Tilos? Az jó.

Kimegyek a Roxfort egyik hátsó kapuján, és megállok az éjszakai ég alatt. Kicsit megtántorodtam. Már be vagyok nyomva rendesen azt hiszem, elvégre dél óta iszom. De a legjobb rész most jön. Jó a végére hagyni. Még mindig bicegek kicsit a bokaficam miatt, de már határozottan jobb. Főleg atom részegen, mert egyáltalán nem fáj. Csak azért bicegek, mert szétfoszlott a fásli, ami tartotta, és kicsit gyenge még a szalagom. Semmi fény nem világít a Holdon kívül a Roxfort ezen részére. Miért is világítana, hiszen a Tiltott Rengeteg felé néz, ami természetesen „tiltott”. Ezért nyilvánvalóan oda készülök. Jaja. El is indulok a sötét erdő felé az olcsó borosüveggel a kezemben. Mármint a bor volt olcsó. Nem az üveg. Ja. Gyakorlatilag ingyen kaptam. A csapos tündérfiútól, akinek még jövök egy menettel a múlt heti ingyen piálásomért a kocsmában. Hát ez van.

Lassan odaérek a fákhoz. Meg is kapaszkodom az elsőben, mert kissé lejtős volt az iménti pálya és bár nem dülöngélek menet közben, kicsit megcsuklott a bokám a végére. Nem ittam magam eszméletlenre. Neeeem, az majd most jön. Csak lépek előre, fától fáig. Nem sokat látok, hiszen szinte korom sötét van és amúgy is homályos és forog minden. Elfáradtam. El. Azt hiszem, ideje lenne feladni. Mindent.

Megbotlom egy kiálló gyökérben és nekivágódom egy hatalmas fatörzsnek. Csak a vállam horzsolódott le picit, ki nem szarja le. Inkább leülök ide, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Nem meghalni jöttem ide, nem. De nem bánom, ha széttép egy kóbor fenevad. Illetve hát nem kóbor, mert ez az ő területük. Ha meg megérem a reggelt, hát...isten adta, elfogadom. Legalább marad még egy kis időm kipróbálni még ezt-azt. Ne aggódj, piára gondolok. Vagy tablettára. Mint amilyet most vettem elő a rövidnadrágom zsebéből. Erictől loptam egy kis morfint, amikor leápolta a bokám. A tökéletes recept. 2-3 üveg olcsó pia, aztán 1-2 morfin tabletta. Egyet vegyek be vagy kettőt? Ha megérem a reggelt, szükségem lesz még rá. Ha nem, akkor meg tök mindegy, szóval ne menjen kárba. Na nézzük csak. Legyen először egy. Beveszem és lekísérem egy kis undorító szagú lével. Hátradőlök, nekitámasztom a fejem a fatörzsnek, becsukom a szemem és várom a sorsom. Gyere!

Migrénem lett Hagrid óbégatásától. Megállás nélkül jajveszékelt, hogy igazán nem kéne megölni azt a kelpie-t, ami beköltözött a Rengetegbe, mert ők is érző lények és dehogy akar rosszat szegény pára, közben meg hangosan fújta az orrát egy asztalterítőnyi zsebkendőbe. Attól az aprócska ténytől eltekintett, hogy a kelpie meggyilkolt két hippogriffet egyetlen hét alatt és egészen mellékesen ugyanilyen könnyen végzett volna bármelyik diákkal is. Már bántam, hogy nem tartottam az alkalmazottaimmal az erdőbe, mert ennél kellemesebb lett volna farkasszemet nézni egy baziliszkusszal is.
Két teljes órán át tűrtem annak a szerencsétlennek a vonyítását, amíg végül nem bírtam tovább és arra hivatkozva, hogy a csapatom után megyek, faképnél hagytam Hagridot. Még a kunyhón kívülről is hallottam, ahogy hüppögött.
Ez is egy olyan nap volt, mikor reggel ki sem akartam kelni az ágyból, mikor a kávémba elfelejtettem cukrot tenni, mert úgysem számított az íze, amikor inkább nem ebédeltem a Minisztériumban, csak hogy ne kelljen a többiekkel tartanom és amikor teljesen racionális döntésnek tűnt, hogy a feleségem megpróbált véget vetni ennek az egész siralmas hazugságnak. Voltak napok, akár hetek is, mikor állandó pörgésben éltem, mindenbe belekezdtem és minden érdekelt, aztán egyik reggel felébredtem és hirtelen már lélegezni sem maradt motivációm. És ez így hullámzott, hétről hétre, hónapról hónapra. Anyám olykor megjegyezte, hogy lefogytam vagy sötét karikák húzódnak a szemem alatt, máskor a kollégák viccelődve a kezembe nyomtak egy kávét az automatából egy "hosszú volt az éjszaka, Lestrange?" kérdéssel, de úgy igazán senkinek sem tűnt fel. És ez így volt jól, nem hiányzott, hogy valaki zargasson a teljesen irreleváns véleményével és belém plántálja az aggodalmát az életem irányával kapcsolatban.
Miközben a fák között lépdeltem, próbálva kikerülni a sártócsákat - látványosan kilógtam a Tiltott Rengeteg összképéből, még a nyakkendőm is tökéletes szögben állt a drága kabát alatt -, megfordult a fejemben, hogy akár írhattam volna Gwennek, ha már épp ide szólított a munka. De nem írtam neki, mert most éppen hozzá sem volt kedvem. Talán ha pár nappal ezelőtt hívott volna ki minket az iskola vezetősége vagy mondjuk egy héttel később, akkor izgatott hangvételű üzenetben kértem volna, hogy találkozzunk. De most kellettünk az igazgatónak és most rossz passzban voltam - vagy nevezzük, aminek akarjuk.
Szinte az utolsó pillanatban vetült rá a pálcám fénye egy földön kuporgó alakra, mielőtt még véletlenül rátaposhattam volna. Ösztönösen hátráltam egy lépést.
- Azt hittem, ez egy iskola és nem elvonó. - Ránézésre még ahhoz sem volt elég idős, hogy legálisan alkoholt vegyen. Nem mintha érdekelt volna.- Rosszul vagy?
A legkevésbé sem hiányzott az életemből egy tinilány pátyolgatása, aki túl sokat ivott, mert kidobta a pasija vagy mert rosszul sikerült a bűbájtan dolgozata.

Már eltelt fél óra, amióta lenyeltem a tablettát. Az üvegben alig van már pia. Egyre sötétebb és sötétebb van. Nyugodt vagyok. Nem érzek semmit. Nincs semmi bajom. A testem teljesen elzsibbadt. Azt hiszem, meg sem tudom már emelni az üveget. Se semmit. Nem vagyok boldog, de nem is égek kívül-belül a fájdalomtól. Ha nem érem meg a reggelt, nem lesz több szenvedés. Nem fogom minden este undorral lehúnyni a szemem, miközben a volt tanárom szexéhes fejét látom, amint fölém tornyosul, lefogja a karomat, és... És nem fogok már csaposokkal lefeküdni csak azért, hogy fájdaloműzőt és zsibbasztót kapjak, mert egyébként nincs rá pénzem. Nem fog a mellkasom kongani az ürességtől, és nem fogok már arra vágyni, hogy rám szakadjon az ég...

Lebegésemet valami égető fény szakítja meg, de annyira sincs erőm, hogy belenézzek.
- Vidd azt a szart a szememből – próbálom ellökni a kezemmel, bármi is az a fény, de elvétem. Fel sem bírom emelni a kezem fél méternél magasabbra. – Az anyját – motyogom, amikor meglátom a férfi arcát a fény mögött. – Nem apróztad el, amikor a sármot osztották – nagyon lassan, szaggatottan és zsibbadt ajkakkal beszélek. – Vagy meghaltam már végre?

Persze köszönés nélkül szólt hozzám. Áh, biztosan nem angyal, ők tuti köszönnek. Vagy nem?
- Óóóó, nem akarok leszokni – reagálok félig mosolyogva, félig nevetve. – Nem, szépfiú, kifejezetten jól vagyok – mondataim közben sóhajtok, hiszen nehezen kapok csak levegőt. Azt hiszem, a morfin teljesen lelassította a szervezetem. – De ne várd meg, amíg elmúlik a tabletta hatása, mert...vagy beledöglök, vagy pánikrohamom lesz – ezt is egy vigyorral fejezem be, majd nevetni kezdek. Ne kérdezz, csak hagyj szenvedni... – De amíg beüt a krach, csüccsenj le ide a mocsokba mellém, fennség! Megtiszteltetés lenne a csodás mellkasodon – gondolom – elaludni utoljára.

Mostanság elég sok hihetetlen dolgot láttam, amiket szívem szerint nagy ívben elkerültem volna. Végignéztem, ahogy a társaim muglikat gyilkolásznak és nevetgélve az oldalamba könyökölnek, hogy "ne legyél már ilyen puhapöcs, Lestrange, legközelebb szállj be a buliba". Szemtanúja voltam az elmebajok elég széles skálájának minden szombat délelőtt, amikor rutinszerűen bevittem a gyerekeket az anyjukhoz a Mungóba. Még igazi inferusokat is láttam, amiktől felfordult a gyomrom és legszívesebben töröltem volna a saját emlékeimet. De úgy tűnik, még ezek után is meg tudtam lepődni egy olyan semmiségen, mint egy tizenéves diáklány, aki csúnyán szétcsapta magát a roxforti birtok kellős közepén és teljesen gátlástalanul flörtölni próbált velem.
Nem mondom, simogatta az önérzetemet, hogy egy feltűnően csinos és még feltűnőbben fiatal lány szépfiúnak nevezett. Ugyan melyik férfinek ne tetszett volna? Mégis volt benne valami zavarbaejtő, talán maga a környezet, talán az, hogy egyikünknek sem sok keresnivalója volt itt, de lehet csak túl ismerős volt az egész. Merlinre, hányszor jöttünk ki ide a barátaimmal részegen, mikor még mind itt tanultunk... Ha erősen koncentráltam, még fel tudtam idézni a titokban vett Lángnyelv-whisky ízét és az akkor épp aktuális barátnőm cseresznyés parfümjének illatát.
Egy ideig érdeklődve hallgattam, még egy derűs vigyor is megjelent az arcomon, mert tényleg szórakoztatónak találtam a folytonos célzásait.
- Azt inkább kihagynám és neked sem kéne a mocsokban üldögélned. Felfázol vagy mit tudom én... - Feltoltam az orromon a szemüveget és végigfuttattam rajta a tekintetem. Elképzelni sem tudtam, mi üthette ki ennyire, de biztos durva cucc lehetett. - Mondták már neked, hogy nem jó ötlet idegen pasiknak ilyesmit felajánlani? Egyszer majd kifogsz valakit, aki kevésbé úriember, mint én és akkor megnézheted magad...
Szólnom kellett volna valakinek, aki kompetens volt a betépett diáklányok kérdésében. Egy tanárnak, annak a nyomorult Hagridnak, akárkinek... Nem akartam egy ismeretlen kislány lelki nyomorával foglalkozni és az sem hiányzott az életemből, hogy még rosszabbul legyen.
- A barátaidat hol hagytad? Vissza kéne kísérniük. - Csak nem egyedül lógott ki az iskolából, annak mégis mi értelme lenne? Biztosan itt felejtették, megesik az ilyen felelőtlen tiniknél. Ott motoszkált a gondolataim között, hogy talán tíz év múlva az én kislányom is itt fog fetrengeni a sárban, amekkora energiát fektettem a nevelésébe, de gyorsan el is hessegettem a képet. Ostobaság, ő nem tenne ilyet és különben is minek törtem ilyesmin a fejem?

