagy azt hittem, olyasmivel töltöttem az elmúlt pár napot, mint olyasvalaki tenné, aki igyekszik visszazökkenni az életébe egy hosszú utazás után. Új ruhákat vettem, és cipőket, mintha olyan fontos lenne, végigjártam a ház minden szegletét, dolgokat kerestem, amik régen nem voltak ott, kihajigáltam ízléstelen terítőket, Bella ruhatárának egy kis részét, virágokat hoztam haza, valahányszor „kiszaladtam” valamiért, de voltaképpen minden csak azt a célt szolgálta, hogy elfoglaljam magam, és ne kelljen tudomást vennem arról, hogy az „otthon” is legalább olyan csendes, és legalább olyan üres, mint a Mungó-beli szobám. Ha Cygnus kételkedik is abban, hogy jót tesz nekem kinn lenni, valószínűleg fel sem tudná fogni azt, hogy mennyire mindegy nekem valójában, hol vagyok…
A pakolás is remek ürügy – ahogy közeledik az utazás, igazából egyre jobban stresszel, visszhangzik a fülemben az orvos számtalan jó tanácsainak egyike, hogy kerülnöm kéne a stresszt, a helyzeteket, melyekben kellemetlenül érezném magam, de hogy kerülhetném el a saját életemet…? Vagyis hát… azt hittem, erre megvan a válaszom. Megvolt a válaszom. De még azt sem sikerült elintéznem, nem hogy azt, hogy eldöntsem, a két királykék cipő közül melyikre lesz igazán szükségem.
Akármilyen utálatos dolog is csomagolni, a hajtogatás, a válogatás, a jelentéktelen választások monotonitása igazából megnyugtat, megengedi, hogy tompítsam a szomjúsághoz hasonlatos honvágyat, és a honvágynak eszeveszettül ellenkező rettegést, ami akkor tölt el, ha a szüleimre gondolok. De annyi a teendő! Még a gyerekek csomagjait is ellenőriznem kell, és lehet nem ártana vetnem egy pillantást Cygnus választásaira sem, mégsem nézhetünk ki úgy, mint valami szedett-vetett társaság, és már majdnem meg is szólalnék, amikor megelőz, én pedig őszintén felháborodott meghökkenéssel meredek rá, a csukott bőröndjére, aztán megint rá, mintha ennyivel is kifejezhetném mekkora szamárságokat beszél. Hiszen most csomagolt be! Akkor mégis miről van szó?
- De, számít. Nagyon is számít.
Vádló szoborrá merevedek, a markomba gyűrődik egy selyemblúz, anélkül, hogy észrevenném, haragossá ránduló szemöldökök alól értetlenül meredek rá – Mégis mi olyan fontos, hogy ezt az egy dolgot ne lehetne megtenni a kedvemért? – egy átkozott hétvége, végül is csak ennyit kértem, de még csak meg sem lepődöm igazán. Meg nem lepődök. Csak minden előzetes figyelmeztetés nélkül tör rám a sötét kétségbeesés.

Pontosan erre számítottam. Önsajnáltatás, manipuláció, hogy rosszul érezzem magam, csak mert neki is rossz. Mit számított egyáltalán az a néhány nap, hova rohantunk, mikor az elmúlt két évben a Mungó kertjénél messzebbre egyszer sem akart menni? És előtte sem, soha nem adta jelét, hogy a régi családja többet jelentett volna számára, mint én és a közös gyerekeink. Úgy képzeltem, őket is csak eltűrte maga körül, mint valami kellemetlen terhet - mint engem. Vajon Anton beszélte tele a fejét valamivel? Nem, a sógorom legfeljebb egy ötévest tudott volna bármiről is meggyőzni azzal az idióta, fontoskodó francia akcentusával, amitől a vasárnapi látogatása alkalmával is kis híján lefejeltem a falat a szalonban.
- Hát...
Elhallgattam. Egyszer sem beszéltünk ilyesmiről - másról sem nagyon az időjáráson és a manók főztjén kívül -, most sem akartam. Vagyis Merlinre, akartam, de nem vele és végképp nem így. Nem vártam tőle megértést, az áhított feloldozást még kevésbé, már ha azt egyáltalán megkaphattam valaha azok után, amiket megtettem pusztán gyávaságból. De hazudni sem volt értelme. Mégis kinek mondaná el, hogy a Nagyúr támadásra készül a Szent Mungó ellen? Egyáltalán miért akarná bárkinek is elmondani, amikor hidegen hagyta magán kívül minden, sőt, még a saját élete is? Igazából nem ezért fagyott a torkomra a szó. Egyszerűen nem akartam elmondani neki, mert féltem a véleményétől, amiről válltig állítottam még saját magamnak is, hogy hidegen hagy.
- A Sötét Nagyúr valami nagyszabásút tervez és én sem húzhatom ki magam alóla. Ha megtenném, még azelőtt megöletne mindannyiunkat, hogy koccinthatnánk apádékkal. Talán te is megérted, hogy ez fontosabb, mint a teljesen értelmetlen hazalátogatásod.
Csak vegye tudomásul és tegyünk úgy, mintha ez az egész nem jelentene igazán semmit. Mintha csak a Minisztériumban akadt volna plusz munkám, például.
- Csak néhány nap, utána elutazunk. Én sem így terveztem, hidd el.

Ki fogok borulni. Előbb tudom, mint hogy megtörténne, vagy akár csak elkezdene megtörténni - végigszalad rajtam a remegés, láthatatlanul, hidegen, borzasztóan, és azzal fenyeget, hogy darabjaimra zuhanok tőle.
Kicsit olyan,  mintha ki akarná húzni a talajt a lábam alól - ez volt a terv, ehhez tartottam magam, ezt akartam, mert ha nem tudok tervezni, akkor nem vagyok semmi, akkor visszacsúszok oda, ahonnan elindultam, a közös életünkbe, ami sok minden, csak nem boldog, ami nem jelent semmit, ami olyan üres, olyan magányos, hogy tudom, megint nagyon hamar ott találnám magam, hogy nem bírom elviselni.
Talán csak el kellene hagynom. Azt hiszitek, még sosem gondoltam rá? De mihez kezdenék? Végeredményben... rettentően gyáva vagyok. Mindig is az voltam.
És most csak nézek rá, kifejezéstelen tekintetettel, valami vádlóval az ajkaim szegletében, és persze abszolút fogalmam sincs, miről beszél. Mármint... tényszerűen tudom, miről beszél, felfogom, amit mond, ugyanakkor nem tudok mihez kezdeni azzal, hogy az ilyen fajta valóság be akar törni az életünkbe.
- Te... - amilyen indulattal kezdenék bele valamibe, olyan hamar megtorpanok, azt sem tudom, mi háborít fel, vagy mi ijeszt meg jobban, megfordulok, elfordulok tőle, ideges mozdulattal kapok az arcomhoz, kis híján a hajamba markolok, végül csak két felesleges kézmozdulat után a falhoz vágom a cipőt, amit eddig tétován szorongattam. Nos, legalább most már tudom, hogy a másikat válasszam. És legalább nem Cygnushoz próbáltam meg hozzávágni.
- Te beálltál közéjük? Te komolyan beálltál közéjük?? - nem fordulok vissza azonnal, csak lassan, nagyon lassan tudom rávenni magam, hogy ismét ránézzek, és még mindig nem tudom eldönteni, hogy most felháborodtam, megijedtem, hogy most megvetem-e, vagy hülyének nézem, egyszerűen csak abban vagyok biztos, hogy nekem ehhez semmi közöm, én ehhez nem akarom, hogy közöm legyen, engem senki sem kérdezett meg arról, mit szólok ehhez, és ezért nem vagyok hajlandó ehhez igazítani az életemet... - Mégis mikor döntöttél úgy, hogy ezek után nem csak neked, de a családodnak is egy "Sötét Nagyúr" akarata szerint kell élnie az életét? - felnevetek halkan, enyhén hisztérikusan, ó, igen, kezdődik, _most_ fogok kiborulni.
- Neked elment az eszed? Az alapján, amit most mondasz, az lenne a légépeszűbb dolog, ha fognám ezt az egész istenverte háztartást, és átköltöztetném Franciaországba. "Még azelőtt, mielőtt megölne mindannyiunkat" - nem, nem értem meg. Valószínűleg ezt egész hamar fel fogja fogni, noha elképzelni sem tudom, mit várt.

