- Ha ez kitudódik Minisztériumban, és keresni kezdik a tettest, megnézhetjük magunkat, és akkor majd a Na... - kezdi el a károgást Brandon, de én megelégelem ezt a pesszimizmus, és bár egyenesen sem tudok menni az alkoholtól, azért még a nyelvem nem hagyott cserben, így közbevágok.
- Nem tudja meg a Minisztérium. Ők se olyan hülyék, hogy egy farm levágott állat miatt nyomozzanak... - röhögöm el magam, és befordulok egy mellékutcába, amiről tudom, hogy Brandon háza van. Ezt még ilyen részeg állapotomban sem felejtem el, ahogyan a főbenjáró átkokat sem. Ezek bármikor kellhetnek, a mindennapos életem részei, így a legegyszerűbb, ha álmomból felkeltve is tudom őket használni.
- Hogy nyüszített a kutya... - fröcsögi a nevetéstől alig érthetően Zach, aki három kutyát szúrt le a pálcájával. Szép kis vértócsát hagyott utána, az egyszer biztos.
- Már csak a farmert kellett volna kinyúvasztani, és teljes lett volna a lista. - Brandon arcán hatalmas vigyor, ahogy mindenki másén is. Fergeteges a hangulat, de azért ott még nem tartunk, hogy egymásnak kelljen támaszkodnunk... Illetve, ők még nem tartanak ott, de nekem azért kellene a támogatás, amit azzal érek el, hogy szorosan a fal mellett megyek. Akkor van csak gáz, ha a másik irányba dőlök...
Egy pillanatra, mintha látnék egy lábat, vagy egy kart. nem tudom, de az biztos, hogy emberi testrész. A többiek nem veszik észre, és túl jó hangulatban vannak ahhoz, hogy elrontsam az estéjüket. Mikor azonban rám pillantanak - út közben megálltam, és azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon biztos jól láttam-e azt, amit gondolok, hogy láttam -, én csak megrázom a fejem.
- Menjetek csak, eszembe jutott valami, amit még el kell intéznem. - nem vagyok komplett, amiért itt maradok kutakodni, de hát nem is én lennék. Kell egy kis izgalom, és annyira nem vagyok részeg, hogy ne vegyek észre egy embert, aki el akar tűnni Brandon házától pár méterre egy szemétledobó utcában.
Megvárom, míg a fiúk bemennek a házba, és már be is fordulok a kis bevágásba. Még utcának sem mondható. Szemem nem csalt, valóban ott egy ember. Egy elég fiatal lánnyal találom magam szemben, ezért kicsit meglepődök. Roxmorts ezen része elég veszélyes, nem szoktak diákok járkálni itt. Szerintem azt se tudják, hogy erre is vannak a faluban házak.
Részegségem ellenére a lánynak rontok, és amint sikerül a falnak nyomnom, testemet hozzápréselem, hogy még véletlen se tudjon szabadulni, és mélyen szemébe nézek*
- Ejnye, kislány, nem ez a legbiztonságosabb utca a faluban... - árasztom arcába az olcsó vodkaszagot beszédem közben.

   

Sosem értettem azokat, akik meg akartak úszni valamit, és ennek érdekében hazudozni kezdtek a másik arcába. Számomra sokkal egyszerűbb, ha az igazat elmondom, és utána valahogy megoldom a dolgot. Persze én is szoktam hazudni, nem vagyok angyal... Bár, ha jobban belegondolok, bukott angyal lehetek még. Most viszont nem ez a lényeg, hanem a hazugságok. Egyszerűen elmondhatná, hogy mért van itt. Olyan nehéz kinyögni annyit, hogy ő egy kém, vagy csak szimplán eltévedt? Abszurdumnak tartom az ilyen viselkedést. És honnan tudom, hogy hazudik? Egyszerű: Roxmorts ezen részén egyetlen auror sem él. Arról tudnék, pont elég sokat vagyok itt hozzá. Nem él itt auror!