- Legalább te őszintén nevetsz – jegyzem meg nagyon halkan motyogva, amikor valami kis vigyorszerűt sejtek az arcán. Mer’ amúgy nem látok odáig.
- Nem örülök, hogy nem leszel a szexi kis párnám – ártatlan fejet vágok és még ajkaim is képesek lekonyulni. Legalábbis ilyen jeleket küldök neki, de lehet, hogy már nem tudnak ilyen manővereket végrehajtani. – Oh, én nem fázom fel – nevettem el magam „aggodalmaskodására”. – Én sosem fázom. Kivéve amikor elmúlik a tabletta hatása. Meg amikor megpróbálnak megerőszakolni. Olyankor azt hiszem, fázom – hm, meglepően természetesen ecsetelgetek olyan dolgokat, amiket soha senkinek nem mondok el. Bár már ez az elvem is kezd megdőlni. Amúgy meg nincsenek is elveid, Cat! Már nincsenek...
Szarkasztikusan felnevetek, amikor azt mondja, hogy egyszer rossz pasiba fogok belebotlani. Késő, barátom. Vagy mi...
- Neked sem kell úriembernek lenned – mosolygok rá, miközben ajkamra harapok. Vagy próbálok harapni. – Most úgysem fog fájni. Nem érzek semmit – teszem még hozzá teljesen belenyugodott lélekkel. És ez így jól van. Azt hiszem, a lét és a nirvana határán kötéltáncolok, és ez így jól van. Sose fogok eljutni egyik végére sem.
- Nekem nincsenek barátaim – nevetek. – Engem csak senki sem kísérgessen vissza sehovasem. Én itt most jól vagyok. De te leülhetnél mellém, nagyfiú. Dögös vagy. Legalábbis amennyit látok belőled – nevetek ismét. Egyébként sosem beszélek ennyit. Csak amikor be vagyok lőve. Ha nem is szó szerint. – Mutatnék valami tüzes bűvésztrükköt, hogy belém szeress, de ilyenkor elhagy a „képességem” – az idézőjelet ujjaimmal is mutatni próbálom, csakhogy jobb kezemmel felborítom közben a piásüveget. – Hupsz – nézek oda, és csigalassúsággal megpróbálom felemelni, hogy ki ne folyjék az a pár csepp, ami még benne van, hiszen akkor pia nélkül maradok, és most túl fáradt vagyok ahhoz, hogy elmenjek egy másikért. – Ugye, nem folytál ki? Légyszi, légyszi, borocska – el-elcsuklik rekedt és erőtlen hangom, miközben beszélni próbálok, de a borocska ezt is érti ám!

- Néha olyat is szoktam. - Anyám rendszeresen fontoskodva megsimogatta az arcomat és azt mondta, hogy "nyuszifül, többet kéne mosolyognod", mintha ettől egy csapásra jobb kedvre derültem volna. Azért mindig kényszeredetten rávigyorogtam és ő ennyivel be is érte, a látszat neki mindig elég volt. Ez amolyan aranyvérű dolog lehetett, mind nagyon értettünk hozzá, hogy fényűzés, drága ruhák és bájmosolyok mögé rejtsük az igazságot. Akadtak persze kivételek, az olyanok, mint a bátyám, de ők nem is maradhattak köztünk. Bele sem akartam gondolni, hogy ő is ott volt nem messze a kastélyban, talán éppen a szobájában aludt, átölelve Averyt, mint valami nyálas romantikus regényben. Vagy legalábbis ilyennek képzeltem el őket, de talán ez meg sem közelítette a valóságot. Fogalmam sem volt róla és nem is akartam tudni, mennyire cukormázasan boldogok ők ketten, hogy rohadnának meg...
- Te aztán remekül értesz a csevegéshez... - Lestrange-nek születni mondhatni egyenlő az erkölcsi érzés erőteljes elkopásával. De volt, amit még az én alulfejlett lelkiismeretem sem tudott elviselni és sosem vitt volna rá a lélek: bántani egy nőt. A szüleim érdekházasságban éltek, teljesen elfogadott volt ez a mi köreinkben, de apám sosem emelt volna kezet anyára. Rody első nagy hegyi beszéde hozzám nagyjából kilenc-tízéves koromban pontosan erről szólt, meg persze arról, hogyan kell sikeresen csajozni. Különben a diákéveim alatt tényleg hasznát is vettem azoknak a tanácsoknak, de így a harminchoz közeledve már mind elég nevetségesnek tűnt.
- Tudod, ezt hívják nemi erőszaknak és a jelenlegi törvények szerint megér pár évet az Azkabanban. És ennél kicsit nagyobbak az igényeim. - Ha az ember aranyvérű, egy teli széfet örököl a Gringottsban és nem mellesleg osztályvezető a Mágiaügyi Minisztériumban, akkor tulajdonképpen a külső és minden más lényegtelen, mert úgyis találni fog magának nőtársaságot. Még a házasság és a gyerekek sem jelentenek akadályt. A baj inkább az volt, hogy már rég elvesztették minden varázsukat ezek a kalandok is. Valami tisztát akartam, valami őszintét, talán emiatt találkozgattam Gwennel, talán csak azért, mert élveztem a rajongását. Próbáltam ezen sem törni a fejemet, ahogy semmi máson sem.
Tehát egyedül volt, nagyszerű, igazán nagyszerű. Reménykedtem benne, hogy lepasszolhatom valakinek és tovább sétálhatok, ahelyett, hogy nekem kell kezdenem valamit ezzel a szerencsétlen lánnyal.
- Ami azt illeti, munkaügyben vagyok itt és a szerelembe esés nem része a munkámnak. A tüzes bűvésztrükköket pedig végképp mellőzd, mielőtt mindkettőnket felgyújtasz.
Amikor a bor után nyúlt, kezdtem megelégelni ezt az egész komédiát. Sem időm, sem kedvem, sem pedig felesleges energiám nem volt erre. Lehajoltam és elvettem tőle az üveget, majd egyszerűen kiborítottam a fagyott talajra, ami még maradt benne.
- Nem kéne ilyen szart innod. Egyáltalán semmiből nem kéne ennyit innod. És kelj már fel onnan, Merlin szerelmére, rossz rád nézni... - dobtam le az egyik fa tövébe az üres borosüveget.

- Cöhh, az Azkabanban... – válaszától teljesen elborult az agyam. Kiabálni kezdek. - Ugyan már, ki a f@sz küld az Azkabanba egy „hatalmas harcost”, aki kulcsember a Voldemort elleni harcban! Ki a f@sz küld börtönbe egy tanárt, egy mentort, egy kib@szott messiást, aki diáklányokat k*r, hogy aztán leosztályozza őket? Mondd meg!! Mert nem a rohadt iskola és nem a tetves „mágiaügyi rendőrség”!! – ez a kifakadás nem volt annyira hangos, mint lehetett volna, ha nem az eszméletlenség határán vagyok. Feltört bennem, amit akkor éreztem. És hiába az olcsó szesz, hiába a tabletta. Ezt az érzést sosem lehet már kitörölni belőlem. Nem lehet elhallgattatni. Nem lehet enyhíteni, tompítani. Már kiabálás közben megteltek vörös árnyalatban úszó szemeim könnyel. Levegő után kapkodok. Hamarabb kezdődött a „józanodás”, mint gondoltam.
Volt pofája elvenni az üvegem. Mi több, ki is öntötte belőle azt a pár csepp „gyógyírt”, ami lelassíthatta volna visszatérésemet a kicseszett szenvedésbe.
- Tűnj el innen! Takarodj!! – kiáltok rá ismét. Legalábbis keserves nyöszörgéssel könnyekbe fulladó segélykiáltásokat küld az időközben magára találó lélekmaradékom. Testem remegni kezd, egyre kevésbé kapok levegőt. Na...ez az, amikor az ember szívesebben tartana kést a saját torkához, mint hogy ez át kelljen élnie. Az is átfutott az agyamon, bevallom, hogy a közelben összetört borosüveg szilánkjaiból szemezgetek, de nem vagyok képes végezni magammal. Egyrészt gyáva vagyok. Másrészt ez az egy dolog van, amit még én is elítélek annyira, hogy én magam sem megyek bele. Van más választásom, mint végigszenvedni ezt?
A visszatérés a valóságba mindig nehezebb, mint csak benne lenni folyamatosan. Különlegesen kínzó, ijesztő és egyben bódító. Persze nem a jó értelemben. Csak annyira bódít el, hogy semmi mást ne érezz a fájdalmaidon kívül. Az a kétségbeesett kapálózás, hogy ne menj vissza, az a remény, hogy ezúttal vége van, nem lesz több szenvedés, de nem lesz üresség sem, egyszerűen csak elhagyja az ember a valóságot örökre...ez a végletekig ijesztő. Uralmába kerít a félelem, a rettegés, a sírógörcs, és azt érzed, belefulladsz. Mint ahogyan én most.
- Menj már el...kérlek – összehúzom magam a fa tövében, már alig jön ki hang a torkomon, csak reszketek, üveges tekintettel nézek a sötét semmibe, miközben könnyeim az arcomról a térdeimre csöpögnek. – Hagyj itt, szépfiú – suttogom magam elé, nem tudva, hogy hallja-e vagy sem. De nem tök mindegy? Senki sem hall.