Ez most egy olyan pillanat volt, mikor őszintén tudtam gyűlölni őt. Talán még az is megfordult a fejemben, hogy bárcsak meghalt volna abban a kurva fördőkádban. Miért kellett mindenre úgy reagálnia, hogy azzal a lehető legerősebben belém rúgjon egyet? Egyáltalán mit gondolt, hogy majd éppen én maradok ki ebből az őrületből, én, aki a Lestrange nevet viseltem és aki egész életében mást sem tett, csak a bátyja után maradt mocskot suvickolta le a családunk nevéről?
Nem bántam volna, ha a cipő inkább rajtam csattan. Jobb lett volna, ha ordítani kezd velem, hozzám vág minden keze ügyébe kerülő ruhát és tárgyat. Bármi jobb lett volna, mint ez a számonkérés, mintha ő annyira ura lenne a saját életének, mintha olyan remek döntéseket hozna állandóan...
- Szerinted volt más választásom?! - fakadtam ki. - Mit gondolsz, önként és dalolva csatlakoztam egy elmebeteg szektához, mert imádok muglikat kínozni és vásárra vinni a bőrömet?
Utáltam veszekedni vele. Olyan rohadtul nehéz lett volna akár csak egy percig is racionálisan gondolkodnia a hisztériázás helyett? Ha legalább takarózhatott volna azzal, hogy egyszerűen ostoba, de nem volt az...
- A családdal érvelni pedig elég álszent valakitől, aki meg akarta ölni magát két gyerek mellett, úgyhogy ezt nagyon gyorsan fejezd be.
Idegesen a hajamba túrtam, éppen csak ez hiányzott az amúgy is pattanásig feszült idegeimnek. A lehető legrosszabbkor esett nekem, marcangoltam eleget saját magamat, nem volt szükségem még az ő vádló szavaira is. És igen, rosszul esett, hogy akár csak egy másodpercre is azt gondolta, hogy én ezt az utat saját akaratomból választottam. Talán nem voltam jó ember - biztos nem voltam az -, de gyilkos még annyira sem. Én soha nem akartam ártani senkinek, azoknak a koszos mugliknak sem. Nem hittem ebben az egészben, mégis nyakig benne ültem és még ahhoz is gyáva voltam, hogy egyszerűen megölessem magam.
- Nem, egyáltalán nem lenne épeszű dolog. Ugyanis sikerült a lehető legrosszabbkor úgy döntened, hogy hazajössz. A Nagyúr meg akarja támadni a Mungót, szerinted mennyire lesz gyanús az auroroknak és Dumbledore csürhéjének utólag, hogy Mrs. Lestrange két év betegeskedés után éppen most épült fel valami varázslatos módon? Nem mész sehova. Te akartál ennyire visszatérni a valóságba, tessék, ez a valóság. A hisztéria helyett inkább elkezdheted kitalálni, mit mondasz majd az auroroknak, ha esetleg feltűnik nekik a bámulatos gyógyulásod.

Felnevetek. Halkan, keserűen, örömtelenül, és csak tétován széttárom a karjaimat – Honnan tudnám? Beszéltél róla valaha is? Egyébként pedig ne állítsd be magad ártatlannak – mindig van választásunk. Mindig! –  én ne tudnám, éppen én ne tudnám? Tudom. Választottam én is. Azt választottam, hogy nem szülök meg egy harmadik gyereket, azt választottam, hogy nem akarok tovább élni, ezt választottam, és el is követtem mindent, hogy ezt megvalósítsam. Dönthettem volna másképp is, hát hogyne dönthettem volna? Megszülhettem volna azt az istenverte gyereket. Megpróbálhattam volna elhitetni magammal, hogy szeretem az életem. Mintaanyává változhattam volna. Felcsaphattam volna alkoholistának – soha nem fog elfogyni az összes bor a pincéből úgysem. Vagy válhattam volna bájitalfüggővé. Egekre, ha lett volna bátorságom, elhagyhattam volna…! Hazamenekülhettem volna. Bármit tehettem volna – és ez a lényeg, volt választásom, ahogy bizonyára neki is volt, csak ő a lehető legegyszerűbbet választotta, a megadást, ami valahol még annál is ostobább, mint amit én tettem. Még akkor is, ha voltaképpen a saját tettemet is gyengeségnek tartom…
- Talán álszent, Cygnus, de ha meghalok, az aligha sodor életveszélybe bármelyikőtöket is. Amit viszont te művelsz… -  elhallgatok, hát persze, hogy elhallgatok, tudom, hogy nem kell kibetűznöm, mire gondolok, tudja a nélkül is, talán tudta eddig is, egyszerűen csak képtelen szembenézni vele. Legalább azt soha, senki nem vethette a szememre, hogy nem tudom, mit művelek, és mik a következményei. Én készen álltam viselni a tetteim következményét. Akkor is, és tulajdonképpen most is. De Cygnus…?
Összeszorítom az ajkamat, és szkeptikusan megrázom a fejem, a tekintetét azonban nem eresztem – Oda megyek, ahova akarok. Azt hiszed, a drágalátos Nagyuradat érdeklem? Azt hiszed, érdeklik őt a gyerekeid, amíg nem lesznek elég nagyok? Csak akkor, ha valamit elcseszel. Ha holnap fogom őket, és elmegyünk innen, akkor sem érdekelnénk őket jobban, mert te engedelmes kiskutyaként ott maradsz a lábánál. Mert ezt fogod tenni, nincs igazam? -  talán nem látom át megfelelően ezt az egészet – ezt akár hajlandó is vagyok beismerni, de mégis hogyan láthatnám át, ha tőle most hallok erről először? Nekem is csak a pletykák maradtak az elmúlt két évben, az a vajmi kevés, amit a Próféta meg mert írni, célozgatások, találgatások, szóbeszédek, vagy épp rejtélyes halálesetek. De nehezemre esett elképzelni, hogy Voldemortot egy nő és két gyerek jobban izgatná a saját embereinél, ha ez a nő, meg ez a két gyerek (és a dadák, és manók) nincsenek az útjában. Kevésbé már nem is lehetnék az útjában, ha még csak az országban sem tartózkodnék.
- Nekem nincs mit takargatnom, Cygnus – szegem fel az államat, konokul bámulva őt, mert tudjátok, nem csak takargatnivalóm nincs, de tulajdonképpen, és úgy igazán… féltenem sincs mit. Az életemet kéne féltenem? Minek? – Ha bemennek a Mungóba, és eldiskurálnak bármelyik orvosommal, nagyon hamar arra a következtetésre fognak jutni, hogy akár másfél éve is kijöhettem volna onnan – a legrosszabb, ami történhet? Hogy kiderül, miért is voltam odabenn. De nem én voltam, aki gondosan fabrikált mesét épített fel a betegségem köré. Akkor oldja meg ezt a kis paradoxont a híres és nemes Lestrange família.
- Felőlem te maradhatsz, ha akarsz. Eleve nem vártam tőled, hogy velünk tarts. Talán jobb is így.