- Na velem ne szórakozz, kicsilány! - hajolok közelebb, és valami elképesztően ijesztő fejet vághatok. Vicsorogva, villámokat szóró szemekkel nézek rá, hogy nyomatékosítsam, itt most én vagyok az, aki diktálja a kérdéseket, ő pedig szépen fütyüli a válaszokat. Ha szépen nem megy, csúnyán is kihúzom belőle ittléte okát. - Mért vagy itt? - hangom szokásosan reszelős, bár az alkohol kicsit lágyít rajta. Nocsak, a vadkan vodkája erre is jó? Nem gondoltam volna, hogy van ennyire minőségi ital az ottani.
Állánál fogva magam felé fordítom, így már csak pár centiméter választja el egymástól arcunkat. Nem, ez kicsit sem a romantikus történet, mikor majd csókban forr össze két ajak. Sokkal inkább az ijesztő véglet, mikor a szemem erezetéből kiolvasható a "megöllek" vagy a "Crucio" szavak közül valamelyik. Mert így vagy úgy, de beszélni fog!
Az alkohol cseppet sem jótékonykodik testem egyetlen zugában sem, sokkal inkább az idegrendszeremet ostromolja, ezért a lány jobban jár, ha válaszol, mert ha nem...
Ennyi, nem bírom tovább! A földre lököm. Amennyiben szerencséje van, néhány szemeteszsák tompítja a földdel való ütközését. nem kimondottan érdekel. Pálcámat előrántom, és hirtelen szegezem rá, miközben a lehető legkevesebb menekülési útvonalat is eltüntetem, ami eddig rendelkezésére állt.
- Szóval, kezdjük elölről. - váltok mézesmázos hangszínre. - Mi a neved, és mit akarsz itt? - közel járok ahhoz, hogy kimondjam az átkok közül a legkínzóbbnak a varázsigéjét. Van most bennem annyi érzelem, hogy élvezni is tudjam, ahogy ott vonaglik a földön, a szemétben, a porban. Igen, tökéltes büntetés, és biztos nem akar majd még egyszer hazudni - legalábbis nekem biztos nem -, vagy esetleg lejönni a faluba. Mondjuk erre nem vennék mérget, mert nem ismerem.

Kutakszik. Látszik, hogy nagyon keres valamit abban a csöppnyi agyában, ami valószínűleg nem létezik. Hogy miért gondolom így? Pofonegyszerű. ha lenne neki, nem akarna hazudni, hanem őszintén beszélne, imádkozna a túlélésért. Biztosan egy átkozott griffendéles. Ó, hogy azok mindig ott vannak, ahol nem kellene. Nem utáltam én őket, se senki mást - tipikus hugrabugos... -, ugyanakkor a véleményem megvolt minden házról. A Mardekár és a Griffendél voltak az örök riválisok, mi meg a hollóhátasokkal együtt inkább meghúzódtunk a sarokban, varázslósakkoztunk, békésen iszogattunk a Három Seprűben, mindig betértünk a Mézesfalásba, és még sok más nyugis dolgot csináltunk. Bezzeg a másik két ház a szabályokra fittyet hányva - nem mondom, én is sokszor kiszöktem, de tudtam, hogy a határ - leszöktek a faluba, és hasonlók. Biztos voltak rosszabbak is, de nem ez a legjobb pillanat a nosztalgiázásra.
Ha sértegetnélek, már rég hisztiznél, hogy hagyjam abba! - kiáltok rá, majd úgy vélem, ideje visszább venni a hangerőn. Kicsit visszhangzik a sikátorszerű izé, ahol vagyunk. - A keresztapád, mi? - na jól, van, kezd elegem lenni ebből a hülyeségből. Még így részegen is, hát még, ha józanabb lennék, csak egy picikét is.
Kezdem megbánni, hogy leálltam vele egyáltalán beszélni is, de nem! Ennyivel nem hagyom itt. A kis piszok mócsing biztosan összevissza hazudozik, s ezért bizony büntetés jár. (Nem kell rögtön perverzséggel vádolni, egy Cruciatus-átokra gondoltam, esetleg egy istenes verésre, semmiképpen sem fogom felcsinálni. Az nem az én műfajom. Talán majd máskor.)