Némán hallgattam a kifakadását, a mellkasom előtt keresztbe font karral. Még csak a nevét sem tudtam, de arra jutottam, hogy utálom, mert miközben ilyeneket ordított a képembe, elég nehéz volt semmire gondolni és ignorálni, hogy rajtam kívül mások is léteznek a világon. Legszívesebben csináltam volna egy hátraarcot és otthagytam volna egyedül, hadd pusztuljon bele a magányba, de nem tudtam megmozdulni. Sajnáltam, azt hiszem. Nem tudtam pontosan miért, de sajnáltam.
Csak álltam ott, meg sem tudtam nyikkanni és zavaromban a szemüvegemet törölgettem a sálammal, mert legalább addig sem láttam belőle semmit egy homályos folton kívül a lábam előtt. Aztán egy idő után már nem maradt semmi, amit letörölhettem volna az üvegről, még egy porszem sem. Indokolatlanul lassan visszatoltam az orromra... a lány még mindig úgy nézett ki, mint egy rakás szerencsétlenség, ezen néhány dioptriányi átmeneti látásromlás sem változtathatott.
Ott volt a nyelvem hegyén, hogy kit kéne még Azkabanba küldeni, aki nyilván sosem fog oda kerülni, mert védettséget élvezett. Hosszú listát tudtam volna felsorolni a varázstársadalom nagyra tartott tagjairól, akik feltörekvő munkatársai voltak a minisztériumnak, akik adományokkal segítették a Roxfort korszerűsítését, akikről ódákat zengtek a Reggeli Prófétában és a Szombati Boszorkányban, de a valóságban legfeljebb egy azkabani cellára szolgáltak rá. Magamat is nyugodtan közéjük vehettem volna. Azonban ezeket a gondolatokat talán még Veritaserum hatására sem lettem volna képes kimondani. Én sosem voltam olyan bátor, mint Rody.
- Gyere, mutatok valamit. Nálam is szebb lesz - tettem hozzá egy félmosollyal. Lenyújtottam neki a kezem, nem voltam benne biztos, hogy egyedül is fel tud kelni a földről.
Elindultam a fák között, kellő magabiztossággal, amiből ő is sejthette, hogy célirányosan tartottunk valamerre. Régóta nem jártam itt, de még mindig tökéletesen kiismertem magam a birtokon. Túl sokszor osontam ki diákként, hogy el tudjam felejteni ezeket az ösvényeket.
Csak akkor álltam meg, mikor elértünk a fák között húzódó régi fakerítéshez. A karám alapvetően a thesztrálokat kerítette körbe, azonban most, hogy a telihold átvilágított a csupasz fákon, nem csak őket lehetett látni. Valahol középtájon a holdborjak járták a szokásos táncukat, mint minden teliholdkor. Gyerekként lenyűgözőnek találtam őket, megért minden büntetőmunkát, csak hogy kiszökhessek és láthassam őket. Azóta vettem magamnak néhányat, különben elég szánalmas kis teremtmények voltak.
- Csak teliholdkor jönnek elő, máskor nem lehet őket látni - magyaráztam, felkönyökölve a kerítésre. - Különben nem kéne kimondanod a nevét. Tudod kinek. Tiszteletlenség és bajba kerülsz miatta.

Összevissza kavarogtak az érzéseim. És egyre több kezdett visszatérni sajnos. Zavaros volt a fejem. Egyik pillanatban üvöltöztem, a másikban sírtam, a kettő között meg csak bámultam magam elé a homályos sötétségbe. Jó érzés nyilván nem volt köztük, miért is lenne valaha is... Az egyetlen jó, amit érezni szoktam, az is akkor van, amikor egy pasi a csúcsra juttat, és ebben kb kimerül életem öröme és értelme. Szánalmas...
Ahelyett, hogy elment volna, felém nyújtotta a kezét. Most mégis mit akar? Szinte könyörögtem, hogy hagyjon itt, menjen el, egyedül akarok lenni a saját mocskomban. Miért van még itt? Ha az arcára nézek, látom rajta a szánalmat, hogy legszívesebben meg sem talált volna, de valami istentudja honnan előkerült emberség arra késztette, hogy felém nyújtsa a kezét. Ha mutatni akar valamit, csak nem visz vissza abba a tetves várba...
Remegő kezemet a kezébe tettem, és megszorítottam. Másik karommal a fába kapaszkodtam és úgy tápászkodtam fel. Már éreztem az enyhe fájdalmat is a sérült bokámban. Szúrt a mellkasom is. Elindult az erdő belseje felé.
- Lassíts – motyogtam, ahogy a karjába kapaszkodva bicegtem utána. – Nem bírok így sietni – kértem halkan. Ennek eleget téve figyelemmel volt rám az út további részében. Nem tudom, hova visz. Lehet, hogy megerőszakol, lehet, hogy kinyír, mindegy lenne. De azért remélem, az utóbbi fog bekövetkezni.
Kavargó gondolataim közben fel sem tűnt, hova értünk, csak amikor nekitámasztott egy fakerítésnek. Amikor megszólalt, felnéztem. Még mindig remegett a testem. Nem értettem, miről beszél. Aztán az elkerített rét felé fordultam.
- Nem gondoltam, hogy a morfin ilyenekre is képes – motyogtam, bár ismét eszembe jutott, hogy meghalhattam, azért látok ilyeneket. De minél tovább néztem, annál inkább tűntek valódinak. De háta hallucinációknak ez a lényege, nem? Azt hiszed, hogy tényleg megtörténik. – Mik ezek? – kérdeztem halkan. Úgy tűnt, mint aki tudja, miről beszél. Már ha nem csak az én fejemben történik ez az egész...
- Voldemort nevét? – néztem rá elgyötört arccal. – Leszarom Voldemortot. Nem is tudok róla sok mindent. Egy szociopata hülyegyerek, aki nem bírt magával. Engem nem érdekel ez az egész. Engem sosem érdekelt, én nem akartam ilyen lenni. Soha. És tudod mit? Remélem, kinyír egyszer az a kis p0cs – visszafordultam az állatok (?) felé. Igazából nem tudtam, mik ezek. De minél tovább néztem, ahogyan gondtalanul ugrabugrálnak az erős holdfényben, annál inkább fogytak a bennem lévő kérdések.Kezdett alábbhagyni a remegés, percről percre kicsivel könnyebben vettem a levegőt, és egyre kevésbé érdekelt minden más.
- Ki vagy te? – néztem rá ismét, amikor egy pillanatra feleszméltem az agonizálásból. Egyébként nem érdekelne, hogy kicsoda, csak furcsálltam, hogy ismeretlenül sem hagyott ott és még csak nem is akar bántani. Legalábbis eddig nem úgy tűnik.

Hozzá igazítottam a lépteimet. Megfordult a fejemben, hogy megkérdezem mitől biceg, de végül nem tettem. Semmi közöm nem volt hozzá és talán nem is érdekelt igazán. Azt sokkal különösebbnek találtam, hogy kérdés nélkül követett, eszébe sem jutott megérdeklődni hova viszem vagy egyáltalán miért. Ennyire mindegy lett volna neki? És hogyan lehetséges, hogy én hamarabb észrevettem ezt idegenként, mint bárki, aki itt élt vele ebben a tetves iskolában? Nem kellett volna meglepődnöm, a tanárok mindig ilyenek voltak, elküldtek büntetőmunkára és eszükbe sem jutott megkérdezni, miért hányt bele az üvegház virágcserepeibe egy csapat tizennégy éves mardekáros részegen. Letudták annyival, hogy ezek a kamaszok már csak ilyenek. Egyikük sem kérdezte meg, hogy minden rendben van-e otthon, bántja-e valami a lelkünket. Biztosan nem akarták tudni a választ.
- Holdborjak. Csak teliholdkor jönnek elő a fészkükből, nagyon félénk állatok. Ez a násztáncuk, a hímek így próbálnak a nőstények kegyeibe férkőzni. Ha egyetlen lépést is elrontanak, csúnyán hoppon maradnak. Fogságban nagyon szelíd jószágok, tartok belőlük néhányat. Viccesek. - A gyűjteményem első példányai közé tartozott egy holdborjú pár, könnyű volt őket beszerezni és elkeríteni nekik egy kis részt a Lestrange-birtokon. Álmatlan éjszakákon szórakoztató volt felülni a karám kerítésére és nézni, ahogy a holdborjak fel-alá ugráltak a holdfényben.
- Ne beszélj így róla - vágtam rá a kelleténél talán követelőzőbben és rémültebben. Úgy éreztem, mintha az alkaromon újból égetni kezdene a billog, nehezemre esett megállni, hogy ne kapjak oda. Tudtam, hogy csak beképzelem az egészet, hogy a Nagyúr nem hallhatja ezt a beszélgetést, de nem akartam egy lenni a szerencsétlenek közül, akiket halálra kínoz egy aprócska baklövésért. Eddig olyan ügyesen lavíroztam a halálfalók között...
A kérdésére majdnem reflexből rávágtam, hogy "azt én is szeretném tudni". De valójában nem is lett volna olyan vicces, mint amilyennek gondolatban tűnt és valószínűleg egyszerűen csak a nevem érdekelte, nem az egzisztenciális krízis, amiben ki tudja mióta vergődtem.
- A szüleim a Cygnus Lestrange névvel vicceltek meg. Mindenki elírja vagy rosszul ejti ki, pedig nem olyan bonyolult. - Megvontam a vállam, rendíthetetlenül tanulmányozva a holdborjak táncát. - Vagy mire lennél kíváncsi?