Annyira irritáló. Ő maga és az egész házasságunk elmondhatatlanul irritált, mégsem tehettem ellene. Mint valami csillapodni nem akaró migrén, amit a világ összes ibuprofénje és bájitala sem múlaszthatott el. Egy alkalmam lett volna megszabadulni ettől a fejfájástól, azt is elszalasztottam.
- Persze, volt választásom. Vagy ez vagy megölnek engem, de valószínűleg titeket is. Csak előtte még ki is tagadtak volna a családból, de nyilván igazad van és rosszul döntöttem. - Néha olyan szívesen megráztam volna, megragadva a vállait, hogy vegye már észre magát. Biztosan nem ért volna semmit, csak a fejemhez vághatta volna a családon belüli erőszak minden létező szinonimáját. Nem mintha képes lettem volna rá, habár mostanság már semmit nem kellett volna készpénznek vennem. Azt hiszem, bizonyos helyzetekben mindenki képes mindenre, csak alkalmat kell teremteni hozzá, kellő kényszert. Most azonban csak magamban fortyogva gyűlöltem őt és elképzelni sem tudtam, mi lenne az a pillanat, amikor nem tudnám tovább viselni a sértéseit. Az a perc már eljött egyszer, amikor ő nem bírta tovább, bár kétségkívül csendben próbált kihátrálni a frusztrált életünkből. Vajon megismétlődne? Egyáltalán akartam, minden dühöm ellenére, hogy megismétlődjön?
- Igen, itt kell maradnom és épp ezért nem viszed sehova a gyerekeket. Ők az én gyerekeim is és semmi jogod elköltöztetni őket, mert most éppen az az új mániád, hogy haza akarsz menni. - Undorítóan önző dolog volt ezt mondanom. Ha egy csepp apai ösztön is lett volna bennem, már rég én magam vittem volna el innen a gyerekeket. De szükségem volt a visongásukra, arra az ártatlan, rajongó szeretetükre és még inkább arra, hogy senki se tegyen fel kényelmetlen kérdéseket. Nem akartam hazudni, miért utazott el ilyen váratlanul és ennyi időre a családom. Arról pedig halvány fogalmam sem volt, a Nagyúrt valójában érdekelné-e. Nem foglalkozott páréves gyerekekkel és lelkileg labilis nőkkel - habár akadt belőlük nem egy a halálfalók soraiban -, azonban attól sem lett volna elragadtatva, hogy a feleségem és a gyerekeim nem építik velem kézenfogva a "dicsőséges jövőnket".
Amíg hallgattam, halvány remény élt bennem, hogy talán egy egészen kicsikét együttműködő lesz. Vagy ha nem is együttműködő, de nem rontja tovább a helyzetet.
- Talán jobb is így? Te egyáltalán felfogod, hogy mi történik majd hétvégén? Komolyan képes lennél itthagyni a szarban és vígan enni a kibaszott macaronokat Franciaországban?
Utáltam a macaront. A feleségemet még jobban. És most már én is kezdtem kiborulni.

Kitagadtatni ebből a családból? Számomra egyáltalán nem tűnik rossz opciónak. Visszamehettünk volna Franciaországba. Talán örültem volna neki annyira, hogy örömmel vittem volna Cygnust is, meg akit csak akar. Nem elég nekünk a mi saját bajunk? Muszáj még olyan dolgokkal is tetézni a rosszat, mint politkai szelek és vakmerő hatalmak, háborúk, melyeket még csak nem is meggyőződésből vívunk?
Én nem értem őt, ő pedig képtelen megérteni engem. Mindig ez volt velünk a legnagyobb baj. Én nem értem, hogy került ide, hogy került ebbe a helyzetbe, miért nem képes tenni ellene valamit, amikor szerintem nagyon is tisztában van azzal, mi történik, és azzal is, hogy ezt nem akarja. Neki pedig fogalma sincs, milyen az én fejemben élni. Bizonyára most csak a konokságomat látja, hogy szándékosan ellentmondok neki, hogy idegesíteni akarom, hogy nem törődök vele, de fogalma sincs, milyen mély a sötétség odabenn, milyen ijesztően hideg, és milyen közel van, közel eléggé ahhoz, hogy elnyeljen, megrágjon, és kiköpjön, újra meg újra, míg talán már semmi sem marad belőlem.
Türelmetlenül szisszenek, idegesen rázom a fejem, fel-alá kezdek cirkálni a nyitott bőröndök, és pakolásra kész kupacba hajtogatott ruhák között. Nem akarok ezzel az egésszel foglalkozni. Nem akarok, nem akarok, nem akarok – Az isten áldjon meg, nem elköltöztetni akarom őket! – csattanok fel most már tényleg dühösen, de a dühvel járó tehetetlenség csak csendben őröl, karmokkal csimpaszkodik belém, mintha meghámozni készülne – A te gyerekeid, persze, a te gyerekeid, szóval ez a kívánságod, hogy olyan helyen maradjanak, ahol nem csak nincsenek biztonságban, de ahol még te sem lennél velük? Mi bajod? – a legnagyobb álszentségünk persze ez mind közül. Egyikünket sem érdekelnek a gyerekek. Ha őt érdekelnék, nem kezdett volna bele ebbe az egészbe, ha engem érdekelnének, nem csak egy érv lennének egy újabb vitánkban, de azok. Mégis, amint a szavaim elhagyják az ajkamat, egyetemes igazsággá válnak számomra, mintha nem lehetne nekik ellentmondani, mintha minden józan ész, és erkölcsi magasság mellettem állna, még akkor is, ha a valóságban egyáltalán nem vagyok semmilyen helyzet magaslatán.
Keserűen felnevetek, megtorpanok, hitetlenül bámulok rá. Fogalmam sincs, mit vár tőlem. Fogalmam sincs, mit akar hallani. Jobb lesz neki, ha itthon ülünk mind, mint az áldozati bárányok, amíg ő olyan dolgokat tesz, melyekben egyikünk sem lehet segítségére, és ami után csak a néma csend fogja fogadni, ha hazatér?
- Mégis mit kéne felfognom ebből, Cygnus? Mégis mit vársz tőlem? Mégis mit kéne megértenem azon, hogy veszélybe sodorsz magad körül mindenkit? És mégis mit gondolsz, miben tudna neked ebben segíteni két kisgyerek? És mégis mitől lennél kevésbé „nagy szarban”, ha itt várnálak, amikor megjössz?
Semmi értelme. A beszélgetésünknek… mint mindig, semmi értelme.