Sikítása zene füleimnek, de mikor ismét megszólal, elfintorodok. Ez komolyan nem tudja befogni azt a nagyra nőtt, lepcses pofáját? Csak egy kis ész kellene ahhoz, hogy kiszabaduljon. Ész ahhoz, hogy igazat mondjon, de ha ő így szeretne játszani, hát játszunk így. Nem én fogom a rövidebbet húzni. Persze ki tudja? Az is lehet, hogy van tehetség a csajban ahhoz, hogy legyőzzön egy “védtelen, egyedüli, részeg hajléktalant”. Merthogy itt az vagyok. Több száz kilométerre lakom, bűzlök az alkoholtól, és hát ez meg is nehezíti egy csöppet a dolgomat. Egyébként már holtan feküdne a szemétkupac legalján. Vagy elhamvaszva az egyik zsákban. Talán széttrancsíroztam volna, és a falu különböző pontjain eldobáltam volna a testrészeit. Bármi meglehet, de egy biztos: réges régen halott lenne.
A lefegyverzőátka sikeresnek bizonyul, de nem is tudja, ezzel mekkora lángra lobbant dühöm halványan pislákoló parazsa. Pálcámtól megfosztottan állom útját. Neeem, ilyen könnyen nem menekülsz, picinyem. Ez nem a te napod lesz, azt garantálhatom. Gonoszan, elszántan és dühösen vigyorgok a lányra. Nem is vigyor ez már, inkább valamiféle torz vicsor, mely lefagyaszthatja a szemben állót. Persze, ha griffendéles, akkor nyilván van olyan bátor, hogy szembeszáll egy dühös halálfalóval. Hm.. Jó kis programot találtam így éjszakára, nem?
A menekülési kísérletét egy megható gesztussal jutalmazom. Karjaimba zárom, és szorosan ölelem, hogy még véletlen se tudjon kárt tenni bennem. De mint mondtam, részeg vagyok, ezzel együtt semmi sem biztos, amit teszek, mindenesetre határozott. - Csitt, kicsi lányka, ne féljél! / Felkel a Nap, és elénk lép / a bölcs, ki mindig is tudta, / mit teszel, s hogy jutsz a pokolra. - rögtönzök egy beteg kis versikét, melyet fülébe suttogva, félig énekelve mondok. Közben lágyan dülöngélek, mintha el akarnám altatni. Na ettől engem a frász törne ki, remélem ezzel ő is így van. De minimum betegnek hihet ezután.
A költeményem után ismét a falhoz taszítom - ha tudom -, de ezúttal erősebben, mint először tettem. Nem érdemli meg, hogy finomkodjak. Ennyi hazugság után biztosan nem. Kezét szabadon hagyom, és pálcáját minél hamarabb kicsavarom a kezéből. Meg kell hagyni, legalább próbálkozik… Hm… Kínzó átok legyen, péppé verés, vagy esetleg, mm… Ne adj Merlin, nemi erőszak? - kizárt, hogy felcsináljam! Mindenesetre, hadd érezze, hogy az is kemény odalent, nem csak a viselkedésem. Testemmel hozzápréselődök, amennyire csak tudok, és arcához is egyre közelebb kerülök. Hm… Meg is fejelhetném, összeesik, kinyírom, és ennyi. Á, túl egyszerű lenne, maradok az eredeti tervnél.

Szóval kihoztam belőled az idegesen szavakat dobáló énedet, kicsilány? Oh, büszke vagyok magamra! nem mintha ennél többre ne lennék képes, de ma este nem a szimpla idegesítés a célom. Ő is felidegesít, ha ezt folytatja, és könnyen megmondható, hogy ő húzza a rövidebbet.
A kiáltott névre felvonom a szemöldökömet, és a lányon tartva a szemem gondolkodni kezdek, ugyanakkor hiába. Az agyam nem működik ennyi alkohol után nyolcvan százalék fölött, így inkább feladom. Pearce.. Prewett.. Princeton.. Nem, fogalmam sincs, ki az, szóval nem lehet túl fontos személy. Amúgy sem tudok hinni neki, biztos nem a keresztapja. - Ha valóban a keresztapád ez a Prewett, akkor sem kellene ilyen későn erre sétálgatnod. Még a végén bajod esik... - az utolsó mondatot követően vigyorogni kezdek. Talán én leszek az a nagy baja, talán nem. Még nem döntöttem el, de majd elválik, ha tovább folytatja az eddigi viselkedését.