Jól sejtettem, hogy állatokat látok. Nem sok dologra mondhatom ezt, de azt hiszem, ezek az állatok megnyugtatóak.
- Násztánc? Ha ez célzás akart lenni, nem állok még készen a házasságra – fordultam felé már-már a végletekig groteszk arccal, hiszen miközben szinte már lilára kínzott szemeim körül kezdtek odaszáradni a koszos könnyek, képes voltam elmosolyodni. Persze csak vicceltem, hol állnék én készen házasságra... Megmondta az Ilvermorny pszichológusa, engem el kell zárni, ön- és közveszélyes vagyok és soha nem leszek képes normális emberi kapcsolatokra. – Neked vannak ilyenek? – fordultam felé meglepetten. Bár ahogy megmozdítottam a fejem, kicsit megszédültem. Valami nincs rendben. Illetve tudom, hogy nincs rendben, még mindig nem vagyok kint a sárból, de már kezdtem jobban érezni magam. Már alig remegtem és a lélegzetem is lelassult. – Egyszer megmutathatod azokat is. Viccesek. Vicces, hogy valami miatt képesek voltak eltompítani a remegésemet. Viccesek – hirtelen zavar ült ki az arcomra. Mintha nehezemre esne a beszéd is. – Kéne még alkohol... – motyogtam, s remélem, ne hallotta, még a végén megakadályozná, hogy igyak, az pedig biztosan nem tenne jót nekem, mert ha bármi bajom van, márpedig mindig bajom van, akkor iszom. És most valami nincs rendben...
- Miért ne beszéljek így róla? – felhúztam a semöldökömet, amennyire a zsibbadtság engedte. – Te talán ilyen...hűséges Voldemort-fan vagy? – józanul sem jutott volna eszembe, hogy hívják az ilyeneket. Szerintem még mindig én vagyok a varázslóvilág legszkeptikusabb szerencsétlenje. Az állatokban sem voltam biztos, hogy valódiak és nem csak képzelgek.
- Na jó, figyu, szépfiú – amikor bemutatkozott, odaléptem hozzá. Szerencsére alig egy lépésre állt tőlem, nem igényelt sok energiát. – Akkor én Jacknek foglak hívni. Azt bármilyen állapotban ki tudom mondani – mondtam halkan és végigsimítottam a mellkasán. Pontosan abban a pillanatban, hogy hozzáért, olyan érzésem votl, mintha az én mellkasomat kezdte volna nyomni valami. A látásom homályosodni kezdett, a fejemben nyomást éreztem, a testrészeim zsibbadtak. El fogom veszíteni az eszméletemet. De még mielőtt ez megtörténne, három szót még hozzá tudtam tenni az eseményhez. - Ne vigyél vissza – suttogtam, majd azzal a lendülettel elsötétedett minden, és térdeim összecsuklottak...

- Nem célzás volt - nevettem fel ezúttal tényleg őszintén. - Mert én tényleg házas vagyok, egyelőre nem tervezem a második esküvőt is megejteni.
Nem mintha a feleségemmel bármi közünk is lett volna egymáshoz mostanság. Az incidens előtt sem volt azon kívül, hogy kényszeredetten sikerült összehoznunk két gyereket és bájosan mosolyogtunk, ha együtt mutatkoztunk valahol. De még ehhez képest is nagy minőségbeli romlást jelentett, mikor az öngyilkossági kísérlete után bezárták a Mungóba két évvel ezelőtt. Ránézni is alig bírtam, Merlinre, de gyűlöltem őt...
- Ilyenek és mások is. Gyűjtöm őket, már egész kis állatkertem van otthon. Legutóbb vettem egy unikornist a lányomnak. Épp a hercegnő korszakát éli, tudod, minden csupa rózsaszín, még aludni is tiarában megy. - Nem is értettem, miért beszélek erről, mikor azt sem tudtam ki ez a lány és a világon semmi köze nem volt a gyerekeimhez. Talán éppen ezért jöttek olyan könnyen a szavak, mert nem tudott semmit a családomról, rólam és lehet még az sem fordult meg a fejében, hogy nem legális unikornist tartani a hátsókertben. Így mindent könnyebb volt kimondani.
- Az kéne neked a legkevésbé. Már így is eleget ittál - ingattam a fejem rosszallóan. Ha megpróbálta volna halálra inni magát, valószínűleg nem vesződtem volna a hátráltatásával. Nem voltam hős alkat, aki akár csak a kisujját is mozdítaná másokért. A feleségemnek hála igyekeztem minél messzebbről elkerülni azokat, akik ezt a könnyű utat választották. Mert én könnyűnek találtam és gyengének azokat, akik feladják az életüket.
- Nem azt mondtam. Csak ne beszélj így a Nagyúrról. Hatalmas varázsló. - Már a Voldemort név hallatán is elfogott a rettegés. Azokban a körökben, ahol én mozogtam, senki sem merte kimondani, mindenki csak a Sötét Nagyúrként emlegette. Még rosszat gondolni sem mert róla senki, akinek volt egy csepp esze is.
Jack. Meg tudtam volna barátkozni vele, hogy egyszerűen csak Jacknek szülessek, azt hiszem. Mert Cygnus Lestrange-nek lenni nem volt könnyű és élvezetes, de talán Jackként az lett volna. Neki biztosan nem égették volna a karjába a Sötét Jegyet és nem hajították volna ki a bátyját, mert a férfiakat szereti, ahogy a felesége sem nyiszálta volna szét a csuklóját a kádban. Azonban nekem ezzel kellett beérnem.
Mire elfordultam a táncoló holdborjak felől, már csak annak voltam szemtanúja, ahogy ez a furcsa lány nemes egyszerűséggel a karjaimba omlott. Meg kell hagyni, értett a drámához, talán teljesen akaratán kívül.
Biztos kézzel leültettem a földre, a hátát a karám kerítésének támasztva. Előhúztam a kabátom zsebéből a varázspálcám és leguggolva a lánnyal szemben rászegeztem, elmormolva egy Renervate-et. Ennek elméletileg magához kellett térítenie.

Valamicske érdeklődéssel hallgattam, ahogy élettörténetébe kezd. Legalábbis olyan infókat osztott meg velem, ami egyébként nem érdekelne másoktól. Most valahogy mégsem éreztem azt, hogy halálra untat nyálas részletekkel. De nem tudom, miért volt ez, valami volt a pasiban, ami megnyugtatott. Pedig igazán nem annak a biztonságot ígérő alaknak tűnt...
- A házasság hülyeség. Csak egy papír, attól ugyanúgy félrek*r, aki akar. És ez lesz belőle – mutattam magamra. Elvégre én is így születtem. Talán ha a ribanc anyámat megtermékenytő vadbarom nem egy nagyhírű, k*rva gazdag, házas p0cs, akinek mindennél fontosabb a rohadt pénze és a hírneve, akkor én sem születtem volna meg. Vagy nem lettem volna ilyen radikálisan elcseszett.
Ám nem elég, hogy közölte, nem egyedülálló, még azt is elmondta, hogy gyereke van. Egy pillanatra megint elvesztettem a fonalat, nem tudom, hogy ez az állapotomnak köszönhető, vagy túl sok az infó egyszerre.
- Akkor esélyem sincs nálad, mi? – fordultam felé gyenge vigyorral. - Kár.. Kár érted, szépfiú – visszafordultam az állatok felé. Gyönyörűek voltak. – De aranyos lehettél egy plüss unikornissal a karodban – vigyorogtam, de nem néztem rá. Nyilván nem gondoltam azt, hogy valódi méretű unikornist vett a lányának, báááár az is lehet, hogy egy pónira szerelt egy szarvat. – Szerencsés a lányod – mondtam halkan és kissé még remegő kezeimre szegeztem tekintetemet. Szerencsés, mert ilyen helyes apja van. Szerencsés, mert van apja.
- Te félsz tőle – néztem rá, amikor megint próbált csitítani, miközben Voldemortról beszéltem. – Hatalmas varázsló? Csak jó a marketingje... – és ezt teljesen komolyan gondoltam. Varázsló... Hiszem, ha látom. Nem értem, mért kell így túlspilázni egy fiatal bűnöző zseni propagandáját. Tény, nem találkoztam még vele, de más bűnözőkkel már volt szerencsém farkasszemet nézni. Sajnos...

*** Kis idővel később***

Arra ébredtem, hogy a tüdőm eszeveszettül szívja magába az éjszakai levegőt. Kipattantak a szemeim, kezeim a férfi karjára és a pálcát tartó kezére markoltak, és görcsös szorításba kezdtek. Nem kaptam rendesen levegőt, lihegtem, oxigén után kapkodtam. Egész testem remegett, szemeimbe újra vastag könnyek szöktek. Halálra voltam rémülve.
- Én nem akarok meghalni – motyogtam rekedt hangon, egészen közel hajolva az arcához. – Én... Én csak ezt az életet nem akarok. Én próbálkozom, de kimerültem. Nem bírok el több fájdalmat. Nem akarok meghalni, de így nem éri meg élni – mondtam zavartam, megállás nélkül, levegőért kapkodva. Görcsösen szorítottam, remegtem, és azt hiszem, nem is pislogtam. Halálfélelmem volt. És nem értettem, mi történik velem. – Ne hagyj itt, ne vigyél vissza a Roxfortba – könyörögtem neki könnyel teli arccal. Az idegeim nem bírták volna, ha emberek vesznek körül...

- Ó, nem hülyeség a házasság. Nem a szerelemről szól, soha nem az volt a lényege, de nagyon hasznos. - Szóról szóra idézni tudtam volna apám hosszas monológjaiból a kapcsolati meg financiális tőkéről, a nevünk továbbviteléről, a vér tisztaságáról és még rengeteg érzelmektől tökéletesen mentes dologról, amit ő a házassághoz kapcsolt. Ha két ember egybekelésének bármi köze is lett volna a szerelemhez és hűséghez, akkor én boldog agglegény lettem volna, a bátyám már rég elvette volna Averyt, a feleségem meg talált volna magának egy törődő pasit... Csak ez nem így működött.
- Nem, nem igazán. De ne vedd a szívedre, nem szokásom félájult kislányokkal kezdeni. Azért még vannak elveim. - A hangsúly kétségkívül a félájulton volt. Ahogy az már ezelőtt is kiderült, a hatalmas korkülönbség nem birizgálta a lelkiismeretemet, pedig a józan eszem azt súgta, hogy kéne. Más félrelépni - már amennyiben ez egyáltalán még félrelépésnek minősült - egy velemkorú nővel, aki nem szeretne semmi mást, csak egy ferde estét, mint kihasználni egy tinilányt és összetörni a szívét.
Nem javítottam ki, hogy tulajdonképpen nem is plüssunikornist vettem Isabelle-nek, mert ha belegondoltam, tényleg elég hihetetlenül hangzott a ház mögött legelésző valódi unikornis. Pedig tényleg ott nyargalászott a karámjában és a lányom kezéből ette az almát. Még jó, egy kisebb vagyont kifizettem érte.
- Szerencsés? Annak azért nem mondanám. - Szerettem mindkét gyerekemet, őszintén szerettem őket, de nem tudtam hogyan legyek az apjuk és az anyjuk sem tudta, hogyan feleljen meg ennek a szerepnek. Hogy lehettek volna szerencsések, mikor a tulajdon anyukájukat csak a Szent Mungó egy zárt szobájában láthatták, én meg egyszerűen én voltam? Jobb szülőket érdemeltek volna mindkettőnknél.
- Akinek van egy csepp esze, az fél tőle. - Én rettegtem tőle, eleget láttam már ahhoz, hogy egyre gyakrabban forgolódjak álmatlanul éjszakánként. - Ez nem marketing. Jobban tennéd, ha nem mondanál ilyeneket és meghúznád magad.
Biztosan sárvérű volt. Ennyi beszélgetés után nem tudtam másra következtetni csak arra, hogy éppen egy nyomorult sárvérűbe sikerült belefutnom, mert máskülönben nem hordana össze ennyi ostobaságot.
És én egy sárvérűt pátyolgattam, Merlinre...