Mi bajod? Minden. De hát ezt neki kéne a legjobban tudnia. És már megint a gyerekekről vitatkoztunk, mint ezelőtt oly sokszor, mintha bármelyikünk is törődött volna velük. Jobb napokon bevált az önnyugtatás, hogy én legalább megpróbáltam és ahhoz képest, hogy az én apám milyen volt, nagyon is jól csináltam. De neki mindig tönkre kellett tennie az önigazolásomat.
Miért lettünk ilyen borzasztó szülők? Nem terhelhettünk mindent a sajátjainkra, bizonyos kor után az ember már nem takarózhat azzal, hogy "anyukám mindig kidobta, amit rajzoltam neki". Talán egyszerűen csak szörnyű emberek voltunk. Mostanság ezt egyre könnyebben elhittem magamról, nem kellett hozzá még az ő határtalan éleslátása sem, csak néhány csendes perc, amíg a gondolataimba merülhettem.
Úgy éreztem magam, mint akit behajítottak egy emberekkel teli terembe és a tömeg minden egyes tagja egyszerre faggatja. Pedig egyedül ő beszélt, még csak nem is hangosan és minden kiejtett szót tökéletesen értettem. Mégis olyan volt, mint valami morajlás és az egész beszélgetésnek is ugyanannyi értelme volt, vagy még annyi sem.
- Nem tudom. Elképzelésem sincs. Semmit nem tudok és könyörgöm, ne tegyél fel több kérdést, mert felrobban a fejem és egyszerűen képtelen vagyok válaszolni rájuk. Ne kényszeríts rá, hogy gondolkodjak róla, mert nem akarok és nem tudok. Tegyél úgy, mintha nem is mondtam volna semmit, az eddig is működött, nem?
Felpattintottam a zárat a bőröndömön, aztán meggondoltam magam és visszazártam. Ezt ki tudja hányszor megismételtem egymás után, a végén már engem is irritált a kattogó hang.
- Majdnem meghaltál. Az... az milyen érzés volt?
Soha nem kérdeztem róla. Valójában soha nem beszéltünk arról, ami aznap történt. Eddig azt gondoltam, nem is akarok, hogy ő még kevésbé akar, most azonban elemi erővel tört rám a vágy, hogy feltegyem ezt a kérdést.
- Nem akarom megtenni, ne reménykedj. Csak érdekel. - Mert megöltem valakit és tudni akarom, hogy mit érzett akkor, hátha a válasz enyhít valamit a mardosó bűntudaton.

Hallgatok.
Hallgatom, még csak rá sem szólok, hogy hagyja már azt a kurva bőröndöt, csak hallgatok és nézem, mert csak kérdéseim vannak, válaszaim nincsenek. De a jelek szerint neki is vannak kérdései.
Akaratlanul lépek hátra kettőt, vagy hármat?, és szeretném azt mondani, hogy csak azért ülök le hirtelen zuhanással az ágy szélére, ami megállít, mert nekimegyek és elvesztem az egyensúlyomat, de nem ezért vesztem el az egyensúlyomat, az erő úgy szalad ki belőlem, mintha ott sem lett volna. Értetlenül nézek rá. Értetlenül nézek rá, és dühös vagyok, amiért ellepik a szememet a könnyek, és dühös vagyok, mert tudom, nem azért sírom el magam, mert erről kell beszélnünk, hanem azért, mert talán most kérdezett tőlem először valamit, amiben számítok. Ami rólam szól. Amit legalább tudni akar felőlem, bármi legyen is az oka, és bár azt mondhatnám, hogy csak az elmúlt két évben, de nem tudnám megmondani, mikor volt ilyen egyáltalán. Pedig nem vágyom a figyelmére, nem vágyom arra, hogy érdekeljem, már jó ideje nem, pedig amikor száműztek ebbe az átkozott országba, amikor ő volt az egyetlen, akit ismertem – pedig őt sem ismertem igazán – akkor annyi mindent megtettem volna azért, hogy működjön ez az egész. Legalábbis szerettem volna ezt hinni. Talán soha nem is próbálkoztam eléggé, és ideje korán elveszítettem minden lendületemet távol az otthonomtól, távol a családomtól, egyedül saját magammal…
Végül még sincs bennem igazi harag, inkább egyfajta lemondással törlöm le az arcomra szökött áruló egy, majd négy könnycseppet, ahogy muszáj elnéznem róla. Talán nem csak magam miatt sírok. Talán azért, mert képtelenek vagyunk bármit is helyrehozni, amint valami komolyra fordulna a szó, nincsenek megoldásaink, nem tudunk segíteni egymásnak, mindegy, mit mondunk, ugyanúgy egyedül vagyunk mindketten… lehetett volna ez egy értelmes, felnőtt beszélgetés, de csak saját magunkat halljuk, csak a saját magunk igazát akarjuk, és hiába látom ezt, ha nem teszek ellene semmit. Pedig nem teszek ellene semmit. Én még mindig csak haza akarok menni. És még mindig csak arra tudok válaszolni, ami rólam szól.
- Fájt. Rettentően. Egy ideig… - egy ideig. Aztán jött a köd. A súlytalanság. A tudat, hogy nem kell, nem muszáj többé harcolnom, nem muszáj többé fájnia, egyszerűen csak elengedhetem, és csak annyit kell tennem, hogy lemondok a saját életemről - …aztán már nem számított semmi. Csak aludni akartam. Örökre.
Jó szó ez egyáltalán? Valószínűleg nem. Mégsem tudom, hogyan értessem meg magam vele. Sosem tudtam.