Igazán büszke vagyok erre a kis dalocskára. Nem lett rossz, és reakciójából ítélve kellően ijesztő is. Muhahahaa... Iggeeeen! Hm.. lehet, tényleg kellene a zártosztály. Na sebaj, ma megengedem magamnak ezt a viselkedést. Majd holnap talán megbánom.
Egészen közel hajolok hozzá, mikor már a falnál áll, és érzem, hogy észrevette nadrágomon, hogy valami hibádzik...
- valaki nagyon szemtelen! - sziszegem arcába az apás megjegyzés után. kicsit nagy a szája, de kiszabadulni nem tud!
A következő mondandóján abszolút felhúzom magam. Elengedni ezek után? Na tudod mikor!!! Tenyerem az arcán csattan, és még én is érzem a suhintás erejét. lehet, kicsit túlzásba vittem a dolgot, de ő cseszett fel! - Pofa be, ha jót akarsz magadnak! - ezt már nem sziszegem, sokkal inkább üvöltöm. Pálcáját megszorítom, és oldalához szegezem, de még várok. Hogy mire? Hogy megjöjjön az a szemernyi kis esze is, ami elment. Áh, kit áltatok? - Crucio! - suttogom a varázsigét, de tartom, hogy ne tudjon összerogyni. nem engedem, hogy ezzel is enyhítse a fájdalmat. Az nem én lennék, aki ilyen jó szívvel hagyná szenvedni. - Legközelebb tudni fogod, hogy mikor fogd be a szád... - egy pillanatra abbahagyom, de aztán gondolatban ismét kimondom a varázsigét, és a lány felé bökök pálcájával. Szenvedjen csak!

Érzem, ahogyan az alkohol lassan párolog el, s helyet ad a józan észnek. Ez azonban nem segít a lányon, elvégre bennem nem túl könnyű lelkiismeretfurdalást kelteni. Ahhoz túl kevés egy kis csitri, bár ha esetleg nagyon megerőlteti magát, talán megsajnálom, s békén hagyom egy kicsit. De ezt a találkozást nem felejtem el, soha!
- Éles a nyelved, kislány. Túl éles! - sziszegem a főbenjáró átok kimondása után, és reménykedem abban, hogy ez élete egyik legrosszabb napja. Rothadó hús? Hm... nem is rossz ötlet, de ott még nem tartok, hogy cafatokra tépjem, pedig egy átváltozás kellene csak hozzá, semmi több. Fossza énem miszlikbe aprítaná a puha, izzadt bőrt, és felismerhetetlenné tenné a maradványokat. De nem, ezt nem tervezem megtenni, elvégre hol abban a szórakozás? inkább folytatom azt, amit elkezdtem.
- Mondj egy okot! Mért hagyjam abba? - mert rosszul esik, fáj, szenvedsz tőle? Ugyan, kérlek, ettől csak tovább csinálnám. Nyomós indok kell ahhoz, hogy befejezzem a kínzást. - Lássuk megtanítottak-e tisztelettudóan válaszolni a Roxfortban... - elmosolyodok. Amennyi jólneveltséget tanít az a szenny iskola, azt már rég megtapasztaltam. Semmi, nulla! Talán ezért vagyok én is ilyen, de ha belegondolok, hogy ez csak az alkohol miatt van, akkor rá kell jöjjek, hogy édesapám sok mindenre megtanított, még ha nem is sikerült kiűznie belőlem a szadista hajlamokat.
Mikor eszméletét veszti, pálcáját kabátzsebembe teszem, és várom, mikor is ébred fel. Türelmetlen természetem van, ezért kifejezetten örülök, hogy hamar kinyitja szemét. Meggyötört és fáradt miattam... Talán nem kellett volna ezt tennem, de a feszültség, az alkohol... Nem, erre nincs mentség! Még az se lenne ok, hogy halálfaló vagyok. Ezt elszúrtam nagyon is.