Magához tért, ahogy arra számítottam. Nem mostanában próbáltam utoljára ezt a varázslatot emberen, de ha egy elkábított akromantulán sikerült végrehajtani, akkor nem számítottam más eredményre egy tizedakkora lánynál sem.
- Pedig vissza kell menned - sóhajtottam fel. - Nézd, kislány... A Roxfort jó hely, komolyan mondom. Itt lehetsz utoljára gyerek, akkor is, ha előtte már rég elvették tőled. Aggódj még egy kicsit a jegyeid és a fiúk miatt, mert amíg itt vagy, más miatt nem kell. Ez egy jó hely. Szerezz barátokat, valami rendes fiút, tanulj... Nem szokásom minisztériumi gyakornokokat pesztrálni, de veled talán még kivételt is tennék.
Gyűlöltem az irritáló gyakornokokat, akik az osztályomra jelentkeztek, de ezt jobbnak láttam nem közölni vele.
- Fogalmam sincs mi történt veled vagy mi nyomja így a lelked, de most talán az egész országban ez az egyetlen hely, ahol tökéletes biztonságban vagy és még jól is érezheted magad. Használd ki. - Miért is ápolgattam én egy tetves sárvérű érzékeny kis lelkét? - És tudod, néha nem szégyen segítséget kérni. A bátyám itt tanít az iskolában, velem ellentétben ő tényleg rendes ember. Ha bajban vagy, szerintem őt nyugodtan megkeresheted.
Igazából nem tudtam, milyen ember lett Rodyból. Talán magasról tett egy elkeseredett diáklány panaszaira, talán ugrott volna segíteni neki. Elképzelésem sem volt róla, de valamiért úgy éreztem, hogy most ez a helyes lépés. Amennyi rossz dologból vettem ki a részem mostanában, egészen felszabadító volt akár csak fél óráig is a hős szerepében tetszelegni - még ha nem is voltam igazán hős, akkor is.

Elkezdett győzködni, hogy márpedig vissza kell mennem a Roxfortba, és mindenféle olyan dolgot hadovált össze, amiről hallani sem akartam. Legalábbis én még mindig zavarosan fogadtam be a felém érkező információt.
- Gyerek? Viccelsz?! Soha köze nem volt a gyerekséghez semminek sem, amit valaha csináltam. Nem járok órákra, és a jegyeim az utolsó dolog, ami érdekel! Azt sem tudom, ide járok-e még... Barátaim sosem voltak, hogy lettek volna, amikor ilyen vagyok. Bármikor felgyúhthatok bárkit. A fiúk miatt meg nem kell aggódnod, eleget engedek nekik, és azt is csak azért, hogy addig sem kelljen magamnál lennem! Gyűlölöm ezt a helyet, nincs benne semmi, ami miatt itt akarnék maradni. És nem érdekel sem Voldemort, sem senki más pökhendi fenyegetése. Az iskola az utolsó hely, ahol biztonságban érzem magam! – csak ömlöttek a szavak belőlem, akárcsak a könnyeim. Sőt így félholtan olyan szavakat is használtam, mint még soha. Pökhendi...
- Nincs szükségem egy rohadt tanár segítségére! Volt, amikor elhitették velem, hogy van, és tudod, hogy mi lett belőle? Tudod?! Az, hogy az a tetű... – elcsuklott a hangom, amikor magam előtt kezdtem látni ismét a volt tanáromat. Elengedtem a kezeit, de még mindig a szemébe néztem. Csak aztán a szemeimet teljes mértékben ellepte a könny és a fájdalom. Azt hiszem, felfogtam, hogy mit csinálok. Majdnem bevallottam egy idegennek (egy helyes idegennek) azt, amit egytlen egyszer mondtam el egy pszichiáternek, aki beleírta a jelentésébe, hogy mániákus hazug és paranoiás vagyok.
Megtörtem. Két tenyeremmel beborítottam az arcom és zokogtam. Kezdett visszatérni minden fájdalom, amit általában érzek. Már könnyebben vettem levegőt, mint „ébredéskor”, már inkább csak a zokogás miatt lihegtem.
- Ha te a Roxfortba akarsz menni, nélkülem mész. Menj! – motyogtam a tenyerembe. – Ne menj! – tettem hozzá majdnem rögtön, és egyik kezemet ismét a karjára tettem. – Nem akarok egyedül maradni. Mindig egyedül vagyok – néztem a gyönyörűséges barna szemeibe. Kicsit alább hagyott a sírásom is. – Maradj még velem egy kicsit. Kérlek... – esdekeltem elkeseredetten, és reméltem, hogy tényleg nem fog itt hagyni, mert...többet mondtam magamról, mint valaha bárkinek ebben a tetves várban. Nem akartam, hogy magamra hagyjon.
- És nem vagyok mindig félájult – tettem még hozzá, bár enyhém túloztam, hiszen csak a percek kis részében vagyok teljesen józan. Nem bírom másképp elviselni az érzéseimet, a félelmeimet, másokat. – Segítesz? – nyújtottam felé a kezem, és bár ez egy kérdés volt, biztos voltam benne, hogy ez a pasi nem fog ott hagyni fetrengeni a mocsokban. Hiszen korábban sem tette.

- Panaszkodni könnyű róla, hogy mennyire szar az életed. Ha itt fetrengsz a sárban, nem jársz be órákra és elvből szóba sem állsz senkivel, akkor valóban soha nem lesz jobb. Könnyű mindent a körülményekre fogni. - Olyan határozottan beszéltem hozzá, mintha bármi fogalmam lett volna az efféle küzdelmekről. Nem volt, világ életemben az ölembe hullott minden, mert Lestrange-nek születtem. Szó se róla, elvárták tőlem mindenből a maximumot, mert apám nem érte be kevesebbel a fiaitól, de ahogy mondani szokás, a seggem alá tolt mindent. Elintézte, hogy a legjobb gyakornoki helyre kerüljek, hogy rekordgyorsasággal előléptessenek a minisztériumban és az esküvőm után nekem adták az egyik kisebb kúriánkat. Gyerekként sem volt ez másképp, mindent megkaptam tőlük, ami pénzzel megvehető. Nyilván a szétszakadt családunk okozta űrt nem tölthették ki drága versenyseprűk vagy a rengeteg zsebpénz, de legalább amiatt sosem kellett aggódnom, hogy az emberek szemében lesz-e belőlem valaki. A látszat legtöbbször úgyis egyenlő a valósággal.
Azt hiszem, értettem mit hallgatott el. Ha elég szörnyűséget tapasztalsz a világban, egy idő után már nem nehéz a legrosszabbra gondolni.
- A bátyám rendes ember. Rodney Lestrange, Sötét Varázslatok Kivédését tanít, ha jól tudom. Ha baj van, keresd meg őt. - Valami azt súgta, hogy ő tényleg segítene, legyen szó bármiről. - Azt hiszem, sejtem mitől félsz. Vagyis remélem, tévedek, de ha igazam van... tőle biztosan nem kell tartanod. Meleg, együtt vannak a mágiatörténet tanárral, Averyvel. Averyt nem ismerem, de a bátyám segítene bármiben, tudom. Ő tényleg... jó ember.
Nehezemre esett kimondani ezeket a szavakat ennyi év mosolyszünet után. Tudtam, hogy holnap reggel, mikor felkelek ugyanúgy fogom utálni a fivéremet és ugyanúgy buzinak meg vérárulónak fogom hívni, ha arra lesz szükség, de ez most nem is rólam szólt.
Zavarba ejtett a sírása, sosem tudtam helyén kezelni az ilyen szituációkat, nem értettem mások megvigasztalásához. Még csak egy nyomorult zsebkendő sem volt nálam... Hosszú másodpercekig tanácstalanul meredtem rá, lázasan kattogva, mégis mihez kezdjek.
- Egyezzünk meg: maradok, amíg a kollégáim vissza nem érnek. De utána mennem kell. Addig sírhatsz a vállamon. - Szinte láttam magam előtt apám kiábrándult arcát. Szerencse, hogy sohasem fog tudomást szerezni erről a beszélgetésről. - El tudom képzelni, milyen gyakran lehetsz józan... Nem mondom, hogy én keveset ittam ennyi idősen, de azért mindennek van egy határa, kislány.
Fogalmazzunk úgy, hogy tizenhét évesen nem sok elképzelésem volt a mértékletességről. Olykor valóban egyszerűbb képszakadásig vedelni, mint gondolkodni bármiről is. Úgysem számított, egy enyhe büntetőmunkánál sosem kaptam többet, mert anyámék kicsapták volna a balhét.
Feltápászkodtam a földről, majd a karomat nyújtva a lánynak, őt is felsegítettem.
- Csak könyörgöm, ne hányj le, ez a kedvenc kabátom...