Aludni, örökre. Csábítóan hangzott, de közben megfoghatatlanul, mert az örökre olyan értelmezhetetlen, a halál meg nem alvás. Főleg nem akkor, ha lassan kicsordogál belőled a vér egy mélyen tátongó sebből, ami talán jobban fáj, mint az élet. Persze megeshet, hogy annál semmisem fáj jobban a dolgok jelenlegi állása szerint.
Groteszk módon eszembe jutott, hogy tulajdonképpen a feleségem nagyon bátor nő. Nálam biztos bátrabb, de az önmagában nem nagy teljesítmény. Nem olyan, mint a párbajozó aurornők vagy Dumbledore minden bizonnyal vakmerő támogatói, mert az valami másfajta bátorság. Egy dolog kockáztatni az életed és hősnek lenni, megint más beismerni magad számára, hogy az önzetlenség szikrája is hiányzik belőled. Akár közölhettem is volna vele, hogy valahol, egészen mélyen elismerést éreztem, amiért legalább megpróbálta, amit én sosem mertem volna. De nem mondtam ki, mert a házasságunk és az őszinteség egy lapon sem említhetők, előbb épült etikettre és modorosságra, amibe biztosan nem fértek bele a beteges gondolataim. És különben sem vezetett volna sehova ez a kijelentés, nyilván érezte volna, hogy a csodálat mögött már megint csak önsajnálat áll.
- Mégsem próbáltad meg többször. - Kijelentésnek indult, minden határozott él nélkül. Nem próbálta meg, de vajon gondolt rá? És egyáltalán miért törődött bele, hogy mégsem sikerült? Vagy nem is akart igazán meghalni vagy meggondolta magát. Vagy ismételten képtelen voltam megérteni őt, de mentségemre szóljon, ezúttal legalább igyekeztem, őszintén.
- Nemrég találkoztam a bátyámmal és azóta többször eszembe jutott, hogy lett volna más út. Neked is, nekem is. Nem tudom, hogy bármelyikünk boldogabb lenne-e, de volt más lehetőségünk és eszünkbe sem jutott kilépni ebből az egészből, amíg volt rá más mód is a halálon kívül. Igazából fogalmam sincs, hogy mit kéne gondolnom erről. És ez szomorú. Az életünk szomorú.

Még. Én rögtön erre gondolok, ahogy Cygnus megszólal, és fogalmam sincs, vajon ez kiolvasható-e a tekintetből, amivel ránézek – Erre nem volt sok lehetőségem az elmúlt két évben – mutatok rá kissé morbid módon. Ha csak nem tudom megfojtani magam valahogy az ágyneműmmel, nem volt a szobámban, a közelemben semmi, amivel újabb kísérletet tehettem volna az öngyilkosságra. Ezért kellett ott maradnom, aztán amikor már nem feltétlenül kellett, ezért akartam ott maradni.
Mert nem bántam meg. Mert fogalmam sincs, nem fogom-e megpróbálni újra.
És nem a fájdalom tart vissza. A fájdalom távolinak tűnik, nagyon távolinak két év távlatából, a fájdalom elviselhető, hiszen minden nap beverhetjük a könyökünket, belerúghatunk az asztal lábába, megvághatjuk magunkat, hasogató fejfájásunk lehet, a test idővel adaptálódik a legnagyobb fájdalmakhoz is, még ha ez nem is egészséges dolog. Engem már nem a fájdalom rémít meg benne. Engem az rémít meg, amit Anton tekintetében láttam. Az, amit bizonyára a családom, mármint az igazi családom tekintetében látnék, ha tudomást szereznének róla. Vagy az a fájdalom, amit akkor éreznének, ha sikerrel járok. Sokáig ők tartottak vissza az öngyilkosságtól. Aztán túl távolra sodródtam tőlük, túlságosan egyedül voltam, túl sötét lett a fejemben, a szívemben lakni, és sajnos nem mondhatom, hogy a gyerekekre, vagy Cygnusra gondoltam volna. Cygnusnak azt hiszem, a mai napig mindegy, élek-e, vagy sem. A gyerekek miatt bűntudatom van – bár sosem tudtam eldönteni, mivel teszek bennük nagyobb kárt, ha meghalok, vagy ha élek, de képtelen vagyok jó anya lenni.
Nem a fájdalom tart vissza. Nem a fizikai. És nem hiszem, hogy meg tudnám ígérni akár neki, akár másnak, hogy nem leszek ismét gyengébb, mint amilyen erős az ember élni akarása lenni tud. De megpróbálom. Mert most úgy tűnik, ennek van ideje. De titkon, valahol… a bukásomra várok. Ezt azonban nem fogom elmondani Cygnusnak. Nem akarom, hogy valamilyen, akármilyen okokból ez feljogosítsa arra, hogy a nyakamban lihegjen, vagy korlátozzon a szabadságomban. Erre nincs szükségem.
Felsóhajtok, csendesen, reszketegen fújom ki a levegőt, lopott mozdulattal dörgölöm meg a szemzugaimat – Nem tudhatja mindenki tizenhét évesen, merre kellene indulnia – rossz kifogás lenne, hogy túl fiatal voltam ahhoz, hogy tudjam, mit akarok? Túl fiatal ahhoz, hogy tudjam, így sosem lehetek boldog? Talán az, de így volt. Kedvem lenne felnevetni, bántón, keserűen, mert így van, és talán ez az első alkalom, hogy ezt bármelyikünk kimondja, de mégis mit segítenek a szavak? És mit segít, ha mindig egymást hibáztatjuk? Ott maradok az ágy szélén gubbasztva, összefonva magam előtt a karjaimat, összezsugorodva, mintha azzal, ha kisebb helyet foglalok el a valóságban, bármi könnyebb lenne – Mit csináljunk? – nem ő, nem én. Mi.