- Nem tudom... - halkan, alig hallatszanak szavaim, és érezni, hogy megbántam, amit tettem. Nem kellett volna! nagyon nem! Akár fel is jelenthet, bár a nevemet nem tudja, elég részletes személyleírást tud majd adni, és akkor nincs menekvés. A Minisztériumban sokan ismernek, sok auror is, gyorsan elkapnának, és már csak arra eszmélnék fel, hogy életfogytiglanra ítélnek.
Kézmozdulata meglep, de nem ellenkezek, inkább megfogom a kezét, és derekát szorosan átölelve leültetem a földre. Pihennie kell, de a barátom lakására nem vihetem fel. ott túl jó a hangulat, és túl részegek ahhoz, hogy józan ésszel gondolkodjanak. Rám sem lennének jó hatással, nemhogy a lányra. Nem hiányzik, hogy azt higgyék, a ma esti préda lesz a lány. Elég volt ennyi szenvedés. - Sajnálom... - lehelem, és majd bele pusztulok ebbe az egy szóba. Nem sokszor használom, és a mellkasom tájékán mintha megmozdulna valami, és fájón kezd lüktetni. Talán van szívem? - Én csak... sajnálom. - nem magyarázkodok, úgysem hinné el, és hazugság lenne az egész. Egy barom vagyok, ez az igazság.

Stockholm-szindrómában én sem, ez tény, de egyéb másban biztosan. Régóta tudom, hogy nem vagyok teljesen épelméjű. Sőt, saját felfogásom szerint közelebb állok a tébolyodotthoz. Mindenkiben vannak ilyesmi hajlamok, csak bennem némiképpen a felszínre is törtek. Nem nagyon, elvégre nem én vagyok a legádázabb a halálfalók közt sem, de pont annyira, amennyire nem kellett volna. Ez van, ilyen vagyok, nem sokat tehetek ellene.
Néha elgondolkodok azon, mért akarta a sors, hogy én egy ilyen elbaszott ember legyek? Merthogy az vagyok. Tény, hogy tisztelem az ellenfeleimet, meg igazából mindenkit, aki nem harcolta ki az ellenkezőjét, vannak érzéseim és a többi, de akkor is borzalmas vagyok. Már csak ezzel a mániákus fájdalomszeretetemmel is.
Hallgatom szavait, és mélyen már tudom, hogy igaza van mindenben, de a felszínen lévő, irányító énem még nem akarja ezt beismerni, így hát nem is szólok semmit, csak egy halk Cruciót.
Mit tettem? Merlinre! Már megint mit tette? Ennyit arról, hogy az alkohol nem veszi el a józan eszemet. Ennyit arról, hogy ok nélkül nem bántok senkit. Pedig az elhatározáskor komolyan gondoltam, sőt, még most is komolyan gondolom, csak valami elfeledtette velem ezt az alapelvet. Igyekszem segíteni neki, amint elrántom felőle varázspálcámat, de ezt ennyivel nem lehet jóvá tenni. Ezt semmivel sem lehet.
- Nem, nem sajnálom... - hangom megremeg, amint kimondom a szavakat. Nem hazudok, tényleg nem sajnálom, amit tettem. - Sokkal inkább a bocsánatodat szeretném kérni. - nem is akárhogy. Térden állva! Soha, senki előtt nem alázkodtam még meg ennyire, csak a Sötét Nagyúr előtt, de nincs más választásom. Tudom, hogy ezt a fél órát nagyon elcsesztem számára, és akármennyire is vagyok szadista, ez még nekem is fáj. Csak azt szabadna bántanom, aki ténylegesen megérdemli, erre én egy ártatlan lányt kínoztam meg! Mekkora embertelen népművészeti cserépedény voltam már?!
- Nem! itt maradok veled... - tarkómat vakargatom, hogy miként is vihetném ki innen feltűnés nélkül, de egy épkézláb terv sem jut eszembe. - Veszélyes a környék. - főleg, ha a barátaimat nézzük. Mi még csak az ártalmatlan báránykák vagyunk. vannak itt nagykutyák, akik ízekre szednek egy lépésben három magamfajtát is. nem kellene kockáztatni ilyen rossz, téli látási viszonyok, és a lány állapota mellet. Ha itt támad minket meg valaki, azt hamarabb hárítom, mint a nyílt terepen.