- Volt idő, amikor bejártam – kezdtem vele vitatkozni ismét. – Semmi értelme nem volt. Mindenki más jobb volt nálam. Soha semmi sem sikerült. Nekem nem mennek ezek a...varázslatok. És nincs szükségem másokra. Semmi jót nem kapok másoktól. Legfeljebb egy jó szexet vagy ingyen piát – hát igen, ez elég siralmasan hangzott. És igen, ördögi körben vagyok. Minél inkább szükségem lenne valakire, annál inkább bezárkózom és annál magasabb és keményebb a fal. Csak sajnos még kőművesnek is szar vagyok, és nem is a legjobb anyagokkal dolgozom, szóval ez el van cseszve úgy, ahogy van. Nem tudok többet kockáztatni. Egyszerűen nem megy. Nem akarok kimenni a fal másik oldalára még egyszer...
Meglepett, amikor azt mondta, hogy a bátyja, a tanár, meleg. Egy pillanatra fel is emeltem a fejemet a tenyerembe zokogásból. Valószínűleg megértette, hogy mire célozgatok ezzel a világméretű szenvedéssel. Nem mintha nem venném komolyan a fájdalmaimat, hiszen ez egyértelmű, de... Néha én is úgy látom magamat, mint egy szánalmas, semmire sem jó, mocskos, kidobott rongy. Amíg a bátyjáról beszélt, végig rá figyeltem. Azt hiszem, hittem neki. És mintha megpróbált volna megnyugtatni és tényleg segíteni. Nem tudom... Nem tudom, hogy hihetek-e neki és nem akar átverni, és megint ugyanaz lesz, mint akkor, hiszen akkor is hittem annak a rohadéknak.
De Jack azt mondta, itt marad még velem. Ez is hozzátett ahhoz, hogy a zokogásom alábbhagyjon.
- Köszönöm – motyogtam halkan. Hát igen, ezt a szót is elég ritkán használom, mert általában nincs mit megköszönnöm senkinek sem. Ha kapok valamit, azt az esetek döntő többségében azért kapom, mert magamat adtam cserébe. Mást nem szoktam adni. Bár olyankor is kölcsönös a jó érzés természetesen. – Olyankor nem érzek semmit, tudod? És az...jobb, mintha józan lennék – vallottam neki ismét. És ez így is van. Én vagyok a menekülés koronázatlan császárnője. A bennem élő gyerekkori harcos hadvezér elveszett akkor, amikor megölték az Öreget, aki felnevelt az utcán, majd bekerültem abba a tetves iskolába és találkoztam a volt tanárommal. Azóta nem küzdök.
- Attól nem kell félned – nevettem fel, amikor azt kérte, ne okádjam le. A kezébe és a kerítésbe kapaszkodva felálltam, de a kezét nem engedtem el. Olyan jó meleg volt. – Fel tudnád egy kicsit melegíteni a kezeimet? – kértem tőle kicsit félve. – Ez segít, amikor félek és elhagy a „tűz” – magyaráztam meg furcsa kérésemet. Sajnos ez egyre gyakrabban történik meg. Ha félni kezdek és bántalmazás van kilátásban, olyankor kétségbeesetten keresem magamban a tüzet, hogy megvédjem magam, de általában nem jön elő, és ettől egyre inkább féle és egyre kevésbé van esély arra, hogy tudok valamit kezdeni ezzel az átokkal. Egy újabb ördögi kör. És amikor már nagyjából a halálfélelem közelében vagyok, akkor kitör egy hatalmas, egész testemet ellepő láng és azzal a lendülettel ki is alszik. Teljesen. Olyankor fázom. Pedig sosem fázom. Most csak azért nem volt láng, mert közel halálra ittam és gyógyszereztem magam, és a testem ilyenkor nem képes erre. Azt hiszem, ez is jelzi, hogy lassan megadom magam és egyáltalán nem küzdök tovább.

- Talán csak rossz emberekkel próbálkoztál eddig. - A világ nem volt szép, az emberek többsége pedig nem volt jó. De még én is hittem benne, hogy ennél több rejlik az életben. Én elrontottam vagy elrontották nekem, a végeredmény szempontjából teljesen mindegy, azonban előtte még állhatott valami sokkal jobb is. - A tanulás meg... ha nem megy valami, fel kell zárkózni. Én például borzasztóan nem értettem a bájitaltanhoz, semmit nem tudtam megcsinálni és egy idő után már dacból sem akartam. Aztán apám megtudta, milyen jegyeket kaptam, emlékszem, nagyon dühös volt. Addig kellett gyakorolnom, amíg nem kaptam sorra a Kiválókat. Csak akarni kell.
Valószínűleg nem volt mindenkinek olyan apja, mint nekem, aki semmilyen hibát nem tűrt el. És persze ott volt Rody, aki segített nekem a tanulásban, az elsős kisöccsének, aki kisírta a szemét is, amiért úgy magára haragította a szüleit.
Nem tudtam biztosan, hogy a szavaim elérték-e a céljukat, de reménykedtem benne. Talán tényleg felkeresi majd Rodyt, aki velem ellentétben tudna is vele mit kezdeni. Fogalmam sem volt róla, milyen segítséget nyújthat egy meggyötört lelkű kamaszlánynak, annyi viszont biztos, hogy nálam jobban kezeli majd a problémát. Én még a saját életemet sem tudtam rendbe rakni, nem éreztem magam feljogosítva rá, hogy másoknak adjak tanácsokat. És nem is igazán lettem volna rá képes, amikor néha még az is komoly erőfeszítésembe került, hogy egyáltalán bemenjek dolgozni.
- A semmi nem jó - ráztam meg a fejem. Hosszú évek munkája volt abban, hogy ne érezzek túl sok mindent. De mostanság kezdtem ráébredni, hogy ennél bármi jobb, ennél az állandó érdektelen unalomnál. Talán még az is jobb végkifejlet volt, amit a feleségem választott magának.
Ha azt hittem, hogy nem lehet tovább fokozni ezt a bizarr estét, akkor tévedtem. Kértek már tőlem sok mindent, de hogy melegítsem fel a kezüket, na, ilyet még egy lány sem mondott nekem. Pedig nem kellett volna meglepődnöm, a ruhája legfeljebb nyáron lett volna megfelelő, nem pedig télen, és beszélhetett bármilyen tűzről, akkor sem volt ez így rendjén. Felsóhajtottam és levettem a kabátomat, majd a vállára terítettem.
- Vigyázz rá, tényleg szeretem ezt a kabátot. - Összegomboltam az ing felett a zakómat, mert én vele ellentétben határozottan éreztem az éjszakai hideget a meleg szövetkabátom nélkül. - Induljunk el visszafelé, most már végeznie kellett a csapatomnak. Engem pedig még vár a papírmunka az igazgatónál.
Semmi motivációt nem éreztem a bájcsevejre Dumbledore-al, annál még a kelpie kiiktatásáról szóló hivatalos dokumentumok aláírása is szórakoztatóbbnak ígérkezett. Sőt, még ennek a furcsa lánynak a pátyolgatása is...

Nem értettem, hogy mért tette ezt. Mért mondta, amiket mondott. Miért nyílt meg nekem? Már amennyire ez annak számíthatott. Mindenesetre a saját életéről és egy-két rossz emlékéről is mesélt. Szinte pislogás nélkül hallgattam, amit mond. Már egy ideje nem sírtam. A meséléssel valahogy elterelte a figyelmemet a rossz dolgokról. Meg úgy mindenről. Bizalmat árasztott. Bennem meg furcsa érzések kavarogtak és rég tűzszünetes harcok lettek megbolygatva. Nem értettem, mit csinál velem ez a férfi, mégsem tudtam levenni róla a tekintetem.
- Mért kell nekem duplán szenvedni? Másoknak annyira könnyen megy... Mások...beleszülettek ebbe. Nekem akkor kellett rájönnöm arra, hogy korcs vagyok, amikor a szülőanyám kihajított az utcára. Már akkor sem értem semmit. Neked legalább volt apád – még mindig meglepően sokat beszéltem, és csak utólag vettem észre, hogy túl sokat is. Itt még senkinek nem árultam el, milyen volt az életem. De még egy szeletét sem. És most itt ez az idegen férfi, akinek a nevét sem tudom kimondani, felemel a földről és beszéltet. Eszem megáll...
- A fájdalom sem – válaszoltam rögtön, amikor megrázta a fejét. – Jobbat meg nem kaphatok – és ebben már egyre kevésbé voltam biztos, minél többet beszélt hozzám. Pöppet összezavarta a lelkivilágomat, és erre egy ideje nem volt képes senki. De reakcióiból azt szűrtem le (még így piásan is), hogy neki is lenne mit mesélnie, ezért hirtelen ötlettől vezérelve ártatlanul és meggondolatlanul feltettem neki egy kérdést: – Te mit szoktál érezni?
Ha válaszol a kérdésre, hinni fogok neki. Úgy döntöttem. Na, Cat, végre képes voltál valamiben dönteni egymagad! Ha kitér a válasz elől vagy itthagy, akkor azt hiszem, dühös leszek. És az nem fog jót tenni a kis szeretett kabátjának.
Bár azt kértem, hogy a kezeim melegítse fel, ami egy pár perces dörzsölgetésből állt volna, ő ehelyett levette a kabátját (amit még nem gyújtottam fel, de a küszöbön van), és rám terítette. Az első dolog, amit éreztem, az a melegség volt. Nem csak fizikai. Abból a kabátból több melegség áradt, mint néhány hőhullámocska. Egyértelmű volt, hogy fázott, hiszen begombolta a zakóját is. Mégis nekem adta a kabátját. Lehet, hogy ez nevetségesnek tűnik, de velem ezt pár éves korom óta nem tette meg senki. Jó, tény, nem fáztam túl gyakran, de az utcán még előfordult nem is olyan ritkán.
Amikor megkért, hogy forduljunk vissza oda, ahonnan elindultunk, hirtelen csak ennyit tudtam mondani: - Finom az illatod – ez volt a második dolog, amit megéreztem a kabáton. És azt hiszem, kissé zavartan mondtam, mert eszméletlenül jó illata volt. Nem a kabátjának, hanem neki. És lehet, hogy részeg vagyok, és amiatt tudnám leteperni, ha a fizikai állapotom engedné, de két éve most először vetődött fel bennem a kíváncsiság, hogy vajon józanul megtenném-e. Érdekes kérdés. De így is túl sok Cataleya folyt ki ma a csövön, bőven sok.
- Neked milyen különleges tehetséged van? – néztem rá, miközben már a fák között mászkáltunk. Valamit csinált velem, ami nálam nem normális. Félig flörtölve kérdeztem ugyan, de azért megfordult a fejemben, hogy van egy-két varázstrükk a tarsolyában.