- Nem, tényleg nem volt. - Most először gondolkodtam el rajta, hogy talán nem döntöttem helyesen. Van-e joga bárkinek is dönteni más életéről? Arról kialakult egy közmegegyezés, hogy nincs jogunk megölni másokat, de mi a helyzet azzal, hogy továbbélésre kényszerítünk valakit? Talán nem lett volna szabad döntenem helyette, az orvosoknak sem, talán csak rá kellett volna hagynunk. Vagy nem, sosem tudtam jól megítélni, mi morálisan helyes és mi nem.
Nem tudhatta mindenki, de néhányan igen. Még csak nem is törtük magunkat érte, hogy döntést hozzunk. Talán tudtuk is, hogy rossz lesz, talán mindenki tudja, de egyszerűbb strucc módjára homokba dugni a fejünket és elhinni, hogy lesz ez majd jobb is, csak hinni kell a szüleinknek. Nekik csak igazuk lehet, ők felnőttek és olyan sikeresek, nyilván jobban tudják... Persze nem tudták jobban, nem is ismertek minket. Apám sosem akart megismerni, anyám egy álomképet dédelgetett rólam és téglafalat épített maga köré a valóság ellen, az anyósom és az apósom pedig nem lehetett különb, ha nem vették észre a lányuk hajlamait. Mert minden önmarcangolás ellenére sem okolhattam csak a saját érdektelenségemet, Élodie biztosan már előttem sem volt boldog. Vagyis reméltem, mert nem akartam egyedül cipelni ezt a mérhetetlen terhet.
- Nem is akartuk tudni. Én biztosan nem. Lehet akkor sem lennénk boldogabbak, ha más döntést hozunk, egyáltalán hozunk valamilyen döntést, fogalmam sincs. Igazából nem is értem, miért tépelődök emiatt, most már úgysem számít. - Lehet, ő megtalálta volna a boldogságot egy másik férfival, aki tudja őt szeretni pusztán azért, mert ő maga választotta. Megérdemelné, hogy szeressék, nem azért, mert miután majdnem meghalt, felmagasztalódott a szememben, egyszerűen csak mind megérdemelnénk egy csepp szeretetet. Gwenre gondoltam, amilyen csillogó szemekkel nézett rám minden találkozásunk alkalmával és hirtelen rettentően szánalmasnak éreztem magam. Komolyan egy tizenhét éves lányt használtam ki, hogy jól érezhessem magam? És ami még szánalmasabb volt, hogy tudtam, ezután is igényt fogok rá tartani.
Felidézni sem tudtam, mikor hallottam utoljára azt, hogy mi. Vagy hogy egyáltalán valaha is beszéltünk-e így magunkról annál fontosabb kérdésekben, mint hogy a a hetvenkettes vagy a hetvenötös évjáratú bort bontsuk fel. Általában még abban sem értettünk egyet és az lett a vége, hogy Ellie-re hagytam, mert igazából nem is érdekelt annyira, csak inni akartam. Most valahogy mégis megnyugtatott a kérdése, hiába nem tudtam rá a választ. Sokat jelentett az az egyszerű személyrag.
- Mégis mit tehetnénk? Senkinek sem számítunk igazán, nincs beleszólásunk semmibe. Gondolom, nincs más választásunk, csak alkalmazkodhatunk, mint eddig. Vagy? - Reménykedtem benne, hogy a kórházi kényszerpihenője alatt rájött valamire, amire én nem voltam képes.  

Nem tudom, igaza van-e. Ha valahonnan tudhattam volna, mit fog hozni a jövőm, vagy azt, mit kellene tudnom inkább ahhoz, hogy jobb legyen, talán akartam volna tudni. Nem hiszem, hogy ezzel lett volna a gond – a gond kétségtelenül más okokból volt velem, olyan okokból, hogy vakon bíztam a környezetemben, és ismeretlenül is bíztam Cygnusban, hogy naiv butaságba burkolóztam, mert hát miért is gondoltam volna arra, milyen menthetetlenül rossz lesz ezek után minden? Néha arra gondolok, milyen jó lenne visszautazni az időben, és felképelni a tizennyolc éves Élodie Betranche-t. Felképelni, és azt mondani neki, nőj már végre fel!, vagy azt, hogy fuss innen, te szerencsétlen hülye!. Néha kíváncsi vagyok, vajon hallgattam volna-e önmagamra. De azt leszámítva, hogy négy fal közé zárva nincs jobb teendőd, mint egymásba fonni két végtelen gondolatot… az efféle eszmefuttatásoknak semmi haszna sincs.
- Nem, nem számít –  adom meg neki az igazát, ami most jár, hiszen ezt gondolom én is, ezt nem lehet máshogy látni. Tíz év… az sok idő. Néha rengetegnek tűnik, néha egy szemvillanásnak, de tíz évet már semmiképp sem lehet meg nem történtté tenni sem egy tollvonással, sem egy igaz szóval, de még azzal sem, ha most úgy döntünk, ezentúl mindent jobban csinálunk. Ez a tíz év már mindig az lesz, ami, és én sem tehetem meg nem történtté sem a házasságomat, sem a gyerekeket, sem pedig azt a napot, amikor jobban meg akartam szabadulni az életemtől, semhogy végiggondoltam volna, mi történik, ha nem sikerül.
- És mi sem számítunk. De ha nem számítunk, miért nem tehetjük azt, amit szeretnénk, Cygnus? Miért? –  aztán rájövök, hogy még mindig naiv vagyok. Hogy még mindig szerencsétlen hülye vagyok, hogy még mindig nem nőttem fel, hogy talán soha, de soha nem leszek képes kitörni ebből az ördögi körből, ami az életem, és amikor meglegyint ez a gondolat, mint a hideg szellő, végigszalad a karomon a hideg és pontosan tudom, miért fogtam meg azt az éles tükördarabot. Mert ez elviselhetetlen. Az életem… az életünk elviselhetetlen.
- Fogd rám. Végtére is, ez is az én hibám, nem igaz? El kell innen vinned engem. Küldj oda valakit magad helyett, magadként. Hazudd azt, hogy ott voltál. Vagy ha itt akarsz maradni, hát maradj itt. De nem akarsz –  valamikor felállok, már nem haragosan nézek rá, már nem haragosan vágok a fejéhez dolgokat, melyeket megtehetne, még csak nem is indulatosan akarom kifejezni, hogy igenis ki tudna találni valamit, ha akarna, de nekem – szinte úgy érzem – az életem múlik azon, hogy elmehessek most innen. Szerintem Cygnus is el akar menni. Nem tudom persze biztosan, nem tudom, mire alapozom ezt a véleményemet – Jól mondom? Talán csak el kellene tűnnünk innen. Bármiféle magyarázkodás nélkül – és őszintén szólva, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy egy ideig feltűnne ez bárkinek, vagy főleg, hogy a keresésünkre indulna, vagy sietne számon kérni rajtunk bármit is.