Végignézek a lányon, és megesik rajta a SZÍVEM. Január van, meg fog így fázni. Én pedig ezt nem hagyhatom ennyi kín után, amit okoztam neki. Kigombolom térdig érő, szürke szövetkabátomat, és betakarom. A kabát alatt csak egy ing van rajtam, de az sincs begombolva, így csodás kilátás nyílik a mellkasomra. Nem zavar, meg kell hogy mondjam. Akár meg is fázok, ha kell.
- Akár fel is jelenthetsz... - suttogom, miután leültem mellé a hideg kőre. Pálcámat a kezemben tartom, hogy ne érhessen minket nagy meglepetés, és folyamatosan a kijárat felé pislogok. - Simán megérdemlem. - végülis csak a munkámat veszíteném el, aztán a szabadságomat, majd a Sötét Jegy miatt az életemet is. Nem nagy ár... áh, dehogy!

Bizonytalansága, ahogyan kiejti az az egy személyes névmást, nem hagy nyugodni. Elakadt, és biztosra veszem, hogy ez nekem köszönhető. merlinre, mit tettem? Elviselhetetlenül mardos a bűntudat. Lehetetlen szavakba önteni, hogy mennyire megbántam, amit tettem.
Arcát fürkészem, s mikor ismét nyílnak ajkai, figyelmemet teljes mértékben neki szentelem. Amit azonban mond, elszomorít. Nem, nem azért, mert nem bocsájt meg, hanem azért, mert ez is az én hibám, hogy itt kell ülnie, és fáznia.
- A fekete macskákat? - nézek rá értetlenül. Hogy a fenébe jönnek ide a fekete macskák. Az úgy rendben van, hogy általában balszerencsét hoznak - bár nem vagyok babonás, ez engem nagyon nem érdekel -, de mi köze egy macskának a balfaszságomhoz? Vagy ez csak nekem magas? Az is lehet, hogy valami az agyamra ment, mint például az alkohol, és azért nem értem, mit akar ezzel a macskás dologgal. Vagy neki ment az agyára a kínzás... Nem, az nem lehet! Három Cruciatus-átoktól még csak nem tébolyodik meg az ember, ugye? Ugye!? Az nem történhet meg!
Megnyugvással tölt el, hogy legalább már nem fagy át teljesen. Sok minden van már a számlámra írva, ez lehet, már nem férne rá. Annyira rossz ember pedig én sem vagyok, hogy hagyjak megfagyni egy gyereket. Mert még ha egy ellenségem lenne, akkor azt mondom, hogy jó, de így!
Hallok valamit... Mintha valami motoszkálna a kijáratnál, és ezt muszáj megnéznem. Nem lenne jó, ha a semmiből ránk támadnának, bár nem tudom, ki akar egy sebesült lányra támadni. Ha én vagyok a célpont, az már hamarabb meg tudom érteni. Sokan nem kedvelnek.
Alaposan körülnézek, de semmit nem találok, ezért visszamegyek a lány mellé, és ülnék le, mikor megszólal. Kedves, hogy aggódik, de most elsősorban neki kell átmelegednie. Én járulékos veszteség lennék, ha úgy adná Merlin.
- Nem baj. - leülök mellé, és köhögésére összerezzenek. Nem vagyok én ehhez hozzászokva. Azonban mikor felemeli a kabátomat, sietve jobban betakarom. - Itt maradok veled, de neked nagyobb szükséged van a kabátra, mint nekem. - valami különös oknál fogva élvezem ezt a gondoskodást, és még a karján is végigsimítok a kabáton át.
- Preston vagyok. Téged hogy hívnak? - talán furcsa mostmár bemutatkozni, de így legalább feljelenthet... viccet férletéve, nem árt, ha néven tudjuk szólítani a másikat.
Figyelmesen hallgatom, hogy mit mond, és megállíthatatlanul mosolygok. Növeli az egómat, ez kétségtelen, mégsem fogok elszállni... mégegyszer... A félistennél felhorkantok. Roppant illedelmes, nem? Mint egy szexi disznó. - A félisten erős túlzás, de a kabátom tényleg meleg. - azért végignézek magamon, hogy mit talál bennem ennyire jónak, de én semmi különlegeset nem látok.