Majdnem rávágtam, hogy néhány apának jobb lenne távoznia a gyereke életéből, de végül nem tettem. Hiszen szerettem apámat, tiszteltem őt és hálásnak kellett lennem mindenért, amihez hozzájuttatott. Gondolnom sem szabadott volna arra, mennyire örülnék, ha kiküldhetném a meghívókat a temetésére, ha nem lihegne többé a nyakamba és nem kéne hallgatnom az elképzeléseit az én életemről. Elvégre teljesen logikus és helyes döntés volt, mikor kitagadta Rodyt vagy amikor azt mondta, csapjak fel halálfalónak. Nem várhattam el tőle, így a hatvanadik életéve felé közelítve, hogy ő tegye meg, nem igaz? Minden így volt a legnagyobb rendben.
- Legalább teljes egészében te alakíthatod az életed - vontam meg a vállam. Próbáltam sajnálatot érezni, de az eddigi tapasztalataim azt mutatták, hogy egyedül, a semmiből építkezni boldogabb életet eredményez. Legalábbis a fivéremnek bevált, én pedig nem voltam túl boldog az irigyelnivaló körülményeim ellenére sem.- Aha, volt apám... vagyis van. Még nem halt meg, szerencsére.
A kérdésére kis híján megtorpantam, egyszerre zavart össze és rémisztett meg vele. Soha, senki nem kérdezte mit szoktam érezni. Persze, anyu gyakran érdeklődött a hogylétem felől, de csak pozitív választ várt. Mikor nagy ritkán kibukott belőlem, hogy tulajdonképpen nem vagyok valami jól, akkor csak értetlenül pislogott bele az arcomba és szinte felháborodottan kérdezte, hogy "ugyan miért nem vagy boldog, kicsikém?". Erre mégis mit válaszolhattam volna? Általában csak leintettem és sóhajtva közöltem vele, hogy csupán fáradt vagyok a sok munka miatt, ennyi az egész. Megnyugtatta, neki ez az átlátszó hazugság fontosabb volt mindennél.
- Néha semmit, máskor túl sok mindent egyszerre. De próbálok a semminél maradni, úgy könnyebb. - Nem ezt akartam mondani, ki akartam térni a válasz elől, azonban mire észbe kaptam, már késő volt. És az igazat megvallva jól esett végre hangosan is beismerni. Úgysem számított, valami azt súgta, hogy ez a lány senkinek sem fogja tovább adni, amit tőlem hallott. Amennyire kiütötte magát, talán emlékezni is alig fog a találkozásunkra.
Meglepően őszintén nevettem fel, viccesnek találtam, hogy ez jutott eszébe elsőként a kabátommal a vállán. Nem vártam köszönetet, de ezt a reakciót végképp nem.
- Hát... egy kisebb vagyont kiadtam azért a parfümért, szóval jó tudni... - Egyszer a bátyám a fejemhez vágta, mikor egymásba botlottunk a Minisztériumban, hogy az aranyvérű sznobizmus mintaképe vagyok. Nem tudtam komolyan venni a sértését, talán a helyszín lehetett az oka. Egy férfi mosdó kellős közepén minden konfliktus komikumba hajlik.
Különleges tehetségem volt hozzá, hogy mindent elbasszak. Valószínűleg nem az önsajnáltatásomra volt kíváncsi, úgyhogy inkább mást feleltem:
- Animágia, unatkoztam és megtanultam pár éve. És állítólag jól tudom utánozni a szereplők hangját a mesekönyvekben, de talán egy hat és egy négyéves véleménye nem olyan mérvadó.

A véleménye a lehetőségeimről nem igazán tetszett. De lehet, hogy csak azért, mert túl nehéznek találtam. Nagyon nehéznek. Kimerítőnek. Nem csak az energiámat szívta el saját magam életben tartása, hanem a lelkemet is. Már rég nem tudtam, ki vagyok. Nem jöttem sehonnan és nem mentem sehova. Csak az üresség volt az életemben.
- Én nem örülök neki. Átépíteni mindig könnyebb volt, mint teremteni. Főleg egy gyereknek... – elgondolkodtam azon, amit mondtam, aztán lesütöttem a szemeimet. Csak addig voltam gyerek, amíg az Öreg nevelt. Nem volt semmink, csak a szeretet. Hajléktalanok voltunk. Csodálatos volt.
- Mi a gond az apáddal? – érdeklődtem rászegezve tekintetemet. Nem is értettem, hogy miért érdekeltek ezek a dolgok, és miért nem untatott egy „ugyanolyan” pasas, mint az összes többi. Csak öt árnyalattal dögösebb. Nem tudtam elképzelni, milyen gondok vannak egy családban, hiszen ilyenem sosem volt. És bár sokan mondják, hogy bárcsak nekik sem lenne, de...bennem néha feltör valami vágyszikra. Nem az igazi családra vágyom. Csak...üres vagyok, amióta az Öreg meghalt. Ő szeretett. Volt értelme a semminek is.
Úgy vettem észre, így kótyagosan is, hogy valami nem volt rendben a kérdésemmel. Amikor feltettem, figyeltem az arcát, és ha mozdulat nem is látszott rajta, a szemeiben volt valami rendellenesség.
- Akkor meg mit prédikálsz nekem arról, hogy a semmi nem jó? – kötekedek, de közben rámosolygok. Egyre inkább az az érzésem, hogy hasonló dolgokat élünk át, csak két különböző világban. Nem tudom, ez mennyire volt érthető, de nekem úgy tűnt, ez a férfi sosem látott anyagi nélkülözést. Mégis ugyanazokat hallom vissza tőle, ha rákérdezek, amik miatt nem rég még engem cseszett le. Azt hiszem, mindketten vergődünk. – Tudod...azért iszom, mert olyankor semmit nem érzek. Ha jól csinálom. De van, hogy nem sikerül, olyankor szó szerint rosszul sül el minden...
Örültem, hogy nevetett. Nem értettem, miért éreztem, amiket éreztem, de azt hiszem, jól esett. Nem először mosolyogtam miatta. Bár furcsállottam, hogy a „bókomra” így válaszolt, de...el tudom képzelni, mennyire nevetséges lehettem.
- Nemcsak a parfüm finom – tettem azért hozzá bújtatott mosollyal, hogy érezze a törődést. Na jó, nemcsak azért, de csak nem mondhattam, hogy éppen milyen képzelgéseim vannak róla. Illetve mondhattam volna, de most valahogy távol tartja a prosztóságomat.
Nem tudtam, mi az az animágia. És annyit beszélt már nekem, hogy nem tudtam, érdekel-e, hogy leégek előtte a semmittudásommal a varázslásról. Nem is kellett volna érdekelnie, mégis volt bennem valami kellemetlen érzés, hogy nem tudom, miről beszél. Talán azért, mert maga a férfi érdekelt.
- Mi az az animágia? – csodálkozva nézett rám, ezért gyorsan hozzátettem: - Tudod... Nem jártam órákra – mosolyogtam kicsit félve, de reménykedve, hogy van még türelme hozzám.

- De a végeredmény mindkét esetben lehet rossz. - Gyerekként azt gondoltam, a kivételes helyzetem hatalmas szerencse és mindenkinek irigykednie kéne rám. Irigykedtek is, vágytak a drága versenyseprűre, amit apámtól kaptam, szinte sárga színt öltöttek, mikor nekem nem kellett spórolnom a roxmortsi hétvégéken és epekedtek minden külsőség iránt, ami körüllengte az életemet. Azonban mikor hallgattam őket, a történeteiket az átlagos kis életükről, akkor valami különöset éreztem, amit akkor még nem értettem. Most már tudtam, hogy irigykedtem rájuk, jobban, mint ők rám valaha is.
- Nincs vele semmi gond. Ő nagyon... tiszteletreméltó ember. Sok mindent köszönhetek neki. - Valóban nagy tiszteletnek örvendett a varázstársadalomban, a Minisztériumban imába foglalták a nevét és a karrieremet is fáradhatatlanul egyengette. Igen, sok mindent köszönhettem neki, de néha úgy éreztem, hogy igazán félre tudnám dobni az osztályvezetői állást és azt a kellemes kúriát, ha cserébe egy egészen kicsikét más lehetett volna a családunk.
- Idősebb vagyok nálad, úgyhogy prédikálhatok neked. És attól, hogy én valamit rosszul csinálok, nem kell neked is úgy tenned. - A lányomnak mondtam ilyeneket, amikor nyafogott, hogy nem ehetett édességet lefekvés előtt, pedig látta, amint Mindenízű Drazséval tömöm a fejem vacsora után. Éppen csak a baj mértéke különbözött és gondolni sem mertem rá, hogy egyszer talán az én kis hercegnőm is így belekeseredik az életbe. Pedig minden esély megvolt rá - az anyja a Mungóban nyalogatta a sebeit, én meg előbb-utóbb vagy beállok a sorba és szörnyeteg leszek, vagy a Nagyúr bukása esetén megnyerek magamnak egy cellát az Azkabanban. Nem a legjobb kilátások a családunk számára... - Az alkohol nem segít igazából semmit. Csak tönkreteszed magad és a maradék esélyed is egy normális életre.
Szélesen elvigyorodtam. Közeledve a harminchoz talán már túl kellett volna lépnem azon az életszakaszomon, mikor örömömet leltem benne, ha felvághattam és produkálhattam magam nők előtt, de valószínűleg ezzel már elkéstem. Most sem tudtam elszalasztani az alkalmat, hogy büszkén közöljem vele a tudományom, amire tényleg csak kevesen voltak képesek.
- Ha állattá tudsz változni. Akaratlagosan, nem úgy, mint egy vérfarkas. Hónapokba telt, mire megtanultam, igazából engem is meglep, hogy nem untam rá menet közben. Kevés dolog köt le ennyi ideig - magyaráztam. - Különben nem sok hasznát veszem, csak jól mutat az ember életrajzában.