Mondhattam volna, hogy ne beszéljen butaságokat, hiszen számítunk. De ez nem az a beszélgetés volt, mikor félvállról, üres frázisokkal untattuk egymást, pusztán azért, mert kínos volt a ránk telepedő csend és még a négy fal között, legfeljebb a portrék figyelő szemei előtt is úgy éreztük, kötelességünk jó házaspárnak tűnni. Jelentsen ez bármit is. Nem tudtam kimondani, hogy számítunk. Mégis kit érdekelt a sorsunk? A családunkat nyilván nem, egyikünk esetében sem kellett listába szedni az aranyvérű ridegtartó nevelést, amit a saját bőrünkön tapasztaltunk valószínűleg azóta, hogy az anyánk megszült minket és másnap fintorogva egy szoptatós dajkának lökött. És ha a családnak sem számítasz, akkor ugyan, mégis kiben lehetne reménykedni. Barátságok nem léteznek, aki ilyenekben hisz felnőtt ember létére, az vagy infantilis vagy hazudik saját magának. Senkinek sem számítottunk, mégsem tudhattuk a sajátunknak az életünket. Egy látszólag szép leágazás voltunk a Betranche és a Lestrange családfákon, a funkciónk ennyiben kimerült. Mégis, ez nagyobb béklyó volt bárminél. És hát a Nagyúr... Elmagyaráztam volna neki, milyen következményei lehetnek egy aprócska baklövésnek is, de valójában én sem tudtam, mi történne. Valami szörnyű, valami, ami a halálnál is rosszabb, de ahhoz túl galamblelkű voltam, hogy felfogjam ésszel, miket is tehetne velem vagy bárkivel a Sötét Nagyúr, aki csalódást okoz neki. És talán egy egészen aprócska részem még igazán, őszintén meg is akart felelni neki, rajta keresztül pedig minden elvárásnak, amit valaha velem szemben támasztottak.
- Gondolom éppen azért, mert nem számítunk. Sohasem számítottunk annyit, hogy bármiben is saját döntéseket hozhassunk. - És abban sem voltam biztos, hogy annál nagyobb döntést képes lennék meghozni, mint hogy milyen színű legyen az új szőnyeg a szalonban. Igazából még azt is Élodie-ra bíztam.
- Hazudjak... Neki? - meredtem rá hitetlenkedve. Nem tudtam, hogy komolyan gondolja-e. Mégis hogyan hazudhatnék a Sötét Nagyúrnak? Már a gondolat is megrémített, mintha Ő is itt lett volna velünk a szobában, valamelyik félig bepakolt bőröndben vagy a kitárt szekrényajtó mögött. - Neki nem lehet hazudni. Nem akarok itt maradni, a fenébe is, bárhol szívesebben lennék. De olyan opció nincs, hogy nem leszek ott.
Próbáltam még csak a kérdés boncolgatását is elkerülni, hogy vajon ez a feleségemnek számít-e bármit is. Valószínűleg rászolgáltam volna arra is, hogy tökéletes közönnyel intsen nekem búcsút, mikor ő Franciaországba utazik a gyerekekkel, én pedig itt maradok és ki tudja túlélem-e. Mert persze igaza volt, nekik el kellett innen menniük, még tőlem is undorító önzőség lett volna kardoskodni a maradásuk mellett csak azért, hogy ne teljesüljön az akarata és ne maradhasson kettesben a gyerekekkel.
- Megtalálnának. Már dezertáltak páran, nem akarod tudni, mi történt velük. - Hallottam történeteket. - Igazad van, nektek el kell mennetek innen. A hétvégére biztosan, a többit pedig... azt majd kitaláljuk.
A többesszám inkább csak reménykedés volt. Nem gondoltam volna, hogy egyszer erre fogok vágyni, most mégis csak azt akartam, hogy közösen, felnőttek módjára hozzunk meg egy döntést, ahogyan mindig is kellett volna.

Nem csak fogalmam sincs, mit akarok, de arról sincs fogalmam, mit kellene akarnom. Még az sem segít, ha megpróbálom elképzelni, mit tenne ilyenkor egy másik aranyvérű házaspár, de egy olyan, amelyik legalább egy fokkal életképesebb nálunk.
Objektíven szemlélné vajon a helyzetet, mint ahogy első felindulásomban én tettem? Ha igen, akkor végül is reális a viselkedésem, hogy el akarom vinni innen a gyerekeimet, és el akarok menni innen én is, mert nem biztonságos, mert nem tudjuk, mi fog történni. Másfelől, egy jó feleség talán nem maradna itt, hogy támogassa a férjét, már csak a látszat kedvéért is, és annak ellenére is, hogy talán odabenn ragad vele együtt egy égő házban? De mi van ebben a gyerekekkel? És mi van ebben velem? Vagy le kéne beszélnem erről a marhaságról, és rávenni valami hatalmas butaságra? Tényleg nem tudom. Őszintén nem tudom. Jobb helyeken talán nem most hallanék erről először, vagy jobb helyeken eleve nem is lennénk ebben a helyzetben. Nincs kapaszkodó, nincs útmutató. Csak nézek rá, és fogalmam sincs, miért van az, hogy mi ennyire nem irányítjuk az életünket.
- Akkor ne hazudj neki. Vagy… nem tudom – tényleg nem tudom. Egyszerűen csak nem tudom, és ez felbosszant, de nem értem, miért pont most bosszant fel, amikor máskor sem érdekelt, ha valamit nem tudok, vagy nem értek. Egyszerűen csak nem vettem tudomást róla. Bizonyára most is így kéne tennem, valahogy kikapcsolni mindent, nem törődni semmivel, és ez a baj azzal, ha akarunk dolgokat, mint ahogy én most kitaláltam, hogy haza akarok menni. Akkor mások elvehetnek tőlünk dolgokat azzal, hogy közbeszólnak, mint ahogy az most is történik, és nem tudom már azt sem, mit akarok jobban, tényleg hazamenni, vagy újra elengedni mindent. Mindkettő túl nehéz.
- De… - de nem bírom elengedni. Százszor is meg fogom ezt bánni, már most tudom, mégis belemarkolok a saját szoknyám anyagába, a tenyerembe, az öklömbe gyűröm, mintha ettől kevésbé lennék ideges, és nem bírom elengedni – Mi az, hogy olyan nincs? A fenébe is, mindig van választásunk, mindig, mindig, mindig, hát nem érted?? – mindig van. A kérdés csak az, hogy bátorságunk van-e így, vagy inkább úgy választani, és tudjátok, van egyfajta hatalom abban, ha meg akarod ölni magad, mert ráébredsz, hogy meg tudod tenni. Meg tudod, és meg is teheted.
- Szóval ezt akarod? Menjünk el, te pedig itt maradsz, itt leszel, jöjjön bármi, történjék bármi? Vagy azt akarod, hogy maradjunk itt mind, jöjjön bármi, történjék bármi? Mit akarsz? – hogy kitaláljuk? Mégis mit találunk ki, ha mondjuk szemben találja magát valakivel, aki elől nem tud majd elfutni? Nem tudom, hogy igazán féltem-e Cygnus életét. Lehet, hogy nem. Nem hiszem, hogy sokban különbözne nélküle az életem, ahogy az övé sem lett volna sokban más, ha én már nem vagyok többé. Mégis azt akarom hirtelen, hogy mondja meg, mit csináljunk. Valami bizonyosságot, azt szeretnék, talán mert olyan régóta nem volt a kezemben semmi, ami biztos, hogy most hirtelen rémesen szükségem lett rá… és bár nem mondom ki, azt remélem, tudja, nem fogom még egyszer megkérdezni, hogy maradjak-e. Ha elküld, el fogok menni. Ahogy eredetileg is akartam. De ha megkérne… nem. Nem tudom, mit tennék, ha megkérne.

Dühített a válasza. Nem a tanácstalansága, világéletünkben ilyen döntésképtelenek voltunk mindketten. Nem vártam el tőle, hogy maradéktalanul megértse a helyzetem, ahogy én sem érthettem meg az övét; nem is akartam. Azt viszont nem tudtam ép ésszel felfogni, hogyan hiheti még mindig azt, hogy az élet állandóan döntéshelyzetek elé állít minket. A nagy francokat, az egész életem egy katonás egyenes volt eddig a pontig, mindenféle leágazás nélkül. Az övé is, még ha azt is hiszi, hogy a csuklója felvágásával végre valahára hozott egy önálló döntést. Azt sem csak úgy, magától tette, tulajdonképpen az események sokasága hajszolta bele. Igen, ez biztosan így volt, még akkor is, ha ezzel engem is terhelt a felelősség a majdnem-öngyilkosságáért.
- Nem, te nem érted! Nincs választásunk, ne áltasd már magad azzal, hogy te hoztál egy nagy, bátor döntést! - Egyáltalán hogyan hihette még mindig ezt? Különben is, azon a kurva zártosztályon nem éppen azt kellett volna a fejébe verniük, hogy az öngyilkosság sosem opció és az élet csodaszép? Mert én biztosan nem ezért fizettem neki azt a kényelmes szobát... - Ha még egyszer kimondod, hogy van választásom, én... én megőrülök! Az életben egyszer nem tudnád a helyembe képzelni magad? Nem akarom, hogy egy önjelölt diktátor megöljön és utána az egész családommal példát statuáljon, érted? És nem akarok én lenni a Lestrange néven esett újabb szégyenfolt, mert arról szólt az egész életem, hogy próbáltam elkerülni minden lehetséges hibát. Tudom, hogy nem érted, de legalább ne próbálj meggyőzni a saját igazadról, mert semmi értelme!
Ha egy idióta párterápián ültünk volna éppen - bár biztosan ott is menthetetlen esetként azonosítottak volna minket - , akkor egy nálunk sokkal okosabb szakember megdicsérhetett volna minket, amiért elindultunk egy rögös, de remek úton, hiszen legalább beszéltünk az időjáráson és a mungós ebéden kívül másról is. De nem jártunk terápiára és szívesebben csevegtem volna unottan az ízetlen sült csirkéről. Vagy bármi másról, mindegy, csak ne kelljen vitatkozni.
- Igen, ezt akarom. Ti elutaztok, én pedig maradok. - Leginkább eltűnni akartam innen, jó messzire és valahogyan lenyúzni a karomról azt az ocsmány tetoválást, hogy ne találhassanak meg és nekem se kelljen ránéznem. - A családodnál biztonságban lesztek mindhárman. Én meg... én majd utánatok megyek, gondolom. Vagyis remélem.
Próbáltam nem gondolni a lehetőségekre, csak képzeletben vállon veregetni magam a tőlem oly idegen altruizmusért. Jól van, Cygnus, jár a jutalomfalat, végre nem voltál egy önző dög... Drámai jellemfejlődés, mielőtt csatába indultam egy olyan ügyért, amit nem éreztem a sajátomnak és ahol minden esély megvolt a halálomra.
Merlinre, miért nem születtem egy ostoba muglinak?
- Gyűlölhetsz, amiért közéjük kerültem, hidd el, nálam jobban nem utálhatod ezt a helyzetet. De legalább vigasztaljon a tudat, hogy minden bizonnyal mi állunk a győztes oldalon. És végül is ez számít, nem? - Valószínűleg nem, de könnyebb lett volna ezt hazudni magunknak.

- Ne? Akkor szerinted mit csináltam? - éles meggondolatlansággal vágom ki a kérdést, nem gondolkodom rajta, nem torpanok meg, nem harapom el, csak hagyom, hogy kitörjön belőlem, mielőtt még rájönnék: nem akarom, hogy válaszoljon, mert nem érdekel a válasza. Nincs szükségem tőle ítéletre, nem kell tudnom, mégis mit gondol az egészről, hát csak hirtelen mozdulattal elengedem a szoknyám, és feltartom a kezem, mintha azt mondanám, állj és ne tovább. Nem kell ezt csinálnunk, máskor sem beszéltünk meg soha semmit, ez az egész kis rögtönzött jelenet, amit itt előadunk, olybá tűnik csak valami mélységes mély kétségbeesésből fakad, de attól még nem őszinte és véletlenül sem gondoskodó. Talán most érünk le az aljára. Furcsa gondolat, azt hittem, én már évekkel ezelőtt leértem - abból lehet csak lejjebb úgy fest, ha a külvilág is elindul, elkezd belecsúszni egy kilátástalanul mély gödörbe.
- Tessék. Ez a te döntésed - mondom egy egészen halovány, akár csak gunyorosságnak is belillő megvetéssel, hiszen pont úgy beszél, mint aki döntött, azt mondja, "akarom" vagy "nem akarom", és mégis mi ez, ha nem valamiféle állásfoglalás? De persze, igaza van - én vagyok bolond, amiért azt hittem, bármin is változtathatok azzal, ha beszélek róla, ha csak kapargatni kezdem a felszínt, ami pont arra elég, hogy véres körömnyomokat hagyjak magam után, épp csak kicsit fájjon, de ne ártson, és véletlenül se oldjon meg semmit.
Bizony. Ez vagyok én. Ennyi vagyok én.
- Jó - épp csak, hogy nem vonom meg a vállamat, mintha számomra tökéletesen mindegy lenne, de mégis mit mondhatnék? Hogy baszódj meg, Cygnus? Mondtam már ilyet sokszor, mégsem számított, egy fikarcnyit sem, és tudom, hogy most elégtételt kellene éreznem, hiszen innen indultunk, hogy azt mondta, nem mehetek el, most pedig azt mondja, menjek el, én mégsem érzek nem hogy elégtételt, de egy egészen kicsike boldogságot sem, csak reflexesen regisztrálom "a tervet", és én már nem is leszek itt holnap, hogy ezen a rengeteg mocskon rágódjak... ezt akartam. Megkaptam, és máris üresnek érzem - Befejezem a csomagolást helyetted is - és nincs ebben sem semmi gondoskodás, igazából, azt sem tudom, mire jó, ha az összekészített bőröndjét odaállítom a szekrény mellé, hogy amikor indulásra kész, csak felkaphassa, mert nem tudom, jelenteni fog-e bármit, ha utánunk jön. Csak annyit, hogy még él, és hogy még... nincs vége.
- Nem hiszem, hogy nekem ez számítana - mondom, mielőtt felvenném az ágy szélére ejtett félig összehajtogatott ruhát, amivel végül elfordulok tőle. Mi mást mondhatnék? Hogy nem gyűlölöm? Hogy nem ezért gyűlölöm? Érdekelné egyáltalán? Érdekelné, ha meghalna? Érdekelne engem, ha meghalna? Az életünk igazából egy pusztaság. Mindegy, mi történik, a sivatag forró és száraz és végtelen, és hiába vagyunk ketten, valahogy a nap végén mégis mindig egyedül maradunk.