Azért megnyugtat a tény, hogy legalább látja rajtam, hogy tényleg megbántam, amit tettem, és ezért nem fog feljelenteni. Minisztériumi munkámnak köszönhetően hamar lebuknék.
Inkább nem mondok semmit. Nincs rá jó okom, soha nem is volt, csak nem volt elég az a pár állat, amit lemészároltam, de az vesse rám az első követ, aki egész életét bűn nélkül élte eddig.
- Sok minden, de nem akarom rád zúdítani. - legyintek ép kezemmel. Direkt ezzel, nem akarom, hogy feleslegesen sajnáljon. - Te hogy keveredtél erre?

Szóval egy kicseszett macska miatt van itt? Ilyet sem hallottam még, de hát lásd! Éppen itt volt az ideje... Vagy nem, de ez egy más kérdés. Egy macska! Merlinre! Ki követ kedvtelésből fekete macskákat? Most már tudom, hogy ő...
- Értem... - felelem zavartan a sikátor kijárata felől. Nincs itt semmi, csak valamit beképzelhettem. Lehet, egy macskát. Számomra tényleg abszolút hihetetlen, hogy egy állat miatt lett az áldozatom, de már nem tehetünk ez ellen semmit. Túl késő.
- Semmi. Biztos képzelődtem. - rázom meg fejemet, és leülök mellé. Vigyázok rá, míg nem lesz valamelyest biztonságos a terep. Mást nem igazán tudok csinálni. Bár, le is léphetnék, de valamiért megint csak előtérbe került a kedves énem. Sosem értettem, hogy mi alapján melyik a dominánsabb, de már rég beletörődtem, hogy képtelen vagyok megfejteni a saját viselkedésemet. Feladtam, nem érdekel. Majd talán, ha lesz valami, ő megfejti. De az is lehet, hogy nem lesz senkim. Vagy ha lesz, nem akar majd felfedezni. Bárhogy alakulhat.
- Inkább én fagyjak meg, mint te. - mosolyodok el, de kérésére természetesen begombolom az ingemet. Nem végig, és nem is biztos, hogy a legtöbb gomb jó helyre került, de legalább összébb van húzva. Na, nem mintha fáznék, de ha már megkért, mi okom lenne ellentmondani? Így is elég sok bajt és legfőképpen fejfájást okoztam neki.
Észreveszem ugyan, hogy megrázza a fejét, de úgy döntök, inkább figyelmen kívül hagyom. Nem biztos, hogy rá kellene kérdeznem. Lehet kellemetlen lenne számára és számomra is. Az pedig duplán lenne sajnálatra méltó az én felfogásom szerint.
- Bradley... Nem ismerős. - ráncolom össze a homlokomat. Nem szándékos, de ha nagyon koncentrálok valamire, mindig ez van, nem tudok vele mit kezdeni. Ami azt illeti, nem is igazán akarok. Jó ez így, a testem jó mélyen, és annál is mélyebben biztosan tudja, mi ennek az oka, az elmémnek nem kell. Megvan nélküle is.
- Lehet, de mivel kibírtál három Cruciatus-átkot, most inkább kímélnélek, ha megengeded. - persze, ha nem engedi meg, akkor sem fogok most ilyenekről beszélni. Egyrészt mert nincs hozzá kedvem, másrészt mert tényleg nem hiányzik ez neki, harmadrészt pedig azért, mert itt még a falnak is füle van. Nem ez Roxmorts legbékésebb része, annyi szent.
- Áh, igen! A macska. - mosolyodok el, és a kijárat felé nézek afféle terepszemle miatt. Kezemben van ugyan a pálcám, de ha nem arra nézek, simán rajtunk ütnek, és nincs menekvés. Fő az óvatosság. - Örömmel hallom, hogy tisztességesebb vagy, mint én. - nevetem el magamat, és újra felé fordulok. Nincs itt senki rajtunk kívül. Feleslegesen aggódok ennyire. - Majd beszélgetek a keresztapáddal egy jót, ha találkozunk. - kacsintok. Nem áll szándékomban egyik rokonát sem bántani. Nem tettek ellenem semmit. Most is csak elöntötte a szar az agyamat. Tudom, nem mentség, de ez van.
- Jobban vagy?