Nem győzött meg az apjával kapcsolatban. Éreztem a hangjában, hogy őszinte. Nem hazudott, de biztos voltam benne, hogy nem mond el mindent. Én viszont nem voltam olyan állapotban, hogy képes legyek felfogni ennél többet, és igazából képtelen voltam egyáltalán tovább érdeklődni is. Nagyon fáradtnak éreztem magam. Miközben az erdő széle felé mentünk, ugyan nem fogóztam bele, sem pedig a fákba vagy bokrokba, mégis sikerült egy akut kemény szédülés miatt nekiesnem a karjának.
- Bocsi – mondtam halkan egy szisszenés után. Nem tett jót a bokámnak ez a kis botlás. A szememnek viszont annál kellemesebb volt a tekintete, ami most egész közel volt az enyémhez. És az illata még erősebben érződött. Nagyon finom illat volt. Még az egyik kezemet is sikerült mellkasára csúsztatnom a borulás közben. Aucs. De benyúlnék az inge alá...
- És ha én élet és halál között akarok lebegni, akkor nem kell megmentened – tettem hozzá elég közönségesen, mintha semmi komoly dologról nem lenne szó. Ő kezdte. – Amúgy meg nem érdekel, hogy idősebb vagy. A kor csak egy szám. A tapasztalatoktól és bántalmaktól öregszünk. És abból nekem is kijutott – a végét már szinte suttogtam. Megkönnyebbülten éreztem magam. Csak attól, hogy kiböktem egy-két dolgot, amit évek óta senkinek nem mondtam el. Neki sem mondtam el mindent, de sok terhet elárultam és valahogy...megkönnyebbültem. Ez az, amit éreznem kellett volna, amikor még Amerikában a pszichiáterrel beszéltem, de az ellenkezője lett, mint tudjuk.
- Az alkohol időt ad. De tény, hogy többet ülsz így a szartengerben. De legalább addig sem lötyögtetik... – nem tudtam mást mondani erre, hiszen igazat adtam neki, és tisztában voltam a helyzetemmel. Nem ezért nem javult. Azért nem, mert nem akartam rajta javítani. Legalábbis könnyebb volt úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj. És féltem is... Azt hiszem, mindentől féltem...
- Na persze - nevettem fel, amikor elmagyarázta, mi az az animágia. Hagyjuk már... – A vérfarkasok dögösek. Legalábbis amiket regényekben írtak le. A filmekben nagyon low budget jelmezük van mindig – ránéztem, miközben magyaráztam, és láttam rajta valammi furcsa negatívságot. Ő komolyan vette ezt, én meg nem. De hát hogy vehetném komolyan? – Na jó, te mivé tudsz átváltozni, szépfiú? – mosolyogtam rá. Nem akartam megbántani, ő sem nevetett ki engem. Egyszer sem. És mindenkinek van saját világa, ahol a dolgok valóra válnak. Vagy nem...

Kitartóan ignoráltam a leplezetlen közeledését. Tíz évnyi elviselhetetlen házasság után nem is volt annyira nehéz nem figyelembe venni egy nő jelenlétét, még akkor sem, ha rátenyerelt a mellkasomra. A különbség csupán annyi volt, hogy az idegen lány iránt feltámadt bennem az empátia szikrája, míg a feleségem hasonlóan nyomorult helyzete legfeljebb ingerültté tett. Ebben nem sok logika volt.
- Tudod kik mondanak ilyeneket? Azok a hatvanas pasik, akik fiatal lányokra izgulnak. - A kor nem csak egy szám, bár én is ezt bizonygattam magamnak azokon a napokon, mikor a tükör előtt állva igazgattam az ingem gallérját és éppen Gwennel készültem találkozni. Megeshet, hogy évfolyamtársak voltak, ugyanúgy tizenhét évesek. El tudtam képzelni, nagyjából ez a lány is annyinak nézett ki. Ebben ez esetben akár vele is találkozgathattam volna, meghívhattam volna egy italra és hallgathattam volna, ahogy mesél valami semmiségről. Persze ő nem olyan volt, mint Gwenog, mert Gwen sosem zavarta volna meg a lelki békémet ilyen kérdésekkel és eszébe sem jutott volna így viselkedni. Ezt szerettem benne, annak a valaminek az egyszerűségét és tisztaságát, ami kettőnk között volt.
Szerettem volna valami bölcset mondani, miért ne igyon, de nem tudtam. Álszentség is lett volna tőlem, az utolsó néhány roxforti évem alatt én is egy katasztrófa voltam, éppen csak kevésbé látványosan. Nem fért volna bele a jó tanuló, jó sportoló imidzsébe a sok hülyeség, amit akkor csináltam. De a takargatásban szerencsére már akkor is nagyon jó voltam - családi vonás -, ügyesen játszottam a szerepem.
- A film az valami mugli... dolog, ugye? - Semmit nem tudtam a muglikról azon kívül, hogy pusztulnia kell az összesnek. Harmadikban apám nyomatékosan megtiltotta, hogy felvegyem a Mugliismeret órát fakultatív tárgyként, máshol pedig nem sokat hallottam róluk. Láttam már meghalni őket, a házuk felett billogként lebegő Sötét Jegyet, de hogy milyen lehetett egy film vagy a telefon, arról halvány fogalmam sem volt.
- Nem hiszel nekem, igaz? - Talán annak, aki azt sem tudta mi az animágia, tényleg meredeken hangzott a mágiának ez a szegmense. - Különben dingóvá. Nem szokásom cirkuszi bemutatót tartani, de a kedvedért akár kivételt is tehetek...
Megeshet, hogy még McGalagony is elismerően bólintott volna a hibátlan, szempillantás alatt lezajló átváltozásra. Bár valószínűleg nem érte volna meglepetésként a látvány több évnyi kiemelkedő vizsgaeredmény után, még úgy sem, hogy látszólag nem kedvelt diákként és most még kevésbé bűvölte volna el a személyiségem.
Csak megtettem a lány körül néhány kört, majd visszaváltoztam, mert mégsem voltam én bazári majom vagy bűvész, hogy elszórakoztassam.
- Nos, ez volna az animágia. Mondanám, hogy mutass valami trükköt te is, de egy erdő közepén nem lenne szerencsés gyújtogatni, nem igaz? - Láttam már mást is azzal a ritka kórsággal, amire utalgatott. Nem szerettem volna a saját bőrömön tapasztalni az árnyoldalát, sosem viseltem jól a fájdalmat.
A rengeteg széle felől már hallottam a kollégáim hangját, bizonyára végeztek a feladatukkal és rám vártak.

Egyre könnyebben ment a járás, a beszéd, a gondolkodás – sajnos. Ezzel párhuzamosan a fájdalmak is egyre erősödtek, és most a fizikaiakra gondolok, a többi nem volt annyira feltűnő, lefoglalt a férfi. De szó és gesztus általi áradozásom a pofátlan sármosságáról nem talált válaszokra. Hogy is hagyná magát elcsábítani... Felesége van, gyermekei. Jó eséllyel a világ leghelyesebb pasija, a Minisztériumban dolgozik, gazdag (a parfümje alapján) és irigylésreméltóan intelligens. És ott vagyok én, a varázslásról semmit sem tudó, a mesékben nem hívő, csóró, koszos, alkoholista és pánikbeteg, megtört lány, akinek az előbb még mindegy volt, hogy megéri-e a reggelt. És bármennyi fájdalmat tud ez okozni, soha nem fog változni. Sosem leszek hasznosabb, jobb és több, mint ami most vagyok. Én ennyire vagyok hivatott: másokat kielégíteni, szenvedni, majd eltűnni a süllyesztőben.
- Néha annak érzem magam – válaszoltam halkan, tele őszinteséggel. Már rég nem tudtam, ki vagyok, ha egyáltalán valaha tudtam, de azt hiszem, hogy nem. Ha azt mondta volna, hogy egy megkeseredett hatvanas pasi vagyok, talán el is hittem volna neki.
- Komolyan mondod, hogy még nem láttál filmet? – ez annyira hihetetlen volt számomra, hogy mosolyt csalt az arcomra. – Úristen! Sosem jártál a világban? Nem nézel tévét? – és itt az én világomra gondoltam. A valódi világra, ami ezen a varázsló ramazurin kívül van. – Hát szépfiú, ha még életben leszek, elviszlek moziba – néztem rá őszinte mosollyal az arcoon. Talán még a szememben is volt egy kis csillogás, amit nem a könnyek okoztak.
- Persze, hogy nem hiszek – vigyorogtam rá, amikor azt mondta, át tud változni valami állattá. Aztán közölte, hogy dingóvá. Jézus ereje... – Na mutasd, te dingó! – nevettem fel, majd elengedtem a karját, hogy „bemutatózhasson”. És meg is tette. Pofám leszakadt! A dögös pasiból egyszer csak kutya lett. Na neeee... Megdörzsöltem a szemeimet, majd pislogtam párat, de csak annyit láttam, hogy a kutya körülöttem szaladgál. Mi van?!
- Hoooo-hogy csináltad? Mit adtál be nekem? Ha ez ennyire klassz hallucinogén, akkor kérnék még! – először azt hittem, hogy ez nem történik meg, és csak én látom. Lehet, hogy Jack is csak az én fejemben van. De aztán visszaváltozott újra csillagszemű királyfivá, és újra hozzám szólt. – Hogy a francba csináltad ezt? – odaléptem hozzá, és tágra nyílt szemekkel az arcát kezdtem tapogatni. Hát...létezik...
- Én öööö – dadogtam összevissza a sokktól. – Én nem tudok semmit sem...mutatni. Én öhm... – nagyokat nyeltem, és azt sem tudtam hirtelen, mi jár a fejemben. – Én nem tudom használni a...betegségem – nyögtem ki valami (gondolom) érthető választ. Lényegében megismételtem átfogalmazva, amit mondott. Ha sikerülne is tüzet csiholni, nem lenne szerencsés bármit is művelni vele.
Férfiak hangja szakított ki az imént látottak okozta megrökönyödésből. A hangok forrása felé néztem, és láttam, hogy ő is azt teszi. Ha jól sejtem, mennie kell. Eddig pesztrált.
- Jack – szólítottam meg halkan. – Nem szoktam ilyet mondani, de...köszönöm, hogy megmutattad az állatokat. És hogy nem hagytál az erdőben. Én nem akartam onnan elmenni, de...örülök, hogy találkoztunk. És ilyet sem mondtam még soha senkinek, szóval remélem, hogy...értékeled – odaléptem hozzá. Nem akartam már mást mondani, csak odahajoltam, és adtam egy gyengéd csókot az arcára. Felfogtam, hogy mennyire nem vesz rólam tudomást nőként, így nem erőltettem. Pedig talán ez lett volna az első olyan alkalom, hogy nem felejtésből vagy kényszerből vagyok egy férfi társaságában. Mindenféle értelemben.
A csók után még kapott tőlem egy gyenge mosolyt, aztán elkezdtem az iskola fele bicegni, mielőtt még a többi férfi meglátott volna vele. Nekem mindegy lett volna, de számított, hogy neki nem. Talán a sors tökönszúrt humora, hogy nem döglöttem itt meg az éjszaka folyamán, cserébe értelmet láttam valamiben, amiről tudtam, hogy a nevetések ellenére is még több fájdalmat fog okozni. Nem találkozhatok vele többet...

» Tilos Április

Tilos? Az jó.

Tilos? Az jó.

Similar topics

Similar